A mi életünk május tizenegy óta nem sokat változott: Boni továbbra is itthon van (három gyerek ment vissza a 23-ból!), én továbbra is félmunkaidőben dolgozom. Az első héten nem nagyon mentünk sehova, csak az autókat ellenőriztük (működnek-e egyáltalán két hónap állás után?).
Ha később vissza fogok gondolni erre az időszakra, amire emlékezni fogok, valszeg ez a gyönyörű, verőfényes tavaszi idő lesz, ami két hónapig velünk volt, vagy a skanzenszerű város, ahol olyan jó volt sétálni (már sajna nem az). És gondolom nem fogom elfelejteni, hogy ez volt az a két hónap, amikor semmire nem volt időnk.
Pedig nem tömegközlekedek, pedig félmunkaidőben dolgozom, pedig nem járunk vásárolni, pedig hatkor kelek hétköznaponként; mégis, gyakran csak este eszmélek rá, hogy ez vagy azt elfelejtettem kinyomtatni, hogy ennek vagy annak elfelejtettem válaszolni, hogy a ruha a mosogatógépben maradt, és hogy végülis semmi értelmeset nem játszottunk Bonival. Minden egyes nap reménytelen küzdelmet folytatunk az elvárásainkkal, és ha egy fél napig nem figyelünk oda, ha nem őrködünk kicsinyesen az órák múlására felett, máris halomban áll a mosni és főznivaló... Mert minél több az időnk, annál (ha nem is gazdálkodunk vele kevésbé jól, hanem) több mindnent szeretnénk belepasszírozni a napba (fotók válogatása! gardróbrendezés! gyerekszoba kiganajozása! valódi vajas kifli esztétikus kisütése!). Esténként minden nap leülünk Z-vel römizni, és minden nap összenézünk: már megint itt vagyunk, már megint eltelt 24 óra! Ijesztő, hogy amikor ennyire egyformák, mennyire gyorsan telnek a napok.
Írtam a múltkor, hogy ez a karantén ízelítőt adott abból, hogy milyen lesz majd, ha nyugdíjas leszek. A szüleimtől, akik vidéken élnek, és nem nagyon járnak be a városba, mindig is csodálkozva kérdezgettem, hogy de hát nem unatkoztok?? – most már értem, hogy miért felelték folyton azt, hogy hát nincs arra nekünk időnk! (ami viszont nem szinonimája a tartalmas időtöltésnek, sajnos)
2020. május 18., hétfő
2020. május 16., szombat
Egy választékos francia úriember szótárjából
– Bonikám, hogy haladtál ma a könyveddel?
– Ma egy cseppet sem csináltam!
***
Mama, fáj a szúnyogcsípés... nem lehetne valahogy eltávolítani?
***
Mama, mama, nézd*...itt (a lábára mutat) megsérültem!
***
Nézd! Ezt a legót idehelyezem...ezt a másikat pedig ideillesztem...
***
(vakargatom a fejét, odahúzza a kezemet a nyakára) Itt csináld, itt érdemes!
***
Uramfia! Nézd csak mit találtam!!
***
(megjöttem a sétámról) Mama! Máris hazatértél?
***
(házi feladat föltött, bosszankodva) De mama, most nincs kedvem ezen törni a fejem!
* Bezzeg, NÉZD! :)) Annyira átérzem, amiről írsz... én is egész nap csak NÉZEK...
2020. május 13., szerda
A vita hevében
Ez a döntő dramaturgiai pillantra időzített, bölcsnek szánt, tiszteletet és józanságot követelő felszólítás valahogy soha nem hangzik elég HITELESNEK:
2020. május 11., hétfő
Szorongás
– Mama, te mikor fogsz meghalni?
– És a papa?
– Mama, ha 100 évig élsz, akkor még ugye... mennyit is... 56 évet azért fogsz élni?
– Ha kiszúrom a szemem, akkor meghalok?
– Ha valaki este hal meg, akkor alszik közben?
– Mama, ha én meghalok, te mit fogsz csinálni? (azt válaszoltam, hogy belehalok a szomorúságba)
– De ha te halsz meg, akkor én ugye nem fogok belehalni a szomorúságba...?
– Felhívtam a mamit! (mutatja a játéktelefonját) De már meg volt halva! Nem létezett többé. És a papi is meg fog halni, egy hét múlva!
– Mama, hány éves a legöregebb ember?
– De Mama, ha te meghalsz... én mit fogok csinálni nélküled?!
– Mama, szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem fogsz létezni?
– És a papa?
– Mama, ha 100 évig élsz, akkor még ugye... mennyit is... 56 évet azért fogsz élni?
– Ha kiszúrom a szemem, akkor meghalok?
– Ha valaki este hal meg, akkor alszik közben?
– Mama, ha én meghalok, te mit fogsz csinálni? (azt válaszoltam, hogy belehalok a szomorúságba)
– De ha te halsz meg, akkor én ugye nem fogok belehalni a szomorúságba...?
– Felhívtam a mamit! (mutatja a játéktelefonját) De már meg volt halva! Nem létezett többé. És a papi is meg fog halni, egy hét múlva!
– Mama, hány éves a legöregebb ember?
– De Mama, ha te meghalsz... én mit fogok csinálni nélküled?!
– Mama, szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem szeretsz? Akkor is fogsz szeretni, ha már nem fogsz létezni?
2020. május 9., szombat
Az egyénről
Hétfőn véget ér a nyolc hete tartó kijárási korlátozás. Az elején írtam, és azóta is fenntartom azt a véleményenet, hogy egészen fantasztikus, ahogy a társadalmak egyértelműen amellett döntöttek, hogy minden emberi élet egyenlő. Azaz ahelyett, hogy a hulljon a férgese elve alapján a nyájimmunitást próbálták volna elérni (egy csapásra megszabadulva a lakosság inaktív és/vagy beteg részétől) az országok inkább mindenkit otthonülésre, az iskolákat bezárásra, a gazdaságot pedig parkolópályára kényszerítették.
Az egyénről, az egyéni videlkedésről már nem tudok ilyen szépeket mondani. Amit sok helyen láttam/hallottam, az inkább csalódásra adott okot. Februárban például azok a hangok voltak erősek, akik azt hajtogatták, hogy túlreagáljuk ezt a vírushelyzetet, bezzeg a szezonális influenzával (afikai éhíséggel stb.) nem foglalkozik senki. Voltak, akik azt sasolták a boltokban, hogy ki hány kiló lisztet/élesztőt visz haza, és vajon tud-e abból kenyeret sütni. Márciusban a lakosság háromnegyedeirigykedett felháborodott, hogy a maradék egynegyed vidéki rezidenciájára utazott átvészelni a karantént. Áprilisban aztán sokan rendőrséget játszottak, és azt figyelték, miért korzóznak az idős nénikék az utcán, ahelyett, hogy otthon ülnének – voltak viszont, akik pont a többedmagukkal sétáló fiatalokat nézték rossz szemmel.
Szerencse, hogy a társadalom nem úgy működik, mint az egyének összessége! Én soha a két hónap alatt nem éreztem azt a nagy segítőkészéget és szolidaritást, amiről gyakran lehetett olvasni (és állítólag a második világháború óta soha ennyi névtelen bejelentés nem érkezett még a rendőrséghez, szomszédokat feljelenteni).
Olvastam egy olyan elemzést, amely szerint ha Franciaországban bezárnánk a rizikócsoportot, és hagynánk a fiatalokat és az egészségeseket cirkulálni, akkor 2020 végére minimális áldozattal el lehetne érni azt a híres 60%-ot, és a vírus nem tudna továbbterjedni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, és hogy tényleg be lehetne-e zárni mindenkit az otthonába (ez a két hónap durva volt), de én és a férjem, azt hiszem készek lennénk rá. És logikusnak is éreznék egy ilyen intézkedést; egyre inkább úgy gondolom, hogy nagyon türelmetlenül viseli a lakosság szerencsésebbik fele, hogy olyanok miatt szívjanak, mint mi. A múltkor pl. elsétáltam egy nyitva tartó játszótér előtt, ahol gyerekek-szülők szinte ugyanúgy viselkedtek, mint annakelőtte (a szülők talán kicsit távolabb áltak egymástól, de ennyi). Na most ugyanezek a gyerekek, akik vígan szaladgáltak a füvön, hétfőtől csak drákói szigor mellett tanulhatnak az iskolában – de miért, ha a tanítás után viszont ugyanúgy fognak viselkedni, ahogy régebben? A társadalom döntését (egyméteres távolságtartás, kötelező haladási irány és szakadatlan kézmosás az iskolákban) a (fiatal, egészséges) egyén egyre kevésbé hajlandó a nyár és a szünidő közeledtével betartani – érthető módon.
Az egyénről, az egyéni videlkedésről már nem tudok ilyen szépeket mondani. Amit sok helyen láttam/hallottam, az inkább csalódásra adott okot. Februárban például azok a hangok voltak erősek, akik azt hajtogatták, hogy túlreagáljuk ezt a vírushelyzetet, bezzeg a szezonális influenzával (afikai éhíséggel stb.) nem foglalkozik senki. Voltak, akik azt sasolták a boltokban, hogy ki hány kiló lisztet/élesztőt visz haza, és vajon tud-e abból kenyeret sütni. Márciusban a lakosság háromnegyede
Szerencse, hogy a társadalom nem úgy működik, mint az egyének összessége! Én soha a két hónap alatt nem éreztem azt a nagy segítőkészéget és szolidaritást, amiről gyakran lehetett olvasni (és állítólag a második világháború óta soha ennyi névtelen bejelentés nem érkezett még a rendőrséghez, szomszédokat feljelenteni).
Olvastam egy olyan elemzést, amely szerint ha Franciaországban bezárnánk a rizikócsoportot, és hagynánk a fiatalokat és az egészségeseket cirkulálni, akkor 2020 végére minimális áldozattal el lehetne érni azt a híres 60%-ot, és a vírus nem tudna továbbterjedni. Nem tudom, mennyi igazság van a dologban, és hogy tényleg be lehetne-e zárni mindenkit az otthonába (ez a két hónap durva volt), de én és a férjem, azt hiszem készek lennénk rá. És logikusnak is éreznék egy ilyen intézkedést; egyre inkább úgy gondolom, hogy nagyon türelmetlenül viseli a lakosság szerencsésebbik fele, hogy olyanok miatt szívjanak, mint mi. A múltkor pl. elsétáltam egy nyitva tartó játszótér előtt, ahol gyerekek-szülők szinte ugyanúgy viselkedtek, mint annakelőtte (a szülők talán kicsit távolabb áltak egymástól, de ennyi). Na most ugyanezek a gyerekek, akik vígan szaladgáltak a füvön, hétfőtől csak drákói szigor mellett tanulhatnak az iskolában – de miért, ha a tanítás után viszont ugyanúgy fognak viselkedni, ahogy régebben? A társadalom döntését (egyméteres távolságtartás, kötelező haladási irány és szakadatlan kézmosás az iskolákban) a (fiatal, egészséges) egyén egyre kevésbé hajlandó a nyár és a szünidő közeledtével betartani – érthető módon.
2020. május 6., szerda
Sibeth Ndiaye
Tudjátok kit/mit takar a poszt címe? Hogy hogyan kell ezt a két szót kimondani?
Ez a francia kormányszóvivő, egy negyvenéves, színesbőrű politikus utó- és vezetékneve. Eredetileg szenegáli a nő, ott született, Franciaországban tanult, és pár éve kapta meg a francia állampolgárságot (gondolom az anyanyelve a francia). Nagyon megosztó személyiség, nekem nem szimpi, én kategóriákban gondolkodom: az ilyen nőket törtetőnek, durvának, mindenkin átgázolónak képzelem (hosszú sztorik főszereplője, most nem részletezem).
De milyen érdekes, sőt, merész, hogy annak ellenére, hogy politikai karrierbe vágott, nem változtatta meg a nevét, és még a férje nevét sem vette fel; a francia közéletben ugyanis nagyon ritka a külföldi név. Eleve (fiatal) nőként és színesbőrűként nehezebb boldogulni; hát még úgy, hogy az emberek azt sem tudják, hogyan kell kimondani az illető nevét! De nem csak kimondani; megjegyezni is nehezebb az idegen hangzású neveket. Nekem magamnak már elegem van abból, hogy itt senki nem tudja megjegyezni a keresztnevemet, hezitálnak, rosszul vagy félig rosszul mondják, összekeverik a vezetéknevemmel, vagy hibásan írják le. Elviekben egyetértek azzal, hogy az ember ne váltogassa a neveit, mert azok is hozzátartoznak az identitásához, és különben is, várjuk el egy minimális intelligenciát és erőfeszítést polgártársainktól.
A gyakorlatban viszont nekem inkább teher ez a két név, és ha a körülményeim indokolnák, szerintem nem hezitálnék megváltoztatni. Nekem Boninál is fontos volt, hogy olyan utónevet adjunk neki, ami kérdés nélkül beazonosítható francia fiúnévként – és azt látom, a vegyesházasságoknál minden szülő ezt a szisztémát követi. Sőt, a külföldön élő magyar párok is általában nemzetközi, ékezet nélküli neveket választanak a gyerekeiknek. Ez a nő meg a három gyerekét így nevezte el: (vajon hogy vette rá a francia férjét, hogy belemenjen?): Youmali, Ingissolyn és Djimane.
Azt írtam az elején, hogy nem rokonszenves a nő, de most javítom: ez az önbizalom, elvhűség és úttörőjelleg mégiscsak szimpi benne (tényleg mindenkiben van valami pozitív). Szerintem úgy állt hozzá a kérdéshez, hogy mit módosítgasson ő a saját nevén, inkább egy ország tanulja meg kimondani azt! (és így is lett). Amúgy még a megjelenése is extravagáns (az a haj! azok a színek!).
Ez a francia kormányszóvivő, egy negyvenéves, színesbőrű politikus utó- és vezetékneve. Eredetileg szenegáli a nő, ott született, Franciaországban tanult, és pár éve kapta meg a francia állampolgárságot (gondolom az anyanyelve a francia). Nagyon megosztó személyiség, nekem nem szimpi, én kategóriákban gondolkodom: az ilyen nőket törtetőnek, durvának, mindenkin átgázolónak képzelem (hosszú sztorik főszereplője, most nem részletezem).
De milyen érdekes, sőt, merész, hogy annak ellenére, hogy politikai karrierbe vágott, nem változtatta meg a nevét, és még a férje nevét sem vette fel; a francia közéletben ugyanis nagyon ritka a külföldi név. Eleve (fiatal) nőként és színesbőrűként nehezebb boldogulni; hát még úgy, hogy az emberek azt sem tudják, hogyan kell kimondani az illető nevét! De nem csak kimondani; megjegyezni is nehezebb az idegen hangzású neveket. Nekem magamnak már elegem van abból, hogy itt senki nem tudja megjegyezni a keresztnevemet, hezitálnak, rosszul vagy félig rosszul mondják, összekeverik a vezetéknevemmel, vagy hibásan írják le. Elviekben egyetértek azzal, hogy az ember ne váltogassa a neveit, mert azok is hozzátartoznak az identitásához, és különben is, várjuk el egy minimális intelligenciát és erőfeszítést polgártársainktól.
A gyakorlatban viszont nekem inkább teher ez a két név, és ha a körülményeim indokolnák, szerintem nem hezitálnék megváltoztatni. Nekem Boninál is fontos volt, hogy olyan utónevet adjunk neki, ami kérdés nélkül beazonosítható francia fiúnévként – és azt látom, a vegyesházasságoknál minden szülő ezt a szisztémát követi. Sőt, a külföldön élő magyar párok is általában nemzetközi, ékezet nélküli neveket választanak a gyerekeiknek. Ez a nő meg a három gyerekét így nevezte el: (vajon hogy vette rá a francia férjét, hogy belemenjen?): Youmali, Ingissolyn és Djimane.
Azt írtam az elején, hogy nem rokonszenves a nő, de most javítom: ez az önbizalom, elvhűség és úttörőjelleg mégiscsak szimpi benne (tényleg mindenkiben van valami pozitív). Szerintem úgy állt hozzá a kérdéshez, hogy mit módosítgasson ő a saját nevén, inkább egy ország tanulja meg kimondani azt! (és így is lett). Amúgy még a megjelenése is extravagáns (az a haj! azok a színek!).
2020. május 5., kedd
Szociális távolságtartás
Ma volt egy online konzultációnk a gyerekorvossal, mert Bonit megint összecsípték a szúnyogok; minden évben történik egy ilyen, utána általában már okosabbak vagyunk és nagyon vigyázunk. A két doktornőből az undok “rendelt”, aki sem Bonit, sem a férjemet nem szereti, cserében ők sem szívlelik (én egyenesen félek tőle), szóval nem örülünk, amikor hozzá kerülünk (a másik nő egy tündér). Ennek nyers, száraz a modora, noha mint orvos alaposnak tűnik. De basszus a távkonzultáció végén - ahol Boni tényleg lehetetlenül viselkedett - nem bírta megállni, hogy oda ne szóljon nekünk valami olyasmit, hogy azért jó lenne, ha hamarosan visszakerülne az iskolába!
Amúgy tényleg jó lenne, nagyon sokat számított a suli, Boni rengeteget változott. Nagyon sajnálom, hogy nem megy vissza, a tanítónő és a közösség is jó hatással volt rá, és bőven van még hová fejlődnie szociálisan. Belegondolni sem szeretnék, hogy esetleg a második osztályt is itthontanulva kezdi, elszeparálva mindenkitől.
De amikor ma meghallottam a doktornő beszólását, akkor eszembe jutott, hogy azért ez mennyire szuper már: két hónapja nem kritizált minket senki, nem ráncolta a homlokát senki, nem adott tanácsot senki, és még pszichológusi elérhetőséget sem kaptunk senkitől Boni viselkedése miatt...! El is felejtettem szinte, milyen egy furcsa kisfiú anyukájának lenni. Olyan, mintha... normálisak lennénk! Bele sem gondoltam, hogy mi a cseszegetést és az okoskodást is távol tartjuk most magunktól (a problémákat sajnos nem).
Amúgy tényleg jó lenne, nagyon sokat számított a suli, Boni rengeteget változott. Nagyon sajnálom, hogy nem megy vissza, a tanítónő és a közösség is jó hatással volt rá, és bőven van még hová fejlődnie szociálisan. Belegondolni sem szeretnék, hogy esetleg a második osztályt is itthontanulva kezdi, elszeparálva mindenkitől.
De amikor ma meghallottam a doktornő beszólását, akkor eszembe jutott, hogy azért ez mennyire szuper már: két hónapja nem kritizált minket senki, nem ráncolta a homlokát senki, nem adott tanácsot senki, és még pszichológusi elérhetőséget sem kaptunk senkitől Boni viselkedése miatt...! El is felejtettem szinte, milyen egy furcsa kisfiú anyukájának lenni. Olyan, mintha... normálisak lennénk! Bele sem gondoltam, hogy mi a cseszegetést és az okoskodást is távol tartjuk most magunktól (a problémákat sajnos nem).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)