Megsértődöm, rosszul esik (28. nap)

Most a másik oldalt vizsgálom meg: milyen az, amikor valakinek valami rosszul esik, illetve valamin megsértődik. A két dolog szerintem különböző, ahogy azt az ige történést kifejező, ill. cselekvő jellege is tükrözi: az első megtörténik velem (anélkül, hogy akarnám), a másodikat én csinálom (simán lehet, hogy akaratlanul, de mégis ludas vagyok). Épp ezért én mindig azt hangoztattam, hogy csomó minden: szó, tett, mulasztás tud rosszul esni (pl. valaki kifelejt egy levlistából), de megsértődni – a szellemi felsőbbrendűség jegyében – ritkán szoktam, mert az számomra azt jelenti, hogy ki is mutatom a megbántottságomat (pl. írok egy felháborodott e-mailt vagy nem köszönök másnap az illetőnek). Ezzel kvázi a másik hibáját akarom az orra alá dörzsölni (holott simán lehet, hogy csak tényleg elfelejtette, mindenkivel előfordul).

Ti nem így értelmezitek ezt a két fogalmat?

Miután egyszer ezt így végiggondoltam (és ki is fejtettem valakinek), pár hétre rá megsértődtem a főnökömre, de úgy istenigazából! Olyan vicces volt, azonnal éreztem: na, ez az a tipikus megsértődés, amiről pedig minidg gőgösen úgy nyilatkoztam, hogy én soha!! Szellemi felsőbbrendőség!! De éreztem, ahogy a feneketlen düh eluralkodik rajtam, és alig vártam, hogy a szemrehányásaimat az orra alá dörgöljem – egészen addig, amíg le nem higgadtam, és rá nem jöttem: teljesen hülye vagyok. Utólag már nem is értem magamat, ráadásul már nem is emlékszem minden részletre.

Röviden (és virágnyelven) olyasmiről volt szó, hogy minden év elején a főnöknő elbeszélget minden beosztottjával az elmúlt évről. Erre illik (és érdemes) felkészülni, mert ez a beszélgetés általában nem csap át baráti kvaterkázásba, megmarad szigorúan professzionális keretek között. Amúgy én nem szeretem, mert az ember nem teljesen őszinte, és mert inkább a munkaszervezésről beszélünk (ami nem érdekel) nem pedig az alanyról és állítmányról (amiről órákig tudnék). Tavaly nekem péntekre, 14 órára volt beütemezve ez az esemény, és a nő aznap szólt, hogy nagyon nehéz napja volt, délelőtt és délután is értekezletekkel, nem lehetne-e az, hogy az ebédlőben találkozzunk. Na erre bepöccentem.

Hogy miért? Rejtély.

Mindenesetre dúltam-fúltam. Egyedül lementem az ebédlőbe, szegény szerintem nem is értette, miért nem vártam meg. Hát azért nem vártam meg, mert az ebédlőben találkozunk volt a halálosan sértő utasítás, gondolta a bolond grófnő*. Mikor a lány megérkezett, már ott ültem az asztalnál, durcásan ettem az előzőleg kint gondosan megvásárolt salimat. Még véletlenül sem akartam ugyanis ott helyben kaját vásárolni, minél kevésbé lehessen úgy értelmezni, hogy a menzán ebédelek. Kimérten és foghegyről válaszolgattam csodálkozó kérdésére, hogy már itt vagyok? és már ebédelek is?

Remélem, azóta elfelejtette a történteket, mert így leírva (is) nagyon gáz!

* Ez a szó meg Lappáé :))) 

 Munkából hazafelé; ez az épület kivilágítva olyan szép 

A tempóról és a civilizációról (27. nap)

Me reggel elolvastam Biolujza tegnapi posztját, ami annyira tetszett, hogy már tudtam is, mit fogok ma írni! Nem linkelem, mert nem szereti a reklámot (ugye?), de arról szólt, hogy a lassúságot gyakran a butasággal és lustasággal azonosítjuk, és azzal fejezte be, hogy sajnálja, hogy a teljesítményorientált iskola a versenyre készíti fel a gyerekeket. 

Mindkét állítással egyetértek, és most azt akarom elmesélni, hogy nálunk hogyan van ez, mert úgylátom, Boni eléggé ellentéte Biolujza kisfiának. Egyrészt Boni alapból tök gyors, rohangászós, kapkodós DE baromi lusta is amúgy: ő azért rohan sok dologgal (de nem mindennel!), mert meg akarja úszni a belemélyedést és az alapos munkát. Ez érthető módon gyakran figyelmetlenséggel párosul, és ha valamit háromszor ki kell javítani, akkor az összevetve több idő, mintha először pontosan (de lassabban) megcsinálta volna (ez persze neki olyan, mint a falra hányt borsó).

A kegyetlen kapitalista versengésről pedig: érdekes, én pont úgy látom, hogy a társadalom a gyerekek alavető túlélési ösztönét próbálja megtörni, és rá akarja kényszeríteni őket egy természetellenesen civilizált viselkedésre. Hogy érthető legyen ez a mondat, egy friss példával illusztrálom: Boni kapott a héten egy hangvillát, mert már napok óta rágta a fülünket (persze az apja rögtön elrohant hangvilláért, ami nem tudom, pedagógiailag mennyire szerencsés, na mindegy). Kedden egész este a hangvillával gyötört minket, szerda reggel pedig az apja szólt neki, hogy nehogy bevigye a suliba. Már láttuk, hogy órán megszólaltatja, szünetben pedig kiszúrja valakinek a szemét. Suliba menet még én is rákérdeztem, hogy ugye nincs nálad a hangvilla? Nincs, válaszolta (gyanúsan ártatlan ábrázattal).

Persze kiderült, bevitte a hangvillát. Vacsoránál erről beszélgettünk, meg is jegyeztem, hogy kétszer is hazudott hangvilla ügyben aznap reggel: egyszer az apjának, egyszer nekem. 

– Nem, az nem úgy volt, nem hazudtam. Nem értettem jól a kérdést! – védekezett.

– Na tessék! Ez volt a harmadik hazugság! – feleltem fáradtan. Nem bírjuk lenevelni a hazudozásról.

– Oké, hazudtam – ismerte be hangosan gondolkodva. – De miért mondtam volna meg az igazat? Semmi érdekem nem fűződött hozzá. Akkor itthon kellett volna hagynom a hangvillát!

Úgy érzem, a hazugság a természetes, az ösztönös. Ha most kitör a harmadik világháború, és mint ahogy a francia hadsereg vezetője a napokban kijelentette: Franciaországnak fel kell készülnie arra, hogy feláldozza gyermekeit (RÉMES), akkor egy háború dúlta, megszállt országban (tegyük fel), ahol se orvosi, se másmilyen ellátás nincs, a bombák hullanak a fejünkre stb. ki jár jobban, a ravasz manipulátor vagy az önzetlen liliomlelkű? Nem erkölcsi értelemben, természetesen, hanem hogy ki jön haza sértetlenül az anyjához. Persze a ravasz manipulátorokat talán be sem sorozzák. Vagy tegyük fel, Boni politikus vagy ügyvéd szeretne lenni később... mi meg itt leneveljük a hazudozásról? Semmi esélye sem lenne!

A vélemények kinyilvánításáról (26. nap)

Nézegettem, hogy mi az, amiről még nem írtam itt ebben a nagy novemberi lelkesedésben, és hát rájöttem: nem meséltem el a barátnőim reakcióját a könyvre. A történet röviden annyi, hogy Anna javasolta nyáron – épp egy könyvesboltban nézelődtünk –, hogy olvassam el ezt a regényt, mert neki ez a kedvenc könyve, már olvasta, de újra akarja olvasni, és rengeteget mesélt róla a közös barátnőnknek (Pannának), aki szintén el fogja olvasni, és ha én is benne vagyok, csinálhatunk egy közös könyvklubot valamikor ősszel. Azonnal megvettem a könyvet, Anna még viccelődött is, hogy nem vállal érte felelősséget. A többit már írtam: elkezdtem, nem tetszett, abbahagytam.

A következő üzit küldtem nekik utána (idézet szó szerint): „Kínkeservesen eljutottam tegnap a 200. oldalig, de nem tudom tovább olvasni :((( Sajnos nem köt le, unom, szenvedek. Kiszállok a buliból, bocsánat :(((( ugye, nem baj?”

Anna rögtön visszaírt viccesen, hogy sajnálja, és hogy jóváteheti-e a dolgot egy másik könyvajánlóval, bízom-e még benne. Amire én azt válaszoltam (szintén a közösben), hogy semmi gond, én akkor és ott a saját szabad akaratomból vettem meg azt a könyvet, és hogy most a trauma oldására elkezdek egy Szvoren Edinát (+ezer szmájli).

Panna nem írt semmit, de pár nap múlva beszéltem vele telefonon, és tulképp most az ő reakcióját szeretném elmesélni: azt mondta ugyanis, hogy szerinte elég bántó voltam, és hogy ha az ő kedvenc könyvére reagáltam volna így, bizony rosszul esett volna neki.

Azóta rengeteget gondolkodtam ezen, nem is értem, hogy még nem írtam erről. A következőkre jutottam:

1. A reakciója alapján Anna nem sértődött meg (de Pannával mindketten úgy gondoljuk, hogy ha megsértődött is volna, sem mondaná el). 

2. Legközelebb nagyon meg fogom válogatnia szavaimat, ha Panna kedvenc dolgait véleményezem, mert ezek szerint erre érzékeny.

3a. Én nem érzem magam vétkesnek, holott tényleg extrém módon vigyázok arra, hogy ne sértsek meg másokat, se direkt („De hülye a hajad!”), se burkoltan („Jé, ma reggel nem volt időd fésülködni?”). Ez egyébként színtiszta önzés. Nem a mások iránti tisztelet vezérel, hanem az az egoista érzés, hogy ha valakit szánt szándékkal megsértek, akkor az annak lenne a jele, hogy nem vagyok kiegyensúlyozott. Márpedig szeretem magamat kiegyensúlyozottnak képzelni.

3b. Épp ezért a saját erkölcsi normáim szerint nem voltam hibás, hiszen az intenció számít, és jól emlékszem, hogy nem akartam senkit sem sértegetni, de még az írót sem, sőt, a fordítót sem.

Tanulság: nem is tudom. Nem fogok lakatot tenni a számra továbbra sem, ha általános jelenségekről a véleményemet kérdezik, vagy akár kérdezés nélkül itt a blogomban megírom. Rémesen provinciálisnak, közhelyesnek és giccsesnek tartom a karácsonyi vásárokat és a sárga színű hálószobafalat, továbbá idétlennek gondolom azt a szót, hogy rágcsálnivaló. Például. Tudom, hogy az emberek nagy része szeret karácsonyi vásárokra járkálni és sárga tapétákat tenni a hálószobájába, és gyakran használja a rágcsálnivaló szót. Nem is őket célzom a mondanivalómmal, mert akkor direkt sértegetném őket, ami nem oké, lást a 3a. pontot. Nem az egyes emberekről mondok ilyenkor véleményt, hanem a jelenségekről általában, és nem redukálok le egyetlen embert se karácsonyi vásárra, se sárga tapétára se rágcsálnivalóra, mert tudom, hogy minden ember több (bonyolultabb) ennél.

És valszeg a Szvoren Edinát is abbahagyom. De becsszó nem azért, mert többször is leírta a rettentő szót: rágcsálnivaló.

Figyelem! (25. nap)

A fiatalok nem tudnak hosszú szövegekre elmélyülten koncentrálni, panaszolja manapság mindenki.

Hát én meg nem tudok:

– Teams-en előadást hallgatni,

– miközben a mutatott PPT-prezentáció szövege eltér attól, amit az előadó mond,

– és félpercenkét egy-egy résztvevő kérdez valamit a csetszobában, amire másvalaki(k) azonnal válaszol(nak),

és mindezt EGY IDŐBEN! 

Szerintem ez bűvészmutatvány! Nekem ennél sokkal, de sokkal könnyebb lefekvés után, csendben Thomas Mannt olvasni.

Továbbra is a képernyőkről (24. nap)

Miután elküldtem a tanárnak pénteken az üzenetet, kiderült, hogy Z. tökre nem ért velem egyet, és szerinte első az iskola, és csak második a büntetés meg a következetesség. Alig bírtam lebeszélni róla, hogy odaadja Boninak hétvégén a telefonját a matekházikhoz. Érdekes, hogy míg az alapvető kérdésekben egyetértünk, mondhatni az értékrendszerünk megegyezik, addig bizonyos kardinális elvi kérdésekben egymástól különböző álláspontot képviselünk.

Én például annyira megsajnáltam Bonit, amikor szombat este kérte, hogy csináljam meg a Duolingóját, mert ha nem, elveszíti a sorozatát, amit még tavaly nyáron kezdett el. Már majdnem beleegyeztem, amikor láttam, hogy hat leckét kellene befejezni! Hát ahhoz viszont nem volt erőm, úgyhogy kicsit kellett csak győzködnie meg érvelnie – pl. hogy a fogtündér nem fizette ki a négy utolsó tejfogát –, és belementem, hogy vásárolok a Duolingón olyan meghosszabbító izét, mert már nem volt elég pontja. Tíz euróba került! Majd benyújtom a fogtündérhez a számlát.

Kivételt tettünk az esti filmmel is, pedig elvileg az is képernyő. Megnéztük az Éjszaka a múzeumban c. rettenetes műalkotást, amit Boni imádott. Állítása szerint most már nem is a My fair Lady a kedvenc filme, hanem ez. Sajnos azt hiszem, már minden neki való jó filmet láttunk, maradtak ezek a gagyik.

Ma reggel pedig az volt az első dolgom, hogy megkérdezzem az igazgatónőt, aki hétfőnként az iskola kapujában állva fogadja a gyerekeket, akiket amúgy név szerint ismer, garantálható-e, hogy Boni hozzáférjen valamelyik iskolai számítógéphez. Nem sikerült konkrét ígéretet kicsikarnom tőle, pedig ez volt a nem titkolt szándékom. Boninak három szabad órája volt délben: 1) ebédszünet, amikor is hazajött kajálni, 2) egy lyukas óra, amire visszament, mert olyankor tud a könyvtárba menni és egy 3) elmaradt angolóra, amikor is a tanulószobába kell menniük. E két utóbbi helyen van számítógép, de nagyon gyanítom, hogy Bonit jobban vonzza az udvaron található pingpongasztal, ugyanis a következő történt:

Állítása szerint megint nem jutott be 13 órakor a könyvtárba, mert már tele volt. Ekkor odament a pingpongasztalhoz, és éppen játszani kezdett a többiekkel, amikor kijött hozzá a pedellus*, és Monsieur! felkiáltással magához hívta. Kinyitott neki egy külön termet, ahol teljesen egyedül egy külön számítógépnél nyugiban megcsinálhatta a példákat. Tök szimpi eljárás, nem? De fenntartható lesz-e hosszútávon?

Ezt a posztot pedig sikerült teljes egészében zárójelek nélkül megírnom. Nehéz volt!

* Ezt a szót Verának küldöm! :)) 

 

A hétvégén láttam egy lakást, ahol már állt és villogott a karácsonyfa! Első emelet, középső ablak. Imádok bekukucskálni másokhoz télen. Az Édes Anna vége jut ilyenkor eszembe: aki kívülről néz egy otthont, mindig azt gondolja, hogy ott a boldogság és a megelégedettség lakik.

Statisztika (23. nap)

Nemrég olvasás közben azt hittem: rábukkantam egy tipikus kulturális különbségre! A gyermek- és ifjúsági irodalomról olvasok épp egy könyvet, és rátértem arra a fejezetre, hogy milyen szinten értik (vagy sem) a gyerekek a humort. (Már a téma maga is tök érdekes! Jól emlékszem Boni első viccére, másfél-két éves lehetett: elkezdett engem a kereszt- és vezetéknevemen szólítani „mama” helyett. Gurgulázott a nevetéstől, le is videóztuk.)

Szóval a könyvben megakadt a szemem valamin. Egy olyan információn, ami enyhén szólva ledöbbentett. Idemásolom a hevenyészett fordítást, olvassátok el, van-e benne olyan infó, amin megütköztök: 

„Mivel a gyerekek rendkívül okos teremtmények, már azelőtt tudnak olvasni, hogy megértenék a könyvekben található bonyolult vicceket. Egy kis anekdota: négyévesen mentem először sítáborba. Az édesapám minden nap írt nekem egy képeslapot (drága apuci!), és mivel már tudtam olvasni, senki sem pillantott rájuk, mielőtt odaadták volna nekem. Egyik nap aztán a sarokba kuporodva találtak rám; a kétségbeeséstől kipirosodott ujjacskáimmal az aznapi képeslapot szorongattam. A kép egy bájos rózsaszín kismalacot ábrázolt, a hátoldalára pedig tréfás kedvű apám nagy betűkkel ezt írta: »Szia drágám! Minden rendben velünk. Egy gonosz tündér malaccá változtatta anyát, de ne aggódj: minden nap adok neki enni!«

Ekkor kiderült, hogy bár képes voltam elolvasni az üzenetet, a viccet nem értettem meg. Teljesen kiborultam, és meg voltam róla győződve, hogy édesanyám ezentúl csak röfögő puszikat fog adni, miközben patáival átölel. Mindezt csak azért mesélem el, hogy illusztráljam: a humor, főleg a kicsiknél, nem magától értetődő. (Anyám azóta is remekül van, ha esetleg az olvasók aggódnának – élete legjobb időszakát éli, dagonyázik a sárban és imádja a naspolyát.)”

Nyolc embernek küldtem el/mutattam meg az idézetet, ebből négy francia és négy nem az (két magyar, egy német, egy svájci). A hipotézisem az volt, hogy a franciák nem fogják kiszűrni azt a furcsaságot, ami nekem, és a többi nem franciának egyből feltűnik. A német lány kivételével mindenki válaszolt.

Nagyot tévedtem! Semmiféle szabályt nem tudtam felállítani a franciák-nem franciák törésvonal mentén, a reakciók vegyesek voltak. A legmegosztóbb tény, amin én el sem gondolkodtam a szöveg olvasásakor, az volt, hogy az apuka vicces volt-e vagy sem. A vélemények széles skálán mozogtak, a férjem és Boni jót nevettek, és szupernek találták a viccet, míg a két magyar és az egyik francia barátnőm szerint az apa „nem volt normális”, a vicc pedig „rohadt szar” volt.

Egyedül a svájci barátnőm találta ki, hogy mit gondolok én furának a szövegben: hogy négyévesen sítáborba küldték a kislányt! De neki sem ütötte meg az ingerküszöbét annyira, mint nekem, és hozzá is tette, hogy a pasija hétéves volt az első sítábor idején. Szerintem viszont ez nem releváns: egy négy- meg egy hétéves gyerek között hatalmas a különbség, Svájcban amúgy is máshogy állnak a síeléshez, a hegyek pepdig közel vannak. Az egyik magyar barátnőm egyenesen azt állította, hogy a svéd gyerekeket túlélő táborba küldik a szüleik! (Anszki tudna talán erről bővebbet mondani :))

Az egyik francia lány szerint az a fura, hogy négyévesen tudott a lány olvasni – én azt hittem egyébként, hogy minden francia ezt fogja mondani. Boni reakciója vicces volt, mert rosszallóan a fejét csóválta, és azt mondta, hogy Un enfant de 4 ans ne devrait pas savoir lire! (Egy négyéves gyereknek nem kellene tudnia olvasni!).

Érdekes volt látni, hogy Z. a szokott alaposságával kétszer is elolvasta a szöveget, mielőtt nyilatkozott volna, és a legelső reakciója az volt, hogy szerinte akkor is odaadták volna a kislánynak a képeslapot, ha a táboroztatók időben elolvassák a szöveget, hiszen a cenzúra Franciaországban tilos! (Ez utóbbit nem mondta, csak én képzeltem hozzá.) A második (szintén teljesen jogos) reakciója pedig: hogyan pirosodhat ki valakinek az ujja a kétségbeeséstől?! 

 

Képernyő (22. nap)

Tegnap este Boni 17:10-kor hazajött, és 17:17-kor, baromi mérgesen, a következő üzenetet küldtem a matektanárnak:

 

Tisztelt Uram!

Boni nem tudta az iskolai számítógépen befejezni a hétfői házi feladatot. Itthon nem használhat képernyőt (számítógép, tablet stb.). Megértését köszönöm,

Tam Ko

 

Kire vagyok mérges? Az iskolára, ahol számítógépen megoldandó feladatokat adnak a gyerekeknek, holott a csapból is az folyik, hogy korlátozzuk a képernyőhasználatot. És miért veszik azt alapul, hogy mindenkinek van otthon számítógépe? Miért nem biztosítanak lehetőséget arra, hogy a suliban meg lehessen ezeket csinálni? Bonit csütörtökön és pénteken is egy órával előbb küldtem vissza az iskolába ebédszünet után, hogy be tudja fejezni a feladatokat, és állítása szerint csütörtökön csak fél órára volt nyitva a terem (akkor kezdett hozzá a feladatokhoz) és pénteken meg be sem jutott.

Másodsorban (és legfőképp) Bonira vagyok mérges, aki a matekfeladatok apropójából a munkahelyi számítógépemen mindent csinál, csak éppen matekfeladatokat nem. Én pedig nem tudok ott állni mellette, de még ha tudnék is, akkor sem adja vissza időben a gépet („Mama, még öt perc!” – mondja hússzor, már a hajamat tépem). A legutóbbi ilyen vita alkalmával olyan mérges lettem, hogy akkor határoztam el: többet nem adom oda neki se a számítógépement (egyébként nem is szabadna), se pedig a telómat-táblagépemet. Szóval ez volt a fenti e-mail előzménye.

Most ez erre a házi feladatra rossz jegyet fog kapni, ami miatt az egész átlaga le fog romolni. Boni jelenleg 20-ból 20-ra áll matekból, és tavaly egész évben ő volt a legjobb, szóval ha ez már nem így lesz, az az én hibám. Lehet, hogy hülye vagyok és túl szigorú, hogy hagyom, hogy miattam hátrányos helyezbe kerüljön. Viszont mérgesebb vagyok annál, sem hogy ne legyek következetes. Mindig azt hallom magam körül, hogy el kell engedni a gyerek kezét, és nem szabad folyton ellenőrizgetni meg kikérdezni meg számon tartani a dolgait. Ezeket a hangokat meg sem szoktam hallani, mert én pont nem így gondolom. Szerintem a szülő feladata éppen az, hogy maximálisan segítse a gyerekét.

Egy bizonyos határig. Én most úgy érzem: eljutottunk ide.