Sétáim

– Az a rossz ezekben a napokban, hogy mindegyik annyira egyforma! – panaszkodtam Z-nek nemrég.

Boni erre csodálkozva, kicsit talán felháborodva is, de mindenképp egy cseppnyi csalódással a hangjában odafordult hozzám:

– Mama, szerinted NEM JÓK EZEK A NAPOK?!

Ez a megjegyzés jól jelzi azt a különbséget, ahogy a gyerekek és a felnőttek látják/élik ezt a bezárkózást. Tény, hogy 98%-os valószínűséggel meg tudom jósolni, hogy mit fogunk holnap 9:52-kor, 14:37-kor vagy 20:15-kor csinálni. A fennmaradó 2%-k az olyan pici eltéréseket jelzik, hogy mondjuk UNO helyett memóriázunk, vagy esetleg tonhalas tészta helyett kenyeret sütök, vagy nem az X-szel beszélek telefonon, hanem Y-nal. Illetve vannak olyan szenzációs események is, hogy kajarendelés érkezik...

Próbáltam változatossá tenni a napokat azzal, hogy délután helyett délelőtt megyek sétálni. Teljesen mások a fények, a hőmérséklet, az illatok, az elején elvarázsolt ez a sok másmilyen inger (most már erre is ráuntam). Az engedélyezett körzetet keresztül-kasul bejártam, és érdekes felfedezéseket tettem. Április elején volt öt éve, hogy itt lakunk, és csak most figyeltem meg jobban a tőlünk 900 méterre (!) található épületet:

Ezt a palotát II. Vilmos német császár építtette, amikor a város még a Német Birodalomhoz tartozott. Ma a francia hadsereg tulajdonában áll. 31 terem és egy kitömött medve található benne! A másik oldalán gyönyörű park és veranda látható, sajna előtte húzódik a városba vezető autópálya, valszeg ezért sem láttam az épületet még soha, egyszerűen nem esett útba; arról nem is beszélve, hogy soha nem sétálgattam még itt ilyen céltalanul. Még a közéri szobrokat is körüljárom, feliratait elolvasom, őrület!

A város legrégebbi katolikus temploma. Ez is, mint a többi épület, a régióban bányászott ún. lotaringiai mészkőből készült, ezért az egész belvárosnak ilyen sárgás színezete van.

Ugyanaz a templom, messzebbről. A város a római korban is lakott volt, nem tudom, ezek a romok abból a korból, vagy későbből származnak (utána kellene néznem), mindenesetre sok van belőlük mindenfelé.

Ez egy utcakép, jellegzetes belvárosi épületekkel, amelyek sokkal szebbek kívülről, mint amennyire kényelmesek lehetnek belülről. Egy egész kis körsétát teszek a városban, betartva az 1 km-es határt, bár pont ma írta az egyik kollégám, hogy vlaszeg nem büntetnének meg akkor sem, ha messzebbre merészkednék, úgyhogy ezen felbuzdulva holnap elsétálok talán a város túloldalára is. Minden második nap fordítva teszem meg ugyanazt az utat (a változatosság miatt). Gyönyörű szecessziós ajtókat és ablakokat is szoktam látni, de nem merem a lakóházakat csak úgy lefotózni, tudván, hogy úgyis van valaki benne.

Nézzünk bizakodva a jövőbe!

Ez a kijárási korlátozás mi mindenre lesz jó!

Más: nem szeretem ezt a karantén kifejezést, mert a legtöbbünk számára nem erről van szó, szerencsére, hiszen nem potenciális fertőzöttek vagyunk, hanem a külvilágban cirkuláló vírusokkal szemben védjük magunkat az otthonüléssel. A franciában erre külön szó van: confinement.

Ugyanakkor a quarantaine-t is használják (amikor ténylegesen fennál az eset). Ez szó szerint negyven napot jelent, őket meg valszeg ez zavarja, hiszen jelenleg 14 napról van szó. Úgyhogy elkezdték használni a quinzaine és a quatorzaine szavakat is (15, ill. 14). De pont ma hallottam: une quarantaine de 14 jours.

A franciaországi helyzet (2.)

A jelenlegi 22-es csapdája: az embereket akkor lehet majd kiengedni, ha a görbe laposodik, azaz egyre kevesebb lesz a megbetegedés; ha viszont a görbe ellaposodik és lecsökken a megbetegedések száma (nagyon közel vagyunk hozzá) és ennek örömére kiengedik a népet, a görbe azonnal megemelkedik és tele lesznek a kórházak.

Ennek a paradoxonnak a feloldására több tényezőt is vizsgálnak. Nagyon sokat beszélnek a szerológiai vizsgálatokról, állítólag pár héten belül lesz használható teszt, és akkor a lakosság egy részét (mekkorát?) szűrni lehetne, hogy lépett-e már kapcsolatba az új koronavírussal. Ha igen, nagy eséllyel immunis, vagy legalábbis nem lesz még egyszer olyan nagyon beteg tőle. Becslések szerint most a franciák 3%-a lehet pozitív – borzasztóan kevés!

A teszt alapján lehetne több lépcsőben kiengedni az embereket, a veszélyeztetetteket a leghosszabb ideig otthon tartva. Ekkor nálunk fönnálhat egy olyan helyzet, hogy Bonit nem tudná ki iskolába kísérni, hiszen a rizikócsoportnak otthon kell csücsülnie... Már a magántanulást vizionáljuk (bár soha nem voltam híve).

Szó van arról is, hogy maszkot kellene viselni házon kívül, de mivel nincs elég maszk, ez csak munkahipotézis. Vizsgálnak továbbá egy mobiltelefonos alkalmazást, amely, ha elég sokan telepítenék (nem lenne kötelező), és feltéve, hogy mindenhová mobillal megy az ember, értesítést küldene, ha az illető koronavírusos személlyel érintkezett. Azaz, a franciákat most nem csupán mozgásukban korlátozzák, de szó van arról is, hogy az emberek fél arcát el kell takarni (ennek elkerülése volt az egyik fő érv amellett, hogy tilos legyen az egész arcot eltakaró női muszlim viselet) és mobilon nyomon követhető legyen bárki.

Új időszámítás

Tegnap óta új ritmusa van a napjainknak: szabin vagyok. Boninak pénteken kezdődik a kéthetes iskolai szünet. Ha nem jött volna ez a járvány, már javában pakolnánk, vásárolnánk, és készülnénk a magyarországi utazásra, ami két napig tart, és ami baromi fárasztó. Már lenne pár jegyünk a bábszínház előadásaira, le lenne foglalva egy időpont a fogorvoshoz Boninak, meg lenne beszélve pár barátnős találkozó, le lenne fixálva a találkozás a bérlőinkkel, és el lenne tervezve, hogy mikor alszunk a szüleimnél, mikor látjuk Jonatánt.

Kint elképesztően meleg van és ragyogó napsütés – látom, amikor kinézek a (megtisztított) ablakon, a nappaliból, ahol a nap nagy részét töltjük, hol tanulással, hol játszással, hol olvasással. Napi egy órát lehet kint tölteni, a lakástól egy kilométeres körzetben.

Te jó ég, valóra vált a tavaly áprilisban megfogalmazott kívánságom...!

Edward Hopper

Az alma

Legújabb konfliktusforrásunk a férjemmel az, hogy mennyi ideig kell várni, miután a megrendelt kaját fölhasználhatjuk. Aki régóta követi a blogot (sőt, aki személyesen is ismeri!) jól tudja, hogy Z. biztonsági, egészségügyi és higiéniai kérdésekben totálisan szélsőséges (más fordításban: teljesen bolond). Képes Budapesten felszállni a négyeshatosra a Harminckettesek terén, majd leszállni a Margitszigeten úgy, hogy a fél keze végig a zsebében van, hogy még véletlenül se nyúljon semmihez, abból a célból, hogy csakis azzal a tiszta kezével kenje rá (jó vastagon) Boni arcára a naptejet. És akkor még nem volt járvány. Képzeljétek el, mi megy nálunk most!

A múltkor lementem a pincébe, hogy megnézzem a legutóbb házhoz szállított élelmiszereket – ugyanis a kihozott kaját a kocsi csomagtartójában és/vagy a pincében karanténoztatja. Amivel amúgy egyetértek, de a kérdés megint az, hogy mennyi ideig? A bolt hivatalos ajánlása: három órán keresztül, a francia napilap szerint ez hülyeség, a felszín típusától függ, azaz pár órától három hétig, de ha őszinték akarunk lenni, akkor nem nagyon lehet tudni. Na mindegy, megkaptam (nagy nehezen) a pincekulcsot (azt is lefertőtleníti), és az egyik sétám előtt lementem a pincébe. Észrevettem, hogy a három kiló alma még mindig nylonzacskóban van, már napok óta, úgyhogy azokat gyorsan kiszabadítottam, és beleöntöttem abba a papírzacskóba, amelyben a nylonzacskók voltak. Visszazártam a pinceajtót, és amikor hazaértem, beszámoltam tettemről.

Z. teljesen ki volt akadva, hogy milyen hülyeséget csináltam: a garantáltam vírustalan (mert bezacskózott) almákat átöntöttem az esetlegesen vírusos papírzacsiba! Mert mint kiderült, a papírzacsi a legutóbbi, tehát még elég friss (és talán vírusos) házhozszállítás során került hozzánk, nem az almák jöttek abban (hanem a kocsiból vette elő). Ezért újabb kétnapos karantént szabott ki az almákra, amelyekről pedig azt hittem, hogy már ehetőek is! Z. egyébként egyszer azt is a fejemhez vágta, hogy ha ő ebbe a betegségbe belehal (!!), akkor az az én hibám lesz, mert én hozom haza a vírust napi egészségügyi sétáimról. Bonitól pedig egyszer mérgében azt kérdezte, amikor az megfogta a korlátot, hogy azt akarod, hogy az apád meghaljon?! (no komment, szánta-bánta utána)

Az a baj, hogy ő február óta vizionálja az apokalipszist, és jobban csinálta, mint a politikusok: nekünk van elég maszkunk, fertőtlenítőnk, lisztünk stb. mert ő időben mindenről aggályosan gondoskodott. Ő nem akarta Bonit a februári síszünet után iskolába adni (az első nap nem is vitte), és neki volt igaza. Csak attól még, hogy néha igaza van, nincs (és nem is lehet) mindig neki igaza, azaz néhány helyes döntés nem legitimálhatja az összes radikális lépését.

Számomra egyértelmű, hogy nem a koronavírusban fogunk meghalni, hanem az óvintézkedések miatt fogunk meghülyülni. Úgyhogy elhatároztam (együttélésünk során már többedszer), a női furfang évezredes hagyományaihoz folyamodva fogom áthidalni a problémát, és nem fogok tiszta lappal, transzparensen játszani. Nem fogok hazudni sem, de amiről egy férfinak nem kell tudnia, arról nem fog tudni! Amit pedig nem tud, azon nem fog aggódni. Kizárt, hogy azokon az almákon a vírus ott csücsülne, ennyi nap után! Ezért tegnap jól megmostam belőlük egyet, betettem a táskámba, és a sétám során szépen, titokban megettem, héjastul. Isteni volt, három hete nem haraptam almába, és ez az egyik kedvenc gyümölcsöm!

Éjszaka viszont ráébredtem (szó szerint) cselekedetem bibliai aspektusára: te jó ég, tiltott almába haraptam. Mint az a bizonyos nő, aki miatt Ádám, sőt, az egész emberiség pórul járt! Még ha körte lett volna... de nem, ALMA volt! Hát hogy nem láttam a bűnbeesés motívumát rögtön?!

A társadalomról

Azért optimizmusra ad okot az, hogy az emberiség ezekben a napokban mennyire komolyan veszi az egyenlőség és a testvériség felvilágosodás kori eszméit, valamint a megkülönböztetésmentesség alapelvét. Ugyanúgy, ugyanakkora erőfeszítéssel küzdenek a francia kórházakban mindenkiért, legyen szó negyven éve láncdohányos, alkoholista hajléktalanról, mint egy tizenhat éves lányról. Épp tegnap olvastam, hogy Párizs környékéről megint evakuáltak kétszáz beteget (gyorsvonaton, helikopteren, repülőn), és hogy valamelyik politikai döntéshozó a betegek elszállítása kapcsán kijelentette, hogy „a pénz nem számít”. Mert valszeg elképesztő összegekről lehet szó.

Ugyanez a társadalom, béke idején, hagyja az utcán élni (tengődni) ugyanezt a negyven éve láncdohányos, alkoholista hajléktalant!

A franciaországi helyzet és egyebek

A legmegdöbbentőbb fotó, amit a járvány kapcsán eddig láttam, az nem a vuhani kórházat rohamtempóban felépítő markolókról vagy a koporsókat szállító olaszországi konvojról, hanem a betegeket Franciaország keleti részéből a nyugati részbe transzportáló francia gyorsvonatról készült. A betegek nem is látszódtak, csak a tetőtől-talpig beöltözött, maszkos egészségügyisek, amint az ülésekre helyeztett ágyak fölé hajolnak. Az ismert helyszín (francia gyorsvonat) és az ismeretlen szituáció ilyenfajta keveredése egyeten képen belül teljesen sokkoló volt. Azokra a lila ülésekre, amelyeken az ember egy könyvvel szokott üldögélni, most valahogy ágyakat erősítettek fel (elképzelni sem tudom, hogyan) és ott, ahová a gurulós bőröndjét teszi az ember abból a célból, hogy egy jó kis hosszúhétvégét töltsön a célállomáson, most oxigénpalackok sorakoztak!

A kép más okból is ijesztő volt. A hírek régiónként adnak infókat a járványról, és a régiók hatalmasak. Ami a mi régiónk déli részében történik, az olyan, mintha minket nem is érintene, annyira messze van. Ha a rádiót hallgatja az ember, fogalma sincs róla, hogy mi történik a saját városában. Ha kinézünk az ablakon, csak annyit látunk, hogy leállt az élet, és hogy járkálnak az után maszkos emberek. Baljóslatú és fura látvány, de nem félelmetes. Viszont ez a gyorsvonatos fotó nálunk készült! Abból a kórházból szállították a betegeket el, ahová adott esetben mi kerülnénk. A cikkben megszólalt a helyi kórház igazgatónője is, és elmondta, hogy vagy adnak nekik több erőforrást vagy pedig további betegeket kell elszállíttatni. Ezután direkt rákerestem a helyi adatokra: a megyénkben 1021 ember van kórházban a COVID-19-cel, ebből 181 intenzív osztályon (gondolom lélegesztetőgépen?). Ezek szerint ez már túl sok – pedig 181 nagyon beteg ember (megyénként) nem tűnik rengetegnek egy mindent átszövő, gazdaságokat leállító, emberiséget térdre kényszerítő vírustól.

Sokat beszélnek arról, hogy mikor és hogyan lesz vége a kijárási korlátozásnak (erre praktikusan egyetlen szó van: déconfinement) és mikor kezdődik újra az iskola. Szó van róla, hogy mindez nem egyszerre fog történni, hanem régiónként más és más időpontban, esetleg életkori bontásban (hát akkor mi megnézhetjük magunkat!). Az április végi időpont sokak szerint sehol sem tűnik tarthatónak, de az érettségire elvileg még sor kerülhet. (Gyakorlatilag valószínűleg mindenki csak találgat.)

Itthoni összezártságunk alatt többször is eszembe jutott a Room c. film, amikor is egy nő kénytelen a kisfiával évekig egy kis szobában élni, mert fogva tartották őket. Mennyire megkönnyíti a helyzetet (a filmbélit is, meg ezt a járványt is) (persze mindegyiket a maga nagyságrendjében vizsgálva), hogy a kisgyerekek mennyire nem problémáznak a dolgokon. Milyen magától értetődőnek vesznek szürreális helyzeteket! Nem lehet közel menni az utcán senkihez? Csak igazolással lehet kilépni az ajtón? Bezárt a suli? Nem tudunk hósgombócot főzni, mert két hete nem voltunk boltban? Bonikám csak a vállát rándítja, mint akinek teljesen normális, hogy a világ pár hét alatt teljesen megváltozott. Olyan lelkesen, akkora örömmel segített nekem a kajakészlet leltározásában a járvány elején! Szerintem az meg sem fordult a fejében, hogy a helyzet esetleg aggasztó is lehet.

Amivel persze nem azt mondom, hogy egy hatéves gyerekkel egész nap itthon lenni könnyű lenne, mert nem mindig az (és baromi fáradtak vagyunk), de kétségkívül jobb így, hogy van a lakásban valaki, aki ezt teljes szívvel élvezi. És itt jegyzem meg azt is, hogy baromira hálás vagyok azoknak, akiknek köszönhetően megtehetjük ezt az itthonról dolgozást és home schoolingot, és kivárhatjuk, hogy elmúljon a fejünk fölül a vész. Nem csak az orvosoknak, az ápolóknak, hanem azoknak a szakembereknek is, akik a teszteken, vakcinákon és gyógymódokon dolgoznak, továbbá a rendőröknek, a bolti eladóknak, a kamionosoknak, a postásoknak... akik kijárnak mindazok helyett, akik, mint mi, itthon sütögetjük a kenyereket egymás után.