Idén 53 könyvet (regényt, esszét, tankönyvet, képregényt, cikkgyűjteményt) olvastam el. A könyvek megoszlása:
– 85%: magyar nyelvű könyv (a többi francia)
– 79%: férfi írótól
– 75,5%: magyar szerzőtől (a többi: francia, olasz, cseh és orosz)
– 72%: már nem élő szerzőtől (28%: kortárs szerzőtől)
– 70%: fikció (azaz a témája egy megteremtett világ, nem a valóság hű mása)
– 62%: 20. században jelent meg
Ami azt jelenti, hogy 2019-ben leginkább magyar férfiaktól, 20. században megjelent regényeket olvastam. Az elolvasott könyvek 30%-át Kertész Imre írta, akitől idén újraolvastam a már ismert könyveit, és hozzávettem azokat is, amelyeket még soha nem olvastam. A Sorstalanság másodszorra is megfogott, nem hiába kapott Nobel-díjat, remekmű. Az egész Kertész-mánia egyébként onnan jött, hogy egy francia nő (csaj) írt róla egy biográfiát, amihez többször is meginterjúvolta, felkutatta a Berlini Akadémián található írásait, nagyon beleásta magát az életébe, és mielőtt ezt elolvastam volna, át akartam magam rágni Kertész életművén. Érdekesség, hogy a nő maga magyarul beszélt Kertész Imrével, de a könyvet franciául írta.
Aztán teljesen véletlenül a kezembe került ez a biográfia, amit egy volt igazságügyminiszter írt a nagymamájáról. Most fejeztem be. A szerző Kertész Imréhez hasonlóan, zsidó családban született 1929-ben (de ő még él!). Nagyon érdekes volt összehasonlítani a hasonló élethelyzetet (zsidótörvények, nyílt antiszemitizmus) a két különböző országban. A nagyanyjáról két döbbenetes tényt közölt, alig tértem magamhoz: az egyik, hogy miután negyvenévesen (1905 körül) Besszarábiából (mai Moldova) Franciaországba immigrált, soha többé nem tért vissza a szülőhazájába. Pénzük sem volt, de lehetősége sem nagyon: miután a cári Oroszország megszűnt, a nő hontalanná vált. De hogyan lehetséges, soha többé nem viszontlátni a szülőföldet?!
A másik pedig, hogy soha nem tanult meg írni-olvasni. Pedig ez zavarta. És az unokái ott tanultak meg a szeme előtt. Hihetetlen, hogy felnőtfejjel ennyire nehéz legyen megtanulni olvasni, amikor pedig a nyelvet félig-meddig elsajátította; amúgy az anyanyelve a jiddis volt. A könyv szerzője, ügyvéd, politikus, volt igazságügyminiszter nagyon nagy szeretettel és nosztalgiával beszélt a nagymamájáról (és Ella jutott eszembe, aki pont ezidőtájt kommentelte, hogy a kislánya esetleg nem lesz büszke a sikertelen, karriert be nem futott anyukájára. Íme egy ellenpélda.)
2019. december 29., vasárnap
2019. december 27., péntek
Csendélet egy pesti gangos házban, karácsony után
A lábosokban: halászlé, töltött káposzta
A zacskóban: kajaszállításhoz használt, ilyen-olyan mûanyag tálkák, dobozok, fedelek stb. kimosva, arra várva, hogy gazdájukhoz visszakerüljenek, a Fagyisdobozok Családon Belüli Vándorlásának íratlan szabályai szerint
2019. december 23., hétfő
Karácsonyi tervek és kívánságok
Nálunk már áll a fa, mert behódoltam ennek az itteni hagyománynak. Bonikám minden egyes nap olyan csalódott volt, hogy noha máshol már mindenhol van karácsonyfa (olyan szépen látszik esténként, másokhoz bekukucskálva), nálunk meg semmi, úgyhogy feldíszítettük. És azt is módosítani fogjuk, hogy mikor jöjjenek az ajándékok; nem 24-én este, hanem 25-én reggel! Így remélhetőleg elkerüljük az ajándékoktól megkergült és játszani akaró, frusztrált gyerek ágyba kényszerítését 24-én, viszont nyerünk majd egy csendes, legókkal molyoló napot 25-én.
A szentestét (kisbetű, ahogy a karácsony is!) megint hármasban töltjük, és szerintem idén ugyanúgy, ahogy tavaly, olyat főzök, ami mindhármunknak ízlik (ez a lényeg, nem?), és amit a mindennapokban nem csinálok, mert nekem ez már macerás: krumplifőzeléket tojáspörkölttel. Bonikámnak ez lesz a tipikus karácsonyi éltele!
Aztán a két utazós naptól eltekintve azt tervezem, hogy mindennap korán kelek, megeszem reggelire a mézaskalácsot/bejglit/rugelach-t, majd visszafekszem olvasni egy órát!
Addig is még lefordítok egy adag szöveget, megtörök három véka mogyórót... és mindenkinek, régi olvasóknak és újkeletű ismerősöknek, kommentelőknek és csendben maradóknak, nyilvános és titkos bloggereknek egyaránt kellemes ünnepeket kívánok!
A szentestét (kisbetű, ahogy a karácsony is!) megint hármasban töltjük, és szerintem idén ugyanúgy, ahogy tavaly, olyat főzök, ami mindhármunknak ízlik (ez a lényeg, nem?), és amit a mindennapokban nem csinálok, mert nekem ez már macerás: krumplifőzeléket tojáspörkölttel. Bonikámnak ez lesz a tipikus karácsonyi éltele!
Aztán a két utazós naptól eltekintve azt tervezem, hogy mindennap korán kelek, megeszem reggelire a mézaskalácsot/bejglit/rugelach-t, majd visszafekszem olvasni egy órát!
Addig is még lefordítok egy adag szöveget, megtörök három véka mogyórót... és mindenkinek, régi olvasóknak és újkeletű ismerősöknek, kommentelőknek és csendben maradóknak, nyilvános és titkos bloggereknek egyaránt kellemes ünnepeket kívánok!
Ez Pettson házának indult, de nem volt erőm megcsinálni a kaput. Talán jövőre!
2019. december 20., péntek
(Karácsonyi) meglepetés
Ért már pár meglepetés gyereknevelés kapcsán, de a mostani a legkellemetlenebb. Meg voltam döbbenve, amikor kiderült, hogy az emberek nagy részének nincs és soha nem is lesz semmiféle strukturális, rendszerszintű megoldása arra, amikor a gyerek beteg, és hogy ad hoc módszerekkel, innen-onnan lecsippentett szabikkal sakkozva, munkát átszervezve vagyunk kénytelenek megoldani a bölcsis-ovis vírusoktól lázas, beteg, kiütéses, köhögős stb. gyerek felügyeletét.
Aztán azon is meglepődtem, hogy Boninak milyen kifejlett, zsigerekből jövő, veleszületett ízlése van, és hogy mennyire nehéz ezt befolyásolni, formálni – beszéljünk akár kajáról vagy színekről, zenéről, filmekről vagy mesékről.
De arra én már tényleg nem számítottam, hogy így szülőként, felnőttfejjel micsoda kicsinyes vitákba kényszerülök belemenni, és saját meggyőződésem ellenére milyen nívótlan acsarkodásba züllök bele más felnőttek részvételével olyan dolgokról, hogy ki kezdte a verekedést, ki szokott odamondogatni, ki lökte meg először a másikat, és hogy egyáltalán: ki a hibás, Boni vagy az ő fiuk?
És ahelyett, hogy együtt tisztáznánk a dolgokat, tüntetőleg elhúzzák a gyereküket Bonitól, ha megjelenünk az iskola előtt, és a hátunk mögött levélben bepanaszolják Bonit az igazgatónőnél... komolyan, megáll az ész.
Aztán azon is meglepődtem, hogy Boninak milyen kifejlett, zsigerekből jövő, veleszületett ízlése van, és hogy mennyire nehéz ezt befolyásolni, formálni – beszéljünk akár kajáról vagy színekről, zenéről, filmekről vagy mesékről.
De arra én már tényleg nem számítottam, hogy így szülőként, felnőttfejjel micsoda kicsinyes vitákba kényszerülök belemenni, és saját meggyőződésem ellenére milyen nívótlan acsarkodásba züllök bele más felnőttek részvételével olyan dolgokról, hogy ki kezdte a verekedést, ki szokott odamondogatni, ki lökte meg először a másikat, és hogy egyáltalán: ki a hibás, Boni vagy az ő fiuk?
És ahelyett, hogy együtt tisztáznánk a dolgokat, tüntetőleg elhúzzák a gyereküket Bonitól, ha megjelenünk az iskola előtt, és a hátunk mögött levélben bepanaszolják Bonit az igazgatónőnél... komolyan, megáll az ész.
2019. december 19., csütörtök
Ajándék pedagógusoknak
Jaj, de borzasztóan utálom ezt az év végi (naptári év ÉS tanév!!) óvőnőknek-tanítónőknek történő ajándékozást! Ebben baromira nem értünk egyet Z-vel: szerinte ajándékozni illik, mindenki így csinálja, ne lógjunk ki a sorból. Tudni kell, hogy ő amúgy is kényes a jómodorra meg az illemtanra; ha egy család jön vendégségbe hozzánk ebédelni, akkor 60 emberre főzünk, ha mi megyünk valahova, akkor a legnagyobb tortát vesszük meg a pékségben – a bort például rendre az ár alapján választja ki (ő nem iszik).
Itt az a szokás, hogy az óvó- és tanítónőknek kétszer (!) egy évben ajándékot visznek a gyerekek. Nem mindenki, de ma is nagyon sok gyerek kezében láttam ezt-azt: kis karácsonyfát, csokit, teát. Nem divat (szerencsére) az a közös ajándékozás sem, ami FB-on szerveződne, és amibe tényleg kötelezően ajánlott lenne részt venni. Amikor úgy kiscsoport tájékán leesett, hogy van ilyen szokás, Z. körbekérdezte a gyerekeseket a családban, informálódott: mit kell, mikor, hogyan adni. Állítólag a csoki a legjobb, a gyerek egyik rajzával együtt.
Akkor még belementem ebbe az ajándékozásba, már bánom. Mert miért is kellene adni? Egyrészt, nincs otthon elég kacatjuk, gyerekrajzuk a pedagógusoknak? Másrészt, de legfőképp: mit is akarok én megköszönni ezzel, azt hogy rendesek voltak? De hát ez a feladatuk. Azt, hogy kivételesen, extrán rendesek voltak a gyerekemmel? Ezt én 1) nem tudom megítélni, de főleg 2) nem is várom el. Legyen minden pedagógus annyira kedves, figyelmes és hatékony a(z összes!) gyerekkel, amennyire neki azt a szakmai etikája diktálja. Vagy azt akarom esetleg, hogy az év további részében legyen rendes a gyerekemmel? Akkor én most kvázi megvesztegeni kívánom, ugye?
Középső csoportban még közösen vettünk az ovónőnek csokit, teát, de az ovi nagycsoportjában, miután átgondoltam a fentieket, plusz azt is beláttam, hogy itt nincs semmiféle személyes kapcsolatunk a pedagógusokkal, föllázadtam Z. ellen. Én bizony nem fogok ajándékozgatni (mert mondanom sem kell, nem Boni adja oda a csomagokat, amennyire kis félénk...). Úgyhogy nagycsoportban a férjem saját maga vette meg a dobozonként 20 eurós csokikat a két óvónőnek, karácsonykor és júliusban. De nem úszta meg 80 euróval, mert azt mondtam neki, hogy ha már ennyire belejött az ajándékozgatásba, akkor nekem is vegyen már ugyan egy olyan doboz csokit... (olyan szép volt a csomagolás!)
Idén érzem először úgy, hogy jogos lenne adni, mégpedig azért, mert a tanítőnő fölajánlotta ezt az óralátogatási lehetőséget. Ez neki nem feladata, ez tényleg egy olyan plusz, ami nem várható el egy tanítőnőtől (legalábbis itt). Még ha nem is tetszett az órája, akkor is értékelem, hogy beülhettem megnézni. Úgyhogy idén Z-vel együtt veszünk csokit a nőnek – a keddi tanítónő sajna bukta a csokiját, kellett neki sztrájkolni kedden! Megrajzoltattuk Bonit, aki az egész ajándékozás kérdéskörén kívül, nézőként vesz részt a történésekben. Ebből is látszik, hogy az ajándékozásban nincs szó gyerekekről, jóval inkább a szülő-tanár viszonyulásról.
Érdekesség: amikor tavaly vagy tavalyelőtt karácsony előtt elmondtam Z-nek, hogy én viszont tényleg nagyon szívesen adnék ajándékot a GYEREKORVOSUNKNAK (kedves, azonnal fogad, soha nem téved, soha nem kell várakozni nála, elviseli Boni némaságát, Z. higiéniás mániáit, részletes kérdéseit), akkor Z. erre csak annyit válaszolt egy kézlegyintéssel megtámogatva, hogy Ugyan már! Ezt nem illik.
Itt az a szokás, hogy az óvó- és tanítónőknek kétszer (!) egy évben ajándékot visznek a gyerekek. Nem mindenki, de ma is nagyon sok gyerek kezében láttam ezt-azt: kis karácsonyfát, csokit, teát. Nem divat (szerencsére) az a közös ajándékozás sem, ami FB-on szerveződne, és amibe tényleg kötelezően ajánlott lenne részt venni. Amikor úgy kiscsoport tájékán leesett, hogy van ilyen szokás, Z. körbekérdezte a gyerekeseket a családban, informálódott: mit kell, mikor, hogyan adni. Állítólag a csoki a legjobb, a gyerek egyik rajzával együtt.
Akkor még belementem ebbe az ajándékozásba, már bánom. Mert miért is kellene adni? Egyrészt, nincs otthon elég kacatjuk, gyerekrajzuk a pedagógusoknak? Másrészt, de legfőképp: mit is akarok én megköszönni ezzel, azt hogy rendesek voltak? De hát ez a feladatuk. Azt, hogy kivételesen, extrán rendesek voltak a gyerekemmel? Ezt én 1) nem tudom megítélni, de főleg 2) nem is várom el. Legyen minden pedagógus annyira kedves, figyelmes és hatékony a(z összes!) gyerekkel, amennyire neki azt a szakmai etikája diktálja. Vagy azt akarom esetleg, hogy az év további részében legyen rendes a gyerekemmel? Akkor én most kvázi megvesztegeni kívánom, ugye?
Középső csoportban még közösen vettünk az ovónőnek csokit, teát, de az ovi nagycsoportjában, miután átgondoltam a fentieket, plusz azt is beláttam, hogy itt nincs semmiféle személyes kapcsolatunk a pedagógusokkal, föllázadtam Z. ellen. Én bizony nem fogok ajándékozgatni (mert mondanom sem kell, nem Boni adja oda a csomagokat, amennyire kis félénk...). Úgyhogy nagycsoportban a férjem saját maga vette meg a dobozonként 20 eurós csokikat a két óvónőnek, karácsonykor és júliusban. De nem úszta meg 80 euróval, mert azt mondtam neki, hogy ha már ennyire belejött az ajándékozgatásba, akkor nekem is vegyen már ugyan egy olyan doboz csokit... (olyan szép volt a csomagolás!)
Idén érzem először úgy, hogy jogos lenne adni, mégpedig azért, mert a tanítőnő fölajánlotta ezt az óralátogatási lehetőséget. Ez neki nem feladata, ez tényleg egy olyan plusz, ami nem várható el egy tanítőnőtől (legalábbis itt). Még ha nem is tetszett az órája, akkor is értékelem, hogy beülhettem megnézni. Úgyhogy idén Z-vel együtt veszünk csokit a nőnek – a keddi tanítónő sajna bukta a csokiját, kellett neki sztrájkolni kedden! Megrajzoltattuk Bonit, aki az egész ajándékozás kérdéskörén kívül, nézőként vesz részt a történésekben. Ebből is látszik, hogy az ajándékozásban nincs szó gyerekekről, jóval inkább a szülő-tanár viszonyulásról.
Érdekesség: amikor tavaly vagy tavalyelőtt karácsony előtt elmondtam Z-nek, hogy én viszont tényleg nagyon szívesen adnék ajándékot a GYEREKORVOSUNKNAK (kedves, azonnal fogad, soha nem téved, soha nem kell várakozni nála, elviseli Boni némaságát, Z. higiéniás mániáit, részletes kérdéseit), akkor Z. erre csak annyit válaszolt egy kézlegyintéssel megtámogatva, hogy Ugyan már! Ezt nem illik.
2019. december 16., hétfő
Egy vélemény a gyereknevelésről
„Ez
életkötelesség, hogy az ember apa legyen. […] Aki ezt nem teszi meg, az
valahogy mindenképpen és icipicit kívüláll a – mit mondjak –, a normális
életen, a szokásos életen. […] Ha az embernek gyerekei vannak, vagy gyereke
van, akkor az élet mindjárt végtelenül egyszerű
lesz. A gyereket nevelni kell, el kell tartani, gondoskodni kell róla. Ezek
elemi parancsok, amelyek egyúttal nevelik is az embert, hogy ha hagyja magát
nevelni.”
Ezt Kertész Imre mondta ebben az interjúban (5:37-től), és számomra jól megfogalmazta azt, amit gondolok az önként vállalt gyerektelenségről. Tudjátok, ennek kapcsán írtam azt a múltkor, hogy mekkora önbizalom kell hozzá: önbizalom a kívülálláshoz, ahhoz, hogy az elemi parancsok híján lemondjon az illető az élet leegyszerűsítéséről, amelyet a gyerekvállalás kínál tálcán. Következésképpen a bonyolultabb életet választja – és nekem a bonyolultság azt jelenti, hogy az embernek megkérdőjeleződik a (jelen)léte, a tevékenysége. A bonyolultat, nehezet, összetettet, problémásat önként választani pedig: önbizalmat feltételez.
Ezt Kertész Imre mondta ebben az interjúban (5:37-től), és számomra jól megfogalmazta azt, amit gondolok az önként vállalt gyerektelenségről. Tudjátok, ennek kapcsán írtam azt a múltkor, hogy mekkora önbizalom kell hozzá: önbizalom a kívülálláshoz, ahhoz, hogy az elemi parancsok híján lemondjon az illető az élet leegyszerűsítéséről, amelyet a gyerekvállalás kínál tálcán. Következésképpen a bonyolultabb életet választja – és nekem a bonyolultság azt jelenti, hogy az embernek megkérdőjeleződik a (jelen)léte, a tevékenysége. A bonyolultat, nehezet, összetettet, problémásat önként választani pedig: önbizalmat feltételez.
2019. december 14., szombat
Óralátogatás
Azzal a céllal mentem hétfőn, hogy megtudjam végre: mi az ördög zajlik ebben az iskolában, ahonnan ennyi információval telve, bizonyos témák iránt (csontváz!) újkeletű érdeklődést mutatva, végülis lelkesen jön haza nap mint nap. Egy délelött voltam (8:30-tól 11:30-ig), amit egy udvari szünet választott ketté. Tanórák nincsenek, így ömleszve voltak a különböző feladatok: diktálás, fejben számolás, szöveges feladatok, angol, szómagyarázat („autant”), egy szó helyesírása („neuf”), valamint elkezdték a nazális /on/ hangot megtanulni kiolvasni.
A tanítás végére az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy basszus, hogyan lehet ezt jól csinálni?! – talán nem is lehet. Ez iszonyú meló! 23 gyereket megtanítani írni, olvasni, számolni, együttműködni, egymást kivárni, saját mondanivalót magába fojtani, egy helyben üldögélni, kudarcot feldolgozni, hibát kijavítani, próbálkozni, újrakezdeni, unatkozáson nem asztal alatti matatással könnyíteni stb. Azt látom reálisnak, hogy két teljes idejű tanítónő foglalkozzon mondjuk tíz gyerekkel, de egyetlen nő 23 gyerekre?
A tanításnak kb. 15%-a – most csak tippelek, mert én is szeretem a százalékokat (Ellához és Bezzeghez hasonlóan :)) – arra ment el, hogy a nő három gyereket fegyelmezett folyton. Fel voltam készülve rá, tudtam, hogy kik a problémás elemek: egy (valószínűleg butuska) kislány, egy (nagynövésű, izgága kisfiú), és egy (picike, szakadatlanul dumáló) sajtkukac kisfiú. Az volt az érzésem, hogy ennek a három gyereknek nem kellett volna ott lennie; ebből a fél napból az jött le, hogy kettő közülük teljesen iskolaéretlen (van ilyen szó?), a harmadik pedig nem való közösségbe. Csak hátráltatták a többi gyereket, akik között voltak kissé lassabbak, és voltak nagyon ügyesek, sokkal terhelhetőbbek is (elképedtem egyik-másik gyerek gyöngybetűje láttán). Egyszóval, baromi heterogén a csoport, és akkor most még leginkább csak a magatartásról beszélek. A nő (egyszál magában) nem tudta se differenciálni a feladatokat, se külön foglalkozni a tanulókkal vagy személyre szabni a tananyagot. Illetve a végén tett egy kísérletet, amikor új anyagot akart megtanítani (az /on/ hangot), de annyi ideje elment arra, hogy átszervezze az ültetést, kiossza és elmagyarázza a feladatokat, majd mégegyszer elmagyarázza, mert nem mindenki értette meg elsőre.. szóval annyi ideje elment ezzel, hogy nem is tudom, megérte-e az egész hercehurca.
Az én ingerküszöbömhöz képest nagyon hangosan, és rettentő durván kiabált a három említett gyerekkel. Éreztem, hogy régóta idegesítik már őt, mert kettő közülük nem is volt annyira turbulens (a harmadik, a sajtkukac viszont minden határon túlment – miféle angyali türelem kell ehhez a gyerekhez?). Szerintem még meg is alázta őket. Borzalmas volt hallgatni, azon gondolkodtam, hogy ha valamelyiknek az anyukája ül ott, akkor is így beszélt volna-e velük (Kisfiam, már megint rosszat mondtál! Te hány éves vagy, vigyelek át az oviba? Na, már megint miattad nem tud haladni az osztály! stb). A kis sajkukacot a végén ki is tette a folyosóra. Nagyon szomorúan jöttem el, bevallom. Azt hittem, egy ügyes tanítónőhöz megyek óralátogatásra, erre problémahegyekkel szembesültem.
De mit gondoltam amúgy? Talán azt hittem, nem lesznek ekkora különbségek egy ún. jó környék jó iskolájában. Emiatt nem tudom, hogyan tudná a nő jobban csinálni. Keddenként, amikor ő a tanítóképző főiskolán tanít, egy fiatal csaj helyettesíti, Boni elmondása szerint rosszul, mert sokkal nagyobb a hangzavar, mindenki bekiabál (ez mondjuk itt is probléma volt; egyszerűen nem tudják magukban tartani a jó megoldást), föláll, rohangál. E három gyerek nélkül valószínűleg sokkal flottabbul ment volna minden, és a jelenlegi helyzet senkinek sem jó: a csoportnak sem, és a három problémásnak sem, akik talán már most, decemberben megutálták az iskolát. Hát nem lett volna mindenkinek jobb, ha egy plusz évet maradtak volna oviban, illetve ún. problémás osztályba kerültek volna? Ha lenne ilyen, persze, mert én nem tudok róla.
Csütörtökön moziba ment az osztály; a három gyerek közül az egyik (az izgága) büntetésképpen nem mehetett velük. Én abszolút nem vagyok ellenére a büntetésnek (sőt), és azt is el tudom képzelni, hogy ez a gyerek megérdemelte (nem tudom, mi történt) de mégis annyira sajnáltam. Valahogy elejét kellene venni annak, hogy egy ilyen helyzet egyáltalán kialakulhasson.
A tanítás végére az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy basszus, hogyan lehet ezt jól csinálni?! – talán nem is lehet. Ez iszonyú meló! 23 gyereket megtanítani írni, olvasni, számolni, együttműködni, egymást kivárni, saját mondanivalót magába fojtani, egy helyben üldögélni, kudarcot feldolgozni, hibát kijavítani, próbálkozni, újrakezdeni, unatkozáson nem asztal alatti matatással könnyíteni stb. Azt látom reálisnak, hogy két teljes idejű tanítónő foglalkozzon mondjuk tíz gyerekkel, de egyetlen nő 23 gyerekre?
A tanításnak kb. 15%-a – most csak tippelek, mert én is szeretem a százalékokat (Ellához és Bezzeghez hasonlóan :)) – arra ment el, hogy a nő három gyereket fegyelmezett folyton. Fel voltam készülve rá, tudtam, hogy kik a problémás elemek: egy (valószínűleg butuska) kislány, egy (nagynövésű, izgága kisfiú), és egy (picike, szakadatlanul dumáló) sajtkukac kisfiú. Az volt az érzésem, hogy ennek a három gyereknek nem kellett volna ott lennie; ebből a fél napból az jött le, hogy kettő közülük teljesen iskolaéretlen (van ilyen szó?), a harmadik pedig nem való közösségbe. Csak hátráltatták a többi gyereket, akik között voltak kissé lassabbak, és voltak nagyon ügyesek, sokkal terhelhetőbbek is (elképedtem egyik-másik gyerek gyöngybetűje láttán). Egyszóval, baromi heterogén a csoport, és akkor most még leginkább csak a magatartásról beszélek. A nő (egyszál magában) nem tudta se differenciálni a feladatokat, se külön foglalkozni a tanulókkal vagy személyre szabni a tananyagot. Illetve a végén tett egy kísérletet, amikor új anyagot akart megtanítani (az /on/ hangot), de annyi ideje elment arra, hogy átszervezze az ültetést, kiossza és elmagyarázza a feladatokat, majd mégegyszer elmagyarázza, mert nem mindenki értette meg elsőre.. szóval annyi ideje elment ezzel, hogy nem is tudom, megérte-e az egész hercehurca.
Az én ingerküszöbömhöz képest nagyon hangosan, és rettentő durván kiabált a három említett gyerekkel. Éreztem, hogy régóta idegesítik már őt, mert kettő közülük nem is volt annyira turbulens (a harmadik, a sajtkukac viszont minden határon túlment – miféle angyali türelem kell ehhez a gyerekhez?). Szerintem még meg is alázta őket. Borzalmas volt hallgatni, azon gondolkodtam, hogy ha valamelyiknek az anyukája ül ott, akkor is így beszélt volna-e velük (Kisfiam, már megint rosszat mondtál! Te hány éves vagy, vigyelek át az oviba? Na, már megint miattad nem tud haladni az osztály! stb). A kis sajkukacot a végén ki is tette a folyosóra. Nagyon szomorúan jöttem el, bevallom. Azt hittem, egy ügyes tanítónőhöz megyek óralátogatásra, erre problémahegyekkel szembesültem.
De mit gondoltam amúgy? Talán azt hittem, nem lesznek ekkora különbségek egy ún. jó környék jó iskolájában. Emiatt nem tudom, hogyan tudná a nő jobban csinálni. Keddenként, amikor ő a tanítóképző főiskolán tanít, egy fiatal csaj helyettesíti, Boni elmondása szerint rosszul, mert sokkal nagyobb a hangzavar, mindenki bekiabál (ez mondjuk itt is probléma volt; egyszerűen nem tudják magukban tartani a jó megoldást), föláll, rohangál. E három gyerek nélkül valószínűleg sokkal flottabbul ment volna minden, és a jelenlegi helyzet senkinek sem jó: a csoportnak sem, és a három problémásnak sem, akik talán már most, decemberben megutálták az iskolát. Hát nem lett volna mindenkinek jobb, ha egy plusz évet maradtak volna oviban, illetve ún. problémás osztályba kerültek volna? Ha lenne ilyen, persze, mert én nem tudok róla.
Csütörtökön moziba ment az osztály; a három gyerek közül az egyik (az izgága) büntetésképpen nem mehetett velük. Én abszolút nem vagyok ellenére a büntetésnek (sőt), és azt is el tudom képzelni, hogy ez a gyerek megérdemelte (nem tudom, mi történt) de mégis annyira sajnáltam. Valahogy elejét kellene venni annak, hogy egy ilyen helyzet egyáltalán kialakulhasson.
2019. december 12., csütörtök
Géntechnológia
Mi jut eszébe a laikusnak, mikor a géntechnológia, génmanipuláció szavakat hallja? Nekem istentelen praktikákkal előállított, négyfejű bárányok és hasonló, genetikailag módosított, gyanús kukoricák ugranak be, amelyekkel kínai ördögök kísérleteznek. Halványan eszembe jutnak továbbá azok az amerikai rokonok is, akik nem átallották a nyálukat borítékba tenni, és azt génszekvenálásra elküldeni, hogy a genetikai állományuk egy amerikai génbankban örökre föllelhetőek legyenek. Egyszóval, kétes ügyletek.
Erre mi történt! Megkaptam hétfőn az új reumainjekciómat, és a csatolt betegtájékoztatót tanulmányozva arra lettem figyelmes, hogy a hatóanyag humán protein felhasználásával készült. Emberi fehérje? De... milyen ember, ki? Rövid keresgélés után a géntechnológia szót dobta ki a Google. Lementem a patikába, hogy érdeklődjek, és hivatalos infót is kapjak, megbízható forrásból. A patikus csaj megmutatta a számítógépén, hogy mi ven nekik leírva: figyelmes lettem az aranyhörcsög szóra is. Na most akkor emberi vagy állati fehérje az alapja a gyógyszeremnek? Teljesen összezavarodtam. Azért jó lenne tudni, mit szurkálok magamba már több mint egy éve! Mert az előző injekció is ugyanilyen készítmény volt, csak más hatóanyaggal. Úgy éreztem, itt nekem valami alapvető infót nem mondtak el. (Mert mi lenne, ha Jehova tanúja lennék, ugye?)
A patikus azt ígérte, utánanéz a hörcsögnek is, embernek is, és azt javasolta, én is keresgéljek infókat. Úgyhogy most szabadidőmben ilyesmiket olvasok; meg szeretném érteni, legalább (sőt: lehetőleg) alapszinten, hogyan állítják elő ezeket az orvosságokat. Az biztos, hogy van benne megtisztított emberi fehérje (DNS-infók megmachinálva?), és valami történik egy hörcsög PETEFÉSZKÉben (?!).
Mondjuk, legyen benne bármi, nem utasítanám vissza; ez az új injekció megint olyan hatást váltott ki, mint tavaly a legelső. Azt sem tudom már, mi az a fájdalom. Múlt héten, egy különösen szenvedős napon még betelefonáltam a zenesuliba, és lemondtam az összes gitárórámat, mert hetek óta nem tudok lefogni egyetlen húrt sem. Ma már kicsit bánom (hiszen nem fáj SEMMIM!), noha már régóta halogattam a döntést, hogy melyiket hagyjam abba: a gitárt vagy a zongorát.
Őrület, őrület, hogy mikre képes az ember, nem? Pedig nem ma lépett a sci-fi az életembe (lombik!), mégis elképeszt az a tudásanyag, amit az ember (az Ember) évszázadokon keresztül felhalmozott, és amelynek az eredményei ennyire meghatározzák a mindennapjainkat. (Az viszont félelmetes, hogy milyen iszonyú mértékben függök a gyógyszeripartól. A kis kártyámra, amit magamnál kell tartanom, a következő név van a gyártóhoz írva: SAMSUNG. Az ember paranoiás fantáziája meglódul! Micsoda összefonódások, lobbik és érdekek állhatnak ennek a biotechnológiának a hátterében? De mindegy, mert az én érdekem is.)
Erre mi történt! Megkaptam hétfőn az új reumainjekciómat, és a csatolt betegtájékoztatót tanulmányozva arra lettem figyelmes, hogy a hatóanyag humán protein felhasználásával készült. Emberi fehérje? De... milyen ember, ki? Rövid keresgélés után a géntechnológia szót dobta ki a Google. Lementem a patikába, hogy érdeklődjek, és hivatalos infót is kapjak, megbízható forrásból. A patikus csaj megmutatta a számítógépén, hogy mi ven nekik leírva: figyelmes lettem az aranyhörcsög szóra is. Na most akkor emberi vagy állati fehérje az alapja a gyógyszeremnek? Teljesen összezavarodtam. Azért jó lenne tudni, mit szurkálok magamba már több mint egy éve! Mert az előző injekció is ugyanilyen készítmény volt, csak más hatóanyaggal. Úgy éreztem, itt nekem valami alapvető infót nem mondtak el. (Mert mi lenne, ha Jehova tanúja lennék, ugye?)
A patikus azt ígérte, utánanéz a hörcsögnek is, embernek is, és azt javasolta, én is keresgéljek infókat. Úgyhogy most szabadidőmben ilyesmiket olvasok; meg szeretném érteni, legalább (sőt: lehetőleg) alapszinten, hogyan állítják elő ezeket az orvosságokat. Az biztos, hogy van benne megtisztított emberi fehérje (DNS-infók megmachinálva?), és valami történik egy hörcsög PETEFÉSZKÉben (?!).
Mondjuk, legyen benne bármi, nem utasítanám vissza; ez az új injekció megint olyan hatást váltott ki, mint tavaly a legelső. Azt sem tudom már, mi az a fájdalom. Múlt héten, egy különösen szenvedős napon még betelefonáltam a zenesuliba, és lemondtam az összes gitárórámat, mert hetek óta nem tudok lefogni egyetlen húrt sem. Ma már kicsit bánom (hiszen nem fáj SEMMIM!), noha már régóta halogattam a döntést, hogy melyiket hagyjam abba: a gitárt vagy a zongorát.
Őrület, őrület, hogy mikre képes az ember, nem? Pedig nem ma lépett a sci-fi az életembe (lombik!), mégis elképeszt az a tudásanyag, amit az ember (az Ember) évszázadokon keresztül felhalmozott, és amelynek az eredményei ennyire meghatározzák a mindennapjainkat. (Az viszont félelmetes, hogy milyen iszonyú mértékben függök a gyógyszeripartól. A kis kártyámra, amit magamnál kell tartanom, a következő név van a gyártóhoz írva: SAMSUNG. Az ember paranoiás fantáziája meglódul! Micsoda összefonódások, lobbik és érdekek állhatnak ennek a biotechnológiának a hátterében? De mindegy, mert az én érdekem is.)
2019. december 10., kedd
Matek
A tanítónő év elején azt mondta, hogy bármikor beülhetünk egy-egy délelőttre, megnézhetjük az órákat. Én tegnap mentem el egy ilyen óralátogatásra. Benyomásaimról majd bővebben írok (képzelhetitek, milyen kíváncsi voltam), most csak annyit akarok megörökíteni, hogy teljesen el voltam képedve, milyen nehéz feladatot kapott az egyik kisfiú:
A hótündérnek háromféle színű fonala van. Bojtos sapkákat szeretne kötni a manóknak. Hányféle sapkákat készíthet akkor, ha a bojt és a sapka lehet egyszínű, de különböző is?
Szerintem maga a kérdésfelvetés is bonyolult, elsőre nem feltétlenül érthető, de a megoldás még nehezebb volt: a tanítónő felrajzolt egy táblázatot, a megfelelő sorokkal-oszlopokkal, és a megkérdezett kisfiúval kitöltette a mezőket, így:
Na most én el voltam képedve, hogy a random módon felszólított kisfiút (nem bemutatóóra volt!) tök könnyen sikerült rávezetnie a megoldásra. Szerintem ez nem hatéveseknek való feladat (az osztályból három gyerek decemberben lesz hatéves, technikaieg tehát még ötévesek). Főleg úgy, hogy idáig a követelmény a következők voltak:
– 10-ig összeadni (azaz a tízes bontás: 3+7, 6+4...)
– hallás után a számjegyeket leírni 16-ig
– kettesével 20-ig számolni
– tízesével 60-ig számolni
– a kivonást épp, hogy elkezdték tanulni
– tényleg tanulták a táblázat intézményét, de csak olyan Torpedó-szinten (A-5, B-7...)
Este megkérdeztem Bonit, hogy értette-e ezt a feladatot, és tudta-e követni a megoldást. Azt mondta igen, ezért leteszteltem. Ugyanezen a szisztéma alapján azt a feladatot adtam neki, hogy hányféleképpen tud felöltözni a kisfiú, akinek három különböző színű pólója és a nadrágja van? Nos, próbálgatással elég könnyen ki tudta találni és le tudta rajzolni a kilencféle variációt, de amikor azt mondtam, hogy ábrázolja táblázatban, az már nem ment neki. Amikor megrajzoltam a háromféle színű pólót/gatyát a táblázat legfölső sorában és oldalsó oszlopában, akkor a mezőket sikerült villámgyorsan kitöltenie. Utána kétféle színű hajótesttel és vitorlával próbálkoztam, még akkor sem sikerült neki teljesen egyedül megrajzolnia a táblázatot, de már kezdte érteni annak értelmét és létjogosultságát. El nem tudom képzelni, hogy a többi gyerek mennyit értett meg a feladatból! Pedig a tanítónő úgy hivatkozott a táblázatra, hogy ez az a „matematikai eszköz”, amelyet már jól ismernek. Asszem hamarosan be fogok szerezni egy módszertani kézikönyvet matektanításhoz, és kicsit komolyabban fogom venni a házi feladatait...
A hótündérnek háromféle színű fonala van. Bojtos sapkákat szeretne kötni a manóknak. Hányféle sapkákat készíthet akkor, ha a bojt és a sapka lehet egyszínű, de különböző is?
Szerintem maga a kérdésfelvetés is bonyolult, elsőre nem feltétlenül érthető, de a megoldás még nehezebb volt: a tanítónő felrajzolt egy táblázatot, a megfelelő sorokkal-oszlopokkal, és a megkérdezett kisfiúval kitöltette a mezőket, így:
Na most én el voltam képedve, hogy a random módon felszólított kisfiút (nem bemutatóóra volt!) tök könnyen sikerült rávezetnie a megoldásra. Szerintem ez nem hatéveseknek való feladat (az osztályból három gyerek decemberben lesz hatéves, technikaieg tehát még ötévesek). Főleg úgy, hogy idáig a követelmény a következők voltak:
– 10-ig összeadni (azaz a tízes bontás: 3+7, 6+4...)
– hallás után a számjegyeket leírni 16-ig
– kettesével 20-ig számolni
– tízesével 60-ig számolni
– a kivonást épp, hogy elkezdték tanulni
– tényleg tanulták a táblázat intézményét, de csak olyan Torpedó-szinten (A-5, B-7...)
Este megkérdeztem Bonit, hogy értette-e ezt a feladatot, és tudta-e követni a megoldást. Azt mondta igen, ezért leteszteltem. Ugyanezen a szisztéma alapján azt a feladatot adtam neki, hogy hányféleképpen tud felöltözni a kisfiú, akinek három különböző színű pólója és a nadrágja van? Nos, próbálgatással elég könnyen ki tudta találni és le tudta rajzolni a kilencféle variációt, de amikor azt mondtam, hogy ábrázolja táblázatban, az már nem ment neki. Amikor megrajzoltam a háromféle színű pólót/gatyát a táblázat legfölső sorában és oldalsó oszlopában, akkor a mezőket sikerült villámgyorsan kitöltenie. Utána kétféle színű hajótesttel és vitorlával próbálkoztam, még akkor sem sikerült neki teljesen egyedül megrajzolnia a táblázatot, de már kezdte érteni annak értelmét és létjogosultságát. El nem tudom képzelni, hogy a többi gyerek mennyit értett meg a feladatból! Pedig a tanítónő úgy hivatkozott a táblázatra, hogy ez az a „matematikai eszköz”, amelyet már jól ismernek. Asszem hamarosan be fogok szerezni egy módszertani kézikönyvet matektanításhoz, és kicsit komolyabban fogom venni a házi feladatait...
2019. december 8., vasárnap
A megfogalmazás művészete
Mostanában (egyre) gyakoribb a kapcsolatom a reumatológusommal, mert az egy éve elkezdett, forradalmian új kezelés nem vált be; újat kell találni. A pasihoz ezalatt az egy év alatt csak háromszor mentem, és most, a harmadik konzultáció után tudtam megnevezni azt az érzést, ami minden egyes alkalommal elfog, amikor a fájdalmat (mértékét, mineműségét, helyét, változását, hosszát stb.) kell leírnom: ez a tehetetlenség érzése – nem tudom körülírni a fájdalmaimat. Pedig annyira szeretnék pontosan, érthetően fogalmazni, és mégis mindig úgy érzem: a pasi nem ért meg.
Ő a fájdalmat és a többi tünet gyakran egy skálán szeretné ábrázolni. Azt kérdezi, hogy egy tízes skálán hogyan éreztem magam reggel? Mennyire vagyok fáradt egytől tízig? Aztán pedig az időtartamra kíváncsi: ébredés után mennyi ideig érzem úgy, mintha az izületeim „rozsdásak” lennének?
Hihetetlen, de a fájdalmat és a fáradságot olyan könnyen elfelejti az ember (ha már egyszer elmúlt – amikor benne van, akkor viszont felnagyítja). Reggelente egyszerűen nem tudok mihez viszonyítani, hogy a tízes skálát használjam. Az előző naphoz, az előző héthez? De ki tudja már, mi volt akkor, hogyan éreztem magam, ki emlékszik arra. Lehet, hogy egyik nap a csípőm fájt baromira, de nem zavart nagyon, mert egész nap ültem, mási nap viszon már egy kis hátfájás is borzalmasnak tűnt, mert minden egyes levegővételnél szúrt. Persze én is szeretném ezeket a sokrétű, változó és teljesen szubjektív érzéseket felcímkézni, berakni egy-egy mérhető skatulyába, majd onnan azokat kérésre előhúzni, és bemutatni. De ennek a kategorizálásnak még nem találtam meg a módját!
Ami nekem bevált, és ahogyan én ezekre a fel-fellángoló reumás epizódokra vissza tudok utalni (gondolni), azok a konkrét tettek. Például tisztán emlékszem, hogy tavaly, az injekciók kezdete után fél évig hetente jártam úszni másfél kilométert, PLUSZ Bonival pancsoni szombat délelőttönként. Úgy érzem: ennél a ténynél nem tudom jobban kifejezni azt, hogy mennyire hatékony volt eleinte az injekció.
Aztán májustól elmaradoztak az úszások, és egyre több olyan emlékem van, hogy a fájdalom előjött. A zenesuliba például mindig gyalog szoktam menni (25 perc), de emlékszem, egy kora októberi napon kénytelen voltam autóba ülni. Amivel leparkoltam valahol, majd a zenesuliba beérve esett le, hogy talán fizetni is kell a parkolásért. És emlékszem: lett volna időm, de erőm már nem ahhoz, hogy azt az 50 métert megtegyem újból oda-vissza (autó-zenesuli), kockáztatva ezzel egy 25 eurós büntetést. Hogyan tudnák jobban visszaemlékezni a fájdalomra, amit akkor éreztem, mint ezzel a 25 euróval? (na tessék, végül is, számszerűsítek)
De az a gyanúm, az orvosom ezt nem érti. Szerintem hülyének néz, hogy én itt mindig az uszodával meg egyéb zenesulis élményekkel jövök. Hogy azt meséltem neki, hogy tavasszal még biciklit akartam venni, a múlt héten meg eltörtem egy tányért, mert nem tudtam megfogni. Meg arról a nyaralásról beszélek, amikor éjszakákon át olvastam a bérelt házikónkban, mert a nyakfájástól nem tudtam lefeküdni aludni. Még a könyv címére is emlékszem – de arra, hogy mekkora volt a fájdalon (tízes skálán) már nem.
Ő a fájdalmat és a többi tünet gyakran egy skálán szeretné ábrázolni. Azt kérdezi, hogy egy tízes skálán hogyan éreztem magam reggel? Mennyire vagyok fáradt egytől tízig? Aztán pedig az időtartamra kíváncsi: ébredés után mennyi ideig érzem úgy, mintha az izületeim „rozsdásak” lennének?
Hihetetlen, de a fájdalmat és a fáradságot olyan könnyen elfelejti az ember (ha már egyszer elmúlt – amikor benne van, akkor viszont felnagyítja). Reggelente egyszerűen nem tudok mihez viszonyítani, hogy a tízes skálát használjam. Az előző naphoz, az előző héthez? De ki tudja már, mi volt akkor, hogyan éreztem magam, ki emlékszik arra. Lehet, hogy egyik nap a csípőm fájt baromira, de nem zavart nagyon, mert egész nap ültem, mási nap viszon már egy kis hátfájás is borzalmasnak tűnt, mert minden egyes levegővételnél szúrt. Persze én is szeretném ezeket a sokrétű, változó és teljesen szubjektív érzéseket felcímkézni, berakni egy-egy mérhető skatulyába, majd onnan azokat kérésre előhúzni, és bemutatni. De ennek a kategorizálásnak még nem találtam meg a módját!
Ami nekem bevált, és ahogyan én ezekre a fel-fellángoló reumás epizódokra vissza tudok utalni (gondolni), azok a konkrét tettek. Például tisztán emlékszem, hogy tavaly, az injekciók kezdete után fél évig hetente jártam úszni másfél kilométert, PLUSZ Bonival pancsoni szombat délelőttönként. Úgy érzem: ennél a ténynél nem tudom jobban kifejezni azt, hogy mennyire hatékony volt eleinte az injekció.
Aztán májustól elmaradoztak az úszások, és egyre több olyan emlékem van, hogy a fájdalom előjött. A zenesuliba például mindig gyalog szoktam menni (25 perc), de emlékszem, egy kora októberi napon kénytelen voltam autóba ülni. Amivel leparkoltam valahol, majd a zenesuliba beérve esett le, hogy talán fizetni is kell a parkolásért. És emlékszem: lett volna időm, de erőm már nem ahhoz, hogy azt az 50 métert megtegyem újból oda-vissza (autó-zenesuli), kockáztatva ezzel egy 25 eurós büntetést. Hogyan tudnák jobban visszaemlékezni a fájdalomra, amit akkor éreztem, mint ezzel a 25 euróval? (na tessék, végül is, számszerűsítek)
De az a gyanúm, az orvosom ezt nem érti. Szerintem hülyének néz, hogy én itt mindig az uszodával meg egyéb zenesulis élményekkel jövök. Hogy azt meséltem neki, hogy tavasszal még biciklit akartam venni, a múlt héten meg eltörtem egy tányért, mert nem tudtam megfogni. Meg arról a nyaralásról beszélek, amikor éjszakákon át olvastam a bérelt házikónkban, mert a nyakfájástól nem tudtam lefeküdni aludni. Még a könyv címére is emlékszem – de arra, hogy mekkora volt a fájdalon (tízes skálán) már nem.
2019. december 4., szerda
Hit
Már egy ideje (egy éve?) észrevettem, hogy a botanikus kertnél, piacoknál, pályaudvaron stb. csúcsidőben – de akár hóban, fagyban esőben is – a Jehova Tanúi újságokat árulnak. Ma is láttam két ilyen embert, kinézetre akár a kollégáim is lehettek volna, teljesen normálisnak tűntek. Egymással beszélgetve, de a járókelőkhöz nem szólva álltak a nulla fokban a piac egyik sarkában, kezükben egy-egy ilyen folyóirat, vagy minek is nevezzem.
Elgondolkodtam azon, hogy mekkora hatalmas hit élhet bennük aziránt, amit csinálnak. Mert különben hogyan lenne erejük, kedvük, idejük és/vagy motivációjuk ahhoz, hogy világ futóbolondjaként nap mint nap kiálljanak az utcára? Egy olyan szekta nevében, ami semmiképp sem ideális hívószó, és egy olyan világban, ami cinikus és individualista, és az egyén boldogságát helyezi az abszolút középpontba? És soha senki sem áll meg előttük, senki sem kiváncsi az újságjukra, sőt, a szemkontaktust is igyeszünk kerülni velük, nehogy letámadjanak (pedig nem szoktak).
Az ember szinte már irigyli ezt az elvakult hitet!
Elgondolkodtam azon, hogy mekkora hatalmas hit élhet bennük aziránt, amit csinálnak. Mert különben hogyan lenne erejük, kedvük, idejük és/vagy motivációjuk ahhoz, hogy világ futóbolondjaként nap mint nap kiálljanak az utcára? Egy olyan szekta nevében, ami semmiképp sem ideális hívószó, és egy olyan világban, ami cinikus és individualista, és az egyén boldogságát helyezi az abszolút középpontba? És soha senki sem áll meg előttük, senki sem kiváncsi az újságjukra, sőt, a szemkontaktust is igyeszünk kerülni velük, nehogy letámadjanak (pedig nem szoktak).
Az ember szinte már irigyli ezt az elvakult hitet!
2019. december 2., hétfő
Kocsiügy
Értesítettem a családot, hogy különböző szerencsés tényezők együttállásának köszönhetően (szabi, repülőjárat stb.) pár napot Magyarországon töltünk karácsony után. Másnap jött egy egymondatos üzenet a húgomtól: Ne adjuk kölcsön az autót, amíg itthon vagytok?
Miért nem vagyok meglepve. Az, hogy a múltkor még belémrúgott, most meg önkéntes és önzetlen felajánlást tesz, azért nem lep meg, mert ez pontosan az ilyen kiszámíthatatlan hangulatemberek a sajátja. És én nagyon nehezen tudok lavírozni a jókedve és a rosszkedve között, mérlegelve, hogy miképp illesszem saját viselkedésemet és mondanivalómat a hangulatához.
De mi a probléma? Mármint azon kívül, hogy hangulatának viharos árapályaiban nehéz kiigazodni. A probléma az, hogy nekünk eszünk ágában sem volt kocsit kölcsöknérni. Hasonló helyzet állt fent tavaly, amikor egy nagyon jó barátnőm megkérdezte, hogy nem kérem-e kölcsön az elektromos zongoráját addig, amíg nem veszünk magunknak. Akkor megbeszéltük Z-vel, Petrát is megkérdezedtem, és egyhangú véleményünk az lett, hogy drága cuccot kölcsönkérni nem jó, abból csak a baj van. Mert mi van, ha pár nap múlva elromlik, vagy a tulajdonos észrevesz rajta egy karcolást? Ki rontotta el, ki a hibás: én, vagy már olyan volt? Most képzeljük el ugyanezt egy többmilliós kocsival. És a húgommal! (és vegyük figyelembe, hogy nem is az övé a kocsi) Nem szeretnénk se balhét, se veszekedést, de még rossz érzést sem.
Ez kocsifelajánlási javaslat – gyökerezzen is bármiben: rossz lelkiismeret vagy kedvesség – sokkal nehezebb helyzetet teremt, mint a múltkori beszólás, ami szarul esett ugyan, de amelynek durvaságát tompította a fényes erkölcsi győzelem, amit arattam. Most viszont a hálátlan és bizalmatlan rokon szerepét vagyunk kénytelen magunkra venni. Tényleg baromi jó lenne egy kocsi; a szüleimhez tömegközlekedéssel 2 óra egy út (és 2 óra vissza), amiben van dunai komp, meg 20 perc gyaloglás. Egyetlen napra meg sem éri, akkor már ott kellene aludnunk. De akkor meg ciplejük magunkkal a váltóruhát? Amikor összesen négy napot leszünk Magyarországon?
Rendszerint kocsit akarunk ilyenkor bérelni, de eddig még soha nem tettük meg; mert ha bérlés, akkor már gyerekülés is kell, de a városban nem vezetnénk, csak állna az a bérelt autó a parkolóban (ami külön pénz). És főleg: illdomos lenne-e kocsit bérelni ezek után?! Már így is úgy érzem, túl sok magyarázkodásra kényszerültünk, hát még akkor! Eddig mindez a mi saját problémánk volt, amit úgy hidaltunk át, hogy inkább autóval mentünk Magyarországra. Most viszont a probléma családi szintre emelkedett, és mindenki jogot formál arra, hogy arról véleményt mondjon, nekünk ajánlatot tegyen és döntésünket kritikával illesse. Tanulság: szívességet NEM elfogadni nehéz (talán nehezebb, mint kérést visszautasítani).
És tény: vannak olyan emberek*, akiktől még kocsit is kölcsönvennék. De a húgom nem tartozik közéjük!
* szüleim és Z. húga
Miért nem vagyok meglepve. Az, hogy a múltkor még belémrúgott, most meg önkéntes és önzetlen felajánlást tesz, azért nem lep meg, mert ez pontosan az ilyen kiszámíthatatlan hangulatemberek a sajátja. És én nagyon nehezen tudok lavírozni a jókedve és a rosszkedve között, mérlegelve, hogy miképp illesszem saját viselkedésemet és mondanivalómat a hangulatához.
De mi a probléma? Mármint azon kívül, hogy hangulatának viharos árapályaiban nehéz kiigazodni. A probléma az, hogy nekünk eszünk ágában sem volt kocsit kölcsöknérni. Hasonló helyzet állt fent tavaly, amikor egy nagyon jó barátnőm megkérdezte, hogy nem kérem-e kölcsön az elektromos zongoráját addig, amíg nem veszünk magunknak. Akkor megbeszéltük Z-vel, Petrát is megkérdezedtem, és egyhangú véleményünk az lett, hogy drága cuccot kölcsönkérni nem jó, abból csak a baj van. Mert mi van, ha pár nap múlva elromlik, vagy a tulajdonos észrevesz rajta egy karcolást? Ki rontotta el, ki a hibás: én, vagy már olyan volt? Most képzeljük el ugyanezt egy többmilliós kocsival. És a húgommal! (és vegyük figyelembe, hogy nem is az övé a kocsi) Nem szeretnénk se balhét, se veszekedést, de még rossz érzést sem.
Ez kocsifelajánlási javaslat – gyökerezzen is bármiben: rossz lelkiismeret vagy kedvesség – sokkal nehezebb helyzetet teremt, mint a múltkori beszólás, ami szarul esett ugyan, de amelynek durvaságát tompította a fényes erkölcsi győzelem, amit arattam. Most viszont a hálátlan és bizalmatlan rokon szerepét vagyunk kénytelen magunkra venni. Tényleg baromi jó lenne egy kocsi; a szüleimhez tömegközlekedéssel 2 óra egy út (és 2 óra vissza), amiben van dunai komp, meg 20 perc gyaloglás. Egyetlen napra meg sem éri, akkor már ott kellene aludnunk. De akkor meg ciplejük magunkkal a váltóruhát? Amikor összesen négy napot leszünk Magyarországon?
Rendszerint kocsit akarunk ilyenkor bérelni, de eddig még soha nem tettük meg; mert ha bérlés, akkor már gyerekülés is kell, de a városban nem vezetnénk, csak állna az a bérelt autó a parkolóban (ami külön pénz). És főleg: illdomos lenne-e kocsit bérelni ezek után?! Már így is úgy érzem, túl sok magyarázkodásra kényszerültünk, hát még akkor! Eddig mindez a mi saját problémánk volt, amit úgy hidaltunk át, hogy inkább autóval mentünk Magyarországra. Most viszont a probléma családi szintre emelkedett, és mindenki jogot formál arra, hogy arról véleményt mondjon, nekünk ajánlatot tegyen és döntésünket kritikával illesse. Tanulság: szívességet NEM elfogadni nehéz (talán nehezebb, mint kérést visszautasítani).
És tény: vannak olyan emberek*, akiktől még kocsit is kölcsönvennék. De a húgom nem tartozik közéjük!
* szüleim és Z. húga
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)