Ingatlanpiaci manőverek és frusztrációk

Miután vakrandit voltam kénytelen rendezni a papám és Mari barátnőm között (de nem kizárólag – mert beszerveztem még a sógoromat is, plusz ott volt az eladó), legutóbb a festő és a papám között egyeztettem időpontot. Most pedig azt intézem, hogyan tudna a gázműves úgy kimeni megnézni a gázórát, hogy a papám ott tudjon lenni kinyitni az ajtót. Annyira zseníroz a helyzet! De amikor a papám szívesen segít (megmondaná, ha nem, pl. már előre szólt, hogy közgyűlést nem vállal!), a lakása 150 méterre van a miénktől, nem lenne nekem érdemes egy-egy ilyen félóra miatt hazarepülni (macerás, drága stb.).

Szóval úgy érzem magam, mint aki messziről, távirányítással próbálja igazgatni a szálakat... Amúgy meg megjelent egy hirdetés a szüleim fölötti lakásról, amiről már két éve is lecsúsztam (akkor meg sem hirdették, megvették kézen-közön). Most a piaci árak emelkedése miatt jóval drágábban adják, de ha nyáron lett volna eladó, valszeg ezt vesszük meg... bosszantó. Ráadásul a forint is mennyire meggyengült most, hogy már kifizettük a vételárat.

Ahh... ahogy Mari mondja, pszichológusoknak kellene szakosodniuk az ilyen ingatlanpiaci nehézségekre: eleve a vásárlás tök stresszes (a legelső lakás, a Rózsika, például a ma napig nem kelt még el, én meg nyáron úgy ébredtem egy hétig minden nap, hogy elviszik az orrunk elől!), a döntést meghozni iszonyú nehéz, aztán hetekig azon retteg az ember, hogy maffia kezébe került/valamelyik szomszéd él az elővásárlási jogával/az ügyvéd át akarja verni, majd a továbbiakban azon kezd el gondolkodni, hogy nem hülyeség ez az egész, amibe belevágott...

Boniszáj

Én tulajdonképpen túlteljesítettem a központi hatéves tervemet; Boni születésekor ugyanis azt határoztam el, hogy megpróbálok hatéves koráig a lehetőségekhez mérten a legtöbbször csak magyarul beszélni hozzá. És most, pár héttel a 6. szülinapja előtt a helyzet az, hogy noha mindig is erősebb volt a franciája (érthető), szerencsére megvan benne a vágy és a kedv, hogy magyarul beszéljünk. Sőt, most, hogy próbálok kicsit áttérni a franciára (különböző okokból: az apja vagy más nem érti, miről beszélünk vagy házi feladat közben logikusabb, ha franciául mondom stb.) ő az, aki ezt kikéri magának, és mondja a magyart. Sőt, észrevettem, hogy amikor magában dünnyög, akkor is gyakran a magyart használja.

Aminek nagyon örülök, hogy szinte soha nem nézett franciául filmet eddig; majdnem az összes DVD-je magyar. Sok szót tanul így egyébként; a múltkor kérdezte, hogy mit jelent az, hogy elkotródni, vissza is kerestük azt a részt a Vizipókban. Nem tudott hogyan hivatkozni arra a fogára, amelyik régebben fájt neki, de már nem, mert gyökérkezelték (ezt így hosszú lett volna minden alkalommal elmondani), ezért egy huszárvágással megoldotta a problémát, és a Finduszból ötletet merítve ma már a ribilliós fogam-nak hívja.

Továbbra is nagyon keveri a két nyelvet (Találkozunk dans deux heures. Egy papírt szeretnék découper.). Tükörfordít; így esett, hogy egyszer kérdezte nagy lelkesen, hogy megütjük a papát? Mindt kiderült, UNO-zni akart... Magyarul viccesen használja a jelzőket, határozókat (sűrű alagút, becsukom mélyen a szememet). Olykor egyszerűen csak fura kollokációkat alkalmaz: hová sétálunk? vagy szavakat alkot (tartályozni). Néha szószinten is téveszt, és látom rajta, hogy nem is tudja, mit mond rosszul, habár neki sem stimmel valami: köt – tök helyett; Dongoltam! – gondoltam helyett, kamarell – karamell helyett stb.).

Vicces, hogy néha mennyire nem érzi a hasonlatot, túlzást, iróniát. Nyárom mondtam neki a nagy melegben, hogy megsülök, erre csak nézett nagy szemekkel, hogy ebben a hőségben tényleg meg lehet sülni? Ugyanez történt később, amikor véletlenül azt találtam mondani neki, hogy annyira elfáradtam, hogy meghalok.

Amúgy is jellemző rá, hogy sok mindent szó szerint értelmez, és ilyenkor jókat szoktam nevetni. Például kérdeztem tőle, hogy mikorra kell megtanulni a verset. Rám nézett nagy értetlenkedve, majd közölte, hogy hát... örökre! Vagy amikor egyszer mondtam neki, hogy reggel nem fogunk találkozni, mert nagyon korán indulok, rögtön ébredés után. Értetlenkedett, hogy akkor nem is fogsz kakilni?!

Cukin próbál magyarázni olyan dolgokat is, amihez még nincs meg a szókincse. Egyszer kérdeztem, hogy miért nincs szerdánként házi feladata (hiszen ideje viszont akkor lenne megcsinálni), és azt válaszolta, valamiféle távoli többes szám harmadik személyt alkalmazva a közoktatásra, hogy: Azt akarják, hogy szerdán pihenjek! Egyszer egy szembejövő kutyáról azt állította, hogy kacsintott neki. Egy szállodában látott egy nőt, aki egy amolyan kávéházi újságot olvasott: hosszú farúdon csüngött kétfele az újság, mint a lepke két szárnya. Bonikám álmélkodva kommentálta, hogy lát egy nőt egy zászlóval! Próbáltam fölhúzni a nadrágját, és megvizsgálni, hogy miért fáj a lába, amikor is kijelentette, hogy felesleges, mert nem látszik. Belül történik! (mármint a fájás, gondolom)

Nagyon sok szóra rákérdez (legutóbb pl. arra hogy mi az, hogy divatos), vagy összekever (ott a temetésnél – mondta egyszer kerítésnél helyett), esetleg félreért, ilyenkor is szoktam jókat nevetni. Még Magyrországon egyszer Békásmegyer mellett elautózva mondtam neki, hogy itt nőttem föl. Érdeklődve kérdezte, hogy és ki talált meg? Fogyalmam sincs, hogy mivel keverhette össze...

Saját definíciókat is alkot a kis tudásanyagából. Az Erdő mélyén estvéledtem c. népdal kapcsán megkérdezte, mit jelent a bújdosni meg a földön lakni. Úgy magyaráztam, hogy az egy vándor, akinek nincs hol laknia. Összetette ezeket az infókat a kis fejében, és utánamszólt: tudom, mi az! A vakond!

És végül: a minap olvastam neki föl valamit franciául. Elgondolkodva mondta, gondolom az akcentusom miatt (ami pedig nem nagy) hogy tudod, Mama, amikor te franciául beszélsz... az nekem nem olyan nagyon-nagyon szép.

Ez a sztori nem Boniról szól

Anélkül, hogy belemennék itt Bonikám szerelmi életébe (amit semmiképpen sem szeretnék a blogon kiteregetni, hiszen ő maga is diszkéten kezeli az egészet, és az apjának is csak nemrég árulta el a kiválasztott kislány nevét) (amit amúgy már hónapok óta lehetett sejteni, sőt, tudni), szóval anélkül, hogy bármi személyeset írnék, mégis megpróbálom elmesélni ezt a történetet – ami, majd látni fogjátok, úgysem a gyerekekről szól, hanem... rólam.

Szóval van ez a szőke, hosszú hajú, gyönyörű szemű, édes, vagány, csinos, világszép kislány, már látszik rajta a jövendőbeli menő csaj, illetve jó nő. Legyen a neve mondjuk Emma.

És van Bonikámnak a legjobb barátja: egy vicces, kedves, aranyos kisfiú, iszonyú jó dumával, tökéletes és rendezett családi háttérrel, szuper szülőkkel. Nevezzük például Antoine-nak.

Már biztos kitaláltátok a történetet. Még leírni is alig tudom anélkül, hogy ne szorulna össze a gyomrom. Egyik reggel történt, amikor én vittem Bonit iskolába: elbúcsúztam tőle, ő bement az udvarra, lecövekelt a kerítésnél és integetni kezdett. Emma már bent volt az udvaron, barátnői gyűrűjében, hódolóktól és udvarlóktól körülvéve (szerintem az egész első évfolyam belé szerelmes).

Megérkezett Antoine, a mamája még oda is köszönt nekem, mielőtt beengedte volna a kisfiút. Amit láttam, és amit Boni is látott (és amiről Boni látta, hogy láttam) a következő volt: Antoine bemegy az udvarra, köré gyűlnek a kislányok, és a kivirult Emma boldogan ölelgeti Antoine-t. A sorakozásig együtt bohóckodtak, játszottak, ugrándoztak, pedig ők nem is egy osztályba járnak. Emma többször is átölelte a kisfiút, akiről a mamája egyszer már elmondta, hogy a lányok kedvence, egy másik, Louise nevű kislánytól rendszeresen kapott tavaly ajándékokat, pl. odaajándákozta neki az anyukája karkötőjét (!!).

Mert hát milyen is a szerelem – kiszámíthatatlan, logikátlan és megmagyarázhatatlan. Ez az Antoine már most vonza a csajokat, ez az Emma meg már most irányítja a fél fiúcsapatot. Amit én akkor ott láttam, az gyerekkorom, sőt, iskolás éveim tapasztalatait sűríti össze egyetlen jelenetbe: ott állok egy sarokban, és a nekem tetsző, éppen aktuális fiú (pasi) azt sem tudja, hogy a világon vagyok, ellenben a legjobb (vagy legrosszabb) barátnőm nagy sikereket arat nála. És azért viseltem olyan rosszul ezt a reggeli jelenetet, mert magamat láttam, amint az évekig tartó, csendes, sőt titkos plátói imádatom egy adott osztálytársam (általában az iskola nagymenője) iránt soha nem vezetett sehova, és nem értettem, hogy más lányok hogyan tudják ezt a véresen komoly ügyet, mint a szerelem, olyan lazán venni, és ebből kifolyólag lazán viselkedni.

És a férjem is valószínűleg ebbe a második, laza típusba tartozik, mert ő meg nem érti, hogy miért vagyok most annyira oda – ezek gyerekek, most mit agyalok a dolgon! Ez csak gyerekszerelem, esetleg gyerekcsalódás, na és. Holnapra elfelejti. De én még jól emlékszem, hogy iszonyú nagyot és felejthetetlent lehet gyerekként is csalódni, sőt, így lehet csak – lassanként, kiskortól kezdve, csalódástól csalódásig haladva, esetleg, ahogy nálunk is, béna családi konstellációval és ügyetlen szülői kommentárokkal megspékelve – igazán megtanulni és magunkévá tenni azt a gondolatot, hogy mások szemében nem érünk semmit.

Ingázás

A nyári szünet óta újult erővel járok be a munkahelyemre – noha az ideköltözésünkkor saját magamra kiszabott lélektani határ (másfél óra) alatt soha nem sikerül megfutnom egy utat, de ebbe jobb nem is belegondolni. Ha néha mégis belegondolok, akkor próbálom relativizálni: az utazásra fordított időt máshogy is elcseszhetném.

Odaút: a korán kelés (5:50) csak annak fényében durva, hogy előző este szinte biztos nem tudok elaludni (tudván, hogy el kell aludnom). A kiszemelt vonatot (7:33) még soha nem késtem le, sikerül mindig elkészülni, időben elindulni és jegyet is venni. A reggeli vonatút 50 perce tiszta haszon és nyereség: általában olvasok vagy csetelek, ennél jobban ki sem tudnám használni ezt a korai időintervaluumot.

Régebben, ahogy megállt a vonat, már dugtam is a fülembe a fülhallgatót, hogy minden percet értékesen töltsek el; ma már nem vagyok ilyen maximalista. A buszon, 80:30 és 8:55 között általában rádiót hallgatok. Ilyenkor, reggelente a három adó valamelyikén borítékolhatóan van valami érdekes és színvonalas adás, ami a következő ingázós napomig elegendő elgondolkodtató anyaggal lát el (mert mostanában szinte csak ilyenkor szoktam rádiót hallgatni). Van, hogy a buszról fölhívom Z-t, hogy minden rendben volt-e Bonival,  majd a számítógépemet 9 körül kapcsolom be frissen, lelkesen, motiváltan.

Visszaút: érdekes, hogy amilyen problémamentes az egyik irány, annyira nehézkes a másik. Visszafelé általában meg akarok hallni. Nyomott, fáradt, kedvetlen vagyok. Már a buszról is úgy nézegetek kifelé, hogy azon gondolkodom: hová költözzünk, hogy ne kelljen ingáznom. A rádióban olyankor semmi normális adás nincs. Ilyenkor szoktam bekapcsolni valamilyen podcastot, illetve átszállásnál (hazafelé beiktatok egy másik vonatutat, arra kevesebben vannak) telefonálok: általában ilyenkor hívom föl a szüleimet, amitől csak még levertebb leszek (a mamám nem érti a telefonálás lényegét – mire való az a sok duma? – a papám, ellenkezőleg, rengeteget tud beszélni). A kisvonatra egy fedett, de szeles helyen kell várakozni, télen olyan hideg van ott, hogy még olvasni sem tudok (fázna a kezem).

A hazafelé tartó vonaton büdösnek és koszosnak érzem magam (többen körülöttem valóban azok). Néha összefutok egy barátnőmmel, fölvesszük a beszélgetés fonalát ott, ahol a legutóbbi hazaúton elejtettük. Különben pedig olvasok, csetelek, alkalmanként telefonálok, télen filmet nézek. A pályaudvartól hazáig tartó út fárasztó, hosszadalmas, ezért, ha van időm*, megállok körülnézni pár percre a könyvesboltban és egy japán élelmiszereket árusító kisboltban.

Fáradtan, elnyűtten esem be az ajtón, amikor is általában a következő látvány fogad: Boni vizes hajjal, pizsamában rohangál a lakásban, ezer dolgot akar nekem mondani, mutatni, Z. mögötte morog, hogy vegye már föl a papucsát. A konyha kész katasztrófa: morzsák, kajadarabok itt-ott. A vágyam, hogy megterített asztal, és rajta kész kaja fogadjon, kielégítetlen marad. Itt azt kell,hogy mondjam, a közvélemény két táborra szakad: az egyik (ahova én is tartozom) azt mondja, hogy jogosan várja el az ember, hogy egy egész napos munka után este meleg és kész étel várja – amit nyilván annak az illetőnek kellene elkészítenie, aki nem utazott aznap 3+ órát. A másik tábor (Z-vel az élén) azzal érvel, hogy a vonaton telefonálgatni, meg rádiót hallgatni, illetve a kettő között csendes irodában üldögélni, majd a menzán ebédelni és kollégákkal kávézgatni még mindig könnyebb, mint gyerekért időre az intézmény elé menni, azt a gyereket utána a játszóra kísérni, ott szemmel tartani, hazafelé bevásárolni, majd koszos, de élénk és ugribugri gyereket lefürdetni. A férjemnek, állítólag, sem ideje se ereje nincs asztalt teríteni, meg főzni!

Úgyhogy a kérdés nálunk lezáratlan. De ne panaszkodjak. Az alattunk lévő pasi (és még rengeteg más ember is) például minden egyes nap megteszi ezt az utat, amire én szerencsére hetente max. kétszer kényszerülök.

* Ha újra elkezdődnek a férjem gitárórái, akkor az egyik nap úgy néz ki, hogy: én beesem a lakásba, ahol ő már a gitárral a hátán és szendviccsel a kezében indulásra készen vár. Történt már olyan, hogy a vonat késése miatt magával vitte Bonit, én a pályaudvarról rohantam a zenesuli felé, és félúton átvettem tőle a gyereket!

Lakásvásárlási bonyodalmaink

Amikor megvettük ezt a budapesti lakást, amit amúgy kiadásra szánunk, Z-vel tökéletesen egyetértettünk egyvalamiben: semmiféle szívességet nem fogunk kérni a szüleimtől, akiknek már a a meglévő lakásommal is elég gondjuk van (éves közgyűlés, két-háromhavonta odamenni körülnézni, plusz az előre nem látható gondok-bajok, mint mikor pl. bekapcsolódik a füstjelző stb.).

Erre tessék, még nincs is a nevünkön a lakás, de máris nem egy, nem kettő, nem három, hanem összesen NÉGY embert kellett mozgósítanunk! Az úgy történt, hogy mindenféle elővásárlási jogok intézése miatt a lakás átvétele annyit csúszott, hogy hiába írtuk alá a szerződést augusztus elején, jogilag majd csak ezen a héten lesz a miénk. Úgyhogy mióta visszajöttünk azt mérlegeljük, hogy kinek és mikor érdemes visszautaznia. Arra jutottunk, hogy egy húszperces birtokbaadás miatt nem érdemes repülőre ülnöm pont a szülői értekezlet meg a zenesulis nyílt nap környékén, megyek majd akkor, ha a mérőórákat meg a festés kell intéznem.

Úgyhogy kivételesen arra kértem a papámat, aki amúgy is Budapesten van a héten, ráadásul a mi lakásunktól 150 méterre, hogy vegye már át helyettünk a lakást. Persze tudom én, hogy nem húsz perc wellness lesz az neki: felelősséget kel vállalnia, órákat leolvasnia, (hülye) nővel tárgyalnia stb.

Időközben kiderült, hogy ehhez meghalatalmazásokra lesz szüksége. Az is világossá vált, hogy a birtokbaadási jegyzőkönyvet tanúkkal kell aláírni, amit általában utólag (?) oldanak meg az emberek, de olyan is van, aki azt tanácsolta, hogy a lépcsőházban írassuk alá valami szomszéddal (??). Egyértelmű, hogy mi nem olyan nyugis emberek vagyunk, akik ilyen lazán veszik ezt a tanúzást, hanem ellenkezőleg: mindent szabály szerint szeretnénk csinálni – főleg, mert időközben kiderült az eladó csajról, hogy baromira nem együttműködő, és az is, hogy a villanyórán (amit akkor lefotóztam , áldom érte az eszemet) le van tépve a zárószalag.

Így szaván fogtam Mari barátnőmet, aki felajánlotta, hogy segít, és odahívtam tanúnak. Értsd: a papámmal együtt (akit nem is ismer*) egy idegen lakásban képviselik majd az érdekeinket. Másik tanúnak – egyszerűen nem tudtam mit kitalálni! – meg a húgom pasiját kértem meg (tudván, hogy a húgom nem segített volna). Kötélnek állt, de nagyon kimért volt. Persze miután megkértem, már bántam az egészet. Azért gondoltam rá, mert évekkel ezelőtt egyszer felajánlotta, hogy kijön értem a reptérre (amire amúgy akkor pont semmi szükség nem volt) és úgy okoskodtam, hogy bemenni a városba tanúskodni még mindig kisebb feladat, mint kimenni egy akár késve érkező géphez Ferihegyre este 22 órakor**.

Szóval három embert odalogisztikáztam Budapesten X. napon az Y. utcába... egy olyan lakásba, amely kapcsán eredetileg senkitől nem szerettünk volna szívességet kérni. Hát, nagyon kellemetlen. A meghatalmazásokat meg már rábíztam egy kolléganőmre, aki a héten hazautazott, és még időben átadta Marinak – de szerencsére ők amúgy is találkoztak volna, nem miattam kellett összefutniuk...

* Mindkét félnek küldtem fotót a másikról!
** Egyébként akkor, este fél 11-kor egy szinte ismeretlen pasival autózva a Ferihegyi úton, arra gondoltam, hogy ez így milyen béna: ő úgy érzi, hogy fel kell ajánlnia, hogy elhoz, én meg udvariasságból nem merem visszautasítani, pedig szívesebben taxiztam volna, ő szerintem pedig szívesebben maradt volna otthon...

Ez azért kicsit korai még egy ilyen pici gyereknek!

Amikor Bonikám bölcsis lett, és csak öt-öt percem volt a gondozónővel reggel és este, hogy elmondjam neki az aznapi tudnivalókat/kikérdezzem róla, mit történt Bonival, azt gondoltam, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Aztán amikor kiscsoportos lett, és az ovónő már nem vette ölbe reggelente, és a pulcsiját-kabátját is egyedül kellett fölvennie, akkor azt gondoltam, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Középső csoportban, amikor második nap szóltak, hogy most már jó lenne, ha otthon hagyná az alvósállatát, az járt a fejemben, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Amikor pedig nagycsoportban egyedül kellett volna bemennie a terembe, biztos voltam benne, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

És most, első osztályban, amikor csak a kapuig kísérhetjük, és egyedül kell megtalálnia a menzás kártyaterminált, majd az udvaron az osztályát, illetve, ha otthon ebédel, délután magát az osztálytermét is, egy 400+ fős iskolában, és mi, szülők, nem is látjuk a tanítónőt (nem hogy bezsélnénk vele!) akkor arra gondolok, hogy EZ AZÉRT KICSIT KORAI MÉG EGY ILYEN PICI GYEREKNEK.

Pedig azt mondják, hogy az elsősök kivételezett helyzetben vannak, külön udvaron gyülekezhetnek, reggelente felkíséri őket a tanítónő, és majd meglátom, hogy másodikban már tényleg mindent egyedül kell csinálniuk, akkor már nem lesz ilyen, így mondják: babusgatásban részük.

Érthetetlen

Én már nem is fiatal(os)nak szeretnék kinézni – talán már beletörődtem, hogy előzékeny Bonjour Madame-okkal köszönnek mindenhol. De amikor kipihenten és vidáman belepillantok a tükörbe, még mindig nem értem, hogy ki ez a...

... fáradt és mérges nő, aki visszanéz rám!

Plusz borzasztóan hullik a hajam, és nem látom, amit olvasok. Bele sem merek gondolni, mi jöhet még a következő 40 évben – ez már így is szinte kibírhatatlan!

Útravaló

A papámmal folytatott telefonbeszélgetésekből idézek:

***

 
„Izgul már Bonika az iskola miatt? Szegény gyerek... én megértem. Előbb-utóbb az ember bekerül a közoktatásba, nincs mese. Ez van. Kötelező, és kész. Szerencsétlen gyerek. És te, izgulsz? Az embernek el kell engednie a gyerekét. Borzasztó. Küldj majd képet az első napról, jó?”

„Na mi volt, hogy viselte? Nem volt gond, probléma, baj? Mit mesélt? [...] Nem mesélt semmit? Jajaj, ez nem jó. Nagyon nem. Lehet, hogy nem érti meg, amit mondanak neki? Nehogy a kétnyelvűség a hátrányára váljék. Még a végén elkönyvelik butának. Szerintem nem érti, amit mondanak neki. Szokott nézni franciául is rajzfilmeket? [...] Nem? Hát az nagy baj, nem jó ez így. Nehézségei lesznek. Nem fogja érteni, hogy mi történik az iskolában!”

„Te, az a kép, amit átküldtél.. az rettenetes. Azok a rácsok és kerítések ott a háttérben. Tényleg olyan, mintha valami börtönbe készülne. De hát végülis az. Börtön. Szegény gyerek.”

„Na, és a második napon mi volt? Nem verték meg?”

***

Nos, tudom ám, hogy kritizálni mindig könnyebb, mint jól gyereket nevelni, meg az életben eligazodni, de néha, amikor hallgatom a papámat, az jár a fejemben, hogy miképp lettünk mi a húgommal viszonylag normális felnőttek. Hogyan sikerült felnőnünk egy ilyen negatív, pesszimista és a világot veszélyes helynek láttató környezetben – mert így visszagondolva, én ezt a narratívát hallgattam két évtizeden keresztül (gond, baj, probléma, nehézségek), nekünk azt az üzenetet közvetítették otthon*, hogy az élet borzasztó (rettenetes, szörnyű).

Ezt régóta átgondolva és megértve, azt szeretném megtanítani Boninak, hogy lehetnek ugyan problémái az életben (mert miért ne), de hogy az esetek zömében MINDIG VAN MEGOLDÁS.

* A mamám egy másik kategória, őt viszont nem érdeklik az emberek.

Iskolakezdés +frissítés

Elmeséltem Boninak azt a keveset, amire emlékszem a saját első általános iskolai napomból: hogy sírtam, mint a záporeső, és hogy sok más gyerek is bömbölt. Emlékszem, mindenki fehér ingben volt. De amire legjobban emlékszem abból a napból az az a döbbenet volt, amit akkor éreztem, amikor a tanító néni a nap végén kiadta az ordrét, hogy a napközisek álljanak jobbra, a nem napközisek pedig balra.

És nekem fogalmam sem volt, mit jelent az a szó, hogy napközis.

És következésképpen nem tudtam, hogy hová kell állnom. Riadtan figyeltem, hogy minden, de minden gyerek problémamentesen odapozicionálja magát jobbra vagy balra, én pedig ott maradtam középen. Nem értettem, hogy lehet, hogy nem ismerek egy ilyen köztudott szót, amit láthatólag mindenki más azonnal megértett. Hogyhogy erre nem készítettek föl a szüleim? Miért nem szóltak, hogy van egy ilyen fontos iskolai terminus, amely alapján kategorizálás történik, sőt, amelytől talán bizonyos életbevágó dolgok függnek, ki tudja, nem lehet tudni egy ilyen helyen, mint az általános iskola.

Nem tudom, hogyan ért véget a sztori, semmi másra nem emlékszem: se arra, hogy kikérdezett volna a tanítónéni, hogy mikor jön értem az anyukám, se arra, hogy probléma lett volna az egészből, a nap további része teljesen kiesett az emlékezetemből (ahogy a legtöbb nap az életemből). A döbbenet maradt csak meg, meg a később megfogalmazott tudás, hogy a nyelv birtoklása előny, sőt, behozhatatlan előny („A nyelvem határa a világom határa”).

Azt mondtam Boninak, készüljön fel rá, hogy neki is tesznek föl esetleg holnap olyan kérdéseket, vagy adnak olyan utasításokat, amelyeket nem ért meg. Eleve a kapott sajtpapírra írt, iskolafelszereléseket tartalmazó listát olyan nehezen tudtam értelmezni: mindenféle vonalas füzetek (Magyarországon nem ilyen vonalak használatosak), ceruzamárkák, ismeretlen szavak voltak ráírva, a papírbolti eladó segítségével tudtam csak összeállítani a cuccot. Utána az egész mismancot és fittyfenét négyfelé kellett osztani: az iskolatáskába, a tolltartóba, egy másik tartóba, meg egy zsákba. Logikátlan volt az elrendezés, de követtem az utasítást; játszótéri anyukáktól meg ismerős gyerekektől próbálván beszerezni a hiányzó infókat. Nem jártam én soha francia köztársasági iskolába, ahogy itt a sulit tisztelik, még az egyes osztályok elnevezését is csak nemrég tanultam meg (de folyton összekeverem: CP, CE1, CE2, CM1, CM2). Nem igazán tudom, mit mondjak Boninak, hogyan fog történni a holnapi nap: én magam sem tudom. Miért nem kellett például tollat venni az első osztályban? Kivel lesz egy osztályban? Ki lesz a tanító nénije? Ki mellett fog ülni; egyáltalán, frontális lesz-e az osztályterem vagy többen ülnek egy asztalnál?  A menzát is tegnap, teljesen véletlenül tudtuk meg, amikor a házunk előtt összefutottunk egy családdal: egy belépőkártyát kell odacsippenteni egy terminálnál, miután a gyerekek bementek a kapun. Azt a barátnőm mondta, hogy a könyveket az iskolában kapják, nem kell megvenni (még jó, nem volt rajta a listán).

Frissítés: na, okosabb vagyok. Az első napot úgy szervezték meg, hogy a szülők felkísérhették a gyerekeket a termekbe, erről nem is álmodtam. Sőt, arra treníroztam Bonit, hogy ott majd egyedül kell rögtön bemennie, tahát mindketten kellemesen csalódtunk. Nem a kis barátaival került egy osztályba, amitől ő nem rendült meg különösebben, mi viszont baromi csalódottak voltunk (a szülők is jó fejek), de az elmúlt tanévek elején is rendre csalódottan, sőt, bosszúsan jöttünk haza, úgyhogy reméljük, idén is minden jó lesz és lesz új kis haverja. Őrület amúgy, hogy mennyi az ismeretlen arc, pedig azt gondolná az ember, hogy három év ovi és játszóterezés után kiismertük már a környék gyerekeit, de nem.

Fönt a tanteremben a tanítónő elmondta a tudnivalókat. Rengeteg adminisztráció kíséri majd az évet, legalábbis az elejét: sárga füzet, zöld füzet, ezt beikszelni, azt bejelenteni, oda fotót ragasztani, kitölteni, beírni, hogy a menzás belépőkártya csippentéséről már ne is beszéljünk. Reggel ezen a bejáraton kell jönni, délután a másikon kell várni őket. Bonikám egyszer csak odafordult hozzám és aggodalmasan azt súgta: „Mama, nem értek semmit!”

Az egész suliról az az összbenyomásom, hogy 1) hatalmas, 2) ennek következtében jól megszervezett kíván lenni, de 3) mégis kaotikus. Szegény Bonikám ma este azon izgul, hogy hogyan fogja holnap megtalálni és fölismerni az osztálytermét!