Elolvastam az „Életed története” c. novellát, amit javasoltatok. Először francia fordításban, miután kikölcsönöztem a könyvtárból a kötetet. Befejeztem, de nem igazán értettem meg a sztorit. Lehet amúgy, hogy túl gyorsan és eléggé felületesen olvasok, sajnos. Aztán Esthajnalka nevű kommentelő elküldte nekem az egész könyvet magyarul, aminek nagyon örültem, mert legszívesebben magyarul olvasok. Egyébként aznap, amikor ottfelejtettem a laptopomat :)) a mh-emen, pont ezt a könyvet akartam rátölteni a Kindle-emre, és valszeg azért felejtettem el a latopot, mert már annak is megörültem, hogy a Kindle-t betettem a táskámba. Aznap rengeteg hülyeséget csináltam; mivel a kábel valszeg nem volt jó, nem tudtam rátölteni a könyvet. Ezért elküldtem a mobi formátumú dokumentumot a Kindle-címemre, és sikerült az Esthajnalkának címzett köszönőemailt is a saját címemre elküldenem...
Kicsit jobban értettem magyarul a történetet, de még így sem minden világos. Az a baj ezekkel a sci-fikkel, hogy gyakran nem értem őket. Pedig az elv tetszik, hogy tudomány, meg fantasztikum, mindkettő jöhet – csak legyen világos! De én még a Csillagok háborúját sem tudom követni. Ebben a novellában ráadásul nyelvekről van szó, amit különösen szeretek, meg eleve elrendelésről és szabad akaratról – kedvenc témáim!
Leírom, hogy mit bogoztam ki a sztoriból. (Innentől spoiler) A főszereplő nő kapcsolatba lép a földönkívüliekkel, és lassan megtanulja az írott nyelvüket, ami egy különleges, nem lineáris technikán alapul és teljesen más szemléletmódot kíván meg a beszélőtől. Ami logikus is, miért lennének a mi fogalmaink értelmezhetők egy másik univerzumban? A folyamat során magáévá teszi a földönkívüliek tudását és gondolkodásmódját (vagy ajándékba adják neki, mielőtt elmennek?); ezek a lények nem ok-okozati kapcsolatot látnak a dolgok között, hanem tudják, hogy mindennek milyen konkrét végcélja van. Ehhez egy fizikai tételt (Fermat) hoz illusztálásul, kicsit homályos a gondolatmenet, de én már a tér-idő emléleteknél, a relativitásnál meg a nem euklidészi geometriánál is mindig elakadok. A novella végén megértjük, hogy a nő egyszerre látja az élete eseményeit (50 év cselekményeit), és mindig tudja, mi fog történni, de nem tud ellene semmit sem tenni (nem is akar? de miért nem?).
Jól értettem?
Néha én magam is belegondolok abba, hogy milyen szuper lett volna fiatalnak lenni egy ötvenéves nő tudásával és élményeivel. Egyszerre érezni a minden irányban végtelen, jövőbeli lehetőségeket ÉS tudni, hogy minden rendben lesz, és azt is tudni már akkor, hogy sok (a legtöbb) idegeskedés teljesen felesleges. Ugyanakkor ha genetikai vizsgálatból 100%-ban meg lehetne állapítani, hogy hetven évesen lesz-e Alzheimerem, akkor nem csináltatnám meg a vizsgálatot.
És eszembe jutott a kolláganőm is, akinek Duchenne-szindrómás a kisfia, hogy talán így tudja magát tartani a mindennapokban. Tisztában van vele, mi fog történni a közeli jövőben, és tudja, hogy végig kell mennie az úton, ami a kisfiú születése (fogantatása) pillanatában a sorsa lett.
Ugyanakkor nekem ez mégiscsak ok-okozati viszony, nem pedig eleve elrendeltetés. Vagy vehetjük úgy, hogy a genetika = eleve elrendeltetés. Hit kérdése, nem?
18:30-kor kikapcsoltam a számítógépet. Beraktam a táskámba a kulacsomat. Kikiészítettem a telómat és a fülhallgatót, hogy csak be kelljen rakni a kabátom zsebébe. Eltettem a töltőket. Kihúztam a hősugárzót. Kihúztam a számítógépből és beraktam a táskámba a Kindle-emet (még jó, hogy eszembe jutott, rémüldöztem, hogyan olvastam volna Boninak esti mesét különben?! Most a Hobbitot olvasom föl neki, ami csak ebben a formában van meg).
Felvettem a kabátomat. A hátamra a hátizsákot. A zsebembe tettem a telót és a fülhallgatót, ugyanazzal a mozdulattal lekapcsoltam a lámpát, és közben azon gondolkodtam, hogy a barátnőmet hívjam-e fel vagy a papámat, miközben átvágok a villamoshoz vezető parkon.
Végül Boni hívott, pont amikor kiléptem az épületből (Mama, végre megkomponáltam a nocturne-ömet, meghallgatod?), azután felhívtam a papámat, majd mielőtt elértem volna a villamost (30 perc menetidő) felhívott Boni osztálytársának anyukája, hogy elújságolja, mi volt az osztályértekezleten.
A pályaudvaron valahogy mindig úgy jön ki, hogy rohannom kell a vonathoz. Most is rohantam, lépcsőn le, lépcsőn föl, könnyedén repültem. A vonaton (50 perc menetidő) olvastam az aktuális vonatos könyvemet. A Kindle-t csak azért vittem be, mert le akartam tölteni rá valamit. Az állomáshoz közeledve becsuktam a könyvet, beraktam a táskámba, bezipzároztam a táskát,
és akkor vettem észre, hogy
...olyan
...furcsán
...könnyű
...a hátizsákom,
mintha hiányozna belőle valami!!!
Az érzés, ami átjárt, kimeríti a jeges rémület fogalmát.
A számítógépemet ottfelejtettem az irodában...!!
Boni rengeteget eszik, és elégggé válogatós. Zöldséggel nem lakik jól. Most már ott tartunk, hogy szinte naponta háromszor eszik húst. Próbálom változatosan adagolni, és ha van időm (nincs) igyekszem biohúsból normális kaját sütni, de mégis valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy a szeletelt sonkát vagy a májkrémet veszem elő. Szereti még a füstölt lazacot is, a lágytojást, megeszi az előre bepanírozott (és sütőben fölmelegített) rántott húst vagy húsgolyót, és mindenre tesz sajtot – ezek azok a kaják, amiket könnyű elkészíteni, megeszi és nem teszi fel utána a rettegett kérdést, hogy: ezután mit eszünk, mama?
A férjem viszon el tud bizonytalanítani, hogy jó-e ez így. A sonkában sok a nitrit, a füstölési technika rákkeltő, a túl sok tojás nem egészséges, a feldolgozott húsgolyókról mindenki tudja, hogy mit tartalmaznak stb. stb. Befolyásol minket (pedig nem kellene) a bizonyos ételek csomagolására nyomtatott, ötfokú skála is, ahol sarkítva az A = jó, az E = rossz (mert zsíros), és ahol pedig a földolgozottság mértéke még föl sincs tüntetve! (lásd fagyasztott rántotthús). Kolbászt és szalámit szinte egyáltalán nem is veszünk, pedig (mert!) azt imádja.
Nem zavarna az egész, ha Boni nem ipari mértékben pusztítaná a kaját. De így már én is elkezdtem aggódni. Nap mint nap azzal a kérdéssel szembesülök: mit adjak neki, amitől jóllakik, ami ízlik neki és ami nagy mennyiségben is egészséges?
Így jutottunk el a szardíniához, amely a fő feltételnek megfelel, mert „A” besorolású és egészséges: vitaminokban, proteinben és ásvány anyagokban gazdag, higanyban szegény. Tápláló, praktikus (második feltétel kipipálva), Boni szereti a halat (harmadik feltétel kipipálva). Belelkesedtünk. Lehet, hogy megvan a megoldás! A szardínia olyan Grál lenne Boninak, mint nekem a zabpehely. Hurrá!
Az elmúlt időben folyton szardíniakonzervek széles választékával jöttünk haza a boltból; Boni lelkesen nyittatta ki velem az újabb és újabb dobozokat (citromos, bazsalikomos, csípős, paradicsomos, olívás stb.) és nagy reményekkel kóstolta meg mindegyiket... hogy aztán elbizonytalanodjon. Lehet, hogy mégsem ízlik neki ez neki annyira, mondta lemondóan, és vette elő a hűtőből a májkrémet...
Olvasom, hogy Bassár El-Asszád végzettsége szerint orvos.
Mi állhat távolabb valakitől, aki fiatalon felesküdött az emberi életek védelmére – mint a gyilkolás, a kínzás, az ártatlanok bebörtönzése, a terror, a háború, a kegyetlenkedés, az elnyomás, a családok és a közösségek szétszakítása és menekülésre kényszerítése, és mindez több éven keresztül, nagyipari méretekben?!*
* Feltettem a kérdést, kiváncsiságból, a Chat GPT-nek. Közhelyek pegőtüzét kaptam. A mesterséges intelligencia olykor elképeszt az ügyességével, olykor megrémít a hülyeségeivel.
Olvastam Áginál, hogy megújítják az Ügyfélkaput, új rendszerrel kell ezek után majd bejelentkezni, és hogy mennyire nehéz áttérni az új felületre. Megijedtem, mert ilyennekben nagyon béna vagyok! Ezeket a feladatokat rendszerint az utolsó percig halogatom, közben persze nyomasztanak. Elhatároztam, hogy márpedig ez most nem így lesz, és hogy ezt a feladatot, akármilyen megugorhatatlannak tűnik is, most időre és hibátlanul teljesítem. Ha kell, minden nap foglalkozom vele egy kicsit, de beletanulok, átrágom magam rajta, legyen bármilyen nehéz is.
Először is felhívtam a papámat. Rémes dolgokat mesélt. Elmondta, hogy már ő is próbálkozott bejelentkezni, még egy oktatóvideót is megnézett a témában, és hogy neki sem sikerült, és hogy milyen aljas húzás ez a kormánytól, és hogy a mamám már nem is fogja ezt az új és bonyolult rendszert használni, mert ő aztán biztosan nem fogja tudni megtanulni stb., stb. Csüggedten raktam le a telefont.
Tegnap volt egy kis időm, hogy elmélyedjek a témában. Eredetileg pár percet akartam szánni rá, csak hogy felmérjem a feladatot, ami súlyosnak és embert próbálónak tűnt, lásd fent. Felszerelkeztem a régi jelszómmal, egy jegyzetfüzettel, telepítettem egy alkalmazást a telefonomra. Új jelszót kellett megadni, kétszer nem is fogadta el, na, gondoltam, kezdődnek a problémák. Aztán egy ponton nem tudtam továbblépni: be kellett olvasni egy QR-kódot a telefonomról, a telefonommal (??), a helyette megadott kód nem működött. Ekkor már harminc perce ezzel tököltem.
Oké, akkor megnézem majd egy másik nap azt az oktatóvideót. Nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy nehéz menet lesz, ezért is kezdtem hozzá időben. Addig is írtam egy kollégámnak, hátha ő érti (mert olyannak tűnik, aki érti).
Ma hihetetlen üzenetet kaptam tőle: ő már rég áttért az új Ügyfélkapura. Semmit sem írt a megelőző nehézségekről, az Orbán Viktorról, az Orván Viktor anyjáról, semmit! Hitetlenkedve néztem be az irodájába, és félve kérdeztem meg, esetleg lenne-e ideje segíteni. Na mármost innen számolva kb. öt percen belül be voltam jelentkezve az új rendszerbe. A kávéja még ki se hűlt, mialatt megmutatta. Gyerekjáték volt.
Utólag már tudom, hogy mit és hol rontottam el. Nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy miért nem tudtam egyedül megcsinálni, noha annyira igyekeztem. Egyértelműen azért nem, mert eleve arra kondicionáltam magam, hogy 1) ez az egész baromi nehéz és hosszú folyamat lesz, és hogy 2) én ebben amúgy is béna vagyok, végkövetkeztetés: nekem ez úgysem sikerülhet. Hihetetlen, hogy ennyire befolyásolnak a külső körülmények, a mások véleménye és a saját véleményem. Félelmetes belegondolni, hogy mi mindent tudna az ember véghezvinni az életben, ha nem kötnék gúzsba a saját félelmei és előítéletei, a rossz minták, a rossz beidegződések, a pesszimista gondolatok.
El kellene hitetnem a gyerekemmel, hogy szinte bármi sikerülthet neki, amit csak a fejébe vesz, és hogy az ember legnagyobb ellensége néha saját maga. Boni holnap kapja meg a (valószínűleg dicséretes) bizonyítványát, és holnapután prezentálja a zenesuliban a nehéz zongoradarabját. Pedig nem nagy kunszt egyik teljesítmény sem: a kisujjából kirázta.
Az elképesztő teljesítmény az a barátjáé (Gabriel), akivel négykezest fognak játszani. Boni pár nap alatt megtanulta lejátszani az ő részét, már azon röhögtünk, hogy a zongoratanárnő hónapok óta azzal a két mondattal búcsúzott tőle (borítékolható volt mindkettő egy-egy zongoraóra után), hogy úgy megy beléd a tananyag, mint kés a vajba és hogy Boni, te rendkívül gyorsan szolmizálsz.
Gabriel ellenben vért izzadt a saját részével. Hetekig gyakorolta, a zongoratanárnő elmondása szerint nincs benne meg a Bonira oly jellemző intuíció és zenei érzék. Van benne viszont valami más: a hit, hogy ennek ellenére meg fogja tudni csinálni. És meg is csinálta. Most mindkét gyerek ugyanolyan szinvonalon játszik, és meg nem mondaná az ember, hogy az egyiknek van érzéke hozzá, a másiknak viszont nincs – ellenben szívós és kitartó.
Fogszabályzáson (ahova ritkán járunk, és ahol soha nem csinálnak semmit, mert Boninak még van öt tejfoga) a mindig bizalmatlan és a fia egészségéért folyton aggódó Z. halálra idegesítette kérdezgette a fogorvost:
– Megnézné kérem a metszőfogait is? Két éve a fogászaton csináltak neki egy diasztémazárást, de még mindig megvan a rés a két fog között elöl. Aggódunk... és most a kis barátja is átesett egy ilyen beavatkozáson, de azt mesélte, teljesen másképp csinálták...
– Üljön csak be a székbe a gyerek, megnézzük!
– ... és attól félek, hogy a fiamnak nem azt csinálták.. már két éve...
– Miért, hát mit csináltak volna?! Haha, reméljük, nem körülmetélést!
„Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet – de áthallani a Dunán a váci haranszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, rőzsét gyűjtöttem.”
Befejeztem Márai 1943–44-es naplóját, ami a háború alatt írt. Hol a pesti lakásában élt (később lebombázták), hol Leányfalun, bérelt házban. A fenti sorokat Leányfalun írta '44 decemberében. Úgy olvasom, mint egy izgalmas regényt. Minden gondolata, cselekedete
érdekel. Hogyan lehetett túlélni egy (illetve kettő) világháborút, mi
történt pontosan, mit lehetett enni, mennyire volt veszélyes, hogy
nézett ki a város, mit lehetett tudni azokról az eseményekről, amelyeket később történelemkönyvekben tanítottak stb. Később:
„Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit körúton, a Citadellától délre, a Horthy Miklós úton; Budapesten nincs villany, sem gáz; enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt Budapesten, se ezek a nyilas hordákkal együtt házról házra harcolnak; s az összes Duna-hidakat felrobbantották.”
Belegondolok, hogy a nagymamám, 23 évesen, ott volt! Bent, ebben az ostromlott városban. Átélte, túlélte, látta... és én soha, semmit nem kérdeztem tőle! És már késő. Hogy lehetek ilyen hülye. Nem értem, hogyan nem voltam kíváncsi. Az egyetlen emlékem az, hogy amikor tinéddzser koromban állandóan fogyókúráztam, ő csak csóválta a fejét, és elmondta, hogy az ostom alatt egyszer megevett X deka cukrot (nem emlékszem a pontos számra) egy ültő helyében.
Eddig sem árultam zsákbamacskát, de most is elmondom: nem bírom ezt az adventi időszakot. A karácsonyt sem. Nekem ehhez nincs fantáziám, nincs kedvem, nincs ízlésem. Ma reggel az Amazon kihozott egy csomagot (porzsák volt benne) és láttam, hogy a dobozt olyan ragasztóval zárták le, amelyen karácsonyi díszítés van (körbe-körbe fák, csillagok stb.). Hirtelen tök rossz kedvem lett; engem ettől inkább a hideg kiráz, pedig eléggé esztétikus volt így a doboz. Érzem a társadalmi nyomást, hogy most varázsütésre úgymond befelé kell fordulni (jézusom), meg várakozni és hangolódni kell (jaj) a szeretet ünnepére (merkantilis agyrém), mindenkinek személyre szóló ajándékkal (persze..) készülni. Közben decemberben itt gyakran tavasziasan enyhe az idő, ennek ellenére a mesék és a reklámok hópelyhes tájképpel bombázzák az embert – már eleve ettől olyan bűntudatom van! Már ez megágyaz annak az érzésnek, hogy ez idén sem fog sikerülni.
Nem tudok elképzelni giccsesebb és szomorúbb eseményt, mint egy karácsonyi vásár. Állva enni, tömegben, miközben az agyonhallgatott Frank Sinatra szól (jobb esetben), döbbenet, hogy vannak, akik ezt önként vállalják, minden évben!
Pedig próbálkozom amúgy a szívemet ünneplőbe öltöztetni és mosolyt csalni gyermekem arcára (remélem, átjön az irónia, azért a biztonság kedvéért kurzívval szedem), vannak évek, amikor úgy-ahogy sikerül is. De ennek az ideinek nagyon nyomottan futok neki, hatalmas púp a hátamon. Ízléstelenséget és rohanást látok magam körül. Már a gondolat is elfáraszt, hogy ki kell választani és föl kell cipelni egy fenyőfát. Itt már sok ablakban látom, hogy felállították; amúgy is hetek (ha nem hónapok) óta kerülgetem az üzletekben a karácsonyi dekorációkat. Az Auchanban térdig gázolunk a kínai télapókban és a fényfüzérekben, a könyvtár, az uszoda, a zenesuli mind-mind fölállította a saját nyomi kis karácsonyfáját. Hogy lehet, hogy valaki (aki nem gyerek) minden évben örömmel abszolválja ezt az évvégi feladatot, ami lassan már november elején-közepén elkezdődik?
Pedig van ilyen. Az egyik barátnőm pl. olyan tehetséges, olyan őszinte adventező és karácsonyozó, hogy minden évben irigykedve gondolok rá ilyenkor. Árasztja magából az ún. autentikus karácsonyi hangulatot, hamis hang nélkül. Szívmelengető.
Azt sem tudom nagyon hová tenni, hogy a világ a feje tetejére áll és az emberek meghülyülnek mindössze két nap miatt. Ami nálunk kb. ugyanúgy zajlik mint a többi 363. Annyi különbséggel, hogy felteszem a karácsonyi abroszt...
A karácsonyi sütiket viszont tökre szeretem. Ez itt fent svájci leckerli, amit egész decemberben lehet kapni a helyi pékségben. A péknek van valami kapcsolata a germán konyhával és hagyományokkal; velem például állandóan németül akar beszélni (nem beszélek németül).
Ma sztrájkolnak a tanárok, mert a kormány be akarja vezetni azt a szabályt, hogy ha egy tanár betegség miatt hiányzik, akkor az első három napra nem fizetnének neki semmit. Eddig ez csak az első napra volt érvényes. Beszélgettünk erről egyszer Boni barátjának szüleivel, akik tanárok. Elmondtam nekik, hogy az én munkahelyemen ez abszolút nincs így, sőt, ennek szinte az ellenkezője igaz: évi 12 nap betegszabit igazolás nélkül is ki lehet venni (igaz, nem egyben), a fizut meg ugyanúgy megkapjuk.
Boni barátjának szülei tökre fel vannak háborodva a kormány eljárásán. Ha az ember beteg, akkor nem tehet mást, mint hogy elmegy betegszabira, nem igaz? Miért kapjon kevesebb fizetést azért, mert az önhibáján kívül beteg? Szerintem ők is sztrájkolni fognak ma.
Nekem is igazságtalanságnak tűnik a dolog. Ráadásul a három nap elteltével is csak a fizetésük 90%-át fogják kapni, amíg a betegségük tart. Ez az új szabály azokat a tanárokat fogja „büntetni” úgymond, akik nem tehetik majd meg, pénzügyi okokból, hogy megbetegedjenek. Betegen fognak tanítani? Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség erre az újításra. Így akarnak pénzt bekasszírozni az állami költségvetésbe vagy esetleg túl sok a betegségnek álcázott, felesleges hiányzás a francia közoktatásban?! Így próbálnak meg gátat vetni a lógásnak?
Kedd este újra találkoztam ezzel az anyukával a zenesuliban, mert a fiaink négykezest fognak játszani, arra gyakoroltak. Mi a folyosón beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy van. Így válaszolt:
– Jaj, ne is kérdezd, nagyon fáradt vagyok – mesélte vidáman. – Durva ez az év vége... azt hiszem, holnap nem megyek be tanítani, beteget fogok jelenteni!
Amikor meséltem az egyik barátnőmnek, hogy a Fro-ban a középiskoláktól kezdve 0–20-ig vannak a jegyek, nagyon meglepődött, mert, mint mondta, szakmai körökben elfogadott tény, hogy az 1–6-os rendszer a legjobb, mert a legigazságosabb. Azt hiszem, azt mondta, hogy ez a skála teszi lehetővé a legjobban a minősítést úgy, hogy ne szankcionálja nagyon a rossz tanulókat.
A francia rendszer úgy néz ki, hogy ez a húsz pont azért fel van osztva különböző kategóriákra: elég jó (12 vagy 13), jó (14 vagy 15), nagyon jó (16-tól). A rendszer egyik furcsasága magyar szemmel az, hogy az elégtelen (0–9?) osztályzat is különböző minősítést kap, tehát létezik jobb meg rosszabb elégtelen is (magyarán nagyon szar meg kicsit szar dolgozat). Egy 0-ás meg egy 9-es feleletnek nem ugyanaz a súlya, ez első pillantásra látszik is, hát még amikor átlagot számolunk.
Boni sulijában például 2023-ban a vizsgaátlag 12,1 volt. Azaz elég jó, pedig ugye milyen kevésnek tűnik ez a húszhoz képest? És ez egy jó suli! Nekem az egyetemen nagyon nehéz volt megszoknom azt, hogy a 12-es jó jegynek számít (második furcsaság).
A rendszerből következő harmadik furcsaság az, hogy itt nincs kitűnő bizonyítvány. Sem a szó, sem a mögötte lévő fogalom (koncepció) nem létezik: egyrészt olyan itt nincs, hogy valaki tökéletes legyen, másrészt pedig olyan sincs, hogy két jó tanuló tudása, felkészültsége és teljesítménye egyforma legyen.
