Ma délután bekukkantottam egy kollégám irodájába; már volt nála egy másik srác. Az első kollégám új laptopot kapott, azt vizsgálgatták mindketten. Én is azért ugrottam be amúgy hozzá, hogy minden oké-e az új géppel, jól ment a csere, tud-e már dolgozni stb.
A laptop klaviatúra részének közepén egy piros gomb virított. Mi ez? – mutattam rá. Azt hittem, mikrofon, de mint kiderült, egér, amit a mutatóujjal kell birizgálni. A srác rögtön be is mutatta a használatát. Ekkor a másik kollégám, egy alapos, jól felkészült, nagy szókincsű és kreatív fordító, rendszerező elme, elgondolkodva megszólalt:
– Már nem azért, de innen tökre úgy néz ki, mint egy klitorisz.
Ez a szó úgy robbant oda be közénk, mint ahogy mondjuk egy meteorit csapódik a békésen és jólnevelten legelő tehenek közé. A hatása is ehhez volt hasonlatos: a döbbenettől szóhoz se jutottunk. Másodpercekig lebegett, szivárgott szét fölöttünk ez a szó (szinte hallottam a visszhangját is: KLI-TO-RISZ...), amely kollégák között, munkahelyen nem igazán, hogy is mondjam, szokványos. A pasi, aki kimondta, szerintem rögtön meg is bánta – vagy legalábbis mintha kicsit zavarba jött volna, de nem láttam jól, mert kicsit én is zavarba jöttem, mint valami múlt századbéli apáca, aki véletlenül benyitott a papi zuhanyozóba.
Ráadásul egyedüli nőként szinte megszólítva éreztem magam: most mondanom kellene valamit? Kikérjem magamnak? A feministák nevében? Vagy kedélyesen röhögjek, hogy de jó, akkor már Gábornak is van klitorisza, hihi? Esetleg tapintatosan hallgassak, mintha mi sem történt volna? (ezt a legkönnyebb megoldást választottam)
Az első kollégám törte meg a csendet, és röviden elárulta, hogy azt a piros gombot valóban szokták így nevezni.
Hazafelé aztán azon gondolkodtam, hogy végülis most mit vagyok úgy oda. Az anyacsavar szó nem ugyanilyen fura, ha jobban belegondolunk? Főleg franciául vagy angolul: mindig elcsodálkozom, amikor hallom: vis male – vis femelle, szó szerint férfi vagy női csavar. Logikus, hogy mit modellez itt nekünk ez az érzékletes hasonlat, hát nem?!
2019. augusztus 29., csütörtök
2019. augusztus 25., vasárnap
Bértollnok
Még tavasszal elvállaltam egy munkahelyi pluszfeladatot, azaz hogy nyáron megírok egy egyoldalas szöveget. Az instrukció az volt, hogy a fogalmazás legyen közérthető, megmunkált és kapcsolódjon egy megadott témához. Magamban még azt is hozzátettem, hogy ne legyen klisészerű, legyen viszont frappáns csattanója. A szöveg felhasználásáról itt nem írhatok, de röviden annyit, hogy gimnazistákhoz szólt.
Nyár elején megkaptam a témát, és onnantól kezdve RENGETEG időt töltöttem azzal, hogy azon agyaltam: mi a fenét is tudnék erről írni, ami életszerű, érdekes, lendületes, de nem unalmas, és semmiképpen sem demagóg, továbbá belefér egyetlen oldalba?
Ezen a héten leadtam az irományomat, és most magáról az alkotói folyamatról szeretnék itt beszámolni. Igaz, hogy csak egy oldalnyi szövegről volt szó (tehát minek neki ekkora feneket keríteni), de azért mégis érdekes eszmei tanulságot szűrtem le a munkából.
Először is, ami meglepett, hogy (bár soha nem tartottam magam különösen kreatívnak) ennyire képtelen lennék egy sztorit kifundálni. Egyszerűen még gondolni sem tudtam olyan valamire, ami soha nem történt meg, azaz ami csak az én agyszüleményem lenne. Így a megírt szöveg minden egyes részét a való életből vettem. És valszeg pont ezért történt, hogy előbb (és sokkal gyorsabban) találtam ki a szöveg formáját, azaz a logikai felépítését, vezérfonalát, az elbeszélői perspektívát, az üzenetet stb. mint magát a tartalmat (amin hetekig kotlottam és a netet túrtam).
A másik érdekesség, hogy micsoda megfeleléskényszer dolgozott bennem. Mert miután úgy-ahogy megvolt a sztori (a fejemben), és már csak a megfelelő mondatokat kellett volna hozzá megtalálnom, alig bírtam írni. A legvéresebb kezű lektort, a legszőrszálhasogatóbb kollégát és a legszigorúbb szakmai kollektívát láttam magam előtt, amint pirossal húzzák ki az alanyaimat és az állítmányaimat. Arra gondoltam irigykedve, milyen gyönyörű megoldás születne Kaffka Margit vagy Tompa Andrea tollából. Még a saját józan eszemet is megkérdőjeleztem: biztos, hogy ez itt tárgyas ragozás? Tuti, hogy ezt egybe kell írni? Szoktuk ezt a névmást így használni? Érthető az átvezetés a két bekezdés között? És egyáltalán: amit én most leírok, az létezhetne?
Aztán kész lett a kreálmányom (műfaja szerint talán novella?), és rá sem bírtam nézni. Elküldtem egy kolléganőmnek, aki előzőleg kedvesen felajánlotta, hogy átnézi. Csupa lelkes visszajelzést adott, hogy ez így tök jó, meg hogy ne is változtassak semmit (nem mindha tudam volna bármi más írni helyette...). Ekkor kicsit felbátorodtam (bár nagyon udvariasnak gondoltam a lányt), átnéztem és javítottam többször is. Úgy gondoltam, hogy maga az ötlet végülis nem is olyan rossz, noha a szövegen lenne még mit csiszolni.
Aztán megint nem néztem feléje napokig (ugyanakkor tök boldog voltam, hogy kész van, és már nem nyomaszt a feladat, mint nyár elején), és amikor újra kinyitottam, hogy kicsinosítsam és gatyába rázzam, elfogott a türelmetlenség. Úgy, ahogy volt, elküldtem a szöveget. Lehetne jobb is, de ennyi tellett – még úgyis rengetegen át fogják nézni véglegesítés előtt.
Szóval nehéz ez a műfaj, a bármiről (az akármiről) meggyőződés és ihlet nélkül – ugyanakkor szépen, összeszedetten, pontosan, játékosan stb. írni. Perdig szavakkal foglalkozom nap mint nap, mégis más ez, mint amikor az ember a saját gondolatait, érzéseit vagy történeteit szeretné papírra vetni, és megint más, mint amikor egy idegen nyelvű szöveget ültet át magyarra. Viszont érzem azt is, hogy lehetne ebben is rutint szerezni, és idővel tökéletesedni, jobban csinálni. Talán jövőre is elvállalolom, ha ez beválik. Addig is maradok a fordításnál, és a saját életem krónikájánál!
Nyár elején megkaptam a témát, és onnantól kezdve RENGETEG időt töltöttem azzal, hogy azon agyaltam: mi a fenét is tudnék erről írni, ami életszerű, érdekes, lendületes, de nem unalmas, és semmiképpen sem demagóg, továbbá belefér egyetlen oldalba?
Ezen a héten leadtam az irományomat, és most magáról az alkotói folyamatról szeretnék itt beszámolni. Igaz, hogy csak egy oldalnyi szövegről volt szó (tehát minek neki ekkora feneket keríteni), de azért mégis érdekes eszmei tanulságot szűrtem le a munkából.
Először is, ami meglepett, hogy (bár soha nem tartottam magam különösen kreatívnak) ennyire képtelen lennék egy sztorit kifundálni. Egyszerűen még gondolni sem tudtam olyan valamire, ami soha nem történt meg, azaz ami csak az én agyszüleményem lenne. Így a megírt szöveg minden egyes részét a való életből vettem. És valszeg pont ezért történt, hogy előbb (és sokkal gyorsabban) találtam ki a szöveg formáját, azaz a logikai felépítését, vezérfonalát, az elbeszélői perspektívát, az üzenetet stb. mint magát a tartalmat (amin hetekig kotlottam és a netet túrtam).
A másik érdekesség, hogy micsoda megfeleléskényszer dolgozott bennem. Mert miután úgy-ahogy megvolt a sztori (a fejemben), és már csak a megfelelő mondatokat kellett volna hozzá megtalálnom, alig bírtam írni. A legvéresebb kezű lektort, a legszőrszálhasogatóbb kollégát és a legszigorúbb szakmai kollektívát láttam magam előtt, amint pirossal húzzák ki az alanyaimat és az állítmányaimat. Arra gondoltam irigykedve, milyen gyönyörű megoldás születne Kaffka Margit vagy Tompa Andrea tollából. Még a saját józan eszemet is megkérdőjeleztem: biztos, hogy ez itt tárgyas ragozás? Tuti, hogy ezt egybe kell írni? Szoktuk ezt a névmást így használni? Érthető az átvezetés a két bekezdés között? És egyáltalán: amit én most leírok, az létezhetne?
Aztán kész lett a kreálmányom (műfaja szerint talán novella?), és rá sem bírtam nézni. Elküldtem egy kolléganőmnek, aki előzőleg kedvesen felajánlotta, hogy átnézi. Csupa lelkes visszajelzést adott, hogy ez így tök jó, meg hogy ne is változtassak semmit (nem mindha tudam volna bármi más írni helyette...). Ekkor kicsit felbátorodtam (bár nagyon udvariasnak gondoltam a lányt), átnéztem és javítottam többször is. Úgy gondoltam, hogy maga az ötlet végülis nem is olyan rossz, noha a szövegen lenne még mit csiszolni.
Aztán megint nem néztem feléje napokig (ugyanakkor tök boldog voltam, hogy kész van, és már nem nyomaszt a feladat, mint nyár elején), és amikor újra kinyitottam, hogy kicsinosítsam és gatyába rázzam, elfogott a türelmetlenség. Úgy, ahogy volt, elküldtem a szöveget. Lehetne jobb is, de ennyi tellett – még úgyis rengetegen át fogják nézni véglegesítés előtt.
Szóval nehéz ez a műfaj, a bármiről (az akármiről) meggyőződés és ihlet nélkül – ugyanakkor szépen, összeszedetten, pontosan, játékosan stb. írni. Perdig szavakkal foglalkozom nap mint nap, mégis más ez, mint amikor az ember a saját gondolatait, érzéseit vagy történeteit szeretné papírra vetni, és megint más, mint amikor egy idegen nyelvű szöveget ültet át magyarra. Viszont érzem azt is, hogy lehetne ebben is rutint szerezni, és idővel tökéletesedni, jobban csinálni. Talán jövőre is elvállalolom, ha ez beválik. Addig is maradok a fordításnál, és a saját életem krónikájánál!
2019. augusztus 20., kedd
Kakofónia
Kristálytisztán összeállt, hogy mi olyan nehéz nekem ezekben a magyarországi nyaralásokban, mitől fáradok el a végére. Hát a duma!
Először is Boni állandóan beszél. Hozzám. Magyaráz, kérdezget, mindent tudni akar, és iszonyú türelmetlen lesz, ha nem válaszolok azonnal. Ez mondjuk alapjáratban is probléma, na de amikor vakáció alatt be nem áll a szája reggeltől-estig, az nagyon fárasztó. Általában az éppen aktuális találmányáról (automatikus robot) mesél, hogy mit hova fog ragasztani/szögelni/kötözni/kalapácsolni, és hogy szerintem működni fog-e, de miért nem, és hogy miképpen tudnánk elkészíteni egy igazi gépet, de olyat, ami magától mozog, illetve meg kell nyomni egy gombot, és hogy emlékszem-e hogy a múltkor láttunk egy önműködő valamit, de mama, de mamaaaaaa, figyelsz?!
És akkor erre jön pluszban a férjem, aki nem ért semmit, de mindent tudni akar. Hogy magyarázzam el, vagy legalábbis foglaljam össze, hogy miről beszélgetünk. Hogy mit mondott Boni. Hogy mit válaszolok rá. Most már az a bevett gyakorlatom, hogy kérdezze meg Bonit. Akinek vagy van kedve válaszolni, vagy nincs. Olyan is van, hogy szeretne válaszolni, de nem tud – ekkor tőlem kérdezi meg, hogy de mama, hogy mondjuk franciául azt, hogy behajtani tilos? meg hogy hangosbemondó? Holott tudja, de a két nyelv közötti összeköttetés még nem megy flottul neki, vagy bizonytalan, nem tudom. Tényleg, néha olyan alapvető szavakra is rákérdez, amelyeket pedig nap mint nap használ franciául.
És akkor azt még nem is mondtam, amikor én és Z. szeretnénk beszélgetni. Bonival kb. esélytelen! Így vettük meg a lakást, hogy szó szerint át- meg átkiabáltunk a gyerek feje fölött, meg próbálunk azokra a fél pillanatokra koncentrálni, amikor Boni épp pont nem beszélt, hogy gyorsan megvitassuk az aktuális problémákat. Beszélgetési időt loptunk kvázi. Rendszeresen voltak olyan helyzetek, hogy én Bonival beszélgettem (mert ha nem figyelek rá, megkapom a magamét – egyszerűen az a mondat, hogy Maradj csendben egy kicsit, a papa mondani szeretne valamit! totálisan hatástalan, mintha a falnak beszélnék), szóval Bonival beszélgettem, és akkor Z. odajön a telefonjával, hogy mutassam meg most azonnal a Transferwise honlapján ezt meg azt, de egy másodpecet sem tud várni, mert esik az árfolyam, és ő minden pillanattal súlyos eurókat veszít.
És akkor ez az eleve komplex helyzet (türelmetlen gyerek, kétnyelvű család) tovább bonyolódott akkor, amikor másokkal voltunk. Z. képes a mondat közepén bárkit félbeszakítani, aki magyarul beszél, hogy belekérdezzen valami TELJESEN mást (Most az az eset jutott eszembe, amikor megkérdeztem valakit, hogy hol kell fölszállni a metrópótlóra, és az illető végig sem tudta mondani, mert a férjem folyamatosan beledumált, hogy na? mi van? mit mondott?). Egyrészt jogos, mert nem tudja, hol van a gondolat vége, gyakran lövése sincs, hogy miről beszélünk, másrészt idegesítő, mert sokszor előfordul, hogy én mondjuk a mamámmal a saját szülőfalujáról beszélgetek, és akkor Z. odajön, hogy mit jelent az, hogy „Überkirály”? Vagy a papámmal a töltött paprikát vitatjuk meg (ízesítés, állag, textúra) és akkor Z. ott terem, és olyan kifejtős kérdésre szeretne választ kapni, hogy most akkor végülis jobb volt a kommunizmusban vagy sem?
Vagy kihallja a nevét. Hogy most épp róla beszéltem, hallotta, mit mondtam? És ha elmondom, hogy á semmi, csak annyit mondtam a mamámnak, hogy az ő szendvicsét ne vajjal, hanem margarinnal kenje meg, akkor ez most egy totálisan felesleges mondat volt, mert a lényeg úgyis az lesz, hogy ízleni fog neki, én viszont aznap már a századik felesleges mondatot mondtam el, lényegtelen vagy redundáns, de mindenképpen nélkülözhető információkat közvetítve.
Vagy a viccek. Fordítsam le ezt meg azt a viccet, amin a mamámék nem nevetnek. Akkor Z. megkérdezi, hogy miért nem, én magyarázhatom el a csattanót, akkor leesik nekik, de ezzel elment 5 percem az életemből, és küzben persze Boni is méltatlankodik, hogy nem figyelek rá. Vagy: Z. érdeklődik, hogy ismerik-e a szüleim Jeanne Moreau-t. Ártatlan kérdés, de ebből is 10 percnyi magyarázat szokott kikeveredni, ki miért nem ismeri, mit kell tudni róla stb. És akkor, ha mondjuk épp ebéd közben vagyunk, előfordul, hogy én még csak a levesnél tartok, annyit kell ide-oda magyarázkodnom – mert vagy beszélek, vagy eszem, ugye.
És néha annyira jó lett volna csak úgy csendben maradni. Elhallgatni. Kikapcsolni. Nem odafigyelni!
De még azt is el tudtam volna fogadni (vagy engedni? :)), hogy idén sem pihenek, ha nem kritizálna folyton mindenki ENGEM. Mert senki soha nem volt megelégedve tolmácskészségeimmel és a rendelkezésre állásommal – és az az igazságtalan vád hullott a fejemre, hogy én állítólag mindenkit önkényesen cenzúrázok. Hogy nem mondok el mindent. Összevonok, egyszerűsítek, kihagyok dolgokat – ért a szemrehányás minden oldalról. De könyörgöm: hogy is lehetne ezt jól csinálni?!
Először is Boni állandóan beszél. Hozzám. Magyaráz, kérdezget, mindent tudni akar, és iszonyú türelmetlen lesz, ha nem válaszolok azonnal. Ez mondjuk alapjáratban is probléma, na de amikor vakáció alatt be nem áll a szája reggeltől-estig, az nagyon fárasztó. Általában az éppen aktuális találmányáról (automatikus robot) mesél, hogy mit hova fog ragasztani/szögelni/kötözni/kalapácsolni, és hogy szerintem működni fog-e, de miért nem, és hogy miképpen tudnánk elkészíteni egy igazi gépet, de olyat, ami magától mozog, illetve meg kell nyomni egy gombot, és hogy emlékszem-e hogy a múltkor láttunk egy önműködő valamit, de mama, de mamaaaaaa, figyelsz?!
És akkor erre jön pluszban a férjem, aki nem ért semmit, de mindent tudni akar. Hogy magyarázzam el, vagy legalábbis foglaljam össze, hogy miről beszélgetünk. Hogy mit mondott Boni. Hogy mit válaszolok rá. Most már az a bevett gyakorlatom, hogy kérdezze meg Bonit. Akinek vagy van kedve válaszolni, vagy nincs. Olyan is van, hogy szeretne válaszolni, de nem tud – ekkor tőlem kérdezi meg, hogy de mama, hogy mondjuk franciául azt, hogy behajtani tilos? meg hogy hangosbemondó? Holott tudja, de a két nyelv közötti összeköttetés még nem megy flottul neki, vagy bizonytalan, nem tudom. Tényleg, néha olyan alapvető szavakra is rákérdez, amelyeket pedig nap mint nap használ franciául.
És akkor azt még nem is mondtam, amikor én és Z. szeretnénk beszélgetni. Bonival kb. esélytelen! Így vettük meg a lakást, hogy szó szerint át- meg átkiabáltunk a gyerek feje fölött, meg próbálunk azokra a fél pillanatokra koncentrálni, amikor Boni épp pont nem beszélt, hogy gyorsan megvitassuk az aktuális problémákat. Beszélgetési időt loptunk kvázi. Rendszeresen voltak olyan helyzetek, hogy én Bonival beszélgettem (mert ha nem figyelek rá, megkapom a magamét – egyszerűen az a mondat, hogy Maradj csendben egy kicsit, a papa mondani szeretne valamit! totálisan hatástalan, mintha a falnak beszélnék), szóval Bonival beszélgettem, és akkor Z. odajön a telefonjával, hogy mutassam meg most azonnal a Transferwise honlapján ezt meg azt, de egy másodpecet sem tud várni, mert esik az árfolyam, és ő minden pillanattal súlyos eurókat veszít.
És akkor ez az eleve komplex helyzet (türelmetlen gyerek, kétnyelvű család) tovább bonyolódott akkor, amikor másokkal voltunk. Z. képes a mondat közepén bárkit félbeszakítani, aki magyarul beszél, hogy belekérdezzen valami TELJESEN mást (Most az az eset jutott eszembe, amikor megkérdeztem valakit, hogy hol kell fölszállni a metrópótlóra, és az illető végig sem tudta mondani, mert a férjem folyamatosan beledumált, hogy na? mi van? mit mondott?). Egyrészt jogos, mert nem tudja, hol van a gondolat vége, gyakran lövése sincs, hogy miről beszélünk, másrészt idegesítő, mert sokszor előfordul, hogy én mondjuk a mamámmal a saját szülőfalujáról beszélgetek, és akkor Z. odajön, hogy mit jelent az, hogy „Überkirály”? Vagy a papámmal a töltött paprikát vitatjuk meg (ízesítés, állag, textúra) és akkor Z. ott terem, és olyan kifejtős kérdésre szeretne választ kapni, hogy most akkor végülis jobb volt a kommunizmusban vagy sem?
Vagy kihallja a nevét. Hogy most épp róla beszéltem, hallotta, mit mondtam? És ha elmondom, hogy á semmi, csak annyit mondtam a mamámnak, hogy az ő szendvicsét ne vajjal, hanem margarinnal kenje meg, akkor ez most egy totálisan felesleges mondat volt, mert a lényeg úgyis az lesz, hogy ízleni fog neki, én viszont aznap már a századik felesleges mondatot mondtam el, lényegtelen vagy redundáns, de mindenképpen nélkülözhető információkat közvetítve.
Vagy a viccek. Fordítsam le ezt meg azt a viccet, amin a mamámék nem nevetnek. Akkor Z. megkérdezi, hogy miért nem, én magyarázhatom el a csattanót, akkor leesik nekik, de ezzel elment 5 percem az életemből, és küzben persze Boni is méltatlankodik, hogy nem figyelek rá. Vagy: Z. érdeklődik, hogy ismerik-e a szüleim Jeanne Moreau-t. Ártatlan kérdés, de ebből is 10 percnyi magyarázat szokott kikeveredni, ki miért nem ismeri, mit kell tudni róla stb. És akkor, ha mondjuk épp ebéd közben vagyunk, előfordul, hogy én még csak a levesnél tartok, annyit kell ide-oda magyarázkodnom – mert vagy beszélek, vagy eszem, ugye.
És néha annyira jó lett volna csak úgy csendben maradni. Elhallgatni. Kikapcsolni. Nem odafigyelni!
De még azt is el tudtam volna fogadni (vagy engedni? :)), hogy idén sem pihenek, ha nem kritizálna folyton mindenki ENGEM. Mert senki soha nem volt megelégedve tolmácskészségeimmel és a rendelkezésre állásommal – és az az igazságtalan vád hullott a fejemre, hogy én állítólag mindenkit önkényesen cenzúrázok. Hogy nem mondok el mindent. Összevonok, egyszerűsítek, kihagyok dolgokat – ért a szemrehányás minden oldalról. De könyörgöm: hogy is lehetne ezt jól csinálni?!
2019. augusztus 13., kedd
Esélyek és veszélyek latolgatása
Na tessék, már van is egy teljesen friss illusztációm arról, hogy Z. nem kispályás játékos, ha a gyereke biztonságáról és épségéről van szó.
A múltkor a Vapianóban álltam sorban a tésztámért, ő és Boni kicsit hátrább vártak rám a saját, már elkészített kajájukkal, amikor azt láttam, hogy az előttem dolgozó szakácsok mind elkezdenek köhögni. Majd mellettem a sorbanállók közül többen is. És semmi büdöset nem éreztem ugyan, mégis, nekem is ellenállhatatlanul köhögnöm kellett. Ez a köhögőrohan hullámszerűen és villámgyorsan elterjedt: a körülöttem lévők már mind köhögtek, több csaj még idegesen nevetett is két köhögés közben, annyira fura volt, hogy nem bírjuk abbahagyni. Pár másodperc múlva az egész hatalmas terem köhögött, harácsolt, krákogott, és forgatta a fejét, hogy most mi van?
Én is hátrafordultam, hogy Boni és Z. jól vannak-e, de már csak a hűlt helyüket láttam. Mivel pont akkor lett kész a tésztám, elvettem (diszkéten köhintve), majd az ajtónál utolértem őket. Tányért, tálcát hátrahagyva már kint voltak az utcán és Z. semmiféle rábeszélésre, meggyőzésre nem volt hajlandó visszajönni, pedig a globális köhögőroham már kezdett alábbhagyni (noha az evakuálni szó is elhangzott az egyik éttermi dolgozó szájából).
Én két tűz, azaz a guszta zöldséges spagettim és a felháborodott Z. közé kerültem. Mint utólag elmondta: abban a pillanatban, amikor észlelte a köhögést, kifutott szegény Bonikámmal, aki épp, hogy csak elkezdett ebédelni. A szituáció azonnali elemzése után két lehetséges forgatókönyvet állított föl sebtében: 1. veszélyes vegyi anyag került a levegőbe, 2. terrortámadás történt. Mindkét esetben, mondta, alapvető fontosságú, hogy azonnal elhagyjuk a helyszínt – és itt világháborús mustárgázról, meg egy japán terrortámadásról mesélt, ahol, mint mondta, egyetlen szippantás is végzetesnek bizonyult.
Teljesen igaza van, én is tanultam egy munkahelyi képzésen, hogy mit kell csinálni, ha késes vagy lövöldözős ámokfutó jön be az irodaépületbe: RUN, HIDE, FIGHT! Sőt, a francia pályaudvarokon mindenhol ki van téve egy infografika is, ugyanezekkel az infókkal, azaz hogy bármilyen gyanús esemény során azonnal el kell menni onnan (lásd lent). Ezek alapján Z. a vonatkozó eljárás szerint, példaszerűen cselekedett, úgy, ahogy azt a hatályos katasztrófavédelmi szabályok megkövetelik.
De mégis, mennyi volt az esélye annak, hogy veszélyben forogtunk volna (0,000005%?) vagy hogy (mint utólag mondták) az egyik vevő túl sok chilit kért a tésztájára? (0,05%?).
Hiába reagált Z. kiválóan, nem mégis azok jártak jobban (időben, energiában, bosszúságban és aggodalomban mérve*), akik köhögés után szépen visszaültek az asztalukhoz, és megették a kajájukat?
* Mert persze Boni TOMBOLT, hogy el kellett jönnie a tészta mellől, és nem is mehetett vissza, miközben és viszont a teraszon ugyan, de mégis megettem azt a spagettit (rossz szájízzel!). És az üzletvezetővel is volt egy vitám, amiért ki akarta fizettetni a másik két, el nem fogyasztott kaját.
A múltkor a Vapianóban álltam sorban a tésztámért, ő és Boni kicsit hátrább vártak rám a saját, már elkészített kajájukkal, amikor azt láttam, hogy az előttem dolgozó szakácsok mind elkezdenek köhögni. Majd mellettem a sorbanállók közül többen is. És semmi büdöset nem éreztem ugyan, mégis, nekem is ellenállhatatlanul köhögnöm kellett. Ez a köhögőrohan hullámszerűen és villámgyorsan elterjedt: a körülöttem lévők már mind köhögtek, több csaj még idegesen nevetett is két köhögés közben, annyira fura volt, hogy nem bírjuk abbahagyni. Pár másodperc múlva az egész hatalmas terem köhögött, harácsolt, krákogott, és forgatta a fejét, hogy most mi van?
Én is hátrafordultam, hogy Boni és Z. jól vannak-e, de már csak a hűlt helyüket láttam. Mivel pont akkor lett kész a tésztám, elvettem (diszkéten köhintve), majd az ajtónál utolértem őket. Tányért, tálcát hátrahagyva már kint voltak az utcán és Z. semmiféle rábeszélésre, meggyőzésre nem volt hajlandó visszajönni, pedig a globális köhögőroham már kezdett alábbhagyni (noha az evakuálni szó is elhangzott az egyik éttermi dolgozó szájából).
Én két tűz, azaz a guszta zöldséges spagettim és a felháborodott Z. közé kerültem. Mint utólag elmondta: abban a pillanatban, amikor észlelte a köhögést, kifutott szegény Bonikámmal, aki épp, hogy csak elkezdett ebédelni. A szituáció azonnali elemzése után két lehetséges forgatókönyvet állított föl sebtében: 1. veszélyes vegyi anyag került a levegőbe, 2. terrortámadás történt. Mindkét esetben, mondta, alapvető fontosságú, hogy azonnal elhagyjuk a helyszínt – és itt világháborús mustárgázról, meg egy japán terrortámadásról mesélt, ahol, mint mondta, egyetlen szippantás is végzetesnek bizonyult.
Teljesen igaza van, én is tanultam egy munkahelyi képzésen, hogy mit kell csinálni, ha késes vagy lövöldözős ámokfutó jön be az irodaépületbe: RUN, HIDE, FIGHT! Sőt, a francia pályaudvarokon mindenhol ki van téve egy infografika is, ugyanezekkel az infókkal, azaz hogy bármilyen gyanús esemény során azonnal el kell menni onnan (lásd lent). Ezek alapján Z. a vonatkozó eljárás szerint, példaszerűen cselekedett, úgy, ahogy azt a hatályos katasztrófavédelmi szabályok megkövetelik.
(forrás)
De mégis, mennyi volt az esélye annak, hogy veszélyben forogtunk volna (0,000005%?) vagy hogy (mint utólag mondták) az egyik vevő túl sok chilit kért a tésztájára? (0,05%?).
Hiába reagált Z. kiválóan, nem mégis azok jártak jobban (időben, energiában, bosszúságban és aggodalomban mérve*), akik köhögés után szépen visszaültek az asztalukhoz, és megették a kajájukat?
* Mert persze Boni TOMBOLT, hogy el kellett jönnie a tészta mellől, és nem is mehetett vissza, miközben és viszont a teraszon ugyan, de mégis megettem azt a spagettit (rossz szájízzel!). És az üzletvezetővel is volt egy vitám, amiért ki akarta fizettetni a másik két, el nem fogyasztott kaját.
2019. augusztus 10., szombat
Könnyű Katát táncba vinni (azaz a magyar virtusról)
Végül vettünk egy lakást (nem a Rózsikát), de most nem erről, hanem az ingatlanvételi szerződést elkészítő ügyvédről szeretnék írni. Még telefonon kérdeztem tőle jó előre, hogy mennyit kér érte; a díj összegét a lakás árának egy bizonyos százalékában állapította meg. Korrektnek tűnt, elfogadtam.
A lakásvásárlásról talán majd később írok, nagyon stresszes volt (illetve jelen időt kell használnom – még most is zajlik). Még az aláírás napján sem tuduk, hogy lemondjuk-e az egészet vagy sem. Végül elmentünk, aláírtuk, az eladó csaj már ott sem volt, amikor az ügyvédnek kifizettük a pénzt. Már ő is szedelőzködött, amikor egymásra néztünk Z-vel: valamit nem kaptunk meg. A számlát!
Rákérdeztem. A pasi kissé feszengve, de inkább eléggé arcátlanul azt mondta, hogy jaaaaaa, ha számlát is kérünk, akkor az plusz 27% lesz! Klasszikus magyar etűd: nyilván számla nélkül, feketén akart dolgozni. A férjem ismeri ugyan a magyar viszonyokat (hála- és kenőpénz, más körzetbe átjelentekzés iskolaválasztásnál, atyafiságos összeköttetések és egymásra hivatkozgatás az élet minden területén) de azért leesett az álla, hogy ilyen hirtelen váltunk ennek a mechanikus magyar korrupciónak a részévé. Az ügyvéd még magyarázgatott valamit a sávos adófizetésről, meg hogy ő most akkor más kategóriába fog esni, és felajánlotta, hogy ír egy számlát egy kisebb összegről, meg annak az áfájáról, ami együtt pont ki fogja tenni az általunk fizetett összeget...ááá, szánalmas. Viszolyogva hallgattuk. Aznap már többedszerre bántuk meg az egész lakásvásárlást.
Úgyhogy diszciplináltan kifizettük a teljes áfát (81 ezer forintot), és tök csalódottan ment haza a két balek.
Egy hét múlva hívott az ügyvéd titkára, hogy átszámolták megint a bevételt, és kiderült, hogy mégsem kell még adóznia az ügyvéd úrnak, hozná vissza nekem a 81 ezer forintot. Hogy hová jöhet, már indul is. Én a város másik végén voltam, siettem haza, egyszerre futottunk össze a kapuban. Megkerestem és visszaadtam a régi (áfás) számlát, ahelyett adott egy katás számlát és leszámolta a pénzt. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy helyreállt a világmindenség egyensúlya, inkasszáltuk a jogtalanul tőlünk elvett összeget. Már az utcán volt a pasi, amikor hazajött a férjem Bonival. Őrjöngött! Hogy hogy lehettem ilyen hülye, biztosan MOST lettünk ám csak igazán átverve. Meg kellett volna tartanom a régi számlát, és probléma esetén (az adásvételi szerződés nagyon bonyolult, majd elmesélem) ezzel a számlával tudtuk volna ravaszul sakkban tartani az ügyvédet (ravaszul??? sakkban??? egy ilyen maffiózót?).
Tény, hogy én csak annyit észleltem az egészből, hogy visszakapjuk azt a pénzt, amit méltánytalanul vett el tőlünk, és úgy logikáztam, hogy jobb ha nem nála, hanem nálunk van az a 81 ezer forint. Magyar virtus!
A lakásvásárlásról talán majd később írok, nagyon stresszes volt (illetve jelen időt kell használnom – még most is zajlik). Még az aláírás napján sem tuduk, hogy lemondjuk-e az egészet vagy sem. Végül elmentünk, aláírtuk, az eladó csaj már ott sem volt, amikor az ügyvédnek kifizettük a pénzt. Már ő is szedelőzködött, amikor egymásra néztünk Z-vel: valamit nem kaptunk meg. A számlát!
Rákérdeztem. A pasi kissé feszengve, de inkább eléggé arcátlanul azt mondta, hogy jaaaaaa, ha számlát is kérünk, akkor az plusz 27% lesz! Klasszikus magyar etűd: nyilván számla nélkül, feketén akart dolgozni. A férjem ismeri ugyan a magyar viszonyokat (hála- és kenőpénz, más körzetbe átjelentekzés iskolaválasztásnál, atyafiságos összeköttetések és egymásra hivatkozgatás az élet minden területén) de azért leesett az álla, hogy ilyen hirtelen váltunk ennek a mechanikus magyar korrupciónak a részévé. Az ügyvéd még magyarázgatott valamit a sávos adófizetésről, meg hogy ő most akkor más kategóriába fog esni, és felajánlotta, hogy ír egy számlát egy kisebb összegről, meg annak az áfájáról, ami együtt pont ki fogja tenni az általunk fizetett összeget...ááá, szánalmas. Viszolyogva hallgattuk. Aznap már többedszerre bántuk meg az egész lakásvásárlást.
Úgyhogy diszciplináltan kifizettük a teljes áfát (81 ezer forintot), és tök csalódottan ment haza a két balek.
Egy hét múlva hívott az ügyvéd titkára, hogy átszámolták megint a bevételt, és kiderült, hogy mégsem kell még adóznia az ügyvéd úrnak, hozná vissza nekem a 81 ezer forintot. Hogy hová jöhet, már indul is. Én a város másik végén voltam, siettem haza, egyszerre futottunk össze a kapuban. Megkerestem és visszaadtam a régi (áfás) számlát, ahelyett adott egy katás számlát és leszámolta a pénzt. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy helyreállt a világmindenség egyensúlya, inkasszáltuk a jogtalanul tőlünk elvett összeget. Már az utcán volt a pasi, amikor hazajött a férjem Bonival. Őrjöngött! Hogy hogy lehettem ilyen hülye, biztosan MOST lettünk ám csak igazán átverve. Meg kellett volna tartanom a régi számlát, és probléma esetén (az adásvételi szerződés nagyon bonyolult, majd elmesélem) ezzel a számlával tudtuk volna ravaszul sakkban tartani az ügyvédet (ravaszul??? sakkban??? egy ilyen maffiózót?).
Tény, hogy én csak annyit észleltem az egészből, hogy visszakapjuk azt a pénzt, amit méltánytalanul vett el tőlünk, és úgy logikáztam, hogy jobb ha nem nála, hanem nálunk van az a 81 ezer forint. Magyar virtus!
2019. augusztus 8., csütörtök
Lazák vs. maximalisták
Vannak azok az emberek, akik, és itt most magunkra, de leginkább a férjemre gondolok, szóval akik a lehető legjobban akarják (szeretnék) bebiztosítani magukat az élet különböző veszélyei ellen, és a lehetőségekhez képest mindig biztosra mennek - úgy az egészség-, mint a pénzügyek területén. Mindent kétszer (többször!) leellenőrizünk, hatóságokkal levelezünk, telefonálgatunk, fillérre pontosan ismerjük mindegyik bankszámla állását, kétóránként kenjük a gyereket naptejjel, négyóránként ellenőrizzük az esetleges kullancscsípéseket, számítgatjuk a napi bevitt folyadékmennyiséget* stb.
És akkor vannak azok, akik végigélnek úgy egy életet, hogy nincs casco-juk az új kocsijukra**, feketén adják ki a lakásukat, amelyre persze biztosítást sem kötöttek, csak legyintenek a naptejre, kullancsokra, folyadékra, nincsenek tisztában semmilyen, rájuk vonatkozó adó- és egyéb jogszabályokkal*** és eszük ágában sincs elolvasni az apróbetűs részeket.
Aztán az élet mégis olyan, hogy mindkét esetben viszonylag kicsi a veszélye az adóellenőrzésnek vagy bőrráknak, így végeredményben mindkét típusú ember megússza komolyabb bajok nélkül.
Csak épp azt az időt (évekről van szó, ha összesítjük), amit mi ellenőrzésekre, szerződések átnézésére, telefonálgatásra, aggódásra, latolgatásra stb. fordítunk, azt ők egy teraszon töltik, egy jegeskávéval a kezükben...!
* A férjem komolyan ezt csinálja!
** Z. unokaöccse. Öt gyereke van, és egészségbiztosítás nélkül élnek Amerikában.
*** Barátaink, akik a harmadik lakásukat veszik Budapesten, hogy kiadják.
És akkor vannak azok, akik végigélnek úgy egy életet, hogy nincs casco-juk az új kocsijukra**, feketén adják ki a lakásukat, amelyre persze biztosítást sem kötöttek, csak legyintenek a naptejre, kullancsokra, folyadékra, nincsenek tisztában semmilyen, rájuk vonatkozó adó- és egyéb jogszabályokkal*** és eszük ágában sincs elolvasni az apróbetűs részeket.
Aztán az élet mégis olyan, hogy mindkét esetben viszonylag kicsi a veszélye az adóellenőrzésnek vagy bőrráknak, így végeredményben mindkét típusú ember megússza komolyabb bajok nélkül.
Csak épp azt az időt (évekről van szó, ha összesítjük), amit mi ellenőrzésekre, szerződések átnézésére, telefonálgatásra, aggódásra, latolgatásra stb. fordítunk, azt ők egy teraszon töltik, egy jegeskávéval a kezükben...!
* A férjem komolyan ezt csinálja!
** Z. unokaöccse. Öt gyereke van, és egészségbiztosítás nélkül élnek Amerikában.
*** Barátaink, akik a harmadik lakásukat veszik Budapesten, hogy kiadják.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)