Tetőtől talpig regényhősnek érzem magam

Jaj, nagyon izgatott vagyok. A cég belső honlapján kiírták álmaim állását, a munkavégzés helye ráadásul az álmaim városa (=Párizs). Júliusi kezdéssel. Három évre. Ez a lehetőség olyan ritka, mint a fehér holló. Az első gondolatom az volt, hogy vajon milyen hosszú a (lombik) várólista Párizsban? Azóta viszont az jár a fejemben, hogy egy kis (na jó, NAGY) szerencsével úgy a magán-, mint a szakmai életem rendeződhetne rövid távon. Már látom magamat a boulevard St Germain-en nagy hassal. Hiába intem magam óvatosságra (nem kellene beleélnem magam) nem megy, már azon gondolkodom, Z. otthon maradna-e egy 4 hónapos kisbabával (naná) (az ikrek gondolatát most valahogy most ejtettem, pedig az lenne ám a hab a tortán).

Ma lázasan motivációs levelet fogalmaztam, nem nehéz: nagyon motivált vagyok. Le fogom porolni a CV-met is, amihez 3 éve nem nyúltam hozzá. Április 18. a leadási határidő, aztán eldől, behívnak-e egyáltalán szóbelire. Szerintem egy lombiknyi esélyem van az interjúra és utána egy inszeminációnyi arra, hogy meg is kapom az állást. Szóval kevés. De van esélyem. Az állás annyira érdekes egyébként, hogy már az interjúra felkészülni is izgi lenne. Egyik feltétel pl. a francia kultúra beható ismerete. Ez olyan, mintha nekem találták volna ki. De meg kell erről őket győzni.

Beszéltem Miriammal is, a kérvényem még sehol, de azt javasolta, hogy ennek ellenére kezdjem el a kezelést, mert az engedély visszamenőleges hatályú. Huh. Szóval jövő héten mégiscsak indul a lombik. Jaj, nagyon izgatott vagyok.

Elnökválasztás másként, a végén tanulságokkal

Ez a harmadik francia elnökválasztás, amit szorosan figyelemmel kísérek. Olyan, mintha évszázadok választanák el a hármat egymástól, annyira más volt körülöttem a világ és én is annyira más voltam mind a három alkalommal. Most, hogy ismét kampánytól hangos a sajtó, gyakran gondolok 2002 és 2007 tavaszára.

2002-ben, azaz pont 10 éve (úristen) Párizsban laktam, egyetemista voltam és mellette baby-sitteltem. Szuper időszak volt, még nem (nagyon) görcsöltem semmin, se munkán, se gyereken, és iszonyú szerelmesek voltunk Z-vel. Az elnökválasztásból arra emlékszem a leginkább, hogy menniyre megdöbbentem, amikor Le Pen túljutott az első fordulón. Azt hiszem, nagyon naív voltam és addig soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egy extrém jobb oldali párt a második világháború után bárhol is ekkora százalékot érjen el (nagyon gyérek voltak a történelmi ismereteim is). Azóta persze tudom, hogy a szomszéd Imi bácsi is Jobbik-szavazó, de akkor szembesültem először azzal a ténnyel, hogy bárkiből válhat rasszista. A két választási forduló között, május közepén, szuper idő volt és ez kedvezett a sok Le Pen-ellenes felvonulásnak-tüntetésnek. Minden nap volt valami, emlékszem, egyszer az ablakból láttam egy tömeget elhaladni, transzparensekkel stb. Akkor az emberek nem egyszerűen sétálni mentek ebédszünetben, hanem felvonulni. Két légy egy csapásra. A kisfiú, akire vigyáztam akkor, egyszer ezzel fogadott tök komolyan: Tudod, én félek Le Pentől. (4 éves volt, a szülei nem voltak normálisak, hogy ilyen mondatokat adtak a szájába)

Öt év múlva, 2007-ben, már L*****ban éltem és komoly dolgozó nő voltam, haha. Ez is szuper időszak volt, Z.-vel már ingáztunk, de még új volt az egész. Az elnökválasztásból az maradt meg a legjobban, hogy mennyire sajnáltam a szerencsétlen François Hollande-ot. Ő lett volna a befutó a pártjában, de hirtelen megelőzte a saját felesége, aki ráadásul ott is hagyta őt, ha már ilyen sikeres lett, és összeált egy pasival. Szergény François, se feleség, se hírnév, csak a szégyen. A nő pár hónapig tündökölt, sokan hittek benne, de aztán szép lassan hülyét csinált magából (legalábbis így emlékszem, biztos árnyaltabb a kép). Ennek betetőzése a Ségolène Royale–Nicolas Sarkozy vita volt a tévében, amit izgatottan néztünk Z.-vel egy májusi vasárnap.

A mostani elnökválasztás kapcsán biztos a nőgyógyászokra, inszeminációkra stb. fogok visszaemlékezni. Meg arra is, hogy igazuk van a ősi kínai mondásoknak/nőklapjának/emlékkönyveknek, hogy nem szabad soha feladni és hogy minden lehetséges az életben: François Hollande komoly elnökjelölt, a második forduló sokak szerint Hollande–Sarkozy között fog lezajlani, hát nem fantasztikus? A nő nevét manapság elnéző mosollyal szokás kiejteni. Ha könyvet írnék (legyen az fikció vagy sem), biztos nem DSK-ról írnám, hanem erről a két emberről.  Minden lenne benne: szerelem, hatalomvágy, négy gyerek, közélet, konfliktusok, botrányos válás... Lenyűgöz ez a történet.

Az sem semmi, hogy Jean-Marie Le Pen nyugdíjba vonulása után pártját saját lánya vette át. Rémes család. Beigazolódni látszik az a mondás, hogy amilyen az apa/anya, olyan a lány, pedig nagyon remélem, hogy ez a legtöbbször nem így van. Mindenesetre sok ellenpéldát ismerek.

Utolsó, nem elhanyagolandó gondolat a téma kapcsán, hogy Carla Bruni 43 évesen szülte a kislányát. Nna.

Teljesen titkos terület

Soha senkinek nem szóltam e blog létezéséről*. Nem tudom, mi a szokás bloggerek körében, de én egyetlen közelállónak sem mondtam el, hogy blogot írok. Még utalni sem utaltam rá. Bár egyszer, amikor visszakérdeztem a dokinál, hogy pontosan mekkora is a tüszőm – úgy tűnik, ez a hét legfontosabb kérdése –, szívesen hozzátettem volna, hogy a blogom miatt kérdem, de persze nem csináltam hülyét magamból.

Az elején még fogalmam sem volt, hogy mit fogok írni ide, de azt már tudtam, hogy nem akarok senkinek se magyarázkodni a tartalmáról, esetleg miatta szégyenkezni, de számonkérni („Nem olvastad a tegnapi bejegyzésemet?!”) vagy elvárásoknak megfeleli sem. Izgi volt a gondolat, hogy lesz egy virtuális énem valahol, ami a valós énemtől különböző életet él. Ide nem írok le (eddig még legalábbis) bizonyos dolgokat, viszont nagy a hangsúly a teherbeesésen, lévén ez a blog témája. Az is tetszett, hogy azt a képet, ami a blogom alapján rólam kirajzolódik, saját magam alakíthatom bejegyzésekkel, kommentekkel, képekkel.

Később pedig jöttek azok a dolgok, amikről nem beszélhettem senkinek: Z. spermogrammja és a Sorstársnő. Nem is tudom, mi lett volna a blog nélkül, mert ezeket a dolgokat valahol ki kellett adnom magamból. Z. pl a húgával és D.-vel is megbeszéli a rossz spermaképéből fakadó problémáinkat, én viszont hallgatásra lennék ítélve, ha nem lenne itt nekem ez a tér. Ez viszont nem lehetett volna így, ha a blog nem lenne titkos. Mert úgy döntöttem, ha itt leírok valamit, az nem olyan, mintha elmeséltem volna valakinek, nem szegem meg ezzel az ígéretemet. Bár néha vannak lelkiismereti aggályaim, főleg Z. kapcsán, de el szoktam hesegetni őket.

Pár hónapja viszont egyre nagyobb a gyanúm, hogy engem olyan valaki(k) is olvas(nak), aki(k) ismer(nek). Nem vagyok egészen biztos benne, mert a statisztikai adatok nem túl részletesek, de valószínű. Vajon rájött-e, hogy ki vagyok? Szerintem nem nehéz kitalálni. Mindenesetre nem jelentkezett senki, úgyhogy vagy nem tudja, vagy pedig udvariasan a háttérben akar maradni.

Nemrég hosszan e-maileztem egy volt kolléganőmmel, teherbeesésről, munkáról, könyvekről és… blogokról. A végén úgy beszélgettünk Isoldéról és Mollyról, mintha személyesen is ismernénk őket, vicces volt. Erre most jött ez a medvebocs – IKL jól gondolta, nemhogy az orosz szöveget nem olvastam el, de azt sem vettem észre a nagy lendületben és lelkesedésemben, hogy egyáltalán van rajta szöveg –, szóval amit én gondolkodás nélkül, azon melegében (sebtében) megköszöntem-megválaszoltam-továbbadtam. Aztán esett le, hogy ha ez a bizonyos kolléganő olvassa Mollyt, akkor esetleg kíváncsiságból rákattint a blogomra (hiszen azóta megugrott ám a forgalom, Japán, Dél-Afrika stb.), és a három kijelentést olvasva azonnal és tuti rám ismer.

Ez a bejegyzés tehát E-nek szól, magyarázat arra, hogy miért nem fedtem fel magam korábban. Csak arra kérlek, ne szólj senkinek a blogról, hiszen bárki hamar beazonosítania. Persze nem lenne dráma, és noha imádtam anno a kávészüneti ártatlan pletykázgatásokat...de mégsem szeretnék témává válni.

* visszaolvasva eszembe jutott, hogy de, a pszichológusomnak elmondtam, hogy írom. De ő csak heti 45 percen keresztül tartozik hozzá az életemhez, ezért felejtettem el.

Coming-out

Ma este a tüszőimről akartam írni röviden, mert vannak érdekes és izgi fejlemények és holnap hajnalban megint korán kell kelni a méricskélés miatt...erre kaptam ezt a medvedíjat! Molly adta, akinek ezúton is köszönöm, és üzenem, hogy meg vagyok tisztelve. Erre jók egyébként a meddőségi problémák, mert ha simán teherbe estem volna, soha nem kezdtem volna blogot írni, és akkor soha nem kapok medvedíjat sztárbloggertől, csak olvasok némán.

A szabályok szerint három dolgot el kell mesélnem magamról. Arra gondoltam, hogy ez a játék jó alkalom arra, hogy eláruljam Három Nagy Titkomat, így a digitális énem hívebben tükrözi majd a valóságot. Ezek egyébként a való világban nem titkok, csak itt a blogban még nem írtam róluk, mert eredetileg meddőségi blognak indult, de belejöttem. Tehát:

1) Z. és köztem 26 év korkülönbség van (az ő javára, haha), ami azt jelenti, hogy ő már 62 éves. Ezért van Laren Bacall-kép az avatarom helyén, ő is pont ennyi évvel volt fiatalabb Humphrey Bogartnál. Végülis a pontos évet sokan nem is tudják a környezetünkből, mert Z.  jóval fiatalabbnak néz ki a koránál, de az nyilván mindenki számára világos, hogy nem egy generáció tagja vagyunk. Eddig ez különösebb problémát nem okozott, család, barátok, nőgyógyász, mindenki elfogad így minket 12 éve. Viszont hozzájárul ahhoz, hogy teljesen be vagyok kattanva a gyerektémára, hiszen logikus, hogy nem várhatunk éveket. Az, hogy miért vártunk ennyi időt, más tészta... és jó kérdés, gyakran én is felteszem.

2) Mi nem is lakunk (még) együtt! Illetve inkább úgy kellene fogalmazni: mi egyszerre két helyen is lakunk. Hét közben Brüsszelben, hétvégén Párizs mellett. Z. hét közben is gyakran van Párizsban munka miatt, olyankor én egyedül vagyok, és az egészben ez a legnehezebb, különben csak szervezés kérdése az egész.

3)  Z.-nek nemcsak három gyereke van (ezt már tuti írtam), hanem négy unokája is. Ez nagyon nagypapásan hangzik így leírva, vissza is olvastam többször, dehát ez van, nem lehet ezt szépíteni (kell-e?). A lányának egyébként fiú-lány ikrei születtek...lombik segítségével. Ezért van, hogy Z. hallani sem akart a lombikról sokáig és máig is ellenzi, hogy két embriót ültessenek be, mert úgy képzeli, hogy abból automatikusan ikrek lesznek.

Voilà! Remélem, nem sokkoltam senkit életünk részleteivel.

A szabály szerint tovább kell adnom a díjat három bloggernek, akit szívesen olvasok, és akinek meg kell köszönnie nekem a lehetőséget (legalábbis Molly ezt írja), hogy három döbbenetes és elképesztő hírértékű dolgot árulhason el magáról (ezt már én teszem hozzá, drámára és izgalomra szomjazó szemekkel, kíváncsiságtól furdaló oldallal, haha). Medvedíjat kap tehát:

- Ellie, akinek nagyon drukkolok a következő másfél hétben

- IKL, aki a világ legszebb szakmáját űzi tök lelkiismeretesen

- Berill, aki szuper családban neveli két gyönyörű kislányát

- és Jusztis, aki nem tudom honnan tudná meg, hogy díjat kapott, hiszen már sajna nem írja a blogját, de hátha valami csoda folytán idetéved és ír egy bejegyzést

...

Ha néha belegondolok abba, mi lesz, ha nem sikerül a lombik és nem születhet soha gyerekem, arra következtetésre jutok, hogy azt nem fogom tudni túlélni a fájdalomtól. A gyerek és az anyaság egész életemben hiányozna.

Hogyan lehet akkor túlélni egy valódi, megszületett és szeretett gyerek halálát? Tegnap egy belga iskolabusz sítáborból hazafelé karambolozott Svájcban. Több mint 20 kisgyerek vesztette benne az életét, ennyi anyának kell elfogadnia valahogy a... jaj, nem is tudom, a lehetetlent, a milliószor nagyobb fájdalmat annál, amitől rossz pillanataimban időnként félek.

Ma sok mindenkihez hasonlóan én is folyamatosan ezekre az ismeretlen nőkre, a megcsonkított családokra és szegény rövid életű kis manókra gondoltam. De senkivel nem beszéltem róla, mert mit is lehetne mondani.

120 dühös ember

Bent a munkahelyemen a levegő továbbra is puskaporos. A konspiráló kollégák médiuma most a Facebook, illetve folyton értekezleteket tartanak (mikor van idejük dolgozni??). A Facebook-csoportra valaki engem is feliratott (már sikerült leiratkoznom), így volt alkalmam betekinteni az elképesztő hangvételű beszélgetésekbe. Röviden: a drámát a Costa Concordia tragédiájához hasonlítják, a főigazgatót meg viaszból akarják megformálni és tűkkel megszurkálni. Emlékeztetőül: diplomás, több nyelvet beszélő emberekről van szó, akiknek a munkahelye nincs veszélyben, szóval a jelenség szó szerint elképesztő.

Annyit sikerül elérniük, hogy elhívták a főigazgatót egy egy órás csoportértekezletre, ami ezen a héten zajlott le. Erre én is elmentem, kíváncsiságból, főleg mert meg szerettem volna tudni, milyen fából is faragták ezt az új főigazgatót (még soha nem láttam). Nos, az egyetlen pozitívum, ami elmondható róla, hogy el mert jönni. Mert 120 felpörgött, az idegességtől vibráló ember kereszttüzében kellett (volna) válaszolnia jól kifundált kérdésekre. Az egész jól meg volt szervezve – naná, erre készültek hetek óta –, de a gyakorlatban egy nagy katasztrófa lett az egész. A kollégáim nem hagyták szóhoz jutni szerencsétlen pasit, csak mondták-mondták a magukét, kérdések helyett véleményeket formáltak össze-vissza, szervezetlenül, idegbetegen, mintha az életük függne a dologtól. A főigazgatóról meg kiderült, hogy fogalma sincs, konkrétan mivel foglalkozik a csoportunk, mik a munkamódszerek stb., szóval deákné vászna.

Süketek párbeszéde volt az egész, el is jöttem a vége előtt. Untam az egészet, nem bírtam nézni a pasit (aki láthatóan nem ismeri a rá bízott szervezetet) és nem bírtam hallgatni a kollégáimat, akik viszont rettegnek, hogy privilegizált helyzetüket fel kell esetleg adniuk. Ja, és nem is meséltem az átszervezés kapcsán megjelent új jelenségről sem, amelynek neve: folyosói pletykák. Erről majd legközelebb, ezen már végképp csak nevetni lehet!