Kamaszpanasz

Most először történt, hogy nem kaptam meghívást a kolléganőim (és részhalmazuk: azaz ilyen-olyan fokú barátnőim) hétvégi, ottalvós bulijába, amelynek apropója az egyik lány szülinapja lesz. Eddig mindig meghívtak, de ezeket a meghívásokat rendszerint kénytelen voltam lemondani. Ennek oka vagy a távolság (túl messze), vagy az időpont (pl. nyaralás előtti hétvége), vagy az itthoni programjaink voltak (nem tudtuk megoldani Boni felügyeletét).

Egy nagyon szimpi kolléganőm kérdezte az egyik beszélgetésünkkor, hogy én miért nem megyek – így derült ki, hogy hát mert nem is tudok róla! Nem hívtak meg! És az a (másik) barátnőm, akivel rendszeresen kapcsolatban állok (munkán kívül is), diszkrécióból gondolom, nem is említette az egészet.

Na most nekem ettől az egésztől, mellőzött, kirekesztett személyként, rögtön rossz kedvem lett. Nem mintha annyira szeretnék ott lenni, ááá, nem! Az járt a fejemben, hogy de miért nem gondoltak rám: direkt vagy véletlenül? Latolgattam, hogy melyik a gázabb: ha direkt nem hívtak meg, mert olyan rossz fej vagyok, vagy ha véletlenül nem hívtak meg, mert kifelejtettek?! Egyik rosszabb, mint a másik!! Ebből a hiúságom már nem tud jól kijönni!

Egy teljes napig búslakodtam a sztorin, közben pedig azon filóztam, hogy elmenjek-e ezek után? Mert a szimpi kolléganőm, aki végülis szólt, csípőből meg is hívott, hogy nyugodtan csatlakozzam, „biztos mindenki örülni fog” (biztos?! mindenki?! örülni?!).

Aztán megjött a józan eszem is: ha hívtak volna is, sem akartam volna menni rá (az időpont nem volt túl jó, az ünnepeltet sem ismerem nagyon közelről), akkor meg miért emésztem magam – hát nem tök mindegy, hívtak-e vagy sem? Az eredmény ugyanaz. Ma meg már nem csak relativizálni, de röhögni is tudok magamon; te jó ég, hirtelen úgy viselkedtem, mint tinikoromban, amikor azon vesztünk össze a barátnőimmel, hogy ki ki mellé üljön a buszban az osztálykiránduláson. Ki gondolta volna, hogy harminc év múlva még mindig ugyanitt fogok tartani – egy olyan szülinap kapcsán, ahol az ünnepelt épp 50 éves lesz?!

Lundi történt!

Ilonka és Violet kérdezte a múltkor, hogy hogy beszél tulajdonképpen Boni magyarul. Hát így! Megkértem, hogy magyarázza el az ovis mágnestábla-gate-et. Nem tudom, LEHET-E ÉRTENI? (Nagyon nehéz rávenni, hogy bohóckodás nélkül mondjon rá bármit is a diktafonra; ez is csak így sikerült...)

Nagy, rohadt krumpli!

Jaj, istenem, a hülység mennyire ragadós. Bonikám hetek óta, visszatérő motívumként az oviból hazahozott szólásmondásokat szajkózza, úgymint Grosse patate pourrie! (lásd cím) Valószínűleg egyszerre találja viccesnek és polgárpukkasztóan sértőnek is, így ha valamivel nem ért egyet (olyan kaliberű dologra gondolok, mint hogy evés előtt kezet kell mosni), akkor előszeretettel vágja a fejünkhöz. Gyakran úgy kiegészítve, hogy grosse patate pourrie, qui pue des fesses! (ha valaki kiváncsi ötéves francia ovisok menő trágárságára, írja csak be a Goggle Translate-be).

Z. magából kikelve kiabál ilyenkor vele, hogy ne hívja őt krumplinak, hagyja abba ezt a hülyeséget stb. Én – ha idétlennek gondolom is ezeket a, mondjuk úgy, káromkodásokat – azért nem vagyok annyira felháborodva mint ő; majd elmúlik, abbahagyja. Z. ilyenkor felcsattan, hogy mert nem vagyok francia, nem érthetem meg, hogy ez mennyire sértő – valakit nagy, rohadt krumplinak bélyegezni!

Amit én inkább sajnálok, az az, hogy Bonikám engedett ennek a csoportnyomásnak, és mert valamelyik kisfiú elkezdte, ő is átvette. Ugyanerre a mintára történt az is, hogy noha nem veszünk neki tömegmédia-terméket, főleg nem kapcsolódó tárgyakat, már ő is odáig van a Csillagok háborúja (amit a franciák is Star Warsnak mondanak...) tematikájú cuccokért.

Nem gondoltam soha, hogy ki tudjuk vonni magunkat a fogasztói nyomás, a manipuláció, a reklámok, a trágárság, a káromkodás, a klikkesedés és a csordaszellem stb. alól, de mégis más így szembesülni ezzel, viszonyleg hirtelen, ilyen kicsi gyereknél, aki még simán élvezi a 40 évvel ezelőtt készített, meghatóan együgyű Mazsola és Tádé-t is.

Tegnap kiderült a játszótéren, hogy a fiúkat nem azért kellett szétültetni az oviban (ő is máshová került), mert sokat dumáltak (Boni nekem így magyarázta), hanem mert az egyik kisfiút folyton bántotta egy Baptiste nevű másik gyerek. Ezt a bántalmazott kisfiú anyukája mesélte, és nagyon meglepődtem, mert erről a Baptiste-ről nem gondoltam volna ilyeneket. Otthon elő is vettem Bonit, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen milyen gyerek ez a Baptiste? Azt válaszolta egy lemondó sóhajjal:

– Maman, c'est un gros crétin!

Azaz, hogy a kisfiú egy kretén. Majd hanyattestem. Ezek nem az ő szavai, ez nem az ő véleménye! Asszem most kezdődik majd az önálló gondolkodásra, a saját vélemény megformálására, a magáért (és másokért) való bátor kiállásra, a fogyasztói társadalom diktatúrájának, a divatnak és a majmolásnak az elutasítására, a kritikára és a toleranciára irányuló nagylélegzetű, ambiciózus nevelőmunkánk...

Irodalmi nagyhatalmak összehasonlítása

Esterházytól Krusovszkyig, Nádas Péteren keresztül mindenki fájlaja a magyar ún. polgári réteg hiányát. Nem létezik kávéházi kultúra, nincsenek művészeti lapjaink, irodalmi tereink, a fiatalok kiábrándultak, frusztráltak, apatikusak, kivándorolnak, az emberek nem olvasnak szépirodalmat, a könyvkiadás haldoklik, nincsenek mesterek, nincsenek tanítványok – írják.

Akárhogy van is, egy dolog innen nézve kuriózum: a versek. Ha egy random francia értelmiségit megkérnénk, hogy nevezzen meg egy kortárs francia költőt, a nagy többség nem tudna egyet sem mondani – ellenben mi, magyarok, legalább névről ismerünk egyet-kettőt (ha a kortárs gyerekverseket is bele lehet számítani, többet). Itteni könyvesboltokban nem is nagyon látok külön versrészleget. Nem is tudom, adnak-e ki egyáltalán mai francia versesköteteket.

Felnőttkori hangszertanulás

A legfontosabb újdonság, amit felnőttfejjel megtanultam az az, hogy micsoda eredmények érhetők el napi 10–15 perces melóval. Na nem mintha olyan nagy zenésszé váltam volna az évek során, de ahhoz képest, hogy öt évvel ezelőttig még a dúr meg a moll hangsorról sem volt semmiféle elképzelésem (ami sokat elmond a Kodály-módszer gyakorlati alkalmazásáról), ahhoz képest nagy eredmény az, hogy megtanultam a szolfézs alapjait, valamint két hangszeren kicsit játszani. Azt remélem, egyszer Boni is megtapasztalhatja azt, amire nekem gyerekként nem volt lehetőségem: zenélni. Nem is a zene szeretetére gondolok elsősorban, hanem arra a tapasztalásra, hogy tűnhet valami nehéznek (sőt: lehetetlennek) először, mégis rendszeres, és nem is túl kimerítő munkával (hiszen mi az, 10–15 perc egy napból?!) megtanulhatóvá, elsajátíthatóvá, sőt, még elvezhetővé is válhat. Még úgy is, hogy semmiféle kiemelkedő tehetsége vagy speciális adottsága nincs az embernek.

Én ilyet az eddigi életemben nem éltem át! Vagy nem emlékszem. Eleve mindig kampányszerűen tanultam: vizsgákra, dolgozatokra, felmérésekre. Az gondolhatná az ember, hogy legalább a nyelvtanulás hasonlítható valamennyire ehhez az érzéshez, amit a hangszertanulás ad, hiszen ott is nagy hangsúly van a rendszeres gyakorláson. De valahogy mégsem ugyanaz a kettő, talán mert a hangszertanulás mégiscsak (legalábbis ezen a szinten) a kézügyességről szól*. Az autóvezetés elsajátítása pedig viszonylag rövid idő alatt történik, és a rutin megszerzése után az ember nem úgy ül autóba, hogy azt figyelje: hogyan tudná tökéletesíteni a tudását.

Bonira gondolok akkor is, amikor azt veszem számba, hogy mennyire fontos valamilyen tudatos tanulási stratégiát követni. Ilyenem sem volt eddig, vagy már ezt is elfelejtettem; arról az előre elgondolt, fegyelmezett és kitartó folyamatról van szó, ami alapján ez a napi 10–15 perc zajlik. Ha fúj, ha esik, leülök játszani, kvázi kényszerítem magam, mert ha a zenélés örömére meg a zeneszeretetre hagyatkoznék, már rég abbahagytam volna az egészet. Nekem akkor jön az eufória, amikor már egy ideje szenvedek. Magyarán, az élményért meg kell dolgozni. Aztán gyakran előfordul az is, hogy föl sem akarok állni a hangszer mellől, úgy belejövök.

Azzal viszont már magamnak sem mondok újat, ha azt állítom, mennyire fontos a tanár és a tananyag szerepe. Illetve de, ellentmondok ezzel azoknak, akik az önálló tanulásban hisznek, online tananyagokkal. Én tanár nélkül már biztos feladtam vagy ellinkeskedtem volna. Annyira nem vagyok motivált, hogy ez tanár nélkül is menjen. Egyszer pedig a tananyagot mellőzve bevittem egy Beethowen-kottát, hogy ezt szeretném megtanulni, annyira tetszik; na akkor majdnem abbahagytam a gitárt, annyira nehéznek bizonyult az a darab. Hónapokig szenvedtem. Egyértelműen túl korai volt még!

* Svájci barátnőim gyerekei nem tanulnak az iskolában folyóírással írni. És tényleg, mennyire sokkal kevesebbet írunk kézzel, mint régebben. A zenetanulás erre is jó: a finommotorikás készségek fejlesztésére. Ha már az írástól ezt nem várhatjuk el.

Gyerek, játék

A Magyarországon töltött tavaszi szünet több emlékezetes pillanata között volt egy olyan, amelyre a mai napig többször is gondolok, és amely többféle érzést vált ki belőlem.

De először is le kell írnom, hogy a magyarországi ott-tartózkodásaink során – noha mindhárman minden évben nagyon élvezzük – vannak olyan helyzetek (sőt, elég sok), amikor bizony nemcsak Z. szorul a háttérbe, de Boni is. Ilyen például, ha beszabadulok egy könyvesboltba, vagy még gyakrabban: ha barátnőkkel találkozom. Mivel tudom, hogy egy kezemen meg lehet számolni, hány ilyen eseményre kerül sor egy évben, úgy gondolom, hogy eljött a megérdemelt pihenés ideje: pasi, gyerek engem most ne nyaggasson, hagyjon mindenki békén olvasgatni/beszélgetni. Legtöbbször pont ezért könyvesboltba/barátnőkhöz egyedül megyek, de értelemszerűen ez nem mindig megoldható.

Szóval áprilisban Mari barátnőm meghívott minket az új lakásába. Felkészültem rá, hogy Z. majd olvasgat, esetleg Bonira figyel, mi pedig Marival meg tudjuk majd jól vitatni többek között az aktuális ingatlanügyeinket. Nem így történt: Z. szinte azonnal elaludt a kanapén, én a konyhaasztalnál ülve próbáltam pár mondatot kihúzni Mariból, vagy elmesélni a lakáskeresésünk történetét, miközben a barátnőm és Boni szinte egész délután a szőnyegen játszott.

Ez a sztori lehet, hogy teljesen jelentéktelen azoknak, akiknek nincs éppen egy öt és féléves kisfiuk. De aki ebben a helyzetben van, az tudja, milyen hihetetlenül rirka, hogy valaki ÖNSZÁNTÁBÓL, órákon keresztül lefoglalja a gyereket. Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Bonival még soha senki sem foglalkozott úgy és olyan intenzíven, mint akkor Mari. Persze én is folyton vonatosat, meg kalauzosat, meg postásat, meg legújabban: értekezleteset (!) játszom Bonival, de mindezt két megoldandó feladat, főzés, vasalás, pakolás között, és szerintem a gyerek érzi is, hogy csak percekre tudom elengedni magam, élvezni pedig végképp nem élvezem.

Mari viszont annyira önfeledten játszott vele! Magától értetődőnek vette, hogy kineveztek két széket vonatnak, hogy az azokra kötözött sál alatt ők négykézláb (!) átbújtak, hogy egyszerre vagy felváltva voltak: utas, kalauz és mozdonyvezető. A legerősebb érzés bennem persze a hála volt; hálás voltam, hogy valaki ennyire maximálisan odafigyelve játszik Bonival, aki nem akarja az első adandó alkalommal kihúzni magát a játék alól, abbahagyni, a felnőttek közé ülni, aki órákon keresztül (!) képes volt, az energiájával nem takarékoskodva, Boninak szentelni az idejét.

És éreztem egy kicsi irigységet is. Egyrészt én ezt soha nem csináltam senki gyerekével. Még a saját unokaöcsémmel is úgy játszom, hogy lesem az alkalmat: mikor tudok egy-két mondatot váltani a húgommal, és örülök, ha a gyerek pár percig elmolyol magában – addig is fellélegezhetek. De továbbmegyek: én a saját gyerekemmel sem tudok ennyire önfeledt lenni, ilyen hosszú ideig. Mindig adódik valami feladat, házimunka, felnőttdolog, és hát: hacsak nem társasjátékról van szó, 10 perc után megunom. Továbbá gyakran keveredik a játékba nevelés, fegyelmezés is („Bonikám, ne turkáld az orrod!” vagy „Hé, miért dobálod a könyvet?” vagy „Ne vadulj!” stb.). Az, amit Mari csinált azon a délután: egyedülálló volt.

Szűrés, szúrás

Egy munkahelyen mindig történik valami! A múltkori szori, ha nem is mindennapos, de eléggé elterjedt jelenség (=gyerekkel gügyögni munkahelyen), a mostani viszont egyenesen szokatlan, hogy ne mondjam: fura.

Pár hónapos munkaszerződéssel fölvettek egy fiatal csajt, aki az én irodámban kapott asztalt. Szóval nem nagyon ismerem, de annyit már az elején elmondott, hogy diabéteszes. A héten szervezett egy jótékonysági akciót, a bevétel gyerekeknek megy, szóval tök jó és szimpi a cél. A befizetett pénz ellenében a csaj bárkinek megméri a vércukor-szintjét ebéd előtt és után, három napon keresztül.

Na mármost, több ellenérzésem is van a dologgal kapcsolatban. Az első mondjuk rögtön az, hogy miért nem konzultált velemi, mielőtt az irodánkat rendelőnek nevezte volna ki. Oké, nem vagyok ott sokat, de a forma kedvéért megkérdezhetett volna. Hogy tudjam: az irodánkban vér fog folyni!

Aztán, nem tudom, van-e valami képesítése egyáltalán arra, hogy emberek vérével manipuláljon egy sterilnek nem mondható környezetben. Gondolom mindig új tűt használ, na de ki tudja? Nem kell ezt valakinek ellenőriznie? Bárki játszhatja a szakértőt kénye-kedvére? (az ajtónkra kiplakátolta a standard értékeket)

Persze értem, hogy csupa jóindulatból csinálja, szívesen ad tanácsokat, és ha már csak egy embert is „kiszűr”, nem volt hiába az egész. De megmondom őszintén, csodálkozva nézem a szúrásra fölsorakozó, amúgy szikrázóan intelligens kollégáimat: miért nem fordulnak orvoshoz, hozzáértő ápolónőhöz, az erre specializált struktúrákban, helyszíneken (a cipőt – a cipőboltból! szisztémára)? Egy ennyire magánjellegű dologra, mint egy (súlyos) betegség, szerintem nem a munkahelyen kell, hogy fény derüljön (persze most nem a munkahelyi, hivatalos szűrésekről beszélek, ahol titoktartási kötelezettségeik vannak a szereplőknek).

Mind ilyenek vagyunk (voltunk, leszünk)!

Egy, a gyesről nemrég visszatérő kolléganőm behozta az egyéves körüli gyerekét a munkahelyre. Nekem épp sürgős munkám volt, amit gyorsan le akartam tudni, hogy hamar hazamehessek. Ezért én végig a gépem előtt ültem, és nem is láttam a kisfiút, az egész jelenetnek csak fültanúja voltam.

Hosszú a folyosónk. Amíg végigtotyog rajta az egy-másfél éves kisgyerek, az sok idő. Először csak annyit hallottam, hogy a kolléganőm valószínűleg elvesztette az eszét, és valamiért úgy gondolja, hogy ma fura fejhangon fura dolgokat mond hangosan a folyosón; aztán a nyikorgásból és a babahangokból leesett, hogy nincs egyedül. Lassan összeállt a kép, hogy a kisfiú egy tricikliféle szerkezetet tolhat maga előtt (lassan), az anyukája pedig ettől a teljesítménytől elbűvölve agyba-főbe dicséri mögötte. Észleltem azt is, hogy úton-útfélen, minden iroda előtt megállnak, büszkén és dagadó keblekkel, és hogy a csaj minden arrajáró kollégával vált egy-két szót a fia nevében („Igen, már tudjuk tolni a triciklit, ilyen nagyok vagyunk ám! Nem, ma nincs bölcsi, ma sétálunk egy kicsit, bejöttünk megnézni, hol dolgozik Anya!”).

A szakadék a hivatalos és száraz írott szöveg (amit fordítottam) és a kolléganőm monológja (és hangfestése és -lejtése) között nem is lehetett volna mélyebb. Mintha azok ketten valamiféle világoskék, elefántmintás űrlények lettek volna, akik egy másik bolygóról pottyantak oda, ebbe a teljesen más világba. Ott, a munkahelyemen, ahol a gyerekmentes időmet töltöm, megjelent egy másik világ képviselője, az Anyuka. Szülői minőség és munkahelyi kontextus úgy keveredett itt, mint rossz kártyás kezében a lap.

Én továbbra is siettem. A kettős nyelvezettől megzavarodva próbáltam elvonatkoztatni a bölcsitől meg a triciklitől, és koncentrálni a GDP-re meg az átvételi felárra. A bájcsevej lehetőségétől (veszélyétől) rettegve, és az ebből eredő időveszteségre való tekintettel pedig abban kezdtem reménykedni, hogy ha esetleg nagyon elfoglaltnak tűnök, az én irodámnál nem fognak megállni (így is lett).

Pedig tudom, hogy én is ilyen voltam, vagyok. Egyszerűen nem tudok elképzelni szenzációsabb, nagyszerűbb és világrengetőbb dolgot annál, mint hogy mit csinál mostanában Boni, miket tanul, miket mond, milyen aranyosan kalkulája ki az élet nagy dolgait. Folyamatosan, szünet és levegővétel nélkül tudnék mesélni róla 5–6 órán keresztül, és akkor úgy érezném, hogy épphogy elmondtam a legszükségesebbeket, rátérhetünk a tárgyra. Tudom (értem!), hogy van az a helyzet és idegállapot, amelyben egy teljesen normális nő is úgy érzi: többes számban kell beszélnie a gyereke helyett (gyerekéről).

Mindezt persze azzal mélyen fekvő tudással írom most ide, hogy tisztában vagyok vele: senkit sem érdekel a gyerekem annyira, mint amennyit én tudnék (és szeretnék) róla áradozni. Egy-két mondat erejég biztos többen is kiváncsiak Bonira, addig a határig, amíg az vicces vagy érdekes, vagy ameddig össze lehet hasonlítani saját gyerekkel, de tovább nem – és most magamból indulok ki.

Úgyhogy én többféle stratégiát is kiterveltem az idők folyamán. Az egyik mindjárt az, hogy fotót SOHA, semmilyen körülmények között sem dugok SENKI orra alá – kivéve, ha erre explicit felszólítás nem érkezik. Olyankor is kizárólag EGYETLEN képet mutatok, és nem görgetem végig az összes nyaralási fényképet (pedig a kísértés nagy).

A másik fogadalmam az, hogy ha megkérdezi valaki, hogy hogy van Boni, erre megpróbálok epigrammikus tömöséggel csak annyit felelni, hogy nagyon cuki. A válaszból látni szoktam, mit szeretne tudni a beszélgetőpartner: egyszerű udvariassági formuláról van-e szó, vagy tényleg érdeklődik, lehet-e ízlésesen gyerekdolgokkal traktálni. Ez utóbbi esetben próbálok humorosan, kellő kompozíciós érzékkel előadni egy-két anekdotát, majd igyekszem visszakanyarodni a „rendes” beszélgetési matériákhoz.

Azt kell, hogy mondjam: NAGYON nehéz. Bele-belebukom az elhatározásomba!