Cucc

A múltkor elmentünk a Palatinusra, ahol érdekes szót olvastam, akár egy Dániel András-mesekönyvben: cuccmegőrző. Angol fordításban locker. Első látásra nagyon pongyolának tűnt, bár értem hogy miért nem értékmegőrzőt írtak: a naptej, a pézsé, a könyv meg a törölköző nem értéktárgy, hanem cucc (ennek mondjuk ellentmond a tárgyak angol fordítása, ahova már belesorolható a mobiltelefon is). A tárgymegőrző béna lett volna. De miért nem szekrény, ahogy lejjebb?

Merész és vicces és szokatlan, és így egyes számban nem is olyan rossz!

Szabadság

Nem teljesen függetlenül a múltkor említett fáradságtól, de nem pontosan amiatt, valóra váltottam egy évek óta vágyott, majd hónapokig tervezgetett luxusálmomat: kivettem egy három hónapos, fizetés nélküli szabit. Tavaly nyáron kezdtem el komolyan gondolkodni a dolgon, amikor az éves szabim leteltével elkezdtem távmunkázni Magyarországról. Amit ilyenkor érezni szoktam, azt a tantaluszi kínok kifejezés adja vissza legjobban: a nyár helyett bezárkózom a szüleim emeleti szobájába, és dolgozom. Olyan jó lenne az egész nyarat végigpihenni! 

Nem panaszkodom, mert tudom, hogy privilegizált helyzetben vagyok. De arra gondoltam, hogy életem koordináta-rendszerében most érkeztem el arra a pontra, ahol a pénz már nem annyira fontos, a fiamnak viszont még sokat számít a jelenlétem. Így körvonalazódott a gondolat, hogy erre a nyárra abbahagyjam a munkát, amit amúgy szeretek, de hát… sok időt elvesz.

Nem ment ám ilyen könnyen az elhatározás. Hónapokig csak azt gondoltam, hogy én ezt nem merem megvalósítani: elszakadni ennyi időre a munkahelyemtől, elvágni a köldökzsinórt! Vissza kell adnom a laptopot, belépőkártyát, törlik a belső e-mail-fiókomat (benne húszévnyi levelezéssel), és ráadásul nem lesz egészség- és balesetbiztosításom arra az időre, mert ezt a mh-em biztosítja, és nagyon drága gyógyszereim vannak.

Voltak, akik lebeszéltek, Z. ellenezte ugyan, de nagyon bölcsen nem befolyásolt, és voltak, akik bátorítottak. “Nem fogod megbánni” - mondta Petra, és talán ez a mondat volt az, OV áprilisi bukásával együtt, ami meghozta az elhatározást. Szabiból visszatérve, egy áprilisi hétfőn 8:34-kor benyújtottam a kérelmemet, és délre a hierarchia sorában álló négy ember már nyugtázta is (a közvetlen főnökömnek már januárban említettem a tervet).

Azóta isteni. Az első három napot a közeli kávézóban kezdtem, ahol a saját magam paródiájaként hol jeges matchát, hol gyömbéres kombutchát iszogattam az épp aktuális könyvemmel. A nyomás elég nagy, hogy értelmesen használjam ki az időt, mert nyilvánvalóan nem lesz erre többet lehetőségem. Nem szabad elrontanom. Jelen soraimat Budapestről írom, a hétvégén már a Dunakanyarban leszünk. Élvezem a jövedelmet - mondogatom, amikor arról van szó, hogy mit fogunk csinálni. 

(Az idézet az Ábel a rengetegben c. könyvből van, amit most esti mese gyanánt olvasok Boninak. Nagyon vevő erre a fajta humorra, tetszik neki!)

Berenci, a tiritarka kisróka

Kihasználom az alkalmat, hogy amíg Boni iskolában van én pedig már szabin, rendet rakjak a szobájában. Iszonyú dolgokra bukkantam: egy egész tolltartó, még általános iskolából, tele megfeketedett (??) ceruzákkal, radírral, körzővel. Kibelezett telefonok, órák, távirányítós autók. Szétcincált tollak, vagy éppen ragasztóval egymáshoz illesztett tollbetétek (hogy 2x tudja leírni ugyanazt, gondolom). És rengeteg papír, füzet, iromány, megkezdett regények, félig teleírt naplók, jelszavas mappák, kották, saját magának írt feljegyzések, sakkparti-kivonatok…. És köztük ezt a mesekezdeményt, fogalmam sincs, mikor írta:

Fáradság

Múlt héten voltam a háziorvosnál, és megint rákérdeztem a folyamatos fáradságom okára. Pár hónapja ugyanis elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, és mindent kivizsgáltatok. Talán ha megszüntetni nem is, de csökkenteni sikerülhet ezt a letaglózó enerváltságot, amely miatt a napi teendőimet el tudom ugyan látni, de nem igazán marad erőm semmi másra (ha a sportot is a napi teendőkhöz soroljuk).

Az orvos meghúzta a vállát, és kijelentette, hogy mivel a vérképem és a vérnyomásom is jó, szerinte ez a fáradság nem orvosi probléma.

Hát, jól meglepődtem! Pontosabban először is felháborodtam. Évek óta abban a tudatban élek, hogy valami nem stimmel, nem igaz, hogy ébredéskor már fáradt vagyok, és este úgy alszom el, mint akit agyonvertek (kivéve, amikor nem tudok aludni). Azt hittem, hogy ez tipikusan orvosi probléma.

Mi van, ha igaza van? Lehet, hogy nem is vagyok fáradt, azt én csak úgy érzem?! 

Lehet, hogy az igényeimet kellene alábbadni, kevesebbet beleszuszakolni próbálni egy napba, lemondani egyról-másról. Elképzelhető, hogy ami van (a folyamatos fáradtság) az nem is probléma, hanem az élet maga, ezzel meg igazán nem kellene a háziorvoshoz rohangálnom.

Aki egyébként azt javasolta, hogy: menjek pszichológushoz. 

Egy negyvenméteres mamutfenyő a botanikus kertben (a város legmagasabb fája)