Régen olvastam ennyire magával ragadó könyvet, mint a Vadhattyúk.
Faltam. Szoptatás alatt, után, hajnalban stb., egyszerűen nem lehetett letenni.
A könyv egy család életén keresztül mutatja be a XX. század Kínáját, azaz elnyomások,
(polgár) háborúk, diktatúra, éhínség stb. sorozatát. Külön érdekesség, hogy noha
egy kínai (nő) írta, kifejezetten a nyugatiaknak szól, az eredeti nyelve angol.
Ezért sok helyen megmagyarázza a kínaiak számára egyértelmű, de a nyugatiak
számára nem ismert jelenségeket. Pl. most jöttem rá, hogy Észak- és Dél-Kína között
akkora a kulturális, mentalitásbeli, gasztronómiai stb. különbség mint mondjuk
Svédország és Portugália között.
Ha kínaiakra mint a gagyi cuccokat előállító, a
szegényeket kizsákmányoló, olcsó kifőzdéket üzemeltető, Európát elárasztó
népsége gondolunk (én így szoktam gondolni, bevallom), akkor erről a kommunizmus tehet, amely szisztematikusan elpusztította
Kína hatalmas kulturális örökségét. A legelképesztőbb rész a könyvben a kulturális
forradalomnak nevezett embertelen tisztogatás volt, amelyben semmi kulturális nem volt, viszont évekre működésképtelenné, kegyetlenkedések és erőszak színterévé változtatta Kínát. Egy ponton
már meg is kérdőjeleztem a történet hihetőségét. De ha csak a fele igaz, az a
korszak már akkor is maga volt az iszony. Ha az 50’-es évek Magyarországán a
helyzet tized annyira volt súlyos, akkor már megértem Szabó Magdát, hogy miért
nem akart soha gyereket (amely opció mindig is elképesztett).
Nem is a kínzások és az
öldöklések voltak hihetetlenek, hanem az az hatalmas agymosás, amelynek révén
az írónő pl. 24 éves volt, amikor egyáltalán elkezdett kételkedni Mao Ce-tungban
– miután gyerekkorában végignézte, hogyan hurcolják meg a szüleit. Mao nyilván hisztérikus
őrült volt, hiszen egyetlen normális ember sem szeretné gondolom, hogy
szobrokat emeljenek neki, idézeteket skandáljanak tőle stb. stb. És egyetlen gonosz elmebeteg őrjöngése egy egész
országot térdre kényszerített. Különféle manipulációval, propagandával és
megfélemlítéssel elérte, hogy az emberek sematikusan gondolkozzanak és meg se
próbálkozzanak az ellenállással.
Kínában a könyvet a mai napig
tilos kiadni. Nem tudom megállni, hogy ide ne másoljak néhány sort belőle:
„Csak azzal
törődtem, hogy valahogy megpillanthassam Mao elnököt. [...] Láttam Mao egyenes
hátát és széles mozdulatokkal integető jobb karját. De egy pillanat múlva már
el is tűnt. Elkapott a kétségbeesés. Ez minden, amit Mao elnökből láthattam? [...]
A mellettem lévő lány megszúrta jobb kezének mutatóujját, és vért sajtolt ki,
hogy írhasson valamit egy szépen összehajtogatott zsebkendőre. Szóról szóra
tudtam, hogy mit fog írni. Bevált vörösgárdista-gyakorlat volt, és a kendőt
aztán közszemlére tették ad nauseam: ’Én
vagyok a világ legboldogabb embere! Láttam Nagy Vezérünket, Mao elnököt!’ Ahogy
néztem a lányt, egyre nőtt bennem az elkeseredés. Úgy éreztem, nincs értelme az
életemnek. Egy gondolat villant át az agyamon: lehet, hogy öngyilkosságot
kellene elkövetnem?”
Nektek mi volt az a könyv, amit legutoljára úgy olvastatok, hogy nem tudtátok letenni?