Micsoda sorsok!

Régen olvastam ennyire magával ragadó könyvet, mint a Vadhattyúk. Faltam. Szoptatás alatt, után, hajnalban stb., egyszerűen nem lehetett letenni. A könyv egy család életén keresztül mutatja be a XX. század Kínáját, azaz elnyomások, (polgár) háborúk, diktatúra, éhínség stb. sorozatát. Külön érdekesség, hogy noha egy kínai (nő) írta, kifejezetten a nyugatiaknak szól, az eredeti nyelve angol. Ezért sok helyen megmagyarázza a kínaiak számára egyértelmű, de a nyugatiak számára nem ismert jelenségeket. Pl. most jöttem rá, hogy Észak- és Dél-Kína között akkora a kulturális, mentalitásbeli, gasztronómiai stb. különbség mint mondjuk Svédország és Portugália között.

Ha kínaiakra  mint a gagyi cuccokat előállító, a szegényeket kizsákmányoló, olcsó kifőzdéket üzemeltető, Európát elárasztó népsége gondolunk (én így szoktam gondolni, bevallom), akkor erről a kommunizmus tehet, amely szisztematikusan elpusztította Kína hatalmas kulturális örökségét. A legelképesztőbb rész a könyvben a kulturális forradalomnak nevezett embertelen tisztogatás volt, amelyben semmi kulturális nem volt, viszont évekre működésképtelenné, kegyetlenkedések és erőszak színterévé változtatta Kínát. Egy ponton már meg is kérdőjeleztem a történet hihetőségét. De ha csak a fele igaz, az a korszak már akkor is maga volt az iszony. Ha az 50’-es évek Magyarországán a helyzet tized annyira volt súlyos, akkor már megértem Szabó Magdát, hogy miért nem akart soha gyereket (amely opció mindig is elképesztett).

Nem is a kínzások és az öldöklések voltak hihetetlenek, hanem az az hatalmas agymosás, amelynek révén az írónő pl. 24 éves volt, amikor egyáltalán elkezdett kételkedni Mao Ce-tungban – miután gyerekkorában végignézte, hogyan hurcolják meg a szüleit. Mao nyilván hisztérikus őrült volt, hiszen egyetlen normális ember sem szeretné gondolom, hogy szobrokat emeljenek neki, idézeteket skandáljanak tőle stb. stb. És egyetlen gonosz elmebeteg őrjöngése egy egész országot térdre kényszerített. Különféle manipulációval, propagandával és megfélemlítéssel elérte, hogy az emberek sematikusan gondolkozzanak és meg se próbálkozzanak az ellenállással.

Kínában a könyvet a mai napig tilos kiadni. Nem tudom megállni, hogy ide ne másoljak néhány sort belőle:

„Csak azzal törődtem, hogy valahogy megpillanthassam Mao elnököt. [...] Láttam Mao egyenes hátát és széles mozdulatokkal integető jobb karját. De egy pillanat múlva már el is tűnt. Elkapott a kétségbeesés. Ez minden, amit Mao elnökből láthattam? [...] A mellettem lévő lány megszúrta jobb kezének mutatóujját, és vért sajtolt ki, hogy írhasson valamit egy szépen összehajtogatott zsebkendőre. Szóról szóra tudtam, hogy mit fog írni. Bevált vörösgárdista-gyakorlat volt, és a kendőt aztán közszemlére tették ad nauseam: ’Én vagyok a világ legboldogabb embere! Láttam Nagy Vezérünket, Mao elnököt!’ Ahogy néztem a lányt, egyre nőtt bennem az elkeseredés. Úgy éreztem, nincs értelme az életemnek. Egy gondolat villant át az agyamon: lehet, hogy öngyilkosságot kellene elkövetnem?”

Nektek mi volt az a könyv, amit legutoljára úgy olvastatok, hogy nem tudtátok letenni?

Embersűrűs, gigászi vadonban

A múlt héten fél nap szabit vettem ki, hogy bemejnek a városba. (Szerencsére a főnök másik beosztottja bevállalta, hogy helyettesít!) A nap úgy kezdődött, hogy 7-kor megszoptattam Bonhomme-ot, majd miközben ő visszaaludt, én megreggeliztem, közben pedig sterilizáltam a fejőgépes cuccokat. Utána párhuzamostan tejet fejtem és babát szórakoztattam. Mire lefejtem 120 ml-t, Bohomme újra megéhezett és egy idő után vad üvöltésbe kezdett. Nem volt mit tennem, odaadtam neki az üres cicit, amin ő elnyammogott és így sikeresen lenyugodott, majd elaludt. Közben pedig el kellett volna indulnom, de akárhányszor csak a kanapéról való fölállás első mozdulataiba belekezdtem, felpattant a szeme és sírva fakadt. Egy idő után arra gondoltam, hátha összegyűlt már annyi tej, hogy enni is tudna, szóval odakínáltam neki a másik mellet is, amiből megevett kerek 30 ml-t. Persze nem érte be ennyivel, én pedig egy bőgő kisbabával nekiálltam megkeresni a GPS-emet és feltölteni a telefonomat. Annyira ideges voltam, hogy Z-t is meggyanúsítottam, hogy megint vizes kézzel fogta meg Bonhomme-ot (van egy olyan hülye szokása, hogy kézmosás után nem töröl kezet, frászt kapok tőle), de aztán rájöttem, hogy szegény gyerek bekakilt, mert reggel óta nem tettem tisztába.

Ezen a ponton arra gondoltam, hogy nem megyek én sehova, a gyerek sír, GPS nélkül nem találok el sehová, és már különben is elmúlt dél. Aztán lenyugodtak a kedélyek, a GPS persze a kocsiban volt, Bonhomme-ot tisztába tette az apja és amikor elindultam, épp melegítette a két órával előbb lefejt tejet.

Úgyhogy végül elmentem Párizsba zsezsegni. Ez abból állt, hogy megebédeltem egy bisztróban, sétáltam a városban, kirakatokat nézegettem, könyvesboltokban mezgereltem, kávéztam, vettem három filmet és egy zenei válogatás CD-t - szóval semmi különös, mégis isteni volt. Most voltam először ilyen hosszan ilyen távol Bonhomme-tól: eddig max. 4-5 órát és 30 percnyi autóútnyit távolodtam el tőle.

Persze folyamatosan tartottuk a kapcsolatot Z-vel telefonon, mert mindenféle nehézségek merültek fel, pl. hogy milyen kardigánt adjon a gyerekre, ha kiviszi (semilyet, a pulcsira nem kell) és hogy hogyan melegítse fel a mélyhűtött tejet, mert ő azt olvasta a neten, hogy már előző nap ki kellett volna fagyasztani. Már kavarta volna be a tápszert! De minden sikeresen megoldódott, és mindhárman szerencsésen túléltük a kalandot.

Kellenek az ilyen kis kirándulások. Még akkor is - és most nem panaszkodni akarok, pláne nem Z-t kritizálom, mert szuper apuka és minden kétség nélkül rá merem bízni Bonhomme-ot - szóval még akkor is, ha a koszos edények a nap folyamán nem tevődtek bele a mosogatógépbe, a vacsora nem főződött meg, a szennyes nem került bele a mosógépbe, a kakis body nem mosódott ki (ki kellett dobni) és a cumisüveg akkor is ott állt az asztalon, amikor este megérkeztem. Szóval az esti műszak húzós volt, de még így is megérte!

Négy hónap

Nem tudom, hogyan számolódik, hozzá kell-e adni azt a három hetet, amivel előbb született meg? Ha nem, akkor Bonhomme ma négy hónapos. De szerintem ilyen pici korban még hozzá kell számolni, legalábbis a mosollyal kivárta azt a plusz időt (azaz nem nyolc hetesen, hanem kicsit később kezdett el mosolyogni).

A mosoly volt az első, amit nagyon vártam. Emlékszem, nézegettem a neten, hogy kb. mikor kezdenek el mosolyogni a csecsemők. Frusztrált voltam, hogy míg mi zúdítjuk rá a szeretetünket, addig fogalmunk sincs arról, vajon ő csíp-e egyáltalán bennünket. Amióta viszont úgy indítjuk a napot, hogy teljes erőből ránk vigyorog, dupla annyi energiám van, mint eddig. Kell is, mert az első két hónaphoz képest sokkal több a tennivaló, nap közben szinte mindig ébren van, és szórakoztatni kell.

Azt nem tudom, mikor nőtt meg ennyire. Nem arról beszélek, hogy kis hurkás vasgyúró lett belőle, aki akkorákat rugdos a lábával pelenkázás közben, hogy félre kell állnom. Hanem hogy mióta tudja ennyire, hogy mit akar? Emlékszem, még karácsonykor is oda tettük, ahova mi gondoltuk, és ott is maradt. Most meg már hangosan méltatlankodik, ha valami nem úgy van, ahogy szeretné.

Nem szeret egyedül lenni, nem szereti az ágyát és a papírzörgést. Amit imád: ha beszélünk vagy éneklünk hozzá. Szinte olyan érzése van az embernek, hogy ő is el szeretné mondani a magáét, amit amúgy csecsemőnyelven meg is tesz. Mostanában kezdte el tudatosan megfogni és a szájába venni a tárgyakat. Néha elrontja és a levegőbe markol, ilyenkor irtó édes, mert a semmit is a szájához húzza.

Nagyon jó ez a négy hónapos kor. Már látom, hogy nem lesz mindig ilyen leányálom a babázás, mire kitavaszodik és elkezd kúsznimászni, kezdhetem majd a napot egy kiadós porszívózással-felmosással. Arról nem is beszélve, hogy az etetés sem lesz annyira egyszerű, hogy csak úgy rátelepedek a kanapéra Bonhomme-mal, a könyvemmel meg a szótanuló kártyáimmal.

Gyereknevelésben fő elvünk továbbra is a kemény elhatározás és a következetesség

Rendhagyó önéletrajz

1. Születtem a nyúl és a skorpió jegyében, óvodai jelem a katica volt.

2. Családi állapotom: férjezett, de ezt mindig elfelejtem. 

3. Húsz évig jártam nappali képzésre, és ezután olyan foglalkozásom lett, amelyet nem tanultam. 

4. Szakmám olyan, mint a fényképezés: ízlés és rutin az alapja, ezért szinte mindenki ért hozzá, de nagyon jól csak kevesen csinálják.

5. Gyakran attól félek, hogy én is az első csoport táborát gazdagítom, jobb napjaimban viszont úgy gondolom, hogy mégiscsak a második kategóriába tartozom.

6. Hobbim az úszás, de a reuma törvényei miatt lassan egy éve nem voltam usziban.

7. Mostanában azon gondolkodom, hogy beiratkozom klasszikus gitárt tanulni – erről majd bővebben!

A felkérést Anditól kaptam, én Adrinak, Bellnek, Franciakulcsnak, Isoldénak, Martine-nak és Mimózának adom tovább! (hét tetszőleges dolgot kell mondani magatokról, ha van kedvetek)

Szerelem

Nagyon el fogjuk kényeztetni ezt a gyereket. Nem is tudom, hogyan nem lehet nem elkényeztetni egy gyereket. Hogyan utasítsunk neki vissza bármit is? Néha elhatározzuk, hogy kicsit próbáljuk nevelgetni, végülis elmúlt már 3 hónapos, szóval hogy nem vesszük fel az első nyikkra. Meg a másodikra sem. Tanuljon meg várni egy picit, ne türelmetlenkedjen.

Általában egyikünk sem tudja a gyakorlatba átültetni ezt az elvet. Ha az egyikünknek mégiscsak sikerül, akkor a másik persze nem bírja ki, és odarohan felvenni a kis szerencsétlent (mert ilyenkor az ember úgy gondolja, hogy nyilván szerencsétlen és boldogtalan az a kisbaba, aki legörbülő szájjal hüppög, és persze rögtön meg kell vigasztalni). Na most, kérdezem én, hogy lesz ez, amikor két éves lesz? Meg négy?

Ez a késői szülés átka eredménye: az ember sokkal több mindent ráhgy szerintem a gyerekre, mint fiatalabb korában tette volna. Én eddig csak egyszer vesztettem el a türelmemet, Z. egyszer sem. Mert végülis mit számít, ha csak ölben szeretne elaludni? Meg ha nem akar egyedül feküdni a játszószőnyegén? És ha azt szeretné, hogy bohóckodjunk neki és hatvanadszor is elénekeljük az Egyszer egy királyfit, az összes versszakkal együtt? Hát istenem, volt 38 kényelmes évem, most aztán mindez igazán semmiség...

Bonhomme két rabszolgája

Mi lesz Bonhomme foglalkozása, ha fölnő?

Bonhomme nagyon szeret:

- nézelődni. Hosszan és figyelmesen tanulmányozza az ajtókat, az ablakokat, a lámpákat és a lépcsőkorlátot. Kíváncsian kikukucskál a vállunk fölött, és ha úgy fogjuk, hogy nem lát ki, akkor hangosan méltatlankodik.

- beszélgetni. Imádja az arcokat, ha beszélünk hozzá visszaválaszol, magyaráz, csacsog (ááárrrrr-hőőőő-gííí), be nem áll a szája.

Lehet, hogy nem is karmester* lesz, hanem inkább .... házmester!

*Régebben állandóan vezényelt.

Az alvásról (2.)

Az ösztöneimre és a józan észre hallgatva, meg a lehetőségeket és a korlátokat figyelembe nézve az alábbi kompromisszumos megoldásra jutottunk. Nincs még napirend, fő csapásirányok vannak:

Bonhomme 7 körül ébred először, éhesen. Megszoptatom és visszateszem aludni, mert én még álmos vagyok. 8-9 között ébred újra, türelmetlenkedik, zsinatol, már nagyon ki szeretne jönni az ágyából. Tisztába teszem, átöltöztetem, majd rárakom a játszószőnyegre és innentől kezdve van fél-egy órám, mert Bonhomme ilyenkor magában sikongat és kurjongat (irtó édes). Ez a nap legfixebb programja, szinte mindig így zajlik. 10 körül, amikor már jól megunja, megszoptatom és együtt alszunk a kanapén kb. egy órát (ő a mellkasomon). Ez a része a napnak ISTENI. A fülembe duruzsol a rádió, rajtam szuszog egy kismanó. Ha felébred és még kér, újból adok neki enni, így van reményem arra is, hogy nyugodtan tudok ebédelni (és még én nem akartam igény szerint szoptatni!)

Majdnem minden délután 2-3 körül elviszem sétálni (én sétálok, ő alszik). Itt jól el kell találni azt az időpontot, amikor már emésztett egy kicsit (nem akarom teli gyomorral döcögtetni a babakocsiban), viszont még nem nyűgös (aki próbált már ordító csecsemőt anorákba öltöztetni, az tudja miről beszélek). Ha sikerül, akkor ahogy beteszem a babakocsiba elalszik. Az esetek többségében mire kiérünk az utcára már alszik. Néha előfordul, hogy még az utca végén is nyitva a szeme és/vagy sír, de az még soha nem történt, hogy vissza kellett volna fordulni. Egyébként a 4É módszer azért sem válna be nálunk, mert hiába szoktatnám rá arra, hogy egyedül aludjon el az ágyában, ha délutánonként meg egy órán keresztül ringatom a babakocsiban.

Tartozom egy vallomással is, elsősorban 8-10 évvel ezelőtti önmagamnak. Két közeli barátnőm egy héten belül szülte az első kislányát: míg Petrának soha nem volt gondja az alatással (megtanította a babát elaludni), addig Annának a második gyereke már 6 éves volt, mikor önállóan el tudtak aludni. Anna gyakran a panelban tologatta a gyereket babakocsistul, hogy elaludjon. Persze pökhendi módon megfogadtam, hogy (naná!) én majd a Petra-féle módszert alkalmazom. Nos, amikor esik az eső és nem lehet kimenni, én bizony beteszem Bonhomme-ot a babakocsiba és szégyen ide, elvek oda, de addig tologatom a lakásban, amíg el nem alszik... ami egyébként nem olyan hatékony, mintha az utcán tenném ugyanezt, mert hamarabb felébred, de már ez is valami.

Szóval séta után még simán alszik egy órát a kertben, vagy ha akkor ered el az eső, a lakásban (nem vetkőztetem le, kinyitom az ablakot). A nap további részére nincs kidolgozott haditervünk, szinte mindig máshogy alakul, de aludni már nem szokott. Van az estének egy olyan pontja, amikor elkezd nyűgösködni, általában akkor szoktuk fürdetni, mert azt nagyon megszerete - vagy mi lettünk profik. Általában 10 körül tesszük le aludni. változó, hogy hogyan alszik el: vagy rögtön beájul, vagy altatjuk egy kicsit, de ez már soha nem vészes.

Éjjel egyszer-kétszer fel szokott ébredni, de evés utén simán visszaalszik. Néha átalussza az éjszakát, ilyenkor Z. kelt fel engem: Hé, Tamko, ébredj! Nincs a gyereknek semmi baja szerinted, nem beteg?? Miért alszik ilyen sokat??

Tényleg úgy van, ahogy mondják: eddig elveim voltak, most gyerekem van!

Tündérbájú csecsemők

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon ritkán gondolok arra, hogy a kisfiam volt az, aki 9 hónapig lakott a méhemben. Hogy tőle származtak a dudorok és a hullámzások a hasamon. Az elején sokszor belegondoltam, főleg azalatt a három hét alatt, amíg még bent kellett volna lennie, de már kint volt – hihetetlennek tűnt, hogy egy ekkora baba ott elférjen -, de mióta megnőtt, nem nagyon szokott ez az eszemben járni. Pedig a szülésre gyakran gondolok. Mondjuk a szülés még mindig annyira szürreális az emlékeimben, mintha meg sem történt volna, hanem filmen látom.

Ezért is érzem úgy, hogy egy örökbefogadott kisbabát is simán tudnék ugyanígy szeretni. Nem tudom, honnan származik ez a nagy szerelem, de szerintem nem onnan, hogy én hordtam ki és én szültem meg Bonhomme-ot. Lehet, hogy onnan, hogy cuki? Mióta megszületett, egyébként minden csecsemőt szépnek látok, mert felismerem bennük, a mozdulataikban vagy az arcjátékukban Bonhomme egy-egy vonását.

Két dolog zavarna talán az örökbefogadásnál. Az egyik, ismeretlen emberek vonásait kellene felfedeznem a gyerekem arcán. Bár lehet, hogy ezt azért érzem így, mert Bonhomme mindkettőnkre nagyon hasonlít (elsősorban rám - vicces mostanában a gyerekkori képeimet újra nézni-, és ahogy változik, egyre jobban emlékeztet Z-re is). A másik pedig, ha idősebb, 2-3 éves gyereket fogad örökbe az ember, és akivel kimarad ez a közösen eltöltött pici babakor, akit nem lát az ember szuszogó csomagból értő kisbabává változni.

Más: gyakran gondolok arra is, hogy mennyire megértem azokat a nőket, akik pasi híján spermadonortól esnek teherbe egy bizonyos életkoron felül. Ha Z. kiszállt volna a lombikos tortúrából, úgy gondoltam, én is ezt az utat választottam volna, mert minden áron szerettem volna kisbabát. Pasi mindig, minden életkorban akadhat, gyereket szülni meg ugye… na, de tudjátok.

Mostanában ez is annyiszor megfordul a fejemben. Hogy mennyire nehéz lehet egyedülálló anyukaként. Nem a fizikai oldal tűnik annak, inkább a lelki. Mert segítséget szerezni gondolom pénz és szervezés kérdése. De én annyira örülök annak, és akkora hatalmas megkönnyebbülést jelent, hogy nem csak én imádom a gyerekemet, hanem van még egy másik ember is a világon, aki ugyanígy szereti és ugyanúgy megtenne bármit érte, mint én. Akivel néha összenézünk és megállapítjuk olvadozva, hogy annyira gyönyörű ez a baba, hogy az már fáj. 

Ezt ismeritek?

Ez a természet cselszövevénye

Szeretni kell…

Meghalni érte,

De inkább élni, szolgálni őt,

A tündérbájú csecsemőt.

Hát mosolyogj, kis földi angyal,

Mosolyod gyógyít és vigasztal

Mint a tavaszi napsugár,

Mint a gyümölcsérlelő nyár

(Várnai Zseni)