Remélem, nem keltek itt olyan hamis benyomást, hogy nálunk minden tökéletes. Vannak olyan dolgok, amelyek az én fogalmaim szerint már-már tökéletesek, pl. ahogy Boni étkezik (kiegyensúlyozottan, változatosan, új dolgokat kipróbálva), vannak olyanok, amelyek nem azok, de együtt lehet velük élni (a kupiszint sokkal jobb!), és van (legalább) egy olyan dolog nálunk, ami szerintem nagyon gáz: a kiabálás. Boni és az apja nagyon sokat kiabálnak (egymással, velem).
Állítólag én is kiabálok, de ezt nem vagyok hajlandó elhinni, szerintem ezt Z. olyankor mondja, amikor én kiabálással vádolom, ő pedig védekezik. Jó lenne bekamerázni a lakást, majd szakértőkkel kielemezni egy-egy délutánt vagy estét, kiváncsi vagyok, mit mondanának.
A férjem hihetetlen hamar, szinte másodperceken belül képes dühbe gurulni. Elképszető a jelenség: egy normális emberből (aki igaz, rendes esetben is hangosan beszél) semmi idő alatt egy őrjöngő vadember válik, aki már azelőtt üvölt, hogy pontosan átlátná a helyzetet (azaz hogy miért üvölt). Boni pedig van olyan szadista, hogy imádja ezeket a helyzeteket kiprovokálni, és nézni, ahogy az apja elveszti a fejét. Ez a kedvenc itthoni sportja. Néha úgy jön haza a suliból, hogy már messziről kiszagolom: az élő fába is bele fog kötni. Ilyenkor én, szerintem okosan és diplomatikusan, nem is nagyon szólok hozzá, de Z. valahogy süket és vak ezekre a finom árnyalatokra és jelzésekre, és ilyenkor szokott történni a Nagy Ordibálás. Az esetek egyharmadában a házi feladatokon vesznek össze, és kétharmadot tesz ki a képernyőn való veszekedés. Ezért egyébként néha vágyakozva gondolok a nyolcvanas évekre, pedig ezen pont soha nem nosztalgiázom; milyen békés lehetett az otthoni légkör! (nem volt az!)
Érdekes módon amilyen hamar felidegesedik a férjem, olyan hamar (szempillantásokban mérhető ez az idő) le is nyugszik. Csakhogy a baj szerintem ilyenkor már megtörtént. Vibrál a levegő, és mindenki egy kicsit idegesebb a kelleténél, és mindenkinek egy picit elromlott a kedve. Amikor próbálom figyelmezteti Z-t arra, hogy ez így nem jó, hogy aki elveszti a fejét, annak nincs igaza, bármennyire igaza is van, azt válaszolja, hogy hát nehogy már a felünkre nőjjön a gyerek. Hogy nincs más eszköze, csak a kiabálás. Hogy ez az egyetlen módja, módszere és lehetősége – amivel nem sikerül ugyan semmit megoldalni, de ami mégis elkerülhetetlen. (??)
(Ellának és Asemának üzenem, hogy a könvy, amiről a múltkor írtam, megjelent Mo-on is! Csak most jutott eszembe megnézni. Nagyon ajánlom, már a közepénél járok, tetszik, érdekes, gondolatébresztő, és érthetőbben leírja, mint én a múltkor a kultúraátadás vs. gondolkodni tanítás közötti különbséget. Igaz, elég sarkosan! Ella, szólj, ha esetleg munka helyett elolvasod :))
Csakis munka helyett. De valószínű csak az újévben.
VálaszTörlésÉn úgy tudom, hogy igazából a kiabálás inkább a tehetetlenség megnyilvánulása - legalábbis nálam. De én is már nagyon minimálisra csökkentettem, mert valóban a gyerek pont azt akarja kiprovokálni. Hihetetlen egyévként, hogy 40 év alatt hova alakult a gyerek-szülő kapcsolat, hogy manapság nekünk felnőtteknek kell úgy viselkedni mintha tojáshéjakon járnánk, nehogy szegény gyereket felbosszantsuk. Én is úgy látom az enyémen, hogy amikor olyanja van (és hát van), akkor csak lesi az alkalmat, hogy mivel tud belém kötni. Érdekes, hogy nálatok is van ilyen, ezek szerint ez nem a Tik Tok nézés következménye.
Megnyugtató a tudat, hogy nálatok is előfordul ordibálás. :)
VálaszTörlésMivel ez nálunk is állandó téma, már tudom is, hogy mit mond erre az aktuális szakirodalom:
1) Örüljünk, hogy nekünk balhéznak a gyerekeink, mert azt jelzi, hogy biztonságban érzik magukat velünk.
2) Örüljünk, hogy feleselnek, mert ez azt jelzi, hogy nem rettegnek tőlünk (mint a mi generációnk jelentős része anno.
Ezzel együtt engem is rettentően idegesít a jelenség és nekem is el szokott durranni az agyam néha. Nem vagyok büszke rá, ha én is kiabálok, de szerintem az is fontos lecke, hogy másnak is van idegrendszere és az is a tanulási folyamat része, hogy igenis tisztelni kell a mások határait - igen, az enyémet is. :))
De tény, hogy én pl. nem sulykoltam a gyerekeimbe, mint belém a szüleim, hogy minden felnőttnek alapértelmezetten kijár a tisztelet, ezért ők sokkal inkább partnernek érzik magukat, mint mi anno. Ezen néha bosszankodok, de látom a jó oldalát is...
Igen én is olvastam ilyen elméletet, önmegnyugtatásnak jó.
TörlésÉn egyébként nem rettegtem a szüleimtől és ennek ellenére eszembe sem jutott leordítani a fejüket, törni-zúzni, válogatott káromkodásokkal illetni őket mert esetleg szóvá tették, hogy meg kellene tanulni a leckét vagy szennyesbe kellene vinni a levetett ruhát. Az is igaz, hogy a fő konfliktus ami ma létezik (szerintem nem csak a mi családunkban) az a 80-as években egyszerűen nem létezett. Értem ezalatt a telefonnak csúfolt internetnéző kis gépet.
De kiváncsi vagyok, hogy azok a gyerekek akik úgy érzik hogy nekik minden "jár" most azonnal és ha nem kapják meg akkor törnek-zúznak, azok hogy fognak felnőttként viselkedni. Mert minél több az ilyen gyerek (egy generáción belül) annál kevesebben vannak azok, akiket lenyomhatnak.
Minden EMBERNEK alapértelmezetten kijár a tisztelet, sztem! Felnőttnek, gyereknek egyaránt. Én baromira nem tudok örülni, amikor a gyerekem leugatja a fejem, bármit mond is a szakirodalom…
VálaszTörlésIgen, tojáshéjakon :)))) ha kívülről nézem magunkat, röhögnöm kell :)
Rosszul fogalmaztam. A tisztelet kijár, persze. De már nem az a közhangulat, hogy a felnőtt tévedhetetlen és a gyereknek kb. kuss a neve. Ezért úgy érzik, joguk van vitába szállni velünk. Ami önmagában nem baj, de vannak vicces helyzetek, mikor el kell magyarázzuk, hogy bizonyos dolgokban márpedig mi döntünk, vagyis a család nem feltétlenül egy demokratikus intézmény.
TörlésÉs ezek a viták bizony baromi nehezek pl az én rendkívül eszesen érvelô fiammal - sokszor gondolom magamban, hogy "hát nem igaza van?"😀 Mondjuk végül be is vallom neki ezeket a gondolataimat, majd hosszasan elmagyarázom, h mégiscsak én vagyok a tapasztaltabb felnôtt, úgyhogy érdemes rám hallgatni: idônként elég alázó, de nekem tetszik is és ha elég idônk van (és nem üvöltök), ezt el is szokta fogadni.
TörlésLujza: áá, ok, értem, köszi. Teljesen egyetértek :))
Törlés