Egy francia család (2.)

Ezen az őszön Z. családjának külföldre szakadt tagjai Franciaországban találkoznak: hárman jönnek Ausztráliából, ketten Amerikából. A tervek szerint meglátogatják a vidéki és genfi rokonokat is. A dolog hónapok óta szerveződik, bonyolódik, e-mailek jönnek-mennek, éjszaka a telefon- és skype-vonalak izzanak és úgy tűnik, lehetetlen lesz könnyedén lebonyolítani az egészet.

Persze én minden infót másod- meg harmadkézből kapok meg, és innen szemlélve úgy érzem, én vagyok a mesebeli bölcs öszvér: bárcsak én tarthatnám kézben a szálakat! Nemrég kiderült (de hogyan? és miért nem előbb?), hogy az amerikaiak hoznak magukkal egy harmadik személyt, egy barátot, akit nem is ismerünk. Mivel hat embert nem tudunk elszállásolni, az amerikai nővér megtelefonálta a genfi húgnak, hogy ők akkor szállodában alszanak majd. Mi erről jóval később értesültünk, és az amerikaiak napokig nem veszik fel a telefont: meg lettek volna sértődve? A nővér azt emlegeti fel, hogy bezzeg 2008-ban is blablabla.... Z. meg azt, hogy ugye 72'-ben is blablabla... Aztán a genfi húg azt is elárulja, hogy az ausztrálok mégsem mennek vidékre, ahol az amerikai nővér ex-férje várja az egész társaságot. Erre az amerikai nővér mérgesen közli mindenkivel, hogy akkor ő már meg is bánta az egészet, mert a lényeg úgyis az lett volna, hogy az auzsztálokkal találkozzon (akik közül az egyikük a fia) (de nem a volt férjtől). Erre Z. felhívta a brüsszeli unokaöccsöt (??), hogy megtudakolja, ki hová megy, ő pedig megerősítette az előző állítást. Közben az Air France megint szrájkol, és törlik az amerikai járatot. A genfi húg is lemondja a vidéki utat, mondván, hogy ha az ausztrálok nem lesznek ott... Z. végül felhívja az ausztrálokat, akik nem tudtak az egészről semmit: ők mennek vidékre, mégpedig a brüsszeli unokaöccsel! Na erre varrjon gombot valaki. Telefon a genfieknek, hogy mégis lesz vidéki út. Z. időközben végig azért rágja a fülemet, hogy az amerikai nővér és a volt férj új felesége majd jól összerúgják a port, és jól visszajönnek. Erre a problémára számos megoldást és magyarázatot gyárt - noha az is lehet, hogy nem lesz semmi konfliktus. Mi volt még? Ja igen, az amerikai nővér átküldi mindnekinek a brüsszeli unokaöccs e-mailjét, amiben állítja, hogy az ausztrálok nem mennek vidékre, és ebből kiderül, hogy az e-mail-folyamban az október 3-át október 6-ának írta valaki, innen a félreértés. Az ausztrál fiú felesége pedig állítólag még nem volt Párizsban, és az a hír terjeng, hogy inkább városnézne, mint vidékre temetkezne... Ja, és még: az amerikaiak egy hónapig maradnak, de csak két hétre bérelnek kocsit, az ausztrálok viszont egyáltalán nem mernek itt vezetni, mert nincsenek hozzászokva a(z ő szemszögükből) fordított közlekedéshez.

Jól indul, ugye? Mindenki holnap érkezik (az Air France-jegyet sikerült kicserélni), kíváncsiak várom, mi sül ki az egészből. De hogy végképp semmi se legyen egyszerű: három órás különbséggel érkeznek, kétszer kell kimenni a reptérre.

Az alvásról (6.) és a hisztiről

Z. elkapott valami náthát és hiába vigyázott, a rá jellemző alapossággal (maszk, kézmosás, puszimegvonás stb.) Boni mégiscsak megbetegedett. Nem tartott sokáig és nem is volt vészes, de mégiscsak ez volt az első betegsége. Két olyan éjszakánk volt, amilyennek én - még mielőtt lett volna gyerekem - a babázás első pár hónapját képzeltem és talán ez a két éjszaka volt az eddigi életének legnehezebbje (nekünk is és neki is). Nagyon rövid időszakokat, tíz, húszperceket (később órákat, kétórákat) aludt, majd fölsírt, mert nem kapott jól levegőt. Szoptatással tudtam csak visszaaltatni, reggelre viszont úgy fájt a mellem, mint kb. az elején.

És megint elromlott az (el)alvása. Mióta áll, azaz kb. egy hónapja, nem marad fekve az ágyikójában, legyen akármilyen álmos. Míg régebben elég volt pár percig simogatnom a hátát, most ez a módszer már nem működik. Áll és sír és közben baromi fáradt. Olyan is van, hogy elalszik 20 órakor, de 23 órakor (vagy hajnali 5-kor) meg felébred és játszani akar. Egy picit szoktuk hagyni sírni, ha halljuk, hogy nem kétségbeesett vagy kérlelő ez a sírás, aztán... az ölembe veszem és elaltatom. Jó hosszú ideig szokott tartani és az is előfordul, hogy ha egy fél mozdulatot teszek a könyvemért, máris felébred.

Másik bizonytalanságom forrása a hiszti. Nem ez az altatásos, mert nagyon bosszantó lehet, amikor valaki el szeretne aludni és nem tud - szóval ezt nem számítom hisztinek. De amikor az úrfi csak akkor hajlandó enni, ha közben szórakoztatják, azt hisztinek kategorizáltam. Tévé előtt szerintem tök jól megenné az ebédet és a vacsorát: az kell neki, hogy mindig legyen valami nézegetni- vagy tapogatni- vagy ütni- vagy tépnivaló a közelben. Egy ideig szorgalmasan hajolgattam az eldobált kanalakért, hogy legyen mivel játszania miközben csempészem a szájába a falatokat. De aztán fellázadtam. A reuma is közrejátszott, hogy mostanában nem tudtam a kanalakat felvenni, de meg is elégeltem: ne legyen már ez a rendszer, a normális. Viszont ha nincs kanál a kezében, nem eszik, szóval... elmondom neki százszor, hiába.

Az elmélet és a gyakorlat között tátongó szakadék miatt nem olvasok gyereknevelésről szóló könyveket, hiába ajánlgatnak barátnőim Vekerdy- meg Rasnchburg-köteteket. Mert hiába vannak nekem szép elveim: tilos kanalakat direkt ledobálni, cicit harapni, rendszeresen ölben elaludni, a való életben mindig találok neki kifogásokat. Mert mi van például, ha az a kanál mindig véletlenül leesik?

Család, opera, antiszemitizmus

(Avagy miért áll halomban a vasalnivaló és miért nem epiláltam már két hete?)

Évek óta állt a könyvespolcomon egy könyv, ami azon kívül, hogy 900 oldal, már a címével is elriasztott: Winifred Wagner – avagy Hitler és Bayreuth. Mert mi az, hogy Winifred? És miért nem Richard? Miért áll Hitler neve kisebbel, mintegy mellékesen, e rejtélyes Winifred után? A Bayreuth-ról, töredelmesen megvallom, már végképp nem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák.

Aztán nemrég, a Régóta a Polcon Álló Vastag Könyvek Elolvasásának Akciója keretében elővettem, beleolvastam, és az első pár oldal után alig bírtam letenni. Pedig nem fikció, nem is irodalmi mű, a szerző történész. Levelekből, régi újságokból, szemtanúk és rokonok elbeszéléséből stb. rekonstruálja Winifred Wagner, Richard Wagner fia feleségének nem mindennapi életét. Egyúttal pedig ad betekintést a 30-as és 40-es évek hitleri őrületébe, a háborúba és az utána következő évekbe, teljesen más szemszögből mutatva be a történelmet, mint ahogy azt megszoktunk. Nem semmi kutatómunka lehetett, a könyv nagy része egyébként idézet ilyen-olyan levelezésekből.

Winifred árvaházban nőtt fel. Annál nagyobb teljesítmény az, hogy később egy személyben felelt a bayreuth-i ünnepi játékokért, azaz végzett szinte felsővezetői feladatokat, a könyveléstől elkezdve a reklámon, a jegyek értékesítésén, a művészek leszervezésén keresztül egészen a vendégek fogadásáig és az étterem üzemeltetéséig. Antiszemita volt és náci, és ennek ellenére egy szimpatikus nő képe rajzolódik ki a nagyon alapos és árnyalt elemzésből. (Z. szerint ez a kijelentés tök durva, és tényleg az!) Személyesen ismerte és tegezte Hitlert, ami a háború alatt alkalmat adott arra, hogy (gyakran ismeretlen) zsidókat mentsen meg – ami még mindig nem mentség az antiszemitizmusra, de azért teljesen más fényben világítja meg ezt a nőt.

Az is érdekes volt, hogy Wagner zenéje még mindig mennyire meghatározza a leszármazottai életét: a bayreuth-i fesztivált most is Wagner-családtagok irányítják. Na meg a családi viszályok: kitagadás, örökségből kisemmizés, egymás furkálása, hazugságok, intrikák... hja, rengeteg pénzről és prezstízskérdésről van (volt) szó.

Könyv és adó

Ha az ember elkeseredik az otthoni politikai- és közélet siralmas színvonaltalanságán, akkor csak meg kell nézni, mi zajlik itt: kb. ugyanez. Semmit nem irigyelhetünk el a franciáktól.*

Ezen a héten másról sincs szó, mint Hollande szörnyen unszimpi volt nőjéről. Az egy dolog, hogy a köztársasági elnök egy másik tyúkkal csalta (ez is megér egy misét azért...), majd miután szakítottak, a nőnek mennie kellett az Élysée-ből. Ezzel egy csapásra vége lett kivételezett helyzetének a francia közélet színpadán, illetve vált szingli nővé. Biztos nem lehetett könnyű ezt feldolgozni és lehetett volna a szakítást elegánsabban csinálni, ez tény. De a szakítást elkönyvelni is lehetett volna elegánsabban:  a nő könyvet jelentetett meg Hollande-ról, kvázi bosszúból, amelyben állítólag kiteregeti a szennyest. Hát nem ciki? Beharangozták, hogy a megbántott férfi egy baloldali lapban holnap válaszol az őt ért támadásokra. Na most komolyan ennyire uborkaszezon van, hogy ráérnek ezek ezzel foglalkozni, ráadásul ország-világ előtt?

A másik ügy, ami lázban tartja a közvéleményt, egy országgyűlési képviselőt (Thomas Thévenoud) érint, aki tavaly részt vett annak a költségvetési miniszternek a parlamenti vizsgálatában, akit adócsalásért és pénzmosásért felfüggesztettek (igen! Költségvetési miniszter és adót csalt). Nos, most erről Thévenoud-ról  is kiderült, hogy nem fizet adót. Az ember esze megáll, hát kik ülnek ebben a parlamentben? Sőt, lakbért sem fizetett három éve... de ez még semmi. Ahelyett, hogy behúzná fülét-farkát, azzal érvel, hogy adminisztratív fóbiában szenved, ezért nem tudta kitölteni az adóbevallást és befizetni a pénzt.

Itt is hülyének nézik a választópolgárokat. És az, hogy ugyanezek a választópolgárok  rekord mennyiségben vásárolják Holland volt nőjének botránykönyvét, nem mentség semmire persze.

* Vagy talán a független állami rádió(ka)t, amely(ek)ben viszont tök színvonalasan járatják le ezeket a balfék közszereplőket.