Csak röviden

Milyen érzések és gondolatok járnak egy friss anyuka fejében, akinek a babája épp elmúlt 8 hónapos? Bennem mostanában van egy adag...

...képtelenség: Miután este lefektetem Bonit és megvacsorázunk, gyakran odaülök a számítógép elé és fotókat, videókat nézek róla.

...döbbent elismerés: Megtudtam, hogy egy barátnőm barátnője (és is ismerem a lányt) befejezte az egyetemet. Felnőtt fejjel, külker diploma után, három gyerekkel elvégezte az űrkutatói szakot.

...nosztalgia: Boni már nem kisbabás. Nagyfiú már. Hová tűnt az én kis csecsemőm? Nem emlékszem, hogy milyen volt icipicinek, hiába az a sok fotó, videó.

...felesleges igyekezet: Mamám mesélte, hogy 7 hónapos koromban, amikor leszedték a lábamról a csípőficam korrigálására szolgáló hámot, két másodperc alatt felültem, pedig soha előtte nem voltam ülő pozícióban. Én meg gyakoroltatom Bonival az ülést!

...egoizmus: Bonhomme-ot már lassan el lehet választani, már húst is eszik. Én viszont még nem érzem késznek magam rá, hogy abbahagyjam a szoptatást!

Eltérő vélemények

- Tiiiiiiiszta Tamkooooo! (barátnőm, az ajtóban, amikor látogatóba jött)
- Nem is tudom. Mutasd csak? A szája tényleg Tamko. (Z. húga)
- Már az UH-on látszott, hogy rám fog hasonlítani. De a füle teljesen olyan, mint a tiéd! (én)
- Orrától lefelé Tamko, orrától fölfelé Z. (mindenki)
- Tényleg félig Tamko, félig Z. Még jó, hogy nem a bal fele Tamko és a jobb fele Z.! (D, haver)
- Orrától lefelé Z., orrától fölfelé meg... nem is tudom... (Z. unokaöccse. Teljesen vak)
- A szempilláit vajon kitől örökölhette? (Z és én)
- Jaj, lányom, én ezt soha nem szoktam tudni megmondani... (papám)
- Azért hasonlít rám is egy picit? (Z. Minden héten megkérdezi)
- Hm. Az első képen olyan, mint te, a másodikon meg mint Z.! (barátnőm)
- A haja olyan mint a tiéd... vagy nem? (kolléganőm)
- Tamkócska, az előbb, amikor letetted, egy az egyben olyan volt, mint te kicsinek! (mamám)
- Na, és kire hasonlít? (unokatesóm)
- Anyu, ezen a képen nem teljesen olyan, mint Ági kicsinek? (én)
- Nem, lányom, ezen a képen teljesen olyan, mint te voltál kicsinek (mamám)
- Úúúúristen, ez döbbenetes! A jobb oldali te vagy, a bal oldali Bonhomme? (húgom, amikor elküldtem neki Boni igazolványképét és magamról egy ugyanolyan korú fotót)
- A második fotón már nem is hasonlít rád! (húgom nemrég)
- A szeme olyan, mint Caroliné. (D.)
- Hát, lányom, a szemét biztosan nem tőled örökölte. (mamám)
- Tiszta anyja! (doki)
- Teljesen olyan a tekintete, mint a tiéd! (LB)
- Húú, egyszerre olyan, mint Z. és te... de végülis ti eléggé hasonlítotok egymásra, nem?

Mindenki lelkesen veti bele a hasonlítgatás örömeibe, velem az élén, mert engem ez a sport mindig is lenyűgözött. Vicces, hogy milyen homlokegyenesen eltérő vélemények születnek, és az is vicces, hogy milyen gyorsan változik egy baba. Így nézve az anyjára hasonlít, amolyan szögből pedig az apjára, hétfőn úgy mosolyog, mint én, kedden már Z-re hajaz. Egy biztos: nem cserélték el az embriót!

Egy másik dimenzió

Szoktam sajnálni, hogy a mai rohanó világban már nincsenek váratlan vendégeink: bárki, aki el akar jönni hozzánk minimum idetelefonál, de leggyakrabban hetekkel ezelőtt egyeztetünk. A váratlan vendégekkel járó spontaneitás és öröm egy letűnt, (mobil)telefontalan korszak sajátja volt. A múltkor viszont bekopogtatott Z. unokaöccse, aki 300 km-rel arrébb lakik, évente egyszer látjuk, de most átutazóban úgy gondolta, beugrik hozzánk. Annyira váratlanul, hogy Z. nem is volt itthon. Én pedig... hát mi ugyan itthon voltunk Bonival, de nem igazán voltunk szalonképesek. Én éppen egy foltos nadrágban és fölsőben (ebéd után voltunk) telefonáltam egy barátnőmmel, akivel a hozzátáplálással kapcsolatos tapasztalatainkat beszéltük meg (mi más lett volna a téma ebéd után?), a lakás állapotát meg jobb, ha nem is részletezem. Még jó, hogy egyáltalán föl voltam öltözve! Szerencsére alapozó volt rajtam, mert jelszavam, hogy a lestrapáltság elleni küzdelem és az önbizalom megtartásának legfőbb bástyája a reggeli smink minden helyzetben.

A pasi áttrappolt a cipőjével Bonhomme játszószőnyegén, majd arra a kérdésemre, hogy mit szeretne inni, azt válaszolta: kávét. Több mint egy éve nem ittam kávét! Sőt, azóta lehetőleg nem is gondolok a fehér elefántra kávéra, nehogy megkívánjam. Hát most saját kezemmel készítettem (miután nagy nehezen előtúrtam valahonnan egy kávépárnát) és a saját orrommal szagolhattam teljesen közelről az illatát.

A rokon körülnézett, majd együttérzően megkérdezte, hogy na és, hogy bírod? Megitta a kávét, majd gyorsan tovább is állt, érthetetlen.

Ismeretlen ismerősök és ismerős ismeretlenek

Az élet néhány izgalmas találkozással ajándékozott meg az utóbbi időkben, hogy ilyen fellengzősen nyilatkozzak már így az elején.

A minap egy olyan valakivel vacsoráztam, akinek az életéről egészen a múlt hétig szinte semmit sem tudtam, viszont tökéletesen ismertem jó és rossz tulajdonságait, képességeit, habitusát, jellemét. Ismertem a szüleit is és többször jártam náluk, legutóbb 24 éve, mert akkor találkoztunk utoljára: egy általános iskolai osztályba jártunk. Hogy is írjam le legmegfelelőbben ezt a találkozást. Szóval ültem ezzel a lánnyal szemben, akit tutira nem ismertem volna fel az utcán (viszont telefonon igen - a hang nem változik), felváltva és zanzásítva - a szaftosabb és viccesebb részeket kiemelve - elmeséltük egymásnak felnőtt életünk eseményeit. Annyi történetet ismertem meg pár óra leforgása alatt, amennyiből egy regényíró éveken át sikeresen gazdálkodhatna. Azt hittem, nosztalgiázni fogunk ezerrel, de egyáltalán nem: ilyen távlatból az általános iskola valamiféle álomnak tűnt, mintha nem is ebben az életben jártunk volna oda. Inkább az ismerősnek és az ismeretlennek ez a szokatlan keveréke volt fura. Mintha egy soha nem látott családtaggal beszélgettem volna, akivel nem csak az a közös, hogy ő is Budapesten felnőtt, értelmiségi 38 éves nő, hanem közösek még a kiindulópontjaink is.

Magyarországon pedig két újabb bloggert ismertem meg: Molly-t és Martine-t, és mindkettejük gyerekeit (plusz egy férjet). (Ilonkával is találkoztam, akit még tavalyról ismertem). Ezek a bloggertalik is nagyon izgalmasak! Mindkettőjükkel telefonon beszéltem először, ami nekem a mélyvíz, mert ismeretleneket felhívni telefonon: a rémálmom. (Még jó, hogy mindketten sokkal talpraesettebb beszélgetőtársak, mint én, aki csak kapkod, őőő-zik, hallózik és vihog.) Ezek a találkozások meg olyasmik, mint amikor az ember olvas egy izgalmas regényt, és a végén ahelyett, hogy letenné és azon szomorkodna, hogy mit olvasson legközelebb, ami minimum feleannyira izgalmas, mint amit most fejezett be, egyszerre csak ott találja magát a főszereplővel egy lakásban (vagy a Margitszigeten). Olyan érzés, mintha Natasával beszélgetnénk a borogyinói ütközetről, vagy mintha Aureliano Buendíával bejárnánk Macondót (mutatis mutandis, vagy hogy is van ez). Az ember azt sem tudja hirtelen, mit is kérdezzen, hiszen annyi mindent tud már erről az ismeretnel emberről! És a furcsaság netovábbja: még pletykálgatni is tudunk, közös ismerősökről közösen olvasott bloggerekről. Aztán a beszélgetések, nevetgélések után az ember arra is rájön, hogy már nem is tudja, milyennek képzelte azelőtt az illetőt: blog és valós személy eggyé válik.

Tanulság? Éljen a FB!

Az igazságtalanság hatása az elvekre

Mindig befizetem az áfát, nem alkalmazok senkit feketén és nem adok hálapénzt - számomra ezek ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen elvek (voltak), mint mondjuk az igazmondás minden esetben. "Ha kiderül, csinálj úgy, mintha nem tudtad volna" - kapja az ember az utasítást néha egy-egy őszinteségi roham után. Na, nekem ez is elképezlehetlen: még ilyen esetben sem hazudnék senkinek. Abba sem szoktam belemenni soha, ha telefonon szeretné magát valaki letagadni ("Mondd azt neki, hogy nem vagyok itt"). Így neveltek, így szocializálódtam, ilyen kapcsolatokban élek és szerencsére a társadalom is lehetővé teszi, hogy mindig egyenes maradjak.

Mármint az a társadalom, ahol élek. Mert Magyarország, az más tészta. Volt nekem az a bútoros ügyem, amikor is az asztalos lelépett egy hatalmas összeggel, három bútor árának a felével. Volt róla papírom, számlám, átutalással fizettem (áfát beleértve), még elismervényt is adott. Nos, nem mondom, hogy ez máshol nem történhetett volna meg: tolvajok mindenhol vannak. De hogy a rendőrség, az ügyészség és a bírósági végrehajtó ilyen mértékben letojta volna az ügyet, az már hungarikum. Röviden: mindenhol elutasítottak, kivéve a végrehajtót, aki még csak vissza sem jelzett. A pénzt azóta sem láttam viszont (két éve történt az eset), ügyvédnél is jártam, aki kondoleált a veszteségemhez, egy magán-pénzbehajtó pedig atyaian azt tanácsolta, hogy felejtsem el az ügyet. Nem is akarom magam belelovalni a témába, lényeg az, hogy ettől az esettől számítom azt az elhatározásomat, hogy aktív életemben én már nem akarok visszaköltözni Magyarországra. Jogállamban szeretek élni, és nem akarom hazugságra és megalkuvásra tanítani a fiamat.

Bútor viszont kellene a lakásba, úgyhogy ha nem is mind a hármat, de a könyvespolcot meg kellene csináltatnom másvalakivel - a könyveim hét éve dobozokban várják, hogy újra beléjük lapozzak! Felvettem a kapcsolatot egy másik asztalossal (az előzőt is ajánlották, szóval tudom, hogy nem jelent semmit), kértem árajánlatot, rajta vagyok az ügyön.

Felmerült egy nagy morális kérdés viszont, azaz hogy most fizessek-e áfát? Meddig tart a tisztességes polgári magatartás, és hol kezdődik a lúzerség? Felül lehet-e vizsgálni az elveket? Semelyik hatóság nem tett egy parányi kis lépést sem afelé, hogy megoldódjon az ügyem, még csak biztatni sem biztatott senki, sehol.

Miért fizessek ENNEK az államnak?

Modern csecsemők

Nagyon elcsodálkoztam még májusban a dokinál. Hetek, sőt, talán hónapok óta várjuk, hogy Bonhomme végre elinduljon - kússzon, vagy másszon valamerre -, mert az akarat és a kedv megvan benne. Tologatja is a kis popsiját az égnek, ha éppen hason fekszik, emiatt azt gondoltuk, már csak napok kérdése és  elindul. A dokit interjúvoltuk meg, hogy mégis mikor számítsunk arra, hogy gyakrabban kell majd felmosnunk, ő viszont nagy meglepetésünkre azt mondta, hogy a mai gyerekek már nem nagyon másznak négykézláb. Ötből ha egy. Állítólag a háton fekvés eredménye, és szerinte semmi gond nincs vele, ha ez az etap kimarad. Akkor a neten is utánanéztem, francia oldalakon, és ugyanezt találtam.

Ez azért jutott eszembe pont most, mert ma egy ügyeletes dokinál voltunk, aki ugyanezt mondta, sőt, elmesélte, hogy a saját fia se mászott: egyből járt. Otthon bezzeg minden barátnőm arról számolt be, hogy az ő gyerekeik vígan kúsztak-másztak.

Az igaz, hogy eddig nem nagyon raktam hasra Bonit, ő is inkább háton szeretett ügyködni a fellógatott játékokkal. Ezek után azonban száműztük ez a játszószőnyeget, ami most már világos, hogy az ördög találmány, és alapértelmezettként hasra teszem. Köré szórom a legizgibb játékokat, úgymint elemlámpa, metronóm, szemüveg, és várunk. Lassan már egy hónapja, de még mindig nem tud célirányosan előre haladni, leginkább körbe-körbe forog a tengelye körül, illetve ha hasról hátra, majd hátról hasra fordul egymás után, akkor van, hogy szinte a fotel alatt találom meg. A legtöbbször viszont csak ránéz a céltárgyra, nagy levegőt vesz, nekidurálja magát... majd hátracsapja a két karját miközben megfeszíti a kis testét. Gondolom azt képzeli, hogy odarepül??

Hiába gondoltam úgy, hogy én annyira liberális vagyok, hogy semmiféle prekoncepcióm nem lesz a fejlődésével kapcsolatban, hogy nem hasonlítgatom a tankönyvi adatokhoz, és főleg: hogy nem nem lesznek ebben a korban elvárásaim. Meglepődve tapasztalom, hogy szeretném, hogy másszon, és remélem, nem hagyja majd ki ezt a lépést.

(Ugyanakkor el nem tudom képzelni, mi lesz utána. A nap minden órájában mögötte kell majd lennem, hogy ne verje be a fejét, ne menjen veszélyes helyekre, ne játsszon koszos tárgyakkal?)

Mese

Volt egyszer egy szerencsétlen ember, akinek semmi sem jött össze: a felesége elhagyta, a munkájában nem lelte örömét, a főnöke szívatta, még a gyerekei is szemtelenkedtek vele. Kiégett, rosszindulatú ember vált belőle, aki irigykedve kémlelt mindent és mindenkit maga körül. A nők messze elkerülték, benne pedig egyre jobban lobogott a vágy. Egy szép napon elhatározta, hogy móresre tanítja a fehérnépséget: ha a nők nem akarják észrevenni, észrevéteti magát majd máshogy.

Alighogy leszállt az éj, egy szál ballonkabátban elballagott egy elhagyatott helyre, és az arra járó nőket meztelen nemi szervével riogatta. A fiatalabb, tapasztalatlan lányok egytől-egyik megrémültek tőle, sikítoztak majd hanyatt-homlok elmenekültek. Troll Bélát – mert így hívták a jóembert - teljes mértékben kielégítette ez a reakció, erre várt már évek óta. Végre hatással van a nőkre!

Az idősebb nők azonban bölcsebben viselkedtek. Tudták, hogy Troll beteg ember, aki csak arra vár, hogy felfordulást okozzon – jobb híján ez okoz neki örömet. Ezek a nők végigmérték a szerencsétlen alakot, és csendben továbbálltak. Úgy gondolták, hogy az egyetlen helyénvaló válasz a beteges viselkedésre a hallgatás, amely magában foglalja a megvetés és a sajnálat különleges elegyét.

Gyerekek, Bloggerek, ti se tegyetek másként, ha trollal álltok szemben!

Hozzátáplálás: másfél hónap tapasztalatai

Semmi izgiről vagy különlegesről nem tudok beszámolni, minden úgy halad, ahogy annak haladnia kell. Bonhomme érdeklődik, közreműködő, cukifej, de nem eszik sokat, azt viszont mindenhová (asztalra, ruhájára, az én ruhámra, hajra) elkeni - egyszer még a szeme fehérjében is volt répa! Nem mérem, hogy mennyit eszik, de érzésem szerint keveset. Ezt onnan gondolom, hogy még mindig nem vettünk semmiféle gépezetet a pürésítéshez (bénázunk), mindent átpasszírozok egy szűrőn és e művelet során nem fáradok el - szóval nem lehet ez a mennyiség olyan sok. Egyetlen szoptatást sem váltottam még ki bébipapival, nem is látom még a szoptatás végét (szerencsére!). Az még mindig nem világos, hogyan lenne a legideálisabb: szoptatás előtt vagy után etetni, ezért általában mindkettővel bepróbálkozom. Előfordult már ugyanis, hogy szoptatás után ette meg a pürét.

Ami problémát okozott az elején, az a kaki mennyisége volt. (Bocsánat, de már látom, hogy amikor az embernek gyereke van, fontos téma a kaki!) Szóval, ha nem is ment a hasa, de nagyon gyakran volt tele a pelus, és amikor azt mondom, hogy tele, az tényleg tele volt, ráadásul éjszaka is. Ezért még mindig nem merünk neki adni zöld színű, nagyon rostos zöldségeket. Bár mostanában próbálkozom a vicces elnevezésű rizsnyákkal is, amitől azt remélem, hogy kicsit megfogja majd.

Teljesen előre látható módon az én kis konzervatív babám az édes ízt szereti, azaz az almát, a körtét, a répát és az édesburgonyát. Amikor nem tudok főzni, üveges ételeket adok neki. Tudom, hogy nincs ezekkel semmi gond, de csak végszükség esetén nyúlunk ehhez a megoldáshoz. Hat hónapig etettem kizárólag anyatejjel, ezek után valahogy nagyon fura érzés, szinte már lelkiismeret-furdalásom van, ha gyári kaját eszik, olyat, amit nem én készítettem neki. Amúgy pedig mióta visszajöttünk, nem találunk itt bio bébikaját, elképesztő. Míg otthon minden boltban volt!

Hirtelen tele lettem baba-szakácskönyvekkel is: kaptam, vettem, rendeltem, lett, szóval van vagy öt, magyarok és amerikaiak vegyesen. Szépek, színesek, guszták, de mégiscsak azt kell hogy mondjam, tiszta pénzkidobás: saját kútfőből is tud az ember püréket gyártani. Érdekes viszont, hogy a magyar könyvek szernt a glutént 7 hónapos kor előtt, míg az amerikaiak szerint 7 hónapos kor után kell bevezetni. Mivel a dokink is ez utóbbi iskolához tartozik, még nem adtam Boninak. Lassan itt az ideje - elmúlt már 7 hónapos, de mivel megfigyelésem szerint a tankönyvihez képest mindent pár héttel később csinál, nem aggódom.