Látogatás

Még soha nem láttam élőben haldoklót. Tegnapig. Az történt, hogy még a múlt hét vége felé átvitték a szomszédunkat az onkológiáról egy másik kórház hospice-részlegére. Tudtuk, hogy ez mit jelent: abbahagyták a kemoterápiát, már csak fájdalomcsillapítást kap, soha többet nem mehet haza. Z. még aznap bement hozzá, vitt neki egy könyvet, és azt állította, hogy a körülményekhez képest jól van. De szerintem csak nem akarta meglátni a nyilvánvalót: az a nő az utolsó heteit (napjait?) éli.

Tegnap délután meglátogattam én is, nagyon megrázó volt. Háromféle cucc megy bele kétféle csövön: táplálék (orrszondán), illetve fájdalomcsökkentő és nyugtató (bőr alatt?). De megismert, nekem is megköszönte a könyvet, tudtunk beszélgetni is, legalábbis eléggé összefüggően elmesélte az elmúlt napok történéseit, emlékezett, hogy esett a hó, majd volt egy vihar. A kérdéseimre úgy-ahogy válaszolt, nem mindig koherensen. Nem jutott eszébe pl. a covid szó, többször is megkérdezte, hogy telt Boninak az első hét a suliban, összekeverte a menye szülinapját (ami szombaton volt) a sajátjával, ilyenek.

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy még soha nem láttam ennyit nevetni. Ez teljes ellentmondásban állt a személyiségével. Alapvetően nagyon zárkózott, már-már távolságtartó, és eléggé pesszimista nőnek ismertem meg. Most meg nevetett, tapsolt (!) és azt mondta, hogy majd ha kijön innen, elolvassa a könyvet. Valószínűleg a nyugtatóktól változott ennyire meg. A svájci barátnőm kérdezte, hogy Fro-ban van-e olyan lehetőség, hogy a beteg kérésére abbahagyják a terápiát (a mesterséges táplálást), amit én nem tudtam, de az biztos, hogy ilyen nyugtatók mellett ő ezt sohasem kérné. Nem tudom, tudatában van-e annak, hogy meg fog halni. De lehet, hogy jobb is??

Viccelődve elmesélte, hogy képzeljem el, megjelent nála egy pszichológus, és hogy valószínűleg ezeket a pszichológusokat arra tanítják, hogy rövid kérdések-válaszok, meg a környezet megfigyelése alapján állítsák föl az adott beteg profilját. És hogy képzeljem el, ez az ember egyszerűen kinyitotta a szekrényét, ahol a ruháit tárolja, hogy így kapjon képet a személyiségéről! De még erről is olyan elismerően, bár kételyekkel a hangjában mesélt.

Aztán elkezdtem felolvasni a könyvet (annyira szeretek hangosan olvasni franciául!), el-elbóbiskolt, majd elaludt. Nem akartam felébreszteni, így eljöttem köszönés nélkül, csak reménykedni tudok, hogy lesz még alkalmam.. izé.. elköszönni? Boni azt mondta, hogy rémes lehetett neki később felébredni, és látni, hogy már nem vagyok ott. Ráadásul épp besötétedett. De lehet, hogy már ezt is vidáman fogadta a szerek miatt. Két gomb áll a rendelkezésére: fájdalom, ill. szorongás esetére. Azóta azon gondolkodom, mi a jobb: a jeges halálfélelem vagy ez a módosult tudatállapot? De nem is tudom, erről megkérdezik-e az embert.

Évértékelő (2. rész)

Könnyű dolgom van, mert tavaly januárban részletes tervet készítettem. 

Ami megvalósult: rengeteg meló árán Boninak megcsináltam a nyelvtankönyvet, nyárra éppen kész is lett. Már a végén járunk, ha befejeztük, írok róla. Elöljáróban csak annyit, hogy nem pont erre volt szüksége, ezért a következő már másmilyen lesz. Boninak tavaly sem vettünk mobiltelefont. A három barátnőm közül kettővel sikerült találkoznom (Németországban és Norvégiában), a harmadikkal a decemberi műtétem miatt elhalasztottuk. Egészségügyi téren a vashiányon kívül minden rendben találtatott, érdekes, hogy alig bírtam kikönyörögni az orvostól egy teljes vérképet. 

Ami folyamatos harc: az adminisztratív ügyek. Idén beláttam, hogy nem is az idő hiányzik, hanem... izé, a lelkesedés. A toleranciával, a türelemmel és a folyamatos dúdolással is hadilábon állok, próbálok javulni.

Ami totális kudarc: a fogyás. Sőt! Idén január elsején pont egy kilóval voltam több, mint 2025. január elsején. Ami viszont szintén egy kilóval volt több, mint a 2024. január 1-jei szám. Rémes belegondolni, hogy minden iszonyatos mértékű elhízás az első két kilóval kezdődik. Barátnőm szerint viszont engedjem el ezt az egészet, mert, mint mondja, egy bizonyos kor, mondjuk ötven után normális, hogy kicsit meghízik az ember. Még nem tudom, melyik álláspontot tegyem magamévá. Nem akarok évente hízni egy kilót, ez talán nem törvényszerű.

Mindenképpen akartam írni a Vintedről. Tavaly januárban feliratkoztam, és egész évben dobozok, kupacok, celluxok és mérőszalag közepette éltünk. Hamar levettem, hogy csak a márkás cuccokat lehet eladni (hacsak nem akar az ember 3–5 eurókért szaladgálni) (nem akar), de még így is sikerült gazdát találnom sok régi ruhámnak és Boni sok régi gönceinek. Z. csak röhögött, hogy micsoda businesswomen lett belőlem.

Aztán a londoni út előtt valahogy megtudta az Algoritmus, hogy vízálló és légáteresztő őszi kabátot keresek. Feldobott pár találatot, és mivel az egyik megtetszett, és még az árcédula is rajta volt, megvettem. Egy németországi csaj árulta, ez volt az első terméke, lehet, hogy gyanút kellett volna fognom. Mindenesetre a kabát soha nem érkezett meg, és a vevőszolgálat is csak értelmetlen üzeneteket küld béna gépi fordításban. Nem tudom, látni fogom-e valaha a kabátot (vagy a pénzt), mindenesetre ha nem, akkor teljesen felesleges volt az egész éves méricskélés és csomagolás, mert pont annyit nyertem a réven, amennyit vesztettem a vámon. Bosszantó! Amúgy, képzeljétek, már nem is tetszik annyira a kabát, úgyhogy remélem, a pénzt adják vissza. Amint ez megtörtént, leiratkozom a Vintedről, nem ötvenéves nőknek való dolog ez!

A lényeg, hogy tavaly is sok jó könyvet olvastam, és rendbe tettem a könyvespolcaimat is. Ez amúgy isteni feladat volt, imádtam. Végül felhagytam az eredeti felosztással (olvasott vs. olvasatlan könyvek) és a szépirodalmi könyveknél visszatértem a klasszikus ábécésorrendhez, elkülönítve a két nyelvet. Ezért idén is készítek egy könyvkupacot azokból, amiket mindenképpen el akarok olvasni, mert félő, hogy elfelejtem őket (mindig újabb és újabb könyvek tolakodnak a lista elejére!).

Idei elhatározásom csak egy van, sajnos ez pont az olvasásból vesz el időt: lekapcsolni a villanyt minden este 22:30-kor.

Egy frappáns bizonyítás

Az usziból hazafelé (elkezdtem a vasat, abbahagytam a futást) bekapcsoltam a rádiót. Egy idős növénykutató beszélt épp. Abban a tíz percben, amíg hallgattam, elmondta, hogy miért választotta ezt a szakmát (nem akart kötődni állatokhoz), és hogy a virágok azért szépek, hogy odacsalogassák a beporzókat. Ekkor az újságíró (milyen félrevezető ez a szó! inkább: a zsurnaliszta) felkiáltott, hogy de hát uram, a szépség szubjektív!

– Nem. A szépség objektív – válaszolta, és már hallottam is, amint az újságíró szörnyülködve felhördül. – Vagy találjon olyan embert, aki engem gyönyörűnek lát.

Hát nem fantaszikusan lehengerlő demonstráció? Az újságíró nem is tudott mit válaszolni. Miután hazaértem, kikerestem, ki is volt az illető, azt hiszem, ő az. Letöltöttem az említett műsort, meg is hallgattam. Kiderült belőle számomra az is, hogy franciául létezik egy külön szó arra, amikor a fák lombkoronája egy összefüggő egészet alkot, ez a canopée. Leteszteltem itthon, mindketten ismerték.

A műsorban sajnos nem találtam meg ezt a szépséges részt. Érthetetlen. Illetve van egy tippem: ez egy ismétlés volt, annak apropójából, hogy a pasi pár napja halt meg. Lehet, hogy az internetre nem pont ugyanazt a műsort tették fel? De talán még meghallgatom egyszer figyelmesebben.

Évértékelő (1. rész)

Kezdek magamhoz térni az ötórás (és 35 pontos) éjszaka után, amit szilveszter után aludtam, és amit most több napon keresztül kell majd korrigálnom. Hogy a normális étkezést ne is említsem! Addig is jöjjenek a tavalyi képek, minden hónapból egy-egy:

Január: a zenesuliba menet fényképeztem. Sövény, ami teljesen körbenövi a kerítést. Más említésre méltó nem is nagyon történt ebben a hónapban, utólag látom, hogy ekkor voltam a legtöbbször úszni (15 km).

Február: síelés. Idén is ugyanide megyünk, a dolog hovatovább szokásunkká vált.

 

 Március: a kép, ami bizonyítja, hogy vén tyúk vagyok. A látványtól is rosszul leszek, de állítólag ez a szokásos, tehát normális. Épp szilveszterkor beszélgettünk arról, hogy ki érzi magát fiatalnak, hát én nagyon nem.

 

Április: pár napot Párizsban töltöttünk, nagyon változatos és intenzív dolgokat csináltunk, rémlik, hogy hárman háromfelé akartunk menni...

 Május: nem találok jobb fotót. Sajnos gyakran csak azután jut eszembe fényképezni, hogy már megettük.

Június: futás után, 22 órakor.

Július: cica a fán, lazacszínű fal előtt. Idén többször is voltunk Szentendrén, étteremben, színházban, cukrászdában stb., ott fotóztam. Szépen belenézett a kamerába, majd elegánsan felugrott egy falra és eltűnt. Mi meg azt hittük, nem tud lejönni!

 

Augusztus: szentendrei antikvárium. Imádom! Mindenhol könyv van. Megvettem az Egy szélhámos vallomásait, mert már csak ez hiányzott Thomas Manntól. A hatvanas években adták ki, Lányi Viktor fordításában a „Világirodalom klasszikusai” sorozatban. Nagyon tetszett, nekem azt hiszem nincs olyan, ami ne tetszene Th. M.-tól.

Szeptember: ti megennétek egy ilyen uborkát? A férjem nem! Pedig direkt azért vettem, mert milyen vicces. 

 Október: jaj, csak egy ilyen szomorú hangulatú képet találtam, amely akár pályamű is lehetne a „Magány, öregedés és elmúlás” tematikus fotópályázaton („Belső világunk” kategória).

November: szintén futás után. 2025-ben kb. 740 km-t futottam, azért kábé, mert egyszer otthonhagytam az órámat.

December: én nem veszek részt a Walt Disney-bashingben, nagyon sok rajzfilmjüket szeretem és színvonalasnak tartom. Ezen a koncerten egy fantasztikus előadó WD-rajzfilmekre improvizált. Kilencven percig tátottuk a szánkat, annyira jó volt. Azóta Boni természetesen impovizáló zenész szeretne lenni, alig hajlandó holmi Haendelt meg Chopint kívülről megtanulni.

Téli szünet, címszavakban

Szomszéd nő: még mindig kórházban. Szegény az egész éjszakát egy ügyeleti folyosón töltötte, ellátás nélkül. Nagyon örültem, hogy én személy szerint nem akartam rábeszélni az ügyeletre, és ő maga döntött úgy, hogy be akar menni. Reggel vették fel az onkológiára, akkor Z. bement hozzá, hogy bevigye a cuccait (így beszéltük meg), és állítása szerint sokkal jobban nézett ki. Nekem viszont azt írta, hogy továbbra is szarul van, még írni sincs ereje. Kétszer felmentem hozzá, hogy a kérésére kidobjam a lejárt és/vagy megrohadt élelmiszereket. Vajon haza fog-e menni valaha?

Napjaink: eszünk, olvasunk, kirakósozunk, kártyázunk, filmet nézünk – ezeket variáljuk különböző sorrendben. Megnéztük az Amadeust, nem emlékeztem, hogy ennyire jó. Én kétnaponta elmegyek futni, a múltkor majd megfagytam három fokban, pedig van felszerelésem: gyapjúcuccok, sapka, kesztyű. Most délben lesz a következő alkalom – nulla fok van! Bonit próbálom nyüstölni a tanulnivalókkal: napi egy óra zongora, húsz perc francia, tizenöt-tizenöt német és magyar. Elkezdtünk egy hatosztályos felvételi feladatsort matekból, nem boldogulunk az egyik feladattal. Várom a vendégeket, az egyik lány matekszakos, hátha fel tudja írni az egyenletet...

Ennek ellenére: rohannak a napok, és úgy telnek el, hogy minden este hiányérzetem van: nem olvastam eleget, nem játszottunk eleget, nem válaszoltam minden üzenetre, kellene pakolni is, ha már így rámszakadt ez a másfél hét szünet. A kirakós is kezd nyomasztani (nem haladunk!), a Duolingo szintén (meglesz-e a decemberi badge?). Én mindenből képes vagyok feladatokat kreálni magamnak (és másoknak).

Nem csoda: hogy folyton fáradt vagyok, lehet, hogy ez is az agyban dől el? Bár tegnap hívott a háziorvosom titkárnője, hogy a legutolsó vérvételem alapján vérszegény vagyok (tudtam), menjek el a receptért, amit fölírt nekem. Sajnos hiába a sok vastabletta, nem tudom összeegyeztetni az életemmel, azon belül is a futással és a vonatozással. Ha szedem a vasat, nem tudok futni, és nem tanácsos egyórás vonatozást sem beillesztenem reggelente az életembe. Át kell gondolnom, mikor fogom tudni beszedni.

Mondtam is: Z-nek tegnap (vagy tegnapelőtt), hogy olyan isteni NEM DOLGOZNI! Csodálkozva rám nézett, hogy ezt meg miért mondom, hát én szeretem a munkámat, nem? Igen, szeretem, válaszoltam, de olyan sok időt elvesz a napból! Na most megyek is, megcsinálom a tiramisut estére, és délután alszom egyet, hogy fenn tudjak maradni éjfélig.

Már csak: pár óra van hátra az évből, mindenkinek kellemes óévbúcsúztatást, majd

BOLDOG ÚJ ÉVET 

kívánok! 

Emlékezetes karácsony

Huszonnegyedikén este, amikor a férjem felvitte a szomszéd nőhöz (Madame Delorme) a vizet, észrevette hogy szegény nő alig áll a lábán. Azt állította később, hogy már napok óta nem evett, nem ivott, hányt és ment a hasa. Állítólag rémes állapotban volt. Én aznap nem voltam nála, nem láttam, az volt az első szabadnapom, Bonival és a bejglivel voltam elfoglalva. Boni ugyanis teljesen fel volt pörögve karácsony előtt, alig lehetett bírni vele, a bejglit pedig két részletben tettem a sütőbe, csomó idő volt, amíg elkészültek (isteniek lettek). Z. és az alsó szomszéd (Inès) ki akarták hívni a mentőt, de a nő semmiképp sem akart kórházba menni.

Rémes éjszakánk volt: Boni kettőig nem aludt el, annyira várta már az ajándékokat, én meg azt álmodtam, hogy Budapesten vagyunk, és a fürdőszobából hallani lehet, amint Madame Delorme fennt kiabál, hogy Jaj, de fáj, borzasztó! Segítség! Meg fogok halni! Miért vagyok ilyen egyedül épp akkor, amikor a halálomon vagyok?

Később Inès is azt mesélte, hogy rosszul aludt, hogy alig várta a huszonötödikét, hogy reggel felmenjen Madame Delorme-hoz. Aznap nálam volt a kulcs, mert én voltam a soros, délben mentem fel hozzá először. Sokkal jobban nézett ki, bár már összefolynak az elmúlt két nap eseményei, úgy emlékszem, fel tudott még kelni. Csináltam neki egy kicsi krumplipürét, megette. Felmentem hozzá délután is. Fájt a hasa, de még mindig nem akart kórházba menni. A férjem és Inès rá akarták beszélni, de ebben hajthatatlan volt, minden másban állandóan a véleményemet kérdezte (milyen fájdalomcsillapítót vegyen be, megeheti-e a pirítóst, hívja-e az ápolónőt stb.).

Még ma reggel is egész jól volt, már ahogy egy végstádiumú rákos beteg lehet (amúgy a sors iróniája, hogy a rákon kívül semmi baja, sem vérnyomás, se koleszterin, semmi az ég világon). Ma is csináltam neki krumplipürét, tettem hozzá egy kis sonkát, mindet megette délben, egész jó étvággyal, de amikor ma 15 órakor felmentem hozzá, azt hittem, hogy ott kapok szívbajt!

Képzeljétek, az ágyban feküdt (negyven kiló, ha lehet) kitekeredett pózban, és ő, aki napok óta hallani sem akart kórházról, elhaló hangon ezt suttogta: – Hívja a 15-öt, kérem, nagyon rosszul vagyok, azt hiszem, haldoklom. És közben sírt. Rettenetes volt. Egyébként majdnem a futószerelésemben mentem fel hozzá, mert délután futni készültem, még jó, hogy nem öltöztem át. Délután háromtól fél ötig maradtam nála. Totál pánikban hívtam a mentőket, de képzeljétek, 38 percbe telt, míg kapcsoltak egy orvost, és további egy óra volt, míg megérkeztek. Állítólag tele van a kórház influenzásokkal, és egyébként Madame Delorme pont emiatt nem akart az ügyeleten kikötni. Utána egy kicsit jobban lett, evett valamennyi fagyit (az egyetlen, amit nem hányt ki), feljött Inès is, együtt vártuk meg a mentőket.

Jó tudni, hogy biztos helyen van, hogy megtesznek érte mindent, amit csak lehet, mert őszintén, az elmúlt két napban folyton azt hittem, hogy talán már nem is él.

Én meg két napja nem mostam hajat, mert minden pillanatban el akartam menni futni, de sosem volt jó – talán holnap. Boni szerencsére jól elvan az ajándékba kapott elektronikus sakktáblájával. A könyveket és a társasjátékot még meg sem nézte, az idei puzzléből csak a felső csík van még meg! 

Kellemes ünnepeket vs. áldott karácsonyt!

Faggatom Bonit, hogy milyen volt nem is olyan régen a Télapóban hinni. Én soha nem hittem benne, nálunk gyerekkoromban úgymond nem volt hazugság (valójában sok minden hazugság volt). Semmit az ég világon nem tudok kihúzni belőle, csak annyit, hogy egyszer, már lefekvés után kérdezte meg, hogy létezik-e valójában a Télapó, én akkor mondtam el az igazat (rémlik hogy már vészesen nagy volt, talán nyolc éves?). Azóta is azt mondogatja sajnálkozva, hogy nem kellett volna elárulnom.

Kérdezem, hogy sejtette-e. Azt állítja, semmit sem. Tovább ostromlom a kérdéseimmel: a suliban nem mondogattak ezt-azt a gyerekek? Szintén rémlik, hogy egyszer csak a semmiből, még ovis volt, kijelentette, hogy a szülők hozzák a karácsonyi ajándékokat, majd másról kezdett el beszélni. Boni szerint az iskolában nem mondtak neki semmit, ő tőlem tudta meg azon a bizonyos estén. Szerintem meg nem akarja elmesélni, nem értem miért. 

Próbálkozom máshogy feltenni a kérdést: ki hozta a karácsonyfát? (a manók) Honnan tudta a Télapó, hogy milyen ajándéknak örülne? (mindent tud) Emlékszik-e konkrét ajándékra, amiről úgy tudta, hogy a Télapó hozta? (mindet, mama!) Na jó, de mondj egy példát! (hát a ládát, benne a távcsővel) És a Mikulás, aki a csokit hozza december hatodikán, azt is elhitted? (jaj, mama, azt még láttam is!)

Felekezettől, világnézettől és meggyőződéstől függetlenül mindenkinek minden jót kívánok, áldást vagy örömet, ünnepeket vagy Jézus születését, Télapót vagy Télanyót! A fenti képet egy csokibolt kirakatában fotóztam, gyönyörű, nem?