Berenci, a tiritarka kisróka

Kihasználom az alkalmat, hogy amíg Boni iskolában van én pedig már szabin, rendet rakjak a szobájában. Iszonyú dolgokra bukkantam: egy egész tolltartó, még általános iskolából, tele megfeketedett (??) ceruzákkal, radírral, körzővel. Kibelezett telefonok, órák, távirányítós autók. Szétcincált tollak, vagy éppen ragasztóval egymáshoz illesztett tollbetétek (hogy 2x tudja leírni ugyanazt, gondolom). És rengeteg papír, füzet, iromány, megkezdett regények, félig teleírt naplók, jelszavas mappák, kották, saját magának írt feljegyzések, sakkparti-kivonatok…. És köztük ezt a mesekezdeményt, fogalmam sincs, mikor írta:

Szokatlan

Sem Boni, sem én nem szokta(m) meg, hogy az elmúlt években ennyire megnőtt én meg (következésképpen) ennyire összementem. Az amerikai fotókon (két éve) még teljesen gyerekméretű volt, most meg már le kell hajolnia, ha puszit akar adni nekem vagy ha meg akar ölelni. Magas, izmos és erős, ezért gyakran úgy meg is ropogtat, ha felkiáltok fájdalmamban. A múltkor vártam a suli előtt, de nem látott meg rögtön a tömegben. Miután megtalált, szomorúan csóválta a fejét, hogy azért nem vett észre, mert olyan kicsi és törékeny vagyok.

Miközben néha még egy kétéveshez hasonló módon hisztizik, vagy pedig egy hatéveshez méltóan rohangál a lakásban tanulás közben (állítja, hogy úgy jobban megy).

Gyerekjáték

Vettem Boninak (mert kérte) egy könyvet Hogyan improvizáljunk zongorán? címmel. Belekukkantott, majd pár perc múlva jött lelkesen, hogy tud jazzt játszani! Képzeljem, bal kézzel csak három hangot (sorolja), jobbal meg akkordokat (sorolja) kell játszani, tök könnyű! Már mutatja is:

Budapesti emlékek

– Mama, te szeretnél híres lenni?

– Éééén? Juj, dehogy – rémüldözöm. – Szegény Erzsébetet is mindig annyira sajnáltam! – teszem hozzá, de nem tudom, miért éppen II. Erzsébet jutott eszembe a sok királynő és uralkodó közül.

– Erzsébet? Az ki? – kérdezi rögtön Boni, de mire eszembe jutott, hogy talán csak a francia nevét ismeri, már ki is szaladt a számon a kérdés:

– Nem tudod, ki volt Erzsébet?

– Körút?! 

Ki ugrat kit?

- « Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú meg a körtét » - mesélem Boninak az esti mesét. - Te melyiket ennéd szívesebben: a barackot vagy a körtét? - jut eszembe a fontos kérdés.

- Mi is az, hogy barack? - néz rám bociszemekkel. Lehetetlen megtippelni, hogy bolondozik vagy komolyan beszél. Folyton palira vesz, ugyanakkor nem tudhatom, mi van egy ilyen kétnyelvű gyerek fejében. Na, majd kiderítem, gondolom.

- Fraise! (eper) - próbálom kiugratni a nyulat a bokorból.

- Fraise?! - megdöbbenése őszintének és totálisnak tűnik.

- Igen, fraise - válaszoltam, kicsit ijedten, hogy most ezt tényleg nem tudja, ugyanakkor röhögnöm is kellett a meglepődött fején. Végül mégis én jártam túl az eszén, haha!

- Nem, a fraise az retek!!! - kiáltja diadalmasan, kuncogva.

- Eper! - javítom ki a nevetéstől már guruló gyereket. Most tudja vagy nem tudja?! - Na akkor eszedbe jutott, mi az a barack?

- Nem! - hahotázik - Melon? (sárgadinnye) Pastèque? (görögdinnye) - Kajánul lesi a reakciómat.

- Pêche! - mondom meg végül a választ, anélkül, hogy rá tudtam volna jönni: végig hülyéskedett-e, vagy csak egy kicsit, esetleg teljesen őszintén kihagyott a memóriája egy-két pillanatig…

 

A vasárnap reggeli paic után úgy érzem, a baracknál kihagyott az agya, de az epret és a retket tudta (és jó színész)

 

Pocsék lakás, pocsék élet

Még most is nevetnem kell, amikor visszagondolok arra, hogy Boni még Budapesten egyszer rosszkedvében megkérdezte, hogy akkor most akkor haza kell villamosoznunk ebbe a pocsék lakásba? A budapesti lakásra gondolt, amit én a saját ízlésemnek megfelelően újíttattam fel és rendeztem be még a születése előtt, és amit Z-vel azóta is tökre szeretünk. Igazából már rég el kellett volna adni, de nem tudunk megválni tőle: csendes, de a város közepén van, tágas, világos, kényelmes. Nem tökéletes, az biztos, na de nem is pocsék!

Érdekes a szóhasználat, nem tudom, hol szedte fel (nem tőlem, az tuti). Mindenesetre egy hétig sok mindent lepocsékozott, azóta is ezzel ugratom. Szegénykém nagyon gyakran indokolatlanul rossz kedvű. Az az érzésem, egy hétig folyton azt elemeztük és fejtegettük, hogy éppen mitől van rossz kedve. Nekem ebben nagy szakértelmem van, én is pont ilyen voltam egész gyerek- és kamaszkoromban, sőt, még felnőttként is sokáig. Rettenetes volt. Remélem, Boni nem lesz ilyen. Próbálok neki ötleteket adni, hogyan űzze el a rossz kedvét, szomorúságát, lehangoltságát. Ilyesmiket mondok neki, hogy tűzzön ki maga elé konkrét célokat (könyv elolvasása, zongoradarab megtanulása, sakkparti lejátszása), figyeljen oda az étkezésre, a sportra, vegye körül magát jó fej emberekkel (és kerülje a panaszkodókat, önsajálókat), és hogy gondoljon arra: biztosan vége lesz a rossz kedvnek egyszer. Végső soron szerintem vannak emberek, lehet, hogy ő is ilyen (és én is ilyen voltam), akiknek a jó kedvért küzdeniük kell. 

Visszakanyarodva a pocsék lakásra, ami egy elismerten pocsék kerületben (8.) található. Azt hiszem, itt megvalósult a franciák álma, a társadalmi sokszínűség. Ugyanabban az utcában lehet találkozni műkörmös-műszempillás cigány kamaszokkal, akik a kis purdéikat terelgetik, illetve színházba (?) készülő, kiöltözött öreg nénikkel. A házunkba beköltözött egy fiatal meleg pár, akik gyönyörűen újítják fel a lakást (és szerintem tisztára hülyének néznek, hogy én műanyagra fomom cserélni az ablakaimat), illetve még ott lakik, évtizedek óta a Laci, aki ujjatlan póloban szokott a belső udvaron szotyolázni a Gazsival. Sok a turista, az egyetemista. Esténként az előttünk lévő téren hajléktalanok bandáznak, a szomszádos utcákban viszont közösségi kertek működnek. A túrós táska az egyik helyen 850 ft, a másikban 350 ft. Van ott művésznyomda, halal húsbolt, afrikai étterem. Félórán belül lehet venni kottákat, kenyérpirítót és kovászos rozskenyeret, úgy hogy még tömegközlekedni sem kell hozzá. Sok az újépítésű ház, vannak gyönyörűen felújított, százéves épületek, és sajnos rengeteg málló vakolat is (egy városnézű túrán egyszer frappánsan így hirdették a kerületben tett sétákat: Málló pompa). A képen a Mátyás tér egyik sarka.

Baki

Álmomban lovagoltam. Valójában soha nem szoktam lovagolni. Az ötlet maga is teljesen idegen (és félelmetes) számomra, Bonit sem lovagoltattuk pónilovon soha, ahogy ezt kisgyerekekkel szokás. Most álmomban azonban kantáron vezettem egy szép, barna lovat, amit felnyergeltem, majd felsarkantyúztam. Valszeg a Nemzeti Múzeumban látott középkori vas sarkantyúk ihlették az álmot. Fölültem a lóra, és elkezdtem pedálozni. Sarkantyú helyett ugyanis véletlenül pedált szereltem a lóra, mint vettem észre párszáz méter után a szerencsétlen hibát. Ez meg biztos a margitszigeti Bringó Hintó miatt volt, amit úszás után béreltünk, és amiröl Boni azt állította, hogy sokkal jobb volt, mint az úszás (legközelebb inkább egyedül megyek, amíg ök bringóhintóznak).

De a ló tök kényelmes volt azzal a pedállal. Ùgy lehetett menni vele, mint azokon a holland típusú városi bicikliken. Csak kicsit zavart, hogy nem rendeltetésszerüen használom, ezért zavaromban le is szálltam róla. Olyan érzés volt, mikor az ember dél körül veszi észre, hogy kifordìtva vette fel a pólóját, és azon gondolkodik, hányan vették észre reggel óta.

Tegnap este hazaértünk. 22 órakor Boni még házi feladatot írt, és szólt, hogy ma reggel 6:30-kor ébresszük, hogy át tudja még nézni a törit, mert ma dolgozatot írtak*. Szuper, hogy ilyen lelkiismeretes, de basszus két hét szünete volt. Minden nap jeleztük neki, hogy kéne tanulnia. Megáll az eszem, hogy mindent mindig a legutolsó pillanatra hagy.

* Azt állította, hogy a régens herceg definícióját a Piszkos Fred, a kapitány c. könyvnek köszönhetöen tudta, amit most olvasok föl neki. Örültem, hogy bebizonyítottam neki a magyar irodalom hasznosságát!

Egy új olvasó: Bonifác

Tegnap Boninak nem volt suli, én viszont dolgoztam. Igaz, csak félmunkaidőben, így volt alkalmunk elmenni moziba, és kicsit olvasni is napközben. Amikor a nappaliban ültem, könyvvel a kezemben, Boni zavartan bekukkantott, és tudatta velem, hogy ezt a röpiratot (felmutatta) el fogja olvasni. Örültem, mert régóta mondom neki, hogy olvassa el (majd írok róla).

Visszatemetkeztem a saját könyvembe, amikor hirtelen gyanút fogtam. Ez a röpirat a dolgozószobámban hevert, az íróasztalon (hogy írjak róla). Utánamentem, egymásba botlottunk a küszöbön, Boni épp jött kifelé.

Benéztem a szobába: a számítógépem nyitva, a böngészőben a blogom. Beleolvasott! - esett le rögtön. Azért lobogtatta zavartan a röpiratot, figyelemelterelésből!

Vajon fog-e valamit mondani, kérdezni. Érdekes, és jellemző, hogy nem kérdezett konkrétan rá semmire, viszont ezerféleképp tudtomra adta, hogy olvasta. A mozi után odasündörgött hozzám és megkérdezte, hogy a Boniface az tulajdonképpen magyar vagy francia név? Később hangosan énekelgette: Boni vagyok! Boni vagyooook! Majd rámnézett: és te ki vagy?

Este elmentem futni, és mikor hazaestem, és leültem a nappaliban, odarohant a kanapéhoz. A hátára feküdt, felemelte a lábait, és rárakott egy könyvet - pont úgy, ahogy a fotón, amit a múltkor közzétettem róla! Utána felállt, és azt rikoltotta: Majmoké a világ! A verset elolvastattam és megtanultattam vele még a múltkor (majombakák helyett majombabákat tanult meg, olyan cuki!).

Vacsi közben végül én mondtam meg neki, hogy ugye tudod, hogy a Boni te vagy? Akkor már megoldódott a nyelve, bólintott, hogy igen, kérdezte, hogy mi ez a blog, miért írom. Végül is semmi olyan nincs itt, amiről nem akarom, hogy tudjon, kivéve talán azt a rész, amit Gabriel anyukájáról írtam. Boni előtt nem akarom a nőt kritizálni.

Ma reggel, indultunk szolfézsra, Z. puszit adott épp neki, amikor valszeg eszébe jutott Boninak a múltkori posztom. Mi idegesít a férjemben? - kukorékolta, majd vidáman Z-hez fordult: Tudod, hogy a mama megírta az interneten, hogy nem fejezed be a mondataidat?!

Tanulási testhelyzet

– Bonikám, nézd már át azért a szavakat, mielőtt kikérdezlek! – szóltam Boninak, és mikor felpillantottam, ebben a kényelmes pózban találtam a gyereket:

D vitamin és rossz szájíz

Jaj, istenem, annyira jó hetet töltöttünk a hegyekben! Szuper volt síelni, és egész nap a szabad levegőn lenni. Erről a síszünetről két dolgot is el kell mesélnem: az egyik az, hogy Boni meglepően önállóan közlekedett a sípályákon. Elkóborolhatok? – kérdezgette, amikor felértünk a sífelvonóval, és bármit mondtam is, elkóborolt. Persze ismertük már a pályákat, általában messziről láttuk is egymást olykor-olykor. De ez azért mégiscsak fura ahhoz képest, hogy még pár évvel ezelőttig is folytonos probléma volt az, hogy könyvesboltban, könyvtárban vagy üzletben soha nem akart tőlem egy-két méterre eltávoldoni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha mondjuk egy nagyobb könyvesboltban én a zsebkönyveket akartam megnézni, ő pedig az írószereket, akkor nyavalyogva és duzzogva kivárta, amíg megnézem a könyveket, és utána együtt kellett átmennünk az írószer-részlegre. Egyedül nem ment. Ok, az utóbbi egy-két évben azért kicsit jobb lett a helyzet (ha messziről rámlátott, akkor néha átment), de még most is, a síelés alatt is, ha azt mondtam neki a sílécmegőrzős öltözőben, hogy kint megvárom, mert megsülök, akkor inkább ő is kijött velem együtt.

Ezért teljesen meglepett, hogy egyedül közlekedett a pályákon, felvonókon, ráadásul telefon nélkül (csak egy AirTag volt nála). Sőt, alig bírtam lebeszélni róla, hogy ismeretlen terepen is lemenjen. Amúgy ugyanez a gyerek, ha futni hívom, nagyon ritkán jön el velem, az usziban pedig inkább csak lubickol meg hancúrozik, de nem a távokat ússza, szóval meglepő, hogy a síelést meg ennyire élvezi. Ezen a lenti képen, amit a felvonóból fotóztam, a bal oldalon látható, ahogy fegyelmezetten síel. Még elég fegyelmezett, de már kezd hülyeségeket is csinálni – mindig megállapítom, hogy a kamasz fiúk a legszörnyűbbek a sípályákon (főleg csoportosan).

Minden szuper volt: az időjárástól kezdve (ragyogó napsütés) az oktatón át (már ismertük) egészen a szállásig. Ez utóbbi fél percre volt az egyik sílifttől, kényelmes ágyakkal, jól felszerelt konyhával, úgyhogy én egy hétig azt mondogattam, hogy foglaljuk már le most jövőre ugyanezt, mert ennél jobbat nehezen fogunk találni. Szóltunk is az ügynökségen dolgozó szimpi csajnak, aki fel is írta egy papírra. Eljött az utolsó nap. 10-kor kellett elhagynunk a szállást. Simán sikerült időben összepakolnunk, lecuccolnunk mindent a kocsiba, visszavinnünk a használt ágyneműket, törölközőket stb., leadnunk a kulcsokat, még a szendvicseket is megvettük az útra. Olyan fél 11 tájban mentünk vissza a kocsihoz, hogy elinduljunk, de én megláttam az utcáról, hogy a lakásban már takarítanak.

Az ingatlanügynökségen mondta a csaj, hogy a tulajdonos saját maga takarít ki minden vendég után (ez az opció 60 euróba kerül). Javasoltam Z-nek, hogy kopogjunk be hozzá: egyrészt kíváncsiak voltunk a csajra, mert a neve (Céline) alapján egy velem egykorú nőnek kellett lennie, de az ízléstelen dekorációk alapján (tehén tematikájú képek MINDENHOL – lásd lent –, kolompok, különböző tehenes mintájú edények, rocskák, sajtárok, csuprok és kupák, továbbá kereszthímzéssel készült panorámaképek, szívecskék) legalább nyolcvan évesnek kellett lennie. Azt is el akartuk mondani neki (bár addigra már biztos észrevette), hogy mivel a gumilepedő koszos lett, azt szappannal kimostuk, és kitettük az erkélyre száradni.

Egy kb. velem egyidős nő nyitott ajtót, akit utólag a Céline-nek azonosítottunk be. A nappaliban megláttuk a nyolcvan éves öregasszonyt is, akiről utólag azt gondoljuk, az anyja lehetett. Éppen kalákában takarítottak (hatvan eurós órabérben). Hát maguk nagyon koszosan hagyták itt a lakást! – kiáltotta oda nekünk a háttérből a vén boszorkány.

Azt. Sem. Tudtuk. Mit. Mondjuk. Hirtelenjében!!! Arról szó sem volt, hogy kitakarítva adjuk vissza a lakást, hiszen éppen azért fizettük ki a takarítást, hogy ne kelljen megcsinálnunk. De még így is: levittük a szemetet, elmostuk, eltörölgettük és elpakoltuk az edényeket, a fűtést lejjebb csavartuk, a WC-t leellenőriztük, a bontatlan kajákat a következő lakóknak az asztalra kitettük, a hűtőt kiürítettük, a reggeli morzsáit letöröltük a pultról stb. szóval szerintem civilizáltan hagytuk ott a kérót, úgy, ahogy egy egyhetes használat után ez illő és elvárható volt.

Mivel megszólalni sem tudtuk, a Céline folytatta szemrehányó, sőt, lekezelő stílusban, hogy hát igen, a lakás koszos volt. Leforrázva álltunk ott Z-vel, mint két gyerek. Hirtelenjében csak azt ismételgettük, hogy de hát kifizettük a takarítást! Erre a Céline (még ma is emlegettük ezt a beszólást): Azért legalább összeporszívózhattak volna!

(Nem tudom, átjön-e így leírva, hogy milyen nonszensz lett volna kiporszívózni, ha utána valakinek amúgy is ki kellett takarítania?!) 

Így történt, hogy majdnem lett jövőre is szuper (a maga nemében esztétikus) szállásunk, aztán sajna az utolsó 15 percben meghiúsítottuk a saját tervünket!

Megint a vírus terjedéséről

Gabriel anyukája minden nap elküldte a tananyagot, és minden nap halálra rémülten (sőt, ilyedten :))) kérdezte, hogy ugye Boni nem megy be pénteken végigfertőzni az osztályt. Akkor még nem lehetett tudni, hogyan alakul a betegség, persze nem ment pénteken sem. Utólag nem is értem e gyerekorvost, hogyan lehetett ilyen optimista, na mindegy.

Az anyuka csütörtök reggel azt írta, a gyereknek fáj a feje, nem megy suliba. Két óra múlva már 39, majd negyvenfokos lázzal feküdt szegény vacogva az ágyban. Ugyanahhoz a gyerekorvoshoz járunk, ők is felkeresték: Gabriel is influenzás. Ők most indultak volna síelni hétfőn (elkezdődött a kéthetes síszünet), az egész tervük borult. Próbálják a jó oldalát nézni a dolognak, ami három szóban foglalható össze: 1) lehetne 2) rosszabb 3) is. 

Probléma, hogy nem tudják megcsinálni a szünet utáni hétfőre a francia beadandót. Pedig annyira jó feladatot kaptak: egy háromperces videót kell készíteniük a múltkor elolvasott kötelező olvasmányról. Ezt a könyvet én előbb olvastam, mint Boni, és nagyon tetszett. Érdekes történet, vicces helyzetek és párbeszédek, hiteles mondanivaló, váratlan befejezés - ugyanakkor nem tizenkétéves kisfiúkhoz szól, hanem tizenötéves éves kamasz lányokhoz, gondoltam sajnálkozva. Mennyire nem volt igazam! A franciatanárnő (akinek tizenéves kamasz lánya van) feladta az osztálynak, Boninak és Gabrielnek is nagyon tetszett.

De hát ahelyett, hogy elgondolkodtak volna a szövegen, a szereplőkön és a történet tanulságán, teljesen beszippantotta őket a filmezés és a vágás maga. A hat óra alatt, amennyit eddig a filmre összesen fordítottak, az első két másodperccel lettek kész, és amikor azt firtattam, hogy mégis miről lesz szó a filmben, csak a vállukat vonogatták. Szerintem erről egyáltalán nem beszéltek. Borzasztó nézni, hogy ilyen rossz hatásfokkal dolgoznak egy ilyen jó feladaton. Mindegy, biztos ezt is meg kell tanulni. Gabriel anyukája (Barbara) azt javasolta, hogy Gabriel majd beszél a tanárnővel csütörtökön, és elmondja, hogy Boni betegsége miatt nem tudtak haladni a szünet előtt, mi legyen. Megbíztam a gyerekben, mert ő az osztály képviselője, és már most (!) tudja, hogy ügyvéd (!!) szeretne lenni. De mivel csütörtök reggelre megbetegedett, ez a lehetőség elúszott. Barbara javasolta, hogy akkor majd ő ír a tanárnőnek. 

Írt is, a tanárnő azonnal válaszolt: nem baj, késhetnek a feladattal. Viszont Barbara üzenetén elámultam: azt írta a nőnek, hogy Gabriel a legutolsó alkalommal, amikor a filmen dolgoztak, elkapta Bonitól az influenzát. Nem tudom elhinni, hogy ezt komolyan gondolja - alsó hangon is öt nap telt el a két esemény között, de inkább öt és fél. Nem írtam meg neki, az ember nincs befolyással arra, hogy valaki mit hisz. És úgy tűnik, Barbara minden észérv (?) ellenére azt akarja hinni: Boni fertőzte meg a gyerekét.

Mi nem a síelést, hanem a ma kezdődő háromnapos sakkversenyt buktuk, amire Boni hetek óta készült. Nagyon sajnálom szegényt, és sokáig hezitáltunk. Boni menni akart, Z. semmiképp nem akart menni, nekem nem volt véleményem. De lehet, hogy jobb is: Boninak még tegnap este is volt egy kis láza (38,3) és a betegség alatt fogyott 2,5 kilót.

Morbid

Nagyon furát kérdezett a múltkor Boni, amikor meséltem neki, hogy egy nő megcsúszott és elesett az uszoda zuhanyozójában:

– És meghalt?

Nem láttam az esést, de fültanúja voltam. Később innen-onnan összeállt a sztori, és én magam is beszéltem a nővel (NEM HALT MEG), aki elmondta, hogy eltört a keze, meg is kellett műteni. Állítólag a takarítók rosszul öblítették le a zuhanyzói tisztítószert, és azon csúszott el, mezítláb. Szegény!

Kellemes ünnepeket vs. áldott karácsonyt!

Faggatom Bonit, hogy milyen volt nem is olyan régen a Télapóban hinni. Én soha nem hittem benne, nálunk gyerekkoromban úgymond nem volt hazugság (valójában sok minden hazugság volt). Semmit az ég világon nem tudok kihúzni belőle, csak annyit, hogy egyszer, már lefekvés után kérdezte meg, hogy létezik-e valójában a Télapó, én akkor mondtam el az igazat (rémlik hogy már vészesen nagy volt, talán nyolc éves?). Azóta is azt mondogatja sajnálkozva, hogy nem kellett volna elárulnom.

Kérdezem, hogy sejtette-e. Azt állítja, semmit sem. Tovább ostromlom a kérdéseimmel: a suliban nem mondogattak ezt-azt a gyerekek? Szintén rémlik, hogy egyszer csak a semmiből, még ovis volt, kijelentette, hogy a szülők hozzák a karácsonyi ajándékokat, majd másról kezdett el beszélni. Boni szerint az iskolában nem mondtak neki semmit, ő tőlem tudta meg azon a bizonyos estén. Szerintem meg nem akarja elmesélni, nem értem miért. 

Próbálkozom máshogy feltenni a kérdést: ki hozta a karácsonyfát? (a manók) Honnan tudta a Télapó, hogy milyen ajándéknak örülne? (mindent tud) Emlékszik-e konkrét ajándékra, amiről úgy tudta, hogy a Télapó hozta? (mindet, mama!) Na jó, de mondj egy példát! (hát a ládát, benne a távcsővel) És a Mikulás, aki a csokit hozza december hatodikán, azt is elhitted? (jaj, mama, azt még láttam is!)

Felekezettől, világnézettől és meggyőződéstől függetlenül mindenkinek minden jót kívánok, áldást vagy örömet, ünnepeket vagy Jézus születését, Télapót vagy Télanyót! A fenti képet egy csokibolt kirakatában fotóztam, gyönyörű, nem? 

Kiabálás

Remélem, nem keltek itt olyan hamis benyomást, hogy nálunk minden tökéletes. Vannak olyan dolgok, amelyek az én fogalmaim szerint már-már tökéletesek, pl. ahogy Boni étkezik (kiegyensúlyozottan, változatosan, új dolgokat kipróbálva), vannak olyanok, amelyek nem azok, de együtt lehet velük élni (a kupiszint sokkal jobb!), és van (legalább) egy olyan dolog nálunk, ami szerintem nagyon gáz: a kiabálás. Boni és az apja nagyon sokat kiabálnak (egymással, velem). 

Állítólag én is kiabálok, de ezt nem vagyok hajlandó elhinni, szerintem ezt Z. olyankor mondja, amikor én kiabálással vádolom, ő pedig védekezik. Jó lenne bekamerázni a lakást, majd szakértőkkel kielemezni egy-egy délutánt vagy estét, kiváncsi vagyok, mit mondanának.

A férjem hihetetlen hamar, szinte másodperceken belül képes dühbe gurulni. Elképszető a jelenség: egy normális emberből (aki igaz, rendes esetben is hangosan beszél) semmi idő alatt egy őrjöngő vadember válik, aki már azelőtt üvölt, hogy pontosan átlátná a helyzetet (azaz hogy miért üvölt). Boni pedig van olyan szadista, hogy imádja ezeket a helyzeteket kiprovokálni, és nézni, ahogy az apja elveszti a fejét. Ez a kedvenc itthoni sportja. Néha úgy jön haza a suliból, hogy már messziről kiszagolom: az élő fába is bele fog kötni. Ilyenkor én, szerintem okosan és diplomatikusan, nem is nagyon szólok hozzá, de Z. valahogy süket és vak ezekre a finom árnyalatokra és jelzésekre, és ilyenkor szokott történni a Nagy Ordibálás. Az esetek egyharmadában a házi feladatokon vesznek össze, és kétharmadot tesz ki a képernyőn való veszekedés. Ezért egyébként néha vágyakozva gondolok a nyolcvanas évekre, pedig ezen pont soha nem nosztalgiázom; milyen békés lehetett az otthoni légkör! (nem volt az!)

Érdekes módon amilyen hamar felidegesedik a férjem, olyan hamar (szempillantásokban mérhető ez az idő) le is nyugszik. Csakhogy a baj szerintem ilyenkor már megtörtént. Vibrál a levegő, és mindenki egy kicsit idegesebb a kelleténél, és mindenkinek egy picit elromlott a kedve. Amikor próbálom figyelmezteti Z-t arra, hogy ez így nem jó, hogy aki elveszti a fejét, annak nincs igaza, bármennyire igaza is van, azt válaszolja, hogy hát nehogy már a felünkre nőjjön a gyerek. Hogy nincs más eszköze, csak a kiabálás. Hogy ez az egyetlen módja, módszere és lehetősége – amivel nem sikerül ugyan semmit megoldalni, de ami mégis elkerülhetetlen. (??)

 

(Ellának és Asemának üzenem, hogy a könvy, amiről a múltkor írtam, megjelent Mo-on is! Csak most jutott eszembe megnézni. Nagyon ajánlom, már a közepénél járok, tetszik, érdekes, gondolatébresztő, és érthetőbben leírja, mint én a múltkor a kultúraátadás vs. gondolkodni tanítás közötti különbséget. Igaz, elég sarkosan! Ella, szólj, ha esetleg munka helyett elolvasod :))

Greenwich

Holnap fel szeretnénk hívni Bonit, hogy felköszöntsük a szülinapján, írta a papám szerdán Budapestről. Hánykor telefonáljon, kérdezte. 

Ránéztem az órámra Londonban, épp akkor jöttünk vissza a reggeliből, 9:58 volt. Hát, ilyentájt, válaszoltam neki. Jó, akkor 11-kor hívjuk! - zárta le a csetet a papám. Furcsállottam, hogy a 9:58-at 11-re kerekíti, de a csodálkozásom csak rövid ideig tartott, mert indultunk is városnézni. Még visszaírtam neki röviden, hogy nem, inkább tízkor!

Másnap, csütörtökön épp reggeliztünk (Londonban), amikor a papám (Budapesten) türelmetlenül rámírt, hogy mi van, most mégsem jó?! Kilenc óra volt, és rögtön leesett, hogy amikor én hülyének néztem, amiért 10 helyett 11-kor akart telefonálni, akkor ugyanabban a pillanatban ő is hülyének nézhetett, mert nála tényleg 11 óra volt - mindketten eltelejtettük az egy óra időeltolódást!

A holnapi napunk úgy fog kinézni, hogy reggel egy órával többet fogunk aludni, mert itt is átállnak a téli időszámításra. Ezután felszállunk a repülőgépre, és leszálláskor, a másik időzónába érkezve a reggel nyert órát azonnal el is veszítjük! Hiszen mi azt már múlt vasárnap “megkaptuk”, ha jól okoskodunk (de néha bizony belebonyolódunk, mint Phileas Fogg!)