Műanyagmentes július

A férjem számára több fura dolg is van a nyári Magyarországon; kezdjük mindjárt azzal, hogy üvegbe zárt uborkát kovászolunk rohasztunk a tűző napon, majd “úristen, ez de jó lett” felkiáltással megesszük, amire ő még ránézni sem bír. Vagy hogy halomban állnak a dinnyék az út mentén, kongatjuk őket, és a kádban/hordóban/pincében hűtjük, mert esély sincs rá, hogy beférjen a hűtőbe. Vagy hogy nyárson sütjük a szalonnát.

A legújabb felfedezése: ha kinövi a gyerek a gumiszandálját, a szüleim első reakciója nem az, mint az övé (=elrohan az Auchanba újat venni), hanem hogy...

...a mamám egyszerűen levágja a szandál orrát!

A Józsika és a Rózsika

Beleszerettem egy lakásba. Az elmúlt napokban súlyos dilemma előtt áltam: el kellett döntenem, hogy eladjam-e a szintén szerelmben fogant, majd körültekintően felnevelt-felújított, és folyamatosan imádott lakásomat, és (ráfizetéssel) vegyem-e meg ezt az új lakást, ami sok szempontból kicsit rosszabb, más nézőpontokból viszont lényegesen jobb paraméterekkel rendelkezik. Nem is részletezem, a lényeg úgyis annyi, hogy mi most Budapest egyik hírhedt kerületében lakunk, ezt az újat pedig a város legelegánsabb negyedében találtuk. És pár perc sétára a szüleim lakásától, azon a környéken, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Egy art deco házban, garázzsal. De mondom, mindegy is, nem is ezt akartam leírni, hanem azt akartam elmesélni, hogyan őrlődtem a két opció között, mintha pasikról és egy komoly szerelmi drámáról lett volna szó.

A mostani lakásomban 12 év munkája van; kézipoggyászban hoztam a tapétát, az ajtókhoz passzoló könyvespolcot terveztettem, majd építtettem, a fürdőzsoba és a konyha teljesen az én ízlésem szerint készült, a zárat a papám csinálta, Boni szobájában a háromméteres függöny saját magam vartam. Tíz éve nincs a két ablak között falilámpa, mert nem találtam MÉG olyat, ami 100%-ig tetszett volna. Minden ittlétünk alatt van valami munka vele: vízóracsere, közgyűlés, kazánellenőrzés, klímatisztítás, IKEA, még bolhapiacon is voltam, hogy a hiányzó bútorokat trendin beszerezzem.

Azért kacsingattam viszont másfelé, mert maga a ház, ahol a lakás (legyen a munkaneve Józsika) található, rossz állagú; tipikus pesti gangos bérház, amit a lakók 100 éve csak ímmel ámmal tódozgatnak-foltozgatnak. Kívülről nem annyira látszik, de a tető, a kémények, a csatorna, a padlás mind romhalmaz.

Az új lakást (nevezzük Rózsikának) hétfőn láttuk először. Azon az éjszakán kétségbeesetten próbáltam megakadályozni magam, hogy fejben be ne rendezzem az egész lakást, a konyhától a gyerekszobáig, és hogy ne képzeljem magunkat az erkélyre egy nyári nap végén. Másnap négyen mentünk csajok megnézni, és valamiféle tömegpszichózis hatására ügy jöttem el, hogy OK, akkor eladom a Józsikát.

Tulajdonképpen a kérdés itt Mo-on fel sem merült senkiben: ha valaki ki tudja fizetni a Rózsikát, akkor nem lakik a Józsikában, tiszta ügy. (Kuzinom üzenete pl.: “Édesem, ha nincs pénzed, nem veszed meg. Ha van pénzed, megveszed. Egy lakást a X. utcában meg KELL venni.”) Az egyetlen kivétel ezalól a férjem, aki elnézéssel tekint a couleur locale-ra, azaz Józsika hulló vakolatára és a más házak kapujában ülő, félmeztelenre vetkőzött, debrecenit eszegető pasik látványára. És aki reggelente a piacon kezd, hogy megvegye a kiflit és a kakaózcsigát. Szóval ő az, aki végig ellenezte Rózsikát, és csak megvető hallgatásba burkolózott, amikor mondtam, hogy ott is van piac, igaz, 23 perc sétára...

Volt egy olyan nap, asszem a szerda, amikor szinte belehülyültem a gondolkodásba. Tulajdonképpen olyan kérdésekre kellett (volna) megtalálni a tuti választ, hogy fogok (-gunk?)-e még Magyarországon lakni? Hol leszek nyugdíjas? Hol lesznek unokáim? Milyen állapotban lesznek a szüleim később? Hová tart a budapesti ingatlanpiac? Össze fognak-e dőlni ezek a rozoga pesti bérházak vagy úgy vannak megépítve, mint a várak, és 500 év múlva is állni fognak még? Előfordult-e már olyan, hogy egy egész városrész összedőlt? Mi lesz Magyarországgal, bekebelezi-e Oroszország, és kivonulnak-e a külföldi befektetők? Vagy tart a fellendülés, és eldániásodik? Okos dolog-e olyan lakásba fektetni, ahol nem is él az ember, miközben ahol él, azt meg bérli?

Épp egy játszótéren voltunk. Oda lyukadtam ki a nagy gondolkodásban, hogy bizony meg kell válnom Józsikától, leszolgálta az idejét. Duplaannyit ér, mint amennyibe került, de már kezd rizikóssá válni: én nem tíz-húszévre tervezek előre, hanem örökre. Fölhívtam az eladó csajt, mondta, hogy nem enged az árból (teljesen jogosan, én sem tenném a ő helyében). Szedtük a motyóinkat, hazaindultunk. Bejelentettem Z-nek, hogy valszeg belevágok, ez egy vissza nem térő alkalom. Megbeszéltük a pénzügyeket (valamennyit kölcsön kell adnia, amíg el nem kel a Józsi), hívtam a barátnőimet.

És akkor hazaértünk. Fél hét lehetett, az ablakokon áradt be a fény a csöndes nappaliba, és Józsikának olyan finom illata volt...és minden olyan ott, amilyennek én szeretem, és amilyennek megszoktam. És akkor hirtelen meggondoltam magam: nem tudom ilyen könnyedén eldobni ezt a Józsit, mint egy kapcarongyot! Nem, nem, nem!

Azért másnap felhívtam a bankomat, és utaltam némi pénzt a forintszámlámra. Holnap pedig elmegyünk megnézni Rózsikát a mamámmal, hátha... kiszeretek belőle, vagy nemtom. Kiderül róla valami oltári nagy hiba, probléma, baj, malőr... (de pont az ellenkező fog történni; a mamám imádni fogja - mindig is utálta Józsit. Persze szegény ő jár közgyűlésekre).

Ezek a dögök

Tegnap este jöttünk vissza vidékről, ahol (és azóta) végig...

...vakarózunk! (-tunk) Szegény gyereknek megint bedagadt a szeme a szúnyogcsípéstől, nekünk csak simán viszket. Rémes, hogy egy ilyen vihar utáni szép nyári estén, mint pl. a tegnapi, a szúnyogok a házba késztetnek mindenkit, ahelyett, hogy a teraszon szívnánk a friss levegőt!

További világméretű probléma

Az új szandálom által - a bőr és a talp között létrejövő vákuum következtében - kiadott NAGYON kellemetlen hangok....

Eljött az a pillanat...

... amikor TÉNYLEG nincs nagyobb problémám ez életben, mint hogy...

...sikerül-e úgy bepakolnom a bőröndbe, hogy minden fölső passzoljon minden nadrághoz és szoknyához...!

Hét. Hét! (7, sept, seven, sieben)

Olvasom, hogy Ez EB vezetői posztjára jelölt nőnek (orvos, politikus) hét gyereke van. És nem térek magamhoz! OK, lehet hogy olyan helyzetben volt, hogy világéletében soha nem kellett főznie, takarítania, gyereket pelenkáznia, gyerekhez éjszaka kelnie, különórára kísérnie stb. mert megcsinálták helyette mások. De ezeket a másokat (szakácsnő, takarítónő, baby-sitter) valakinek koordinálnia is kell, nem?

Jó, lehet, hogy még ilyen koordinációs feladatokat végző bejárőnője is volt. De még akkor is; hét kisgyerektől lefektetéskor elbúcsúzni (puszi, ének, betakargatás, kérdésekre válaszolgatás stb.) legalább egy óra! Ugyanígy, ha fogoroshoz nem is kísérgette őket (mert a német gyerekek vígan járnak szimpi fogorvoshoz önállóan :))), de biztos ott kellett lennie az évvégi balettelőadáson vagy zongoravizsgán! A politika magas polcain tevékenykedő embernek erre hogyan van ideje?

Vagy nem is az idő; tegyük fel, hogy 4 órát alszik naponta (vannak ilyenek). Hanem a folyamatos észben tartása a dolgoknak: az egyik gyerek szerelmes, a másik összeveszett a harmadikkal, a negyedik nem találja a helyét a világban, az ötödik folyamatosan beszélni szeretne, a hatodik pont, hogy ki sem nyitja a száját, a hetedik pedig mondjuk rossz társaságba keveredett. Még ezt végiggondolni is hosszú! Hát még a problémákat kezelni, vagy elvonatkoztatni, és másra koncentrálni. Nekem egyetlen gyerekkel is néha annyira máshol jár az eszem, hogy a hamut is mamunak fordítom! (lásd export vs. import).

Szóval, le a kalappal a nő előtt, én erre képtelen lennék. Látom Z. húgának a családját (hat gyerek), hogyan működik: a leszűkebb karácsonyi vacsorán is min. 32-en vannak (képzeljétek el a logisztikát!), minden hónapban van három születésnap, és Anne-nak mindig van valami dolga a (már felnőtt) gyerekei körül: vízumigénylés, ingatlanosnál képviselni egymást, gyerekfelvigyázás, utazásszervezés, köremailekre válaszolni, gyerekruhákat csereberéni stb. stb.!

Egy elkényeztetett gyerek a fogorvosnál (majd az étteremben)

– Nem fog fájni. – jelentette ki a nő. Haha, miért jönnek még mindig ezzel az ősrégi, hazug szöveggel? Ki hiszi ezt el? Boni biztos nem. A kezelés, fájdalomküszöbtől és sztessztűréstől függően igenis fájhat, még egy felnőttnek is!

– A gyereknek egyedül kellene bejönnie a rendelőbe. – folytatta. Én elhiszem, hogy a francia gyerekek 99,9%-a be tud menni szülők nélkül, de az én fiam nem. Ha mi nem kísérhetnénk be, a mai napig nem lenne megcsinálva a lyukas foga (ami sajna újra fáj neki, ezért voltunk ott).

– Ön fél a fogorvostól, asszonyom, és ráragasztja a fiára a félelmet! – lendült támadásba. Nálunk viszont nem igazolódik be az a tudatalatti átvitel. Boni – hiába RETTEGEK a bottal szaladgálástól – vígan szaladgál bottal; vagy: anno nagyon tartottam az ovikezdéstől (eléggé érett-e?) – neki meg sem kottyant. Ja, amúgy meg: nem félek a fogorvostól.

– Egy ekkora gyereknek már egyedül kell fogat mosnia. Ezzel a nézettel is szembeszállnok: hiába ügyes a fiam, eléggé lusta is tud lenni. Ha ő mosná a saját fogát, szerintem több lyukas foga lenne.

– Jobban kellene mosni hátul a fogát. – jelentette ki ezután a fogorvos, teljesen ellentmondva saját magának (lásd előző mondat)

– Nincs egy kicsit elkényeztetve a fia? – játszotta ki az utolsó ütőkártyáját. De ez meg megint definíció kérdése. Ha elkényeztetésnek hívjuk azt, ha egy ötéves gyerek annyi puszit kap a szüleitől, amennyit csak akar, ha az ő igényei szerint alakítják a szülők a nyári szabijaikat, ha dugig van a (saját!) szobája játékokkal, könyvekkel, ruhákkal, ha egészséges és finom ételeket kap, ha minden péntek délben étteremben ebédel az apjával, ha gyakran megy friss levegőre, biciklizni, uszodába, kirándulni, ha kísérgetik az oviba(-ból), ha mindkét kocsiban van nekivaló gyerekülés, ha rendszeresen mesélnek neki (fejből és könyvből), ha saját fényképalbuma van, a születése óta készült legjobb fotókkal, ha komolyan veszik a problémáit, nehézségeit és félelmeit, ha stresszmentes környezetben, a lehető legkevesebb fájdalommal kívánják neki lehetővé tenni a fogorvosi kezeléseket – akkor igen, Boni el van kényeztetve. SZERENCSÉRE!!

Miután a nő a tízperces konzultáció során elénk tárta megfellebezhetetlen véleményét – azaz hogy egy fogorvostól pánikba eső nő nevel itt egy mulya, félénk és félős kisfiút, aki ráadásul fogat mosni sem tud egyedül – még maradt jó 40 percünk az ovikezdésig. Éppen dél körül volt, beültünk hát a közeli étterembe. Sietve ebédeltünk. Már a desszertnél tartottunk, Bonit noszogatni kellett, mert el-elálmodozott, félő volt, hogy elkésünk, 13:45-kor zárják a kapukat. Ekkor belépett a fogorvosnő is az asszisztensével, és a következő látvány tárult eléjük: Z. épp sietősen, kanalanként adta Boni szájába a fagyit, csak hogy végezzünk már.

Egymásra néztünk, és elröhögtük magunkat. Most már soha nem fogjuk tisztázni a vádat, mely szerint egy önnállótlan és gyámoltalan gyereket nevelünk, akit még ötévesen is mi etetünk!