Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981

Fa

Borzasztóan szomorú vagyok.

Vigasztalhatatlan.

Rossz kedvű.

Ez történt ma: A dolgozószobám előtt állt egy fa, a jobb oldali képek közül fentről az ötödiken látszik is. Egy gyönyörű hársfa, télen is szép, nyáron meg ősszel egyenesen varázslatos. Bármikor, ha felnéztem a képernyőről, ráesett a tekintetem, megnyugtatott. Árnyékot is adott. Nyaranta lakott rajta két galamb, soha nem tudtam, hogy vajon ugyanaz a pár-e vagy minden évben másik? Cinkék is jöttek. Pár hete ez a fa kirügyezett, reggelente azt a harsány zöldet! Nem is tuom leírni! És de kár, hogy nem fotóztam le! Még ma reggel is, amikor bejöttem a kávémmal, akkor is itt állt a fa, ahogy tíz éve minden nap. Olyan jó volt egy ilyen fa előtt dolgozni.

Gondolom, kitaláljátok, milyen szomorú, és borzasztó és visszavonhatatlan és végérvényes dolog történt: most este visszaültem a géphez, hogy megírjak pár e-mailt, lezárjak ezt-azt... és a szívverésem is megállt.

A fát kivágták!

A gyönyörű, életerős, jó illatú, szép színű fámat kivágták! Ami most van helyette: az űr, a hiány, a semmi. A ronda szomszédos házak. Komolyan, majdnem elsírtam magam. Lenéztem az udvarra (a másodikon vagyunk): ott álltak szép gúlákban az összevágott fadarabok. Basszus, én annyira el vagyok keseredve. Hogyan fogok így dolgozni ezután? Nem tudom érzékeltetni, mit jelentett egy ilyen szép fa szomszédságában eltölteni 8 melós órát, és milyen lesz most. 

Z. azt mondta, pár napja találkozott a ház atyaúristenével (gérant, most nem jut eszembe a magyar szó), aki kérdezte, hogy mi az a sok falevél, csak nem a másik házból esik át? A fa ugyanis a másik ház udvarán állt. Lehet, hogy egyszerűen kivágatta a fát, mert nem tetszettek neki a falevelek? Akárhogy történt is, a dolog visszavonhatatlan és végérvényes. Nincs többé fám. Már a költözést fontolgatom.

Mi a tanulság? Az ember ne kötődjön a szomszéd udvar fájához? Nem tudom, de jaj, annyira, de annyira szomorú vagyok. Z-nek azt mondtam, hogy az egész életem meg fog válozni, ő erre azt válaszolta, hogy ne túlozzak. De nem túlzok: nekem baromi fontos, hogy szép dolgok vegyenek körül, neki nincs annyira szeme az ilyesmikhez.

Kivágni egy egészséges, szép fát, jaj, hogy lehet, hogy lehet?!

Tanulás

Kialakult valamiféle egyensúly a házi feladatok kapcsán. Rájöttem, hogy teljesen felesleges bármit is kérni Bonitól, miután hazajött a suliból. Ilyenkor enyhén szólva: használhatatlan. Az ágyon fetreng egy könyvvel a kezében vagy a lakásban ődöng céltalanul, esetleg labdázik a nappaliban, néha zongorázik is, mindezt órákon keresztül. Pedig tök logikus lenne, hogy ilyenkor kellene gyorsan túlesnie a házikon, hogy estére már csak a jó dolgok maradjanak; ez a szimpatikus elmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Rengeteg energiánk ment el arra ebben a tanévben, hogy próbáltuk rávenni ennek a logikus teóriának az alkalmazására – hiába.

Viszont ha hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, egészen a fürdés és a vacsora utánig, 20 óra körül magához tér, és szinte mint egy kezes bárány tud tanulni és leckét írni és dobolni és szolfézst gyakorolni és gondolkodni 21 óráig. Ilyenkor maximálisan hatékony, sőt, mintha élvezné is. Mi ez vajon, bioritmus? Az idő szorítása veszi rá arra, hogy felturbózza magát? Vagy addigra kipiheni magát, leereszt? Nemrég meséltem valakinek ezt az újfajta rendszert, és azt válaszolta, hogy az ő fia vacsora után képtelen lenne bármit is megtanulni. Én magam sem így csinálnám a dolgaimat, de egyértelmű, hogy Boninál ez a rendszer működik a hétköznapokban. Hétvégén és szünetekben teljesen más, akkor rá szoktam tudni venni arra, hogy normális időben és rendszeresen (minden nap) tanuljon – ami az én módszerem és vesszőparipám.

Amúgy irigylésre méltóan gyorsan tanul, a levegőben elkapva, könnyedén jegyzi meg a dolgokat. Nem tudom, ez alkat kérdése-e vagy a gyerekkor ajándéka (esetleg a követelmény nem elég?). A helyesírása elképesztően jó, igazából nincs is olyan tananyag, amit ne tudna rögtön megérteni, megtanulni és alkalmazni. Vajon ez el fog múlni, és addig kell(ene) ütni a vasat, amíg meleg? Hibázni akkor hibázik, ha kapkod, ez is kivétel nélkül megjósolható mintázat. Kedvenc tantárgya most a matek és az angol, utálja viszont a németet és a törit. Mindez nem független a tanároktól, igaz, a történelem soha nem érdekelte igazán. A legnehezebb tantárgy (szerintem) a francia, nagyon változatos feladatokat ad a tanárnő: száraz szabályok bemagolása, mese elmondása az osztály előtt, tanórai fogalmazás, igeragozás, verselemzés.

Hamis barát

Megnéztem tegnap a Telexen a franciaországi késelésről (borzalmas, borzalmas!) szóló cikket, és láttam, hogy az újságíró így mutatta be az iskolát, ahol az eset történt:

Érdekes, hogy a gimnázium helyett ezt a régi szót használta, hogy líceum (vajon miért?), de a kollégiummal vitába szállnék. Nem bentlakásos iskoláról van szó, ahogy azt a magyar szövegből gondolnánk, hanem az ún. collège-ről, ahova Boni is jár, és amelynek a fordítása nekem is folyton annyi gondot okoz, hogy most már egyszerűen le sem fordítom. A 11–14 közötti gyerekek (kötelező) oktatási intézményéről van szó. De a szép hangtani egyezés ellenére a collège semmiképpen nem kollégium. Akkor már inkább kisgimi, de az meg azért nem jó, mert egyáltalán nem a gimnázium előkészítő osztályairól van szó, hanem egy külön iskolaszakaszról, külön tananyaggal (töriből pl. őskortól napjainkig), a végén vizsgával.

(Amúgy simán lehet, hogy kollégium is működik a helyszínen, pl. Boniék sulijában vannak bentalvós gyerekek – asszem csak gimisek – ezért a hétfőket és a péntekeket bőröndös napoknak hívjuk, akkor mennek haza/jönnek meg).

Kíváncsiságból megnéztem pár másik magyar oldalt, hogy ők hogyan oldották meg. A legjobban a Magyar Nemzet megoldása tetszett:

Francia szemmel

 – Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök?

 – Nem, nem. Mi magyarok vagyunk.

 – Magyarok? Nahát, milyen véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács.

 – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar.

 – Hát melyik országban laknak a magyarok?

 – Magyarországon.

 – Aminek fővárosa Bukarest?

 – Nem, kérem. Magyarország fővárosa Budapest.

 – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.

 

 (Örkény István, Egyperces novellák, 1963)

Hátborzongató. Szenzációs.

Teljesen rákattantam a mesterséges intelligencia képgeneráló funkciójára. Mit szépítsek: soha nem éreztem magam ennyire kreatívnak. Valószínűleg mert soha nem is voltam túlzottan kreatív. Ezek a feladatok, amikor vizuális nevelés szakra jártam (első szakmám, soha nem dolgoztam benne), folyton fejtörést és szenvedés okoztak, egyrészt mert soha nem volt semmi épkézáb ötletem, másrészt mert a kivitelezésben is béna voltam, legalábbis a célként kitűzött végeredményhez képest. Ha akkor létezett volna GPT, lehet hogy könnyebben átlendültem volna az első számú problémán. Az elmúlt hetekben annyi képet, fotót és mintát gyártottam, mint eddigi életemben soha. Régi Boni-rajzokat túrok fel, hogy felhasználhassam őket, színskálákat böngészek, lépten-nyomon virágokat fotózok, sőt, a gyerekkori bélyeggyűjteményemet is előszedtem. Készítettem egy képet pl. azokból a mongóliai bélyegekből, amit anno annyira szerettem nézegetni. 

Le vagyok nyűgözve, hogy mikre képes a mesterséges intelligencia. Jobban rajzol, mint amennyire fordít, pedig fordítani is baromira jól tud. Kicsit elkeserítő, hogy azok az értékek, amelyeket Boninak próbálunk átadni (tudás, fegyelem, logikus és kritikus gondolkodás), esetleg jövőre már nem is lesznek értékek, mert az AI úgyis jobb bennük.

Addig is íme néhány végtermék:

A botanikus kertben lefotóztam egy narancssárga virágot. Mire hazaértünk, az AI háromféle mintát is készített belőle! Ez a legszebb (szerintem).

 

 Ezeket a virágokat is az utcán fotóztam

Boni egy nyári napon – Picasso stílusában. Érdekes, nem mindig engedélyez személyeket felismerhetően megrajzolni, máskor nincs problémája vele.

Miró-féle papucsállatkák

Art deco plakát az uszodánkról

Mérföldkő

Eljött ez is: Boni tegnap életében először volt úgy játszani egy barátjánál, hogy mi nem maradtunk ott. Nem így terveztük, a játszótéren lett volna találkozójuk a gyerekeknek, de már reggel eleredt az eső (ma is esik) és az anyuka javasolta, hogy akkor inkább menjen át játszani hozzájuk Boni. Szegénykém, eléggé izgult az ismeretlen helyzet és a a köszönés szükségessége miatt! Szerintem egyébként nem köszönt az anyukának, de teljesen nyugodt vagyok, nem fogják hülyének nézni: az a kisfiú is fura. Annyi különbséggel, hogy ő legalább köszön, de nagyon kerüli az ember tekintetét. Pont emiatt nem is lett második gyerekük a szülőknek, mesélte egyszer az anyuka, mert évekig azt hitték, hogy a gyerek autista. Később kiderült, hogy egyszerűen csak félénk, illetve vannak bizonyos (kezelhető) koordinációs problémái.

Vicces volt, amikor megérkeztünk (az ajtóig elkísértem): Boni teljesen megilletődve lépett be a lakásba, Rafael szintén félénken jött ki a szobájából, percekig úgy tűnt, hogy nem is fognak egymáshoz szólni. De minden rendben ment, Z. ment érte később, addigra már mindkét gyerek tombolt és rohangált és célba dobált, Boni teljesen kezelhetetlen volt egész délután (mi pont ezért szoktunk ritkán hívni hozzánk barátokat; nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni).

És érte őt egy kisebbfajta sikerélmény is, aminek nagyon örülök, mert jót tesz az önbizalmának (ami nincs neki): leült a kisfiú zongorájához és eljátszotta azt a darabot, ami mostanában tanul (erről majd még írok, egy Chopin), és a szomszéd feltelefonált, hogy basszus, ki játszik ilyen szépen?!