Maszkfesztivál

Papír, textil, egyszínű, mintás, hajtogatott, elöl varrt, kacsacsőrű, a nadrág (táska stb.) színéhez illeszkedő, vicces, franciazászlós, FFP2, hátul megkötős, fülön függős stb. – az ember csak kapkodja a fejét! Mennyire hamar megszokja az ember, a látványát, a viselését, ki gondolta volna. Hasraütésre azt mondanám, az utcán emberek 20–30%-án van maszk. Az iskola előtt szobrozó szülők kb. 10%-a hordja. Buszon és bizonyos boltokban kötelező. De valamit észrevettem, és ahhoz, hogy érthetően elmondjam, vissza kell mennünk az időbe egy hasonlatért.

Egyszer Isztambulban nyaraltunk, és a reggelinél észrevettünk egy muszlim nőkből (és gyerekekből) álló társaságot; volt, aki hordott fejkendőt, volt, aki nem. Másnap reggel megállapítottuk, hogy akin előző nap volt kendő, az most szabadon hagyta a haját. És így tovább. Azt figyeltük meg, hogy simán váltogatták a kendős és a nemkendős viseletet, gondolom mindenféle időjárási, hőmérsékleti, öltözködési, hajmosási és egyéb megfontolások alapján. Az ember azt hinné, hogy a kendőviselet meggyőződés, hit és világnézet kérdése, erre kiderült, hogy valójában a praktikum mindent felülír (legalábbis ebben a társaságban!).

Na és ezt látom én most a maszkviselén során is. Azt feltételeztem, hogy az iskola előtt maszkban megjelenő anyuka elővigyázatosságból, óvatosságból és a polgártársai iránti tiszteletből hordja – erre beszéd közben hirtelen az állára húzta! Vagy az a másik anyuka, akin nem volt maszk, és akiről ebből kifolyólag azt gondoltam, hogy laza, nem parázik feleslegesen, sőt, talán már át is esett a betegségen – egy mozdulattal fölvette a maszkot, amit ezek szerint végig a kezében tartott!

Itt véget is ér a hasonlat, aminek csak annyi a tanulsága, hogy egy ilyen kis ruhadarabból (amelynek viselését ilyen-olyan körülmények diktálják) nem lehet túlságosan messzemenő következtetést levonni az emberre nézve.

Megnézni- és véleményeznivaló

– Mamaaaa! Nézd!! Gyere ide, nézd meg, mit csináltam! Szép? Milyen naaagy, hatalmas! Most csináltam. Két méter hosszú és négy méter széles. Elhiszel? Áááá, nem, viccelek. Igazából nagyon pici, mini.... de olyan, mint egy gyík. A gyík, ami a falon van. De ez nem a falról jön ám! Nem, inkább olyan, mint egy bika... szép, nem? Ugye? Ügyes vagyok? Nem látszik teljesen, mert eltakarja a papír... oda becsúszott mögé. Elhiszel? Becsúszott a tengerbe, mert olyan kígyóforma... nem látszik innen, csak ez a pici. Mini. Ugye milyen ügyes vagyok? És ugye milyen jó szagú? Hihi... nem is, inkább büdi. Nagyon büdi, mama? Igen? De azért, mondd... ugye szép lett ez a kaki?!

Tesztelni, tesztelni, tesztelni

Olvasom a hírekben, hogy:

– Németország azért is teljesített jól, mert a legelső tünet után is tesztelték az embereket, volt, hogy parkolókban, meg ilyen más fura helyeken is.
– Koronavírusos kismamát császároztak valamelyik kórházban, az anyuka csak webkamerán láthatja a kisbabát egészen addig, ameddig több PCR-tesztje is negatív lesz.
– Bezártak egy osztályt Párizs egyik iskolájában, mert a tanító koronavírusos, most az összes gyereket le fogják tesztelni.

Olyan érdekes, hogy ennyit lehet olvasni erről a híres tesztről, de azt csak nagyon ritkán teszik hozzá, hogy (mint ismerősöktől borzongva megtudtam) ez az orrba bedugós és egészen a garatig lelógatós teszt kurvára FÁJ!

Parkolóban csinálják? Egymás utáni napon többször is, ugyanazt az embert? Gyerekeket? Holott még csak tünetük sincs?

Bevallom, számomra szörnyen hangzik. Kábé olyannak képzelem, mint amikor egy pénteki napon egyszer az SZTK-ban fölszúrták az arcüregemet, az egyik orrolyukamon keresztül (a húgom kint várt rám, nemes egyszerűséggel elájult, mert állítólag annyit sikítoztam). Rettenetesen fájt. Hétfőn újra kellett menni, hogy a másik orrlyukba is beleszúrjanak, és én azon a hétvégén nem tudtam úgy rágondolni a hétfői beavatkozásra, hogy ne fakadjak sírva.

Hetek óta azon gondolkodom, hogy nekem tulképp lenne-e bátorságom egy ilyen népszerűsített (és hónapokon keresztül várva várt) tesztre önként elmenni. Bónusz: mi van, ha az én orromba egy ilyen bigyót föl se lehetne nyomni? Rettegve gondolok arra, hogy estetleg Bonikámmal csinálják ugyanezt (egy olyan pici orrba??).

Kiegészítés és illusztráció az előzőhöz

Ezt a fényképet a múlt héten készítettem, a poszt megírása után:

Észreveszitek rajta az ODA NEM ILLŐ elemet?!

Télapóról júniusban

– Mama, a Télapó igazából létezik? – tette fel a keresztkérdést nemrég Boni. (És én még azt hittem, hogy ez a Télapó-ügy csak decemberben aktuális! A Télapó nálunk egész évben téma.)

– Hááát, izééé.... én még nem láttam... (próbáltam lavírozni) Te mit gondolsz?! (szegeztem neki azt a kérdést, ami minden szakirodalom szerint a legideálisabb)

– De TE mit gondolsz??? (egyértelmű, hogy Boni nem olvas szakirodalmat)

– Hát szerintem... nem is tudom... (fogalmam sincs, hogyan kellene kihátrálni ebből a Télapóügyből, ezt az elejétől fogva rosszul csinálom. Hat éves, és nem hülye. Viszont Petra barátnőm gyerekei nyolcéves korukig hittek a Télapóban, és ők sem hülyék. Hm. Mit tegyek.)

– Mama, szerintem a Télapó nem létezik! – folytatta meggyőződéssel

– Ááá, gondolod? (tudom, hogy most kellene megmondani! Most! A szakirodalom csak nem téved!! Ha rákérdez, az igazat kell mondani! Igen, de mi van, ha csalódott lesz? Most, koronavírus idején? Még olyan pici.)

– Igen, mama. (na, tessék, már tudja is. Istenem. Kikövetkeztette. Basszus) Csak azt nem tudom... hogy akkor ki hozza az ajándékokat?! – gondolkodott el hangosan (jajaj. olyan logikusan jár a kis agya. A múltkor azon filózott, hogy milyen nyelven beszél a Télapó.)

– Hát nem is tudom.. igan, az ajándékok... ki hozhatja őket... – próbálok időt nyerni

– Én tudom! – jelentette ki mosolyogva

– Igen? És ki? (nincs mese, itt a vég. A gyerekkor vége!)

– Hát, a HÚSVÉTI NYUSZI, mama!!!

(Jó lett volna, ha ezzel vége is lenne a sztorinak, de nem. Utána azon gondolkodott, hogy hogyan tud a nyuszi mindenhová bemenni stb. Szerencsére azt is állítja, hogy ő egyszer látta a nyuszit. Folyt köv.)

A gyerekeinknek örökségként továbbadott mondatokról (szótagokról), továbbá egyéb életfilozófiákról

Döbbenetes élmény, amikor hallom magamat, amint a saját anyám szavaival szólok Bonihoz: ugyanazok a mondatok, ugyanaz a hangsúly. Legszívesebben leharapnám a nyelvem. Anno gyűlöltem, most meg a könnyebbség, a megszokás és talán a lustaság kimondatja velem ezeket a készen kapott sablonokat („Szégyeld magad!” „Nem majd, hanem most rögtön!”). Van viszont egy olyan felszólítás, amelyet soha, semmi pénzért nem tudnék kimondani, és amit viszont  derűre-borúra használtak a szüleim, felváltva, egyszerre, külön-külön, kórusban, kánonban, ez pedig:

„Nem mi, hanem tessék!”

Azaz, hogy ne olyan alpárian kérdezzek vissza, hogy Mi?, hanem finoman és udvariasan, hogy Tessék?. Utólag egyértelmű, hogy nem nevelési szándékkal mondták; szemrehányás volt. Egyszerűen idegesítette őket a szó. Látszott rajtuk, miközben ingerülten megakasztották a beszélgetést (MINDEN. EGYES. ALKALOMMAL.), hogy képtelenek elviselni ennek az elnyújtott szótagnak (Miiiiiii???) a hallását is. Emlékszem az elsötétülő ábrázatukra, látom magam előtt, ahogy a mamám még egy cigire is rágyújt, annyire felidegesíti magát. Nem fogad szót ez a gyerek. Pedig beprogramoztuk a tessék-re, és mégis miiii-t mond. Bosszantó.

Mert a szüleim nem adták át nekünk a nyelv szeretetét, a kifejezés gazdagságát, se pedig az udvarias és kifinomult társalgás kulcsát. Nem arról volt szó, hogy két, magát árnyaltan kifejező ember szerette volna megtanítani a lányának a szép beszédet: a mamám soha életében nem szeretett beszélgetni, a papám viszont állandóan a pontos, az odaillő szót keresi (és soha nem találja meg). Mindkettőjükkel nehéz és körülményes a társalgás, egyikükkel a szókincs szegénysége, másikukkal a szüntelen aggályoskodás miatt. Ez a Mi? játszmává züllött közöttünk. Nem akartak (volna) nyugodni, amíg a fejembe nem verik a helyes kifejezést. Pedig a beszólogatás nem hullott termékeny talajra: én soha, egyetlen alkalommal még csak el sem gondolkodtam azon, hogy jobb lenne-e a tessék mint a mi. Úgy hessegettem el magamtól ennek a felszólításnak az értelmét, mint egy legyet; egy idő után már meg sem hallottam.

A szüleim ragasztkodnak a szerepükhöz; most Boninak mondják ugyanezt. Szerencsétlen gyereket, akinek anyanyelve (bizonyos definíció szerint) nem is a magyar, folyton kijavítják. A gyerekkorom elevenedik meg ilyenkor! Engem jobban zavar, mint Bonit, aki ilyenkor sietősen, gondolkodás nélkül kijavítja magát és folytatja a mondandóját. De majd el akarom neki mondani, hogy a saját fejében nem turkálhat senki, hogy azt gondol, amit akar, és ebből azt mond ki, amit akar – noha értelemszerűen nem célszerű mindent a világ elé tárni. Én például abban hiszek, hogy ha valaki nem tud pozitívat mondani, akkor inkább maradjon csendben, de mindenképpen vigyázzunk a kritikákkal, a panaszáradatokkal és a rosszmájú okoskodásokkal (továbbá a saját testi nyavalyák részletezésével, az önsajnálattal és az öndicsérettel).

De elkanyarodtam, vissza a szótagomhoz. Múltkor már nem bírtam tovább, visszaszóltam a mamámnak, hogy ne nyaggassa már a gyereket ezzel a tessékkel. Ő erre epésen megjegyezte erre, hogy biztosan tőlem tanulta, én mondom így mindig. De hát –  vontam le az egyelten logikus következtetést – volt akkor értelme, hogy naponta százszor is kijavították?!

Éljen a köztársaság! Éljen Franciaország!

Hétvégén játszótéren és piacon is voltam. Megvettem az idei első eprünket, amit Bonival jóízűen meg is ettünk. Z. nem rejtette véka alá, hogy úgy az epret, mint a kétszer tízperces (egy ismerős anyukával, illetve apukával folytatott) beszélgetést nagyon korainak és elhamarkodottnak tartja. Várjuk meg, mit mond Macron ma este, érvelt vasárnap reggel. A piacot egyébként teljesen átalakították, sokkal szellősebb lett, nem lehet visszafelé menni, tehát ha mégiscsak meg akarja venni az ember azt az előzőleg látott (szebb és olcsóbb stb.) póréhagymát, akkor újra kell menni egy kört.

Macron vasárnap este 20 órakor beszélt; mivel gondoltam, hogy optimista hangvételű lesz a beszéd, javasoltam Boninak, hogy az elejét nézze velünk. Arra számítottam, hogy tetszeni fog neki a himnusz meg az egész ünnepélyes csinnadratta (Ott lakik?!? – hülledezett elismerően az Elysée-palota láttán). Egyébként, nem tudom, Orbán Viktor szokott-e így a néphez szólni, de mit szólnátok, ha úgy fejezné be a beszédét, hogy éljen a köztársaság, éljen Magyarország? Otthon ez kifejezetten sokkolna azt hiszem, itt viszont csak teátrálisnak érzem (de nagyon).

De képzeljétek, ez első két percben teljesen ledöbbentünk, ugyanis kerek perec bejelentette, hogy jövő hétfőtől ismét kötelező lesz az iskola! Hiába hallgatom a híreket naponta, erre nem számítottam. Érdetted? – kérdeztem Bonit, aki megszeppenve bólintott (szegénykém, mint később kiderült, azt hitte, már másnap, azaz ma mennie kell). Z. szótlanságba burkolózott, és szerintem azóta is emésztgeti a fejleményeket.

Én viszont baromira örülök. Marad két hét az iskolából, kicsit vissza tud zökkenni a gyerek az osztályba, fel tudja mérni, hogy mennyit haladt itthon, el tud búcsúzni a tanítónénitől, le tudja zárni ezt az évet. Tulajdonképpen én PONT egy ilyen utasításról beszéltem a múltkori posztomban: ha nekem kellett volna döntenem, akkor se biztos, hogy meg tudtam volna hozni ezt a döntést. Így viszont? Egy pillanatig sem kell gondolkodnom rajta, hiszen kötelező. Nem lesz belőle köztünk sem feszült vita, sem ingerült veszekedés, sem elhúzódó érvelés, nem kell mérlegenünk a kockázatokat és az előnyöket... egyszerűen nem lesz téma az, amiről itthon úgysem tudtunk volna kompromisszumot kötni (én inkább iskolapárti voltam, de meggyőzhető arról is – ahogy egy kolléganőm írta –, hogy inkább maradjon a gyerek osztálytársak, mintsem szülők nélkül).

Belegondolni is csodás, hogy lesz két hét nyugalom itthon, újra fogok tudni dolgozni, és remélhetőleg Boni le fog fáradni annyira a suliban, hogy nem lesz ereje 20:30-tól (lámpaoltás) 22:30-ig randalírozni, amikor végre el tud aludni. Mert az utóbbi hetekben az elalvás is kifejezetten rémálom volt, folyamatos veszekedésekkel, ki-bejárkálásokkal. Boni sportot űzött abból, hogy válogatott hülyeségekkel ingerelje föl az apját: egyszer kiöntötte a vizet az ágyra, másszor játékokat dobált ki az ablakon. Tegnap tintával bekente magát tetőtől-talpig (zuhanyoztathattam le 21 órakor), egyszer pedig elcsórta a mobilomat, és csak másnap vettem észre azokat a fényképeket és videókat, amelyeket titokban készített 22 órakor (szétröhögtem magam!!).

A járvány meg... reménykedjünk abban, amit valahol hallottam, hogy talán ez is olyan, mint az óvodai tetű meg bárányhimlő: egyszer úgyis magától elmúlik, noha a tetvek, kórokozók nem halnak ki. Bár szerintem több helyen is sántít a hasonlat. És továbbra is érthetetlen, hogy februárban még a Lombardiából hazatérő emberektől egyenként azt kérték, maradjanak otthon, most meg a határnyitással emberek százezrei fognak megindulni egyik helyről a másikra (remélhetőleg mi is köztük leszünk).

Más: tegnap ezeket a statisztikákat nézegettük, és nem érjük. Egyrészt mi ez a 15,09%, nem arról volt szó, hogy a halálozási ráta 2–3%? Másrész hogyan lehetséges, hogy ugyanez az arány a szomszédos Luxemburgban 2,7%? Ezt a jelentős különbséget magyarázhatja-e a nagyobb arányú tesztelés vagy a halál okának másfajta megállapítása? (mert csak nem halnak meg annyival többen Fro-ban?)

(Esetszám – halálozási arány – gyógyultak aránya)

Patthelyzet

Közös gyerek, egyforma értékrend, hasonló világnézet. És mégis, a legföldhözragadtabb hülyeségeken csatározunk nap mint nap. Én úgy érzem magam, akár egy börtönben, hiszen sok mindent akaratom és vágyaim ellenére nem tehetek meg, mivel közös gyerek ügyében a másik félnek vétójoga van. Sok mindenben viszont én is bizonytalan és meggyőzhető vagyok. Nem tudom, ahogy a múltkor is írtam, milyen jogaim és lehetőségeim vannak, mik a kockázatok. Nem tudom, nem is tisztségem szétválasztani a bosszantó szokásokat a kóros személyiségzavartól, a jogos aggodalmat a beteges rettegéstől. És nem is igen értem, hogyan csinálják ezt más családokban; vagy mindenki mindenben egyetért? Gyanítom inkább, hogy a pasik a nőkre hagyják a gyereknevelési ügyeket, és nem szólnak bele a családi egészségügyi/higiéniai intézkedésekbe.

Hát az én férjem beleszól, de néha már annyira, hogy szó szerint úgy érzem, megfulladok. Ha szembeszállok, akkor pedig garantált a veszekedés és a sértődés – amit viszont talán még rosszabbul viselek, mint a szabadságom korlátozását. Egyszer azt mondtam Z-nek, hogy annyi jogot minimum kell biztosítania nekem, mint egy elvált nőnek, mert ha el lennénk válva, akkor értelmeszerűen már nem szólhatna bele abba, hogy az én időmben kikacsolom-e a wifit éjszakára, hogy csapvizet adok-e Boninak, hogy mindenhol bekentem-e naptejjel, hogy fogyasztás előtt karanténoztatom-e a lekvárosüveget hetekig, hogy hagyom-e mobiltelefonon beszélni Bonit a szüleimmel, hogy mehetünk-e olyankor a botanikus kertbe, amikor kevesen/sokan vannak, hogy ellenőrzöm-e folyamatosan, hogy van-e rajta sapka, hogy megeszem-e az almát héjjastul, ehetek-e egyáltalán idén epret stb.

Ez nyilvánvalóan burkolt fenyegetés volt a részemről: ha korlátozol, ha nem hagysz élni, elválok. Az elvált nőknek nem a volt férj, hanem a bíróság parancsol – és melyik francia bíró fogja nekem megtiltani, hogy kinyissak egy lekvárosüveget? (stb, stb). Minősíthetetlen módon fenyegetőzöm és zsarolok, hiszen eszem ágában sincs elválni. Itt a bíróság 50–50%-ban osztja meg a gyereket a szülők között, és elképzelni sem tudom, hogy ne lássam Bonikámat napokig (azt viszont per pillanat nagyon is el tudnám képzelni, hogy a férjemet ne lássam napokig).

Azt hiszem, rátaláltam egy 22-es csapdájára, de a valódira, amelyben az őrületnek is helye van, és amely a lehető legjobban hasonlít a könyvben szereplőre: Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését. De ha kéri a leszerelését, akkor már nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető.

Ezek alapján: Z. megkeseríti a mindannapjaimat a szabályaival és óvintézkedéseivel, tehát el kell válnunk. Csak annyit kell tennem, hogy elmegyek egy ügyvédhez, kiveszek egy másik lakást. De ha megtehetem, hogy ügyvédhez, ingatlanoshoz stb. járkáljak (megjegyzés: három hónap óta tegnap voltam először boltban), az azt jelenti, hogy szabad vagyok, tehát nincs miért elválnom!

Én, a Mekk mester

Miután három hónapja autodidakta módon próbálom magam hol virológussá, hol epidemiológussá kiképezni, a fodrászat gyerekjátéknak tűnt! Olyan sokszor megfigyeltem már, hogyan kell a fésűvel ügyesen felfelé húzni egy-egy tincset, majd az ollóval előszőr vízszintesen lenyisszantani a kívánt mennyiséget, aztán függőlegesen belevagdosni a továbbra is a két ujj között tartott, de már rövidebb hajba. Aztán ugyanezt türelmesen megismételni minden oldalon, és kész!

Az eredmény vicces lett. Csak elöl tudtam levágni neki, ahol már sürgős volt, mert a szemébe hullott, - hamar rájöttem, hogy az elmélet itt is sokkal könnyebb, mint a gyakorlat. Mert hová teszem az ollót, amíg vagdosok? Hoppá, ezt nem figyeltem ki. A zsebedbe! - mutogatta Boni nagy lendülettel, közben félrefordulva, így a megragadott hajmennyiséget azonnal el kellett engednem, pedig jó erősen fogtam, mert a vizes haj csúszik meg tapad (ezt sem mértem föl előre).

Szerencsére a göndör hajnál nem annyira látszik az asszimetria. Viszont összeugrik, jobban, mint számítgattam. Nem baj, így ilyan cuki, kisbabás: elöl rövid, hátul hosszú, a fülénél viszont béna, de azt ezek után azt már nem mertem bolygatni...

Natasa Rosztova én vagyok

Március végén panaszkodtam a barátnőmnek, hogy számunkra ez a járvány soha nem fog véget érni. Aztán hamar rájöttem (ezredszerre), hogy hülyeség előre parázni még be nem következett eseményeken, erre tessék, most pont ott tartunk, amitől féltem. Egész Franciaország teraszokon kvaterkázik, mi meg még mindig joghurtosdobozokat fertőtlenítünk. Z. szerint olyan nincs, hogy egy járvány csak úgy magától elmúljon (csillapodjon, enyhüljön, visszavonulót fújjon, visszahúzódjon stb.), hiszen a vírus még itt van, és ellenszere továbbra sincs.

2020. május 10. (egy nappal a kijárási korlátozás feloldása előtt)

Végül is meg tudom érteni az ő álláspontját is – heteken át hallgattuk, hogy egyetlen ember képes megfertőzni egy egész országot, hogy az orrunkat se tegyük ki a lakásból stb. stb. Csak azt szeretném tudni, hogy mikor jön el az az időpont, amikor újra járunk majd boltokba, játszótérre stb.! És hogy mi lesz az a konkrét infó, statisztikai adat, esemény, amelynek köszönhetően ő is enyhíteni fog kis családunk óvintézkedésein – és hogyan. Tudtam, hogy ez az egész nem lesz egyszerű menet; nyár közeledtével mindig előjönnek a naptejjel és a kullancsokkal kapcsolatos vitáink, amelyek pedig most mind semmiségnek tűnnek egy világjárvány árnyékában.

Egyszer valaki azt kérdezte, milyen egy hipochonderrel együtt élni (pedig nem is ez a jó szó rá, inkább egészségügyi és higiéniai ügyekben maximalista) és akkor azt válaszoltam, hogy ez is csak egy olyan jellemhiba, mint akármelyik más, és meg lehet tanulni a konfliktusokat kezelni. De ez a járvány jól föladta a leckét mindkettőnknek. Nekem is jobban ki kellene jelölnöm a határaimat: meddig tudok elmenni? Mekkora kockázatot szeretnék vállalni? Meddig tart az egészséges odafigyelés, és hol kezdődik a paranoiás magatartás?

Az a baj, hogy magam sem tudom a válaszokat. Néha arra gondolok, hogy miért ne tegyük zárójelbe a boltbajárási, teraszonkávézási ügyeinket, ha azok amúgy sem fontosak annyira, másszor meg bosszant ez az egész óvatoskodás, ami lehet hogy nem is megalapozott. És a kettő véglet között, árapályként ingázva gyakran ott tartunk, hogy méltánytalan módon millimétereken és másodperceken vitatkozunk (milyen messze voltam a szembejövő járókelőtől, mennyi ideig mostam a kezemet stb.), és már Boninak is azt tanácsolom (szégyen ide vagy oda), hogy inkább ne mondja meg az apjának, hogy egy pokrócon ülve töltöttük a délutánunkat a parkban, olvasgatva, rajzolgatva, mert csak aggódna.

(Olyan ez, mint a gyereknevelés: az ember azt hiszi, hogy a gyereknevelés elvekről meg meggyőződésekről szól, aztán kiderül, hogy dehogy! Olyan pitiáner ügyekben kell állást foglalni, hogy most akkor összeszedjem én magam a gyerek után a padlóra hányt koszos zoknijait, vagy vitatkozzam vele felpaprikázott stílusban, hogy szedje össze saját maga – vagy ha van erőm kedvesen, asszertívan összeszedetni vele, akkor mit csináljak a többi oltári nagy rumlival a szoba közepén? Egy pár zokni még elmegy, de húsz doboz legó szanaszét cincálva már nem? HOL A HATÁR?! Na, de ez csak zárójel volt.)

Ezt a gyönyörű tavaszt elnézve pedig gyakran jut eszembe Natasa Rosztova, aki azon szomorkodott, hogy míg a pasik mind a fronton harcolnak, ő kénytelen Szentpétervárott (vagy Moszkvában?) senyvedve múlatnia az idejét, miközben oda a fiatalsága. Remélem, érthető a párhuzam; egy gyönyörű tavaszt kótyavetyéltünk el (persze okkal) a négy fal között (na de akkor is). Azt hiszem, nagyon nehéz lenne ezt az évet magyarországi nyaralás nélkül végigcsinálni..!

2020. június 3. (ugyanaz a helyszín, egy nappal az éttermek, kávézók stb. megnyitása után)