Fogyasztói jogok

Tegnap délelőtt még egy budapesti Apple boltban vásároltam - hosszas hezitálás, puhatolózás és kérdezősködés után - a papámnak egy iPadot. Az előtte levő napon megtudtam, hogy pedagógusi igazolvánnyal 10% kedvezménnyel lehet megvenni a készüléket, még úgy is, hogy nem én magam vagyok tanár, hanem bárki más, pl. Anna barátnőm. (Vegyük pl. azt a lehetséges, de teljesen valószínűtlen felállást, hogy Anna szeretné megajándékozni a papámat.)

Anna reggel kiváltotta a pedagógusi papírját, majd 10kor összefutottunk a bolt előtt, ahol egy hulyepicsa tyúk (pardon my Hungarian) közölte, hogy az általam kiszemelt készülékre - az elmondottakkal és leirtakkal ellentétben - nem érvényes a kedvezmény!

Erre én idióta luzer mit csinálok? Puffogva és felháborodva ugyan, de megveszem teljes áron az iPadot, tokéletes tudatában annak, hogy itt és most világméretű átverés történik. Ugyanakkor meg tudom magyarázni a történteket:

- Először is arra gondoltam, hogy egy ilyen országban, ahol közpénzből finanszírozva próbálják meg elhitetni a lakossággal: a migránsok terroristák, majd érvényesnek kiáltanak ki egy érvénytelen népszavazást, szóval hogy egy ilyen országban KIZÁRT, hogy élni tudjak fogyasztói jogaimmal.
- Ráadásul úgy, hogy 3 óra múlva indulnom kellett a repülőtérre és esélyem nem lett volna karácsony előtt máskor megvenni és odaadni a gépet.
- Amúgy pedig nálunk mindig Z. intézi az ilyen ügyeket, engem nem is vennének komolyan.

Miközben tok csalódottan és iszonyú mérgesen kifizettem, Anna barátnőm megtalálta a feliratot, amely szerint MINDEN készülékre érvényes a kedvezmény november 7-ig. Majd felrobbantam. Visszamentünk együtt a csajhoz és elmondtam neki, hogy véleményem szerint jogom van arra a 10%-ra, hiszen az info még mindig ott olvasható az iPadok mellett.

- Nem, mi azt a belső tajékozatast kaptunk, hogy a 32 GB-s készülékekre ez nem vonatkozik - állította tudálékosan a csaj -, és igen, volt ebből mar félreértésünk.

Félreértés?! Félretájékoztatas, hazug reklám - hördültünk fel egyszerre Annaval. A csaj csak a vallat vonogatta:

- Értsék meg, a rendszer nem is engedné, hogy levonjam a 10%-ot.

(Zárójeles megjegyzés: megörülök attól, amikor valaki az un. Rendszerre ken mindent, mintha a rendszerek mögött nem emberek állnának!)

Jogunkban állt megvárni az üzletvezetőt, aki 10 perc múlva befutott. Rank se nézve hátrament az üzletbe, ahol a hulyepicsaval sutyorograk valamit, majd kijott, és egyetlen mosoly, egyetlen bocsánatkérés nélkül, a szemembe se nézve odavakkantotta:

- Megoldjuk a problémát.

Így történt, hogy végulis visszakaptam a 10%-ot - de miért kellene ennek így működnie? Ilyen sunyin, beprobalkozosan, udvariatlanul, az embert hülyének nézve?

Es noha én az elejétől fogva Annának akartam adni azt a pénzt, o meg az elejétől fogva nem akarta elfogadni, végül is elfeleztük, és a sikeres hadművelettől elégedetten, ám azért keserű szájízzel mentünk a magunk dolgára: o a suliba, én a reptérre.

Az élet (nagyon) apró örömei

Amikor nem egy, nem kettő, hanem HÁROM...

horgolótűt csempészek át a reptéri biztonsági ellenőrzésen!
(Még jó, hogy nem vagyok migránsterrorista!)

Amúgy meg a gépem 2,5 órás késéssel fog indulni (ha indul), most itt szobrozok és wifire vadászok.

Fogyókúrázós tapasztalataim (sikerélményeim)

Az elmúlt éveben kétszer is kellett pár kilót fogynom, és hiába tűnt az elején semmiségnek, basszus nem volt könnyű. Először is vettem két mérleget: egy konyhait, a kaja méricskélésére és egy igazit, a saját magam mázsálására. Az utóbbi mérlegről kiderült, hogy esténként összevissza, 1–2 kilós eltérésekkel mér, ellenben reggel mindig ugyanazt mutatja. Ez nagyon motiváló volt, mert így mindig grammra pontosan tudtam, hogy mennyi ment le.

Aztán elkezdtem számolgatni a kalóriákat. Utánanéztem, hogy hogyan is kellene ezt jól csinálni, próbálkoztam, és végülis az jött be, hogy naponta 1500 kalóriát vihetek be. Az elején még bohóckodtam holmi számolós applikációkkal, de azt hamar meguntam, ill. már csípőből tudtam, hogy miben mennyi van. Az ezerötszáz kalóriás fogyókúra ©, amit ezzennel ünnepélyesen levédek, mint a spanyol viaszt, a következőből áll: 500 kcal reggelire, 500 kcal ebédre, 500 kcal vacsira. A reggelit meg tudtam úszni 400-ból is, a fennmaradó százzal vagy 1) fel lehet gyorsítani a fogyást (amennyiben lemondunk a kalóriákról), vagy 2) hozzá lehet csapni az ebédhez. Ha az ember napközben holmi tejeskávékkal meg plusz kenyérszeletekkel elrontja az egészet, akkor nincs vacsi!

Tök egyszerűnek tűnik, mégis vasfegyelem kell hozzá. Nem is sikerült teljesen lefogynom, a végső lökést mindig egy bélhurut adta meg. Napokig nem ettem semmit, elérve végre az álomsúlyt. A pár napos koplalás hetekig tartó kalóriaszámolgatásnak tett pontot a végére és a súlyomat azóta is tartom. Azaz sokkal, de sokkal könnyebb a szinten tartás, mint a fogyókúra! Most újra ehetek (és eszem is) mindent, figyelve ugyan, meg túlzásokba nem esve – illetve ilyen esetekben kihagyom az egyik étkezést (=csak gyümölcsöt eszem) és kész.

(A sport sajna nálam nem játszik, egyre kevesebbet mozoghatok a reuma miatt*, pedig biztos tök más lenne az egész testmozgással megtámogatva.)

* Belegondolni sem szeretek, hogy ez milyen szörnyű

Mi nyomaszt?

Az van, hogy megőrülök a feladataimtól. A múltkor vettem egy levegőt és összeírtam, mi mindent kellene (meg)csinálnom, és a régesrégi, évek óta halogatott feladatoktól elkezdve (pl. feltenni a gyerekszobába egy képet, kiganéjozni az íroasztalfiókot) a halasztást nem tűrő dolgokon át (időpont dokikhoz, befizetni eztazt) egészen a kellemes dolgokig (ruhák szortírozása, gitár, szolfézs, uszi) összesen 49 tétel van rajta. Nem feltétlenül az időm hiányzik hozzájuk (pl. most megválaszolhatnék egy e-mailt, ehelyett blogolok...), hanem az energia és a lelekesedés. A kis listát hordozom magam mindenhová, néha (ritkán) belenézek és sóhajtozom és nyomaszt. Néha eliminálok belőlük dolgokat, de akkor kettő másik ugrik a helyükre; valahogy meg kellene szokni, hogy ennek nincs vége, ez egy ilyen szakma, a felnőtt élet.

Aztán az is van, hogy a ház kiutálta az új közös képviselőt. Nem tudom megítélni, kinek van igaza: neki vagy a nagyhangú ügyvédcsajnak. Éppen csak hogy lépést tudok tartani az e-mailekkel, nem néztem utána (pedig rajta van a listán) a füstpróba műszaki feltételeinek, a nedvességmérőknek meg az egyes szennyvízcsövek típusainak. Ez is nyomaszt. Ráadásul olyan hangnemben íródnak az e-mailek, amely elgondolkodtató:  micsoda szerencsés egy teremtmény vagyok, hogy se a családomban sem pedig a munkahelyemen nem kell ilyen emberekkel kapcsolatban állnom (a barátait természetesen az ember megválogatja). A teljesség igénye nélkül: van, aki kurzívval és félkövérrel kiemeli minden második mondatát, amelyet három felkiáltójellel zár le, de a nyomaték kedvéért egyes szavakat nagybetűvel is szed. Ékezetek hiányoznak. A helyesíráson sírok, a stilisztikai és retorikai fordulatoktól hanyatt esem. A tartalomból: van itt egymásra mutogatás, a közös képviselő szavainak kétségbe vonása, felháborodás a köbön, mindennek a megkérdőjelezése, régi sérelmek felelevenítése. A közös képviselő a lekulturáltabb közülük, de persze ez sem jelenti azt, hogy jól és hatékonyan dolgozik.

Aztán még az is nyomaszt, hogy hétvégén elutazunk, tehát esélyem sem lesz elvégezni bármit is a feladatok közül, sőt, előre félek az utazástól: megint egy egész háztartást fogunk magunkkal vinni. Nyomaszt az ősz is, hogy állandóan fázom, és hogy olyan macerás az öltözés és öltözködés. Nyomaszt az is, hogy mostanában sok hibát vétek a munkámban, felületes vagyok és kapkodva dolgozom: valójában az itthoni munka nagyon nem kedvez a kisgyerekes alkalmazottak munkaadóinak. A kisgyereknek persze tök jó, érte tudok menni korán, haza tudom hozni ebédre, de koncentrálni így nem lehet, plusz az estéimet is a gép előtt töltöm. Ez nem panasz: az időt, amit azzal veszítek, hogy megrendelem a szülinapi tortáját, valamikor be kell hozni.

Mi nem nyomaszt? Na a gyereknevelés, az pont nem nyomaszt, pedig úgy látszik, ez már divat. Boni mostanában kezdett el a saját érzéseiről beszélni (Hű, mama, ez nagyon finom! vagy: Ezt nagyon szeretem! Ez nagyon érdekes!) olyan kis aranyos. És ahogyan anno a miért-eket, úgy a fejláb emberek rajzolást is egyik napról a másikra kezdte el, meg kell zabálni, amikor rajzol egy nagy gömböt, bele két kis pontot, hozzá két pipaszár lában és nagy megelégedetten közli, hogy ez egy „pigvin”. Vagy rám néz, és érdeklődik: „Mama, ez mi?”

A sikeres fogyókúrám sem nyomaszt, erről bővebben kicsit később!

VALÓDI kedvcsináló gyerekezéshez

Példa:

Bonikám kapott egy nagy, sötét, piros keretes napszemüveget valamelyik boltban. Abban jött haza, fülig ért a szája. Még aznap sokat játszott vele, próbálgatta, bohóckodott. Utána valahol eltűnt a szemüveg a játékai között, napokkal később találtam meg. Föltettem az orromra és odamentem az autóival molyoló gyerekhez, megkérdeztem tőle, hogy Bonikám, nem láttad valahol a napszemüveget?

Azt a röhögést! Azt a vidám rötyögésbe torkolló gurgulázó hahozázást!! Még a kis feje is tiszta piros lett, és csak mutogatott rám. Ott, ott!! – szólt, amikor végre szóhoz jutott. Úgy csináltam, mintha nem látnám, néztem jobbra, néztem balra: hol? – kérdezgettem. Újra felcsattant a hatalmas röhögés, még jobban hadonászott, mutogatott: OTT! OTT! – kiabálta. Nagy műcsodálkozások közepette „megtaláltam” végre a szemüveget, de alighogy levettem, Bonikám utasított: Még egyszer, még egyszer!

Kétszer-háromszor eljátszottuk még; a hatás mindig ugyanaz volt. A végén már ugrált és tapsolt örömében. És ilyen szitukból van napi tíz-tizenöt! Őszintén kérdezem, mi lehet annál jobb a világon, mint egy három éves gyerek anyukájának lenni; minden napot és minden órát úgy élek meg, hogy ezek az életem legjobb napjai és órái.

Egy három éves gyerek érdeklődési köre kb. mindenre kiterjed és tőlünk várja a magyarázatot a világ működésére, nekünk teszi föl a fontos kérdéseit. Az ember ilyenkor egyébként rádöbben, hogy semmi sem evidens. Honnan tudná például, hogy az óvónéni nem az óvódában lakik és hogy a mesekönyvei több példányban léteznek? Frissítő mindenre új szemmel nézni: az állatokra, az éjszakára, az őszre, egy darab papírra, a családtagokra akár... Aztán pedig egy kisgyereket olyan egyszerűen boldoggá lehet tenni: csak le kell ülni vele játszani! Jó, nem mondom, hogy könnyű dolog autókat tologatni órákon át (nem könnyű), de akkora örömet lehet vele szerezni neki. Néha úgy érzem magam mint egy istenség: az apjával együtt mi vagyunk a sztár, a középpont, a hatalom: mi osztjuk a jót (játszás, édesség, puszik) és a rosszat (büntetés, szidás, zöldség-gyümölcs) mi vagyunk a fő információforrások, a védelmezők, akikhez oda lehet bújni és akiknek a puszijaitól varászütésszerűen elmúlnak a bibik, és a cinkosok is, akiknek el lehet mondani, hogy cináltam butasák – még nem jött rá, hogy nem kerül helyzetelőnybe (sőt) ha nekünk büszkélkedik el azzal, hogy milyen butaságot csinált épp.

Mindent imádok ebben az életkorban: a szanaszét hagyott mesekönyveket, az étkezőasztalon sorbaállított autókat, a kis harisnyás lábikókat, azt, hogy fektetéskor millió puszit kell neki adni, hogy ébredés után a kis elefántjával, kócosan jelenik meg a küszöbön, azt, hogy az utcán randon kislányok ismernek meg és mondják az anyjuknak: ott van a Boni anyukája!

Ugyanitt elmondom, hogy nagyon félek a kamaszkortól, amikor már nem lesz neki elég az, hogy szeretjük. Esetleg cikisek is leszünk a haverok előtt. Amikor már valódi problémái lesznek, amit nem tudok majd megoldani (ha egyáltalán beszél majd róluk). Amikor az iPhone-ok fogják boldoggá tenni.

Előadás

Bonikám így énekel, olyan éééééédes. Ha valaki nem ismeri (ismerné föl) a dalt, erről van szó. Eddig is szerette, de most az oviban csináltak hozzá kartonból egérkét, amit lefestettek zöldre, és azzal bábozik közben. Elmondhatatlanul cuki. Érdekes, hogy milyen mély nyomokat hagy benne minden, amit az oviban csinálnak: napokig képes róla beszélni, emlegeti, kérdezget (mostanában főleg azt, hogy hol lakik az ovónéni; meg van róla szerintem győződve, hogy a csoportteremben). Mindez azért szokatlan, mert a bölcsiről meg soha egy szót sem szólt.

Tévedni emberi dolog (és ez ijesztő)

Ma reggel felhívtak a napközi titkárságától, hogy Boni nem járhat napközibe október végéig, amíg be nem tölti a 3. életévét. Azt mondta a nő, hogy a 3 évnél fiatalabb gyerekeket csak külön engedéllyel veszik be, kérni kellett volna egy hónapja. De miért nem szóltak erről a beiratkozásnál??? – kérdeztem. Hát, mert elfelejtettük. És hogy lehet, hogy ennek ellenére egész szeptemberben járhatott napközibe??? – kérdeztem. Hát, mert csak most vettük észre, hogy Boni októberi.

Az eszem megáll, komolyan! Így történhet meg az is, hogy embereknek rossz lábat amputálnak le a kórházban, meg hogy nem a jó betegnek vezetik ki a vastagbelét a hasfalára, hanem az ágyszomszédjának, aki csak egy kivizsgálásra feküdt be. Oké, nem mondom, hogy én nem fordítottam már export helyett importot, na de amikor emberekről (gyerekekről) van szó! Szinte elszédültem a hírtől. Összekeverték a papírokat? Szabadságon volt az illetékes személy? Basszus, de én rájuk bízom a szemem világát, ők meg az adminisztrációra is képtelenek? De akkor hogyan tudnak 40 gyerekre vigyázni egyszerre, ha már itt ilyen hibát vétenek?

Beigazolódni látom az összes félelmemet; senki más nem fog úgy figyelni ebben a nagyüzemben a gyerekemre, ahogyan mi, és minden a szerencsén múlik. További, még felháborítóbb dolog: már MA délután sem mehetett. Sajnálják, de a szabály, az szabály... (itt majdnem agyvérzést kaptam). Találjunk valami megoldást az elkövetkezendő két hét délutánjaira (szinte hallottam a telefonban a vállvonogatást).

MÉG SZERENCSE, hogy ilyenkor a mamám fölül az első repülőgépre és eljön!

Ha én egyszer nyugdíjas leszek, nem fogok sietni

- Reggelente nem időre fogok kelni,
- és minden télel ki lesz pipálva a listámon,
- képben leszek a politikai aktualitásokkal kapcsolatban,
- még szerepet is fogok vállalni helyi közügyekben,
- rengeteget fogok olvasni (nem akarok olvasatlan könyveket hátrahagyni magam után!),
- és utazni is fogok, elő- meg utószezonban,
- csomó édességet fogok enni (az ember minek fogyókúrázzon már, ugye),
- több időt fogok Budapesten tölteni,
- meg önkénteskedem,
- meg újraolvasom majd a régi levelezéseimet,
- de az újakat sem hanyagolom el és mindenkinek időben válaszolok,
- és nem felejtek el egyetlen szülinapot sem.

Komolyan mondom, az ember szinte kedvet kap.

Könyvajánló franciásoknak

Állítólag azért léteznek szörnyűséges, gyereket az erdőben ott hagyó szülőkről és más rémes szörnyekről szóló mesék, hogy a gyerekek így szabaduljanak meg a szorongásaiktól és küzdjék le a félelmeiket. Nálam ez tuti nem így működik. Én Boni születése óta KÉPTELEN vagyok bizonyos könyveket elolvasni/filmeket megnézni. Úgy érzem, a szépirodalom egy nagy részét soha nem fogom már megismerni, mert visszautasítok minden olyan információt, sőt, tudni sem akarok semmi olyasmiről, amelyben gyerekeket bántanak, éheztetnek, kihasználnak, vernek, vagy amelyben megtörténik a leszörnyűbb borzalom, a gyerek halála.

Még most is olyan sietve, magamat vissza sem olvasva írom le ezeket a sorokat, hogy lehetőleg ne is maradjon semmilyen infó az agyam semelyik szegletében sem arról, hogy ezek a borzalmak léteznek. Az aleppói kisfiú fotója napokig volt az Index címlapján, én napokig úgy nyitottam meg az Indexet, hogy még véletlenül se essen rá a tekintetem a kisfiú arcára. Önző módon el akarok határolódni minden borzalomtól, és el szeretném hinni azt a hülyeséget, hogy mindez csak másokkal történhet meg, de ők is csupán kitalált emberek, hogy igazából a valóságban soha egyetlen kisgeyerek a világon nem betegszik meg gyógyíthatatlan betegségben és soha egyetlen kisegyerek sem fog az alvósállatával a kezében összebombázott ház közepén zokogni.

Na de nem is erről akarok írni. Hanem hogy most a fentiekkel szöges ellentétben mégiscsak elolvastam egy könyvet, pedig tudtam előre, miről szól. Olyan jó kritikákat hallani róla mindenhol, annyian dicsérik, mint az évkezdés egyik legjobb könyvét (rentrée littéraire - erre sincs jó magyar szó), hogy vettem egy nagy levegőt, és elolvastam – és úristen! Nem bántam meg, sőt. Arról szól, hogy miképpen juthat el egy látszatra normális bébiszitter odáig, hogy megölje a rá bízott két gyereket. Fikció amúgy, de ilyen híreket lehet néha hallani. De a könyv, az zseniális. Olvastam a reggeli alatt, a WC-n, a vonaton, várakozás közben, este az ágyban, éjjel az ágyban és mindig úgy beszippantott, hogy néha, amikor fölemeltem a fejem a könyvből, azon kaptam magam, hogy csodálkozva nézek körül: ez az én életem? vagy a másik az, amiről a könyven van szó? abban vagyok egy szereplő, a család egyik barátja?

Ha valaki olvasta/olvasni fogja, kommenteljen ide légyszi, mert hiába ajánlgatom a férjemnek, nem hajlandó rávenni magát. Az tény, hogy olyanoknak, mint én, aki bébiszitter is volt és (most már) anya is, sokkal érdekesebb lehet. LB barátnőm csak novemberre tudja beütemezni (ő mindig elolvassa az általam ajánlott könyveket), egy kolléganőm meg majd valamikor sort kerít rá. Jaj, pedig olyan zseniális, eleve a szerkesztése: az első három oldalon túlvagyunk a retteneten, az maga a gyilkosság, a könyv további része pedig retrospekció, amelyben arra keres a választ az írónő, hogy de hát miért? hogyhogy?  De nincs semmi lelkizés, tények vannak, hogy hogyan kerül bele valaki egy megállíthatatlan örvénybe.

Etimológia

Ma jöttem rá, honnan ered a tökkelütött szó:

Ez pedig egy kis hasznos olvasmány azoknak, akik esetleg még hezitálnának.