Triatlon

Boni az első napok egyikén megtanult úszni és biciklizni. Van egy olyan videóm, amelyen reggel – életében először – sikerült fennmaradnia és kutyaúszással előrefele haladnia a vizen, és ugyanazon a napon este pedig egy olyan videót készítettem, amelyen – szintén először – kétkeréken bicajozik.

Én már egyébként azt hittem, hogy soha nem fog megtanulni biciklizni. Pedig két bicaja is van, itt és Franciaországban, de alig ment valamelyikkel pár kört négy keréken, egyszerűen soha nem érdekelte a dolog. De mivel én magam sem tudok jól bringázni, soha nem is szerettem a biciklizést (nincs is), gondoltam, ebben is rám hasonlít (lásd nature), illetve, hogy nincs jó mintája (lásd nurture). Z. viszont eléggé aggódott, hogy ez így nem jó, azért elővettük az itteni ovis bicaját (elég kicsi már neki...), levette a hátsó kerekeket, és röhögve-bénázva mentek egy kört: Boni dülöngélt, Z. loholt utána és elkapta, amikor esni kezdett. Azt gondoltam, hogy ebből soha nem lesz biciklizés, de láss csodát: Boni egyszer csak lerázta magáról az apját, és elindult egyedül – azóta le sem lehet robbantani alóla a kerékpárt. Ez a történet jól szemlélteti azt az igazságot, hogy ha egy gyerek fejben és fizikálisan is készen áll egy mozdulatsorra, akkor pontosan két perc alatt el is tudja sajátítani.

Az úszás, az tök más. A covid számlájára írom, hogy csak most tanult meg úszni, mert az uszodát és a vizet mindig is szerette, hozzám hasonlóan. Tavaly is jártunk egy itteni közeli uszodába reggelente. A meleg vizes medencében hancúrozott, fogócskáztunk, labdáztunk stb., aztán egy ismerős úszóedző (egy barátnőm apukája, aki szintén oda jár reggelente) megtanította pár dologra: hogyan kell a fejet betéve, az orron a levegőt kifújva, és a lábat csobogtatva előrehaladni. Idén még mindig tudta ugyanezt – de többet nem. Nekem nem sikerült újat tanítanom neki (klasszikus jelenség asszem), ezért beírattuk úszásórákra. Reggel hétkor kell a medence mellett megjelennünk, de megéri, bámulatosan gyorsan fejlődik és nagyon szereti.

 

Én pedig a terveknek megfelelően újrakezdtem a futást. Az első benyomásom az, hogy a futás olyan, mint a szülés: az ember a kínra, a szenvedésre és a verejtékre asszociál elsősorban, pedig a futás (és a szülés) lehet baromi felszabadító és jó élmény is! Egyelőre 2–3 naponta ötven percet futok, három részletben, egy óra alatt, a felét a betonon, a felét a füvön (van itt egy edrő, de állítólag laknak benne vaddisznók...). Másik új élmény: én még akkor futottam legutoljára (kb. egyetem alatt), amikor még nem volt nekem (vagy még nem létezett??) eszközöm a zenehallgatásra. A zenére futás totális újdonság a számomra! Iszonyú jó húzóerő, csináltam egy lejátszási listát az említett egy órára, és az utolsó tíz percet tényleg a Jailhouse Rock menti meg. Most azt a célt tűztem ki magam elé, hogy szeptemberig megpróbálom egy órára feltornázni a egyben lefutott időtartamot (aztán majd a kilométereket is számolni fogom talán).

Második covidos nyár

Becsomagoltunk, kitakarítottunk, elindultunk, majd megérkeztünk Budapestre, ahol fölcuccoltunk, kicsomagoltuk a holmijaink egy részét, hogy két nap múlva újra összecsomagoljunk, és elinduljunk a szüleimkhez. Ahol, mondanom sem kell: kicsomagoltunk, takarítottunk és bevásároltunk. Macerás ez a többlaki élet, szerintem talán el sem lehet igazán mondani annak, aki még nem próbálta. Mindig észben kell tartani, hogy van-e tiszta ruha a másik helyen, mindig ügyelni kell a hűtő és a szemetes státuszára stb., stb.

Ugyanazt a házat béreljük ki, a szüleim házától ötven méterre, ahol tavaly is voltunk. Megérkezéskor egyébként olyan érzésem volt, mintha pár hete jöttünk volna el. Hihetetlen, hogy ez a második olyan nyár, amelyet beárnyékol a járvány. Emlékszem, tavaly ugyanitt hallgattam podcastokat arról, hogy lesz-e vakcina, és ha igen, mikor, és ki gondolt volna tavaly még arra, hogy veszélyes irányba mutálódik a vírus. A férjem borzadva konstatálta, hogy itt az emberek tényleg nem viselnek maszkot, ami okozott némi feszültséget az elején, azután kompromisszumot kötöttünk: én belementem, hogy a boltokban fölveszem a maszkot, ő pedig belement abba, hogy azzal találkozom, akivel akarok.

Azóta a bázisunk itt van, a Dunakanyarban. Boni ettől ugyanolyan boldog, mint tavaly, én pedig ingázom Budapest és a vidék között, pontosabban: töltöttem már pár napot ügyintézéssel, úgymint: személyi és útlevél cseréje, közgyűlés, ingatlanos (megint el akarjuk adni a lakást...), vízszerelő, biztosító (egy beázás kapcsán), bőrgyógyász (Franciaországban lehetetlenség időpontot találni), lámpaszerelés, boltok, festő. Ezek közül több ügy egyetlen napra esett, pont akkorra, amikor este a barátnőimet is vártam (egyikük közvetlenül a svájci vonatról szállt le) és amikor hajnak fél háromig dumáltunk. És reggel hétkor keltünk, hogy tudjunk még beszélgetni, de úgy váltunk el, hogy basszus, rengeteg témát még csak nem is érintettünk!

Szóval, nem teljes pihenés az ittlétünk, mert soha nem az, de ahogy valakinek mondtam: szerintem én ezt a fajta sztreszt és rohangálást szeretem: a beázásos és kormányablakos tevékenységeknek köszönhetően az az érzésem, hogy van közöm ehhez a városhoz és az emberekehez, akik benne élnek. Az előbb elmentünk egyet sétálni a faluba, és még én magam is hitetlenkedve regisztrálom: én, aki huszonévesen sürgősen és a lehető legmesszebbre akartam költözni, én, aki azóta három országban éltem, én, aki bejártam a világot – most attól vagyok boldog, hogy egy kis faluban, ráadásul a szüleimében! rovom ugyanazokat a köröket minden este.

Rádöbbenés

Hétesztendős Bonikám:

- járt hat országban, 

- fürdött tengerben,

- síelt az Alpokban,

- kóstolt thai, indiai, kínai és olasz kaját,

- utazott  hajón, repülőn, vonaton,

- kiolvasott vagy száz (?) könyvet,

- látta Louis de Funès majdnem összes filmjét,

- tud játszani kb. húsz társasjátékkal,

- ismer legalább öt kártyajátékot,

DE MÉG SOHA NEM SIMOGATOTT MACSKÁT!!!

Hársfavirágzás

Nem tudom, éreztem-e valaha ennél intenzívebben a hársfavirág illatát, mint mostanában. Néha az egész lakást belengi, mert mindjét oldalon vannak hársfák, és esténként az az érzése az embernek, hogy a lakást illatosítóval fújtuk be. Kár, hogy az illatokat szavakkal csak magasztalni lehet, leírni-érzékeltetni nem; nem tudom átadni ezt a balzsamos, isteni, nyáreleji érzést, ami a hársfákból fakad. A múltkor épp a barátnőmmel beszéltem telefonon, amikor egy hársfasoron mentem keresztül, tele zümmögő méhekkel, bele ebbe a tömény, édes illatba, és sajnálkozva kiáltottam fel, hogy basszus, milyen kár, hogy nem tudok illatmintát küldeni telefonon!

Mindketten elgondolkodtunk ezen a lehetőségen; tulajdonképpen miért nem lehet? Miért lenne furább az, hogy csatolt fájlban elküldök egy illatmintát, mint... nos, mint csomó minden más érthetetlen és kétszáz évvel ezelőtt hihetetlen agyrémnek (vagy varázslatnak) tűnő dolog? Ekkor elkezdtük sorolni ezeket, és mindketten kiválasztottunk egy-egy olyan modern emberi tevékenységet, amely a legfelfoghatatlanabb a világon.

Számomra ez az, amikor ötszáz megtermett ember, bőröndökkel megrakodva beszáll egy vasból, acélból és más, jó nehéz anyagból készült tákolmányba, ami a gravitációval és a téridő görbületével dacolva felszáll a levegőbe, miközben ezek az emberek esznek-isznak-alszanak, és nem zuhannak le, nem fagynak meg, nem fulladnak meg stb.

A barátnőm szerint meg mobiltelefonálás az a tevékenység, ami józan ésszel fölfoghatatlan: állunk a Föld egyik pontján, és a saját hangunk, annak minden sajátosságával (hangsúly, hangszín stb,) együtt, fizikai összeködtetés nélkül a Föld egy másik pontján lévő telefonból egyidőben kijön.

Arra a következtetésre jutottunk, hogy talán fogunk mi még illatmintát küldözgetni egymásnak messengeren!

Bonjour!

El szoktam gondolkodni azon, teljesen érzelemmentesen és racionálisan, hogy miért nem köszön egy-egy ember. Milyen okok, elképzelések, elvek vezérlik, hogy ne viszonozzon egy köszönést (ez azért szerencsére ritka), illetve hogy különböző stratégiákkal élve (lényegében a tekintet elfordításával) elérje, hogy ne kelljen köszönnie? Volt például egy ilyen szomszédunk (tízen lakunk a házban): ha ráköszöntem (provokálásképp), néha valamit morgott, néha semmit nem reagált. Az ő viselkedésére az alábbi magyarázatokat találtam:

1. Valami (pszichés? látóideggel kapcsolatos?) betegség miatt nem ismeri föl az arcokat, azaz ő mindig egy új embert lát felmenni a lépcsőn. (alkérdés: miért nem köszön egy új embernek egy tízlakásos házban?)

2. Figyelmetlen, és ezért nem ismer minket meg, és azt hiszi, vendégségbe jöttünk valakikhez a házban. (az előbbi alpont itt is alkalmazható)

3. Baromi unszimpik vagyunk neki (és tévesen úgy gondolja, hogy a múltkor én álltam be a helyére a parkolóban)

4. Felesleges kispolgári konvenciónak tartja a köszönést.

5. Betegesen introvertált, és attól fél, hogy köszönés után esetleg csevegnie is kell.

Ennek az embernek a viselkedésére ötféle hipotézist is felállítottam, az ember csak győzzön válogatni! A pasi lehet beteg (1., 5. pont), szórakozott (2. pont), előfordulhat, hogy világnézete teljesen ferde (4.) és még az is lehet, hogy mi vagyunk a hibásak (3. pont). 

Van viszont egy nő a szomszédos utcában, aki már évek óta ugyanazon az útvonalon, ugyanakkor, ugyanabba az iskolába hordja a kislányát, mint én Bonit, és asszem még egyszer sem köszönt nekem. A tekintetetelfordítós-technikát használja, olyan méltóságteljesen és hidegen néz el mellettem (vagy a fejem fölé), hogy esélyem sincs ráköszönni. Házi használtra Guermantes nagyhercegnének neveztem el, Proust egyik szereplője után, aki kicsinyesen kicentizte, hogy kinek kegyeskedjen odaköszönni a francia arisztokrácia tagjai közül. Ennél a nőnél viszont megakad a tudományom, mert a fenti öt kijelentés egyike sem magyarázza a viselkedését: a férjem ugyanis tök jóban van vele.

Állítja, hogy tök jófej és szimpi a nő, sokszor szoktak beszélgetni. Ha egyidőben viszik a gyerekeket, bevárják egymást, átintegetnek egymásnak az utca két oldaláról, poénkodnak stb. Flört nem jöhet szóba, mert ennek a szimbiózisnak gyakran a férj is részese, aki mióta otthonról dolgozik, szintén gyakran látható az utcán. Szóval érthetetlen, mert a férjem egy közvetlen és kedves nőt ismert meg, én meg egy bunkó nagyhercegnőt látok végigvonulni az iskoláig.

Lehet, hogy nem tudja, hogy én vagyok a férjem felesége? Pedig kilogikázhatná, legalább Boni alapján. Mi van, ha azt hiszi, hogy én nem tudom, ő kicsoda, ezért nem köszön? De én egy ilyen helyzetben pont, hogy belenéznék az illető szemébe, így felmérvén, hogy megismer-e. Valószínű egyébként, hogy olyan nőről van szó (amúgy fiatal, szép és csinos), aki inkább van jóban pasikkal, mint nőkkel.. na de akkor is.

Van még egy magyarázat, és én inkább ezt látom valószínűnek: a férjem annyira rossz ember(nő!)ismerő, pontosabban annyira csak a jót feltételezi mindenkiről, hogy nekem lehet igazam: egy undok és beképzelt nőről van szó, aki megpróbál levegőnek nézni, így juttatván kifejezésre, hogy nem vagyok méltó a társaságára – egyszóval teljesen olyan, mint Guermantes nagyhercegné.

És még azt mondják, hogy Proust már nem időszerű!

Paranoia

Kaptam egy e-mailt egy Magyarországi Hatóságtól, hogy írtak nekem egy üzenetet, amelyet egy külön Platformon tudok elolvasni.

Megnyitottam a nevezett platformon a levelet, amelyben az állt, hogy tartozásom, illetve túlfizetésem van, és ha meg szeretném tudni, hogy a kettő közül melyik, nyissak meg e Másik Platformot.

A második platform megnyitásához el kellett olvasnom egy Útmutatót arról, hogy hogyan kell megnyitnom.

Miután sikerült megnyitnom ezt a második platfomot, ott azt láttam, hogy se túlfizetésem, se tartozásom nincs; a szaldó nulla.

Felhívtam a Hatóságot telefonon, ahol azt mondták, csak akkor tudnak felvilágosítást nyújtani, ha kérelmezek egy Telefonos Kódot egy Harmadik Platformon.

Megnyitottam a harmadik platformot, de a telefonos kód kérelmezéséhez le kellett volna töltenem egy Kérelmezési Alkalmazást. A munkahelyi gépemre nem tudok semmit letölteni, és az, hogy miért nincs saját számítógépem, túlmutat ennek a posztnak a keretein. De ekkor beugrott, hogy ez a probléma ismerős, hogy én ezzel egyszer már szenvedtem, és hogy végül a papámnak kellett letöltenie helyettem a Kérelmezési Alkalmazást, amivel megkérte a Telefonos Kódot, amivel én felhívtam a Hatóságot.

Feltúrtam a papírjaimat; meglett a kód.

Visszahívtam a Hatóságot, immár a Kóddal, és megkérdeztem, miért küldtek nekem tartozásról vagy túlfizetésről szóló izenetet, holott az egyenlegem nulla.

Azt mondták, hogy bizony adósságom van, de az majd csak novemberben (???) fog megjelenni a számlakivonatomon, ne aggódjak (???). Az adósság azért keletkezett, mert tavaly késve fizettem be valamit, mondta a csaj a telefonban.

És akkor beugrott a tavalyi sztori: a határozatot, amelyben megírták, hogy mennyit és milyen számlára kell befizetnem X összeget (egy vásárlásból kifolyólag), tértivevénnyel a budapesti címemre küldték el, ahol értelemszerűen nem tudtam átvenni. Pánikolva hazautaztam, de már csak a cetilt találtam a postaládában, hogy ott járt a postás, a határozatot nem tudtam átvenni. Még nagyobb pánikban Ügyfélkapu-fiókot nyitottam magamnak, hogy hátha oda is elküldik a határozatot, amelyet, mint az előbb írtam, nem tudtam átvenni.

Innentől kezdve hetente hívtam a Hatóságot, és kértem őket, hogy küldjék már el, vagy olvassák be a telefonba a határozatot, hogy tudjam, mennyit és hová fizessek. A határozat valahol keringett a posta és a Hatóság különböző irodái között, és soha egyetlen egyszer sem tudtam kideríteni, hol van és mi áll benne. Az Ügyfélkapura nem tudták újra kiküldeni (sem e-mailben nekem) a levelet, mivel egyszer az már el lett küldve.

Szerencsére megvan egy, a Hatósághoz írt 2020. januári e-mailem, amelyben szinte könyörgök nekik, hogy mondják meg, mi áll a határozatban. Ezt remélem, figyelembe fogják venni, amikor idén novemberben fellebbezni fogok (ha lesz hozzá erőm és energiám).

Végül két hónappal később kézbesítették ki a franciaországi címünkre, ez pont 2020 márciusában történt, onnan tudom ilyen pontosan, hogy emlékszem: csipesszel fogtuk meg a lefertőtlenített borítékot, és az erkélyre raktuk ki a levelet, ott fotóztam le, és abból dolgoztam. Csak ezek után, kéthónapos késéssel tudtam befizetni az X összeget, ami után most késedelmi pótlékot akarnak felszámolni.

***

Ha szerették volna túlbonyolítani, akkor se tudták volna megtenni eredményesebben: olyan, mintha direkt késedelembe akartak volna taszítani, és az erről szóló értesítést is a lehető legjobban elrejteni az adminisztráció útvesztőiben, az ún. Rendszerre hivatkozva. Amikor olyan egyszerű, megvalósítható és logikus lett volna a 21. században az e-mail, mint kapcsolattartási eszköz.

Egészség, étrend és testmozgás

Lappa írt egy tök jó bejegyzést alakformálás témájában (nem tudom linkelni, mert zárt blog), ami arra ösztönzött, hogy én is megírjam a gondolataimat a fogyókúra, az egészségvédelem, a sport és a kaja témakörében. Azt írta, hogy nagyon nagy felismerés volt számára, hogy nincsenek fogyókúrás vs. nem fogyókúrás ételek, ergo nincs csalás, bűnözés stb., hanem életforma van. Tök érdekes, hogy ezt én is így gondolom, de soha nem fogalmaztam meg ennyire pontosan. Viszont nekem is van több saját vezérelvem a témában, amelyekre az idők során jöttem rá, és amelyekhez tartom magam.

Az egyik és legfontosabb, amit Boni születése után, csecsemőkorában tanultam meg, és amire a 2020. március utáni időszak is jó példa volt az az, hogy noha az ember az élet irtózatos zűrzavarában csomó körülményre nincs (nem tud) hatással lenni (éjszakai kelések, gyerekbetegségek, karantén stb.) a saját testét bizony kontroll alatt tudja tartani. Hatalmas felismerés és felszabadulás volt, amikor ez tudatosult bennem: hogy én magam vagyok az ura annak, hogy milyen formában és hány kiló vagyok! Innen már csak egy ugrás volt az, hogy rájöjjek: tízszer, százszor nehezebb súlyt leadni, mint a testsúlyt megtartani. E tudással felvértezve azóta viszonylag fixen tartom a súlyomat, ami reggel 50–50,5 kg kell, hogy legyen ahhoz, hogy jól érezzem magam és minden ruhám rámjöjjön. Ha egy kilót is hízom (előfordul, főleg nyaralás alatt) vasfegyelemmel tudom csak leadni, átleg két (!) hét alatt.

Amúgy én hízékony vagyok, és nagyon oda kell figyelnem. De az elhatározásom, hogy nem leszek kövér nő (se folyamatosan fogyókúrázó kövér nő) annyira erős, hogy azonnal visszafogom magam, ha kezd szaladni alattam a ló. És nekem, Lappával ellentétben, nagyon kevés kajára van szükségem (de nem is vagyok annyira aktív, mint ő): napi kb. 1200-1500 kalóriára. Ez pedig úgy néz ki, hogy édeset reggelizek („két kekszet és pirítóst” mert ebben elfranciásodtam), délben normálisan megebédelek, meleget, hagyományosan, és vacsira már csak nagyon keveset eszem. Az én (ülő)életmódom mellett egyszerűen öngyilkosság lenne ennél többet enni. Éhes tök ritkán vagyok, simán kibírom, sőt, a durva az, hogy szeretek úgy lefeküdni, hogy azt érzem: picit még tudtam volna enni.

A nassolás nálam a totálisan tiltólistás, érthetetlen jelenség. Azzal a szóval, hogy rágcsa („Hozzatok sós és édes rágcsálnivalót”), engem a világból ki lehetne kergetni. Egyetlen kivétel a gyümölcs de azt is csak desszertnek vagy uzsonnaidőben, esteleg ha véletlenül megéheznék ebéd előtt. A cukor nálam a Fő Ellenség. Meggyőződésem, hogy a mai francia gyerekek tízszer olyan édesen esznek, mint mi gyerekkorunkban; ez egyszerűen nem lehet normális. Próbálok a családdal is minél kevesebb édességet etetni (Z. borzastóan édesszájú), azok közül is lehetőleg nem a bolti és előrecsomagolt verziót, ezért gyakran, hetente mondjuk egyszer-kétszer sütök sütit, hogy legalább házi legyen az az édesség. Szerencsére ebben egyezségre jutottunk, régebben a férjem kilószámra vette a kekszeket. Én magam próbálok ún. cukormentes napokat tartani, amikor a reggelin kívül más édességet nem eszek. Mert miért is kéne minden étkezést édességgel zárni? (ennek a szokásnak a franciák nagy rajongói) Ugyanitt megjegyzem azt is, hogy a szénhidráttól viszont nem tartok, és nálam az a tézis sem jön be, hogy a tészta hízlal. Nagyon gyakran eszünk tésztát sajttal és zöldséggel, mondhatni az étkezésünk egyik alappillére.

És végül elérkeztem az alakformálás részhez, amiben bizony van mit behoznom. Kb. 35–36 éves koromtól kezdve egy krónikus ízületi gyulladás miatt nem tudtam sportolni, előtte rendszeresen úsztam, ami a teljes mértékben az én sportom, nagyon szeretem: praktikus, változatos, átmozgat, sikerélményt nyújt, nem kell sok mindent cipelni. Pár éve olyan gyógyterápiát kapok, ami mellett már lehet sportolni, újrakezdtem az úszást, aztán jött a Covid, bezárták az uszikat. Én akkor találtam rá a gyaloglásra. Nem is értem, hogyan történhetett, hogy soha életemben addig még a gondolat sem merült fel soha bennem, hogy esetleg céltalanul elmenjek valahova. Úgy látszik nincs valami nagy képzelőerőm. Mindenesetre azóta keresztül-kasul bejártam a várost, ha esik, ha fúj, minden nap megyek. Én is a legváltozatosabb műsorokat hallgatom vagy telefonálok közben.

Az idei nyarat nagy tervekkel kezdem: újra szeretnék úszni, sőt, futni is. Futni már olyan régem nem voltam, hogy el is mentem egy kardiológusi konzultációra, mert fogalmam sem volt, hogyan lehet ezt 45 évesen elkezdeni. Csináltatott az orvos egy terheléses vizsgálatot (biciklizni kellett), és zöld utat kaptam. Két dolgot javasolt: 1) nehogy vegyek pulzusszámlálót, és 2) a cél az legyen, hogy lassan, de legalább egyórát fussak hetente 2–3x, nyilván az elején sétával vegyítve. Majd nyaralás alatt kezdem el, ahogy Lappa is írja, hogy ne kelljen logisztikázni, hajmosást-evést a lehetőségekhez igazítani stb.. Már megrendeltem a sportmelltartókat (a Decathlonból, nagyon furák) és letöltöttem a zenéket. Nem fogyni akarok, hanem nagyobb állóképességet és egészséges érfalat, izmosabb feneket. De ha nem jön össze, az sem baj, nem kötelezettségnek fogom fel, hanem lehetőségnek: megpróbálom, hátha jó élmény lesz.

Bennem soha nem merült fel a kérdés, hogy jó-e ez így. A környezetemtől meg szoktam persze kapni, hogy miért nem eszem meg azt a fánkot, palacsintát stb., miért vigyázok ennyire, miért téma egyáltalán ez az egész, hiszen vékony vagyok. Meg kell fordítani az érvelést: azért vagyok vékony, mert vigyázok. Simán tudnék egy nyaralás alatt hízni egy kilót, az Boni születésa óta már hét kiló lenne, az ötvennél már eléggé látszik. Meg persze egy bizonyos kor felett szerintem meg már mindenkinek vigyáznia kellene.. (üzenem ezt a férjemnek).

 

A történet befejezése és tanulság

Miután megírtam a múltkori posztot, egy szemfüles kommentelő átküldött több linket is, ahol még elérhető volt a regény. Az egyiknek az ára meg is felelt a sóhernek, aki vagyok, de sajna mire írtam nekik, a könyv már elkelt (vagy nem tudom; a link szerint még mindig kapható...).

Utána egy kedves olvasóm felajánlotta, hogy nekem adja a saját három kötetét, de a helyszín miatt ez sem jött össze (nem fogunk idén Balaton felé utazni asszem).

Tegnap este pedig írt valaki, hogy neki megvan e-formátumban; ma át is küldte, úgyhogy perceken belül rajta is termett a könyvolvasómon.

Még ilyet!! Mindenkinek nagyon köszönöm a segítséget. Ez a sztori most azt illusztrálja, hogy a férjemnek abszolút igaza volt, és tényleg nem kellett megvenni az aukción. Őrület!

Beleolvastam; nem is annyira idegesítő a Tandori, mint gondoltam. Ősszel kezdem majd el, mert most nyáron nem akarom vinni a Kindle-t. Ígérem, hogy beszámolok róla!

Folyt. köv. tehát.💛