Van egy fiú

Van egy kisfiú, Boni osztálytársa, még mielőtt véget ér a tanév, elmesélem. Nekem (és Z-nek is) annyira, de annyira szimpatikus! Eleve olyan kis helyes gyerek: normális kisfiú formájú, nem pedig olyan ijesztően nagy méretű, mint Boni néhány osztálytársa, akik 17 évesnek is kinéznek. Ez a gyerek emellett pedig elképesztően udvarias. Már messziről szokott köszönni nekünk, szülőknek, gyakran azt is megkérdezi, hogy vagyunk. Könnyedén lehet vele beszélgetni, nem félénk, nem tartózkodó, de ugyanakkor nem nagyszájú, nem tolakodó. Hatalmas beszédhibája van, a v-t f-nek ejti, de láthatólag ez nem zavarja.

Az a gondom, hogy Boni nem nagyon barárkozik ezzel a szimpatikus, szelíd és udvarias gyerekkel. Azon is csak röhög, amikor mondogatm, hogy Alexandre milyen kedvesnek tűnik („Mama, nehogy azt hidd, hogy az iskolában is ilyen!”), ugyanakkor elismeri, hogy tényleg nem undok, nem erőszakos, nem trágár.

De sajnos nincs meg közöttük a kémia, ezek szerint.

Pedig annyira szívesen látnám, hogy inkább ezzel a kisfiúval barátkozik, mint néhány másik gyerekkel! De nem adom fel a reményt, mert ha belegondolok, általános iskolában én magam is azokkal a gyerekekkel barátkoztam leginkább, akikkel egyfelé mentünk haza. Érdekes, de valahogy így alakultak ki nálunk a barátságok. Sőt, jól emlékszem a gimnázium első napjára: bementem az idegen osztályterembe, láttam, hogy már sokan ülnek itt-ott. Egy csoport csaj az ablakban dumált, köztük volt olyan is, aki ismerős volt a felvételiről. Odamentem hozzájuk. Kérdezték, hová ültem le, mondtam, hogy még sehova. Ekkor egy egyik idegen, rövid hajú, szemüveges, szőke lány azt mondta, hogy mellette még nem ül senki, nem akarok odaülni?

Az a lány lett az egyik legjobb gimis barátnőm, négy évig mellette ültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Lehet, hogy Boni és Alexandre is egymásra találnak majd, mert egyfelé lakunk. Igaz, a gyerek biciklivel szokott járni, de gyakran leszáll róla és tolja, amikor Bonival megyünk haza. (Olyan cuki!)

Reggeli futás

Csak kánikulaidőben tudom magam rávenni magam arra, hogy hajnalok hajnalán keljek és (a reggeli kávét követő reggeli széklet után, már bocsánat) elmenjek futni. Ilyenkor a nap többi része nem is alkalmas a sportra (kivéve uszoda); 24–25 fok fölött nem nagyon tudok futni, alatta is csak akkor, ha nem tűz rám a nap. 

De basszus ezek a hajnali futások milyen isteniek! Na jó, hajnaliról nem beszélhetek, inkább kora reggelről (8-ra szoktam végezni). Mennyire finomak ezek a reggeli illatok, mennyire más a reggeli fény, napsütés, és mennyire kevesen vannak olyankor!

Előfordul, főleg Magyarországon, hogy a család még akkor is alszik, amikor jókedvűen és elfáradva visszaérek. Belopakodok a lakásba, és vagy rögtön lezuhanyozok vagy leülök egy könyvvel és egy újabb kávéval. Nagyon szeretem, amikor ilyen aktívan és sportosan indul a nap!

Az alábbi képek közül az egyiket este, a másikat ma reggel készítettem. Ki lehet találni, melyik melyik? Nem tudom, vissza tudja-e adni egy fotó (vagy akár egy írás) mindazt, amit egy nyári reggel jelent.

Szavak

Magyarországi nyomdákkal kontaktálok, hol tudnám kinyomtatni Boni könyvét. Erről majd írok bővebben; készítettem neki egy nyelvtankönyvet nyárra. Sajnos a francia cég csak akkorra vállalja, amikor már nem leszünk itt, és nem postázzák külföldre. Ofszet, kifutó, belív, sőt: belív lekenése, ilyen szavakkal bombáznak, vicces, hogy ami nekik mindennapos, azt nekem meg kell néznem a szótárban.

Ma felhívtam a pasit, mert napok óta nem válaszol, legutóbbi e-mailjében azt írta, hogy a borító felbontása nem jó. Elküldtem neki az előlapot nagyobb felbontásban, és megkérdeztem tőle, hogy a fülszöveget küldhetem-e Wordben.

– Milyen fül? Fül is kellene? – kérdezett vissza ingerülten, mint aki lemaradt egy infóról. 

Úgy látszik, nem egy céh tagjai vagyunk. (Barátnőm szerint keressek másik nyomdát!)

***

Bonit szoktam tesztelgetni meseolvasás közben, hogy milyen szavakat ért. A kelepcére csak legyintett, mintha hülyének nézném („Mama, a Micimackó tele van kelepcével!” – válaszolta szakértelemmel), a pikkelyt nem tudta, viszont másnap emlékezett rá. A frigyre azt hitte, valami növény – talán a rüggyel keverte? Az igába fogott ökörből egy kukkot sem értett, se a szavakat, se a koncepciót. Az özvegy szóra azt mondta, érti, de mikor jobban belekérdeztem, kiderült, a sógorral keveri. A leleményest nem ismerte, azt hitte: liliputi.

 ***

Egyébként ezek a szavak megmaradnak a passzív szókincsében, sőt, ha nem találkozik velük hamarosan, el is fogja őket felejteni. Franciául sokkal-sokkal könnyebb a helyzete, hiszen a suliban és az olvasmányaiban gyakran találkozik ilyen típusú (régies vagy ritkábban használt) kifejezésekkel. De néha meg szoktam lepődni, hogy milyen francia szavakat nem ismer, pl. austral, ami azt jelenti, hogy „ami a déli féltekén fekszik”, vagy ludique, azaz játékos (igaz, a francia szóban nem található meg a játék szó maga), vagy mettre en exergue, azaz kihangsúlyozni, előtérbe helyezni (szótár szerint: jelmondatnak kitűzni).

Ezt a két utóbbit egyébként azért kérdeztem meg tőle, mert valaki mesélte, hogy az érettségiző (francia) diákjai nem ismerték!

Kettesben

Pár napig egyedül vagyunk Bonival, Z. elutazott a temetésre. Néhányszor rápillantottunk a helymeghatározóra a telefonon, amikor ment, és olyan fura volt látni, ahogy átutazott azokon az ismerős helyszíneken, amelyek nekünk minden évben a vakációt, a kikapcsolódást jelentik. Mielőtt Anne-ék falujába ér az ember, át kell menni egy viadukton, amit fenyőfákkal borított hegyek vesznek körül, majd rákanyarodunk az utolsó útszakaszra, ahonnan látszik a Mont Blanc – ez mindig annyira, de annyira szuper szokott lenni. Ehhez az érzéshez soha sem kapcsolódótt még temetés, halál, meg könnyek.

Boni egyébként azt kérdezgeti tőlem, hogy lesz-e olyan, hogy Anne-ék újra kedvesek, vidámak és jókedvűek lesznek-e, vagy már soha többet. Nem tudok erre mit mondani, mert bele sem akarom képzelni magamat a helyükbe. De ők ezerszer erősebbek mint én.

A napjaink amúgy nyugisan telnek, én egy csomó mindent (takarítás, adminisztráció, mosás, bevásárlás, sport, iroda) elnapoltam, vasárnap például egész délelőtt testhálót vagdostunk ki kartonpapírból kockák készítéséhez (matekházi), majd megtanultunk játszani a Ligrettóval (nagyon jó, gyanítom ha többen játszunk még jobb!). Stresszes az, hogy nem szabadna kizárnunk magunkat a lakásból, mert Z. nem tud csak úgy hazaugorni 500 km-ről. Ezért mindig rengetegszer ellenőrzöm, hogy mindkét kulcs nálam legyen, de ilyen nyári időjárás mellett nincsenek mindig nagy zsebeim/táskám, kicsit macerás. Annyiszor gondoltunk már rá egyébként, hogy találunk erre a helyzetre valami tartós megoldást, de csak halogattuk...

Boni sokat kérdezget a temetésről, még nevetni is tudtunk, amikor azt akarta tudni, hogy a másod- és harmadunokatesói is ott lesznek-e a temetésen. Én ezt hittem, azokra gondol, akik Amerikában élnek, úgyhogy azt válaszoltam, hogy nem lesznek ott, mert nagyon drága a jegy. Értelemszerűen a repülőjegyre gondoltam. A szerencsés Boni, aki még soha nem volt temetésen, megdöbbenve kérdezett vissza:

– Miért, egy temetésre jegyet kell venni?!

Benyomásom a Rendszerről

Csütörtökön volt az osztályozó értekezlet. Előtte már azt fontolgattam, hogy kikapcsolom a telefonomat, nehogy Gabriel anyukája első felindulásában megint felhívjon, de aztán elfelejtettem, és csak egy szmájlis üzenetet kaptam: Gabriel és Boni mindketten dicséretben részesültek! Ez egyébként egy egyszerű félmondat (Gratulálunk!) az amúgy is csupa pozitív értékelésben, szóval nem értem, miért olyan nagy ügy.

Összességében nem tűnik nehéznek a suli, Bonitól is kérdeztem, ő is ezt mondja. Nézegettem a magyarországi nyelvtan és töri tankönyveket, szerintem itt kevesebbet kell tudni, azt viszont kívülről (de nagyon nehéz az összehasonlítás). Háromféle tantárgya van Boninak: az ún. nehéz tantárgyak, amelyeket objektíven osztályoznak (francia, matek, német, töri), a megúszós tantárgyak, amire nem kell sokat tanulni, és könnyű jó jegyet szerezni (angol, fizika, biológia) és a készségtárgyak, ami tök szívás, mert totál szubjektív az osztályozás (ének, tesi, rajz). Boninak tesiből lett a legrosszabb az átlaga, ami szerintem undok dolog, mert igazságtalanul leviszi az átlagát. 

Jézusom, olyan lettem, mint a franciák: folyton átlagot számolok!

Nehéz lehet a tanárok dolga. Harmincan vannak egy osztályban, és ahol az osztályátlag 16,48 (francia) meg 14,39 (töri), ott a legrosszabb átlag a 10 meg a 8,24. Sőt, matekból pl a legrosszabb tanuló 6,3-at kapott. Nehéz lehet így tanítani. Ezek a gyerekek nyilván nem értenek semmit, vagy nem tanulnak semmit, nem tudom. Szerintem nem lenne a helyük egy ilyen iskolában, és én úgy látom, hátráltatják a többiek haladását – talán ez a legnagyobb probléma az egészben szerintem.

Boni kedvenc tantárgyai: az angol és a matek, annyira, hogy ezekből a tárgyakból nem is nagyon kértük itthon számon őt (amúgy minden másban nyüstöltük, főleg németből és töriből), megcsinálta saját maga. Érdekes ez az angol, mert tavaly Amerikában nem láttam rajta, hogy ennyire érdekelné. Lehet, hogy a tanár érdeme? Addig könyörgött gyakorló feladatlapokért, míg a múlt hétvégén elmentünk venni, úgyis szoktunk nyárra ilyen füzeteket vinni (leginkább matekból). Képzeljétek, még azon a hétvégén kitöltötte az össszeset.

A matekszeretete régi, de továbbra is fenntartom, hogy Boni nem matekagy. Viszont szereti a tanárt, eléggé könnyű a tananyag (sok volt a geometria és a számítástechnika), és a matekot nem kell bevágni, tehát úgymond „könnyű”. Boni állítja, szerintem helytelenül, hogy ha egyszer megért az ember valamit (mondjuk háromszög területének kiszámítását), akkor azt mindig tudja alkalmazni, felesleges gyakorolni. Eddig bevált az elmélete, de sajnos szerintem ez nem lesz fenntartható gyakorlat.

Még három hét van hátra a suliból – ez már csupa lógás és lazaság lesz, a jegyeken már nem változtatnak. Egyébként a csütörtökön megírt dolgozatok osztályzatait sem számították már bele, mert, mint hangoztatta Boni, nem engedi a rendszer. Ez az a mondat, amitúl egyébként kiráz a hideg (főleg mh-i kontextusban): mintha az ún. rendszert nem az embert maga hozta volna létre!

Nyelvtan és matek

Nem buli

– Mama, olvashatok még egy kicsit? – kérdi Boni lefekvés után.

– Dehogy, holnap korán kell kelni! – válaszolom azonnal.

– Csak egy percet...? – fog alkudozásba.

– Nem! 

 

Kimondhatatlanul utálom az alkudozást. A 21:30 már eleve egy kialkudott (és túl késői) időpont. Minden reggel (túl) korán ébred, gyakorlatilag nincs meg neki a kilenc óra alvás.

– És ha a papa megengedi...?

– NEM!! – próbálom elejét venni a vitának, könyörgésnek, hisztinek. – Én úgysem engedem!

– Nem vagy aranyos, mama...! – kezd beletörődni a megváltoztathatatlanba, de előtte még egy sértést szeretne a fejéhez vágni ennek az unalmas felnőttnek, aki az alvással töltött órák számát méricskéli, holott kint még szinte világos van, az ablakon bódító nyár- és hársfaillat száll be, és különben is, mindjárt itt az év vége és baromi jó résznél tart a könyvében. – Hogy is mondta Maugli a kobrának..? Fa..? Milyen fa...? Ja igen, mama, Kiszáradt Fa vagy!!

Mindezt itthagyni

Morbid egybeesés, hogy amint befejeztem a rákról szóló könyvet, kaptuk a hírt, hogy Z. unokaöccse meg fog halni. Már elkezdtem a könyvet, amikor kiderült, hogy beszüntettek mindenfajta terápiát, már akkor lehetett tudni, hogy közel a vég. De most már napok kérdése sajnos.

Ez a második unokaöccse, aki fiatalon vastagbélrákos lett. Az első unokaöccs másfél éve halt meg, hátrahagyva egy majdnem kétéves kislányt. Ennek a fiúnak az anyukáját látogattuk egyébként meg tavaly Amerikában, és Boni alig hitte el, hogy akkor alig hat hónapja temette el a fiát. Tényleg hihetetlen volt, egyáltalán nem látszott rajta semmi, sőt, még fotókat is mutogatott a fiáról (akit Boni nem ismert), és egyszer együtt reggeliztünk a kislány anyukájával (tehát a halott fiú volt feleségével) és azzal a bizonyos kislánnyal.

A mostani unokaöccsnek három gyereke van, a legfiatalabb lány Boninál kisebb. Két és fél éve beteg a srác, és az a borzasztó, hogy az elején még nagyon úgy nézett ki, hogy túléli. De most már tudjuk, hogy sajnos túl későn fedezték fel nála a rákot. Lehet, hogy ha pár hónappal korábban kiszűrik, megúszta volna! Kapott kemót, sugárterápiát, műtötték (többször), a két év alatt még vakáción is voltak párszor, valamennyit dolgozott is... és basszus, mégis. És hiába volt olyan pozitív volt a Mukherjee-könyv befejezése, hiába részletezte azokat a szédületes újdonságokat, amelyeket az orvosok és a kutatók pár év alatt kidolgoztak, szegény fiú, rajta mindez már nem segít.

Annyira szimpatikus, most nem is tudom, illő-e hozzátenni: volt. De tényleg, egy szimpatikus család szimpatikus tagja: okos, kedves, segítőkész. A CERN-nél volt mérnök, gyönyörűen zongorázott, három nyelven beszélt. És én különösen hálásan emlékszem vissza arra, hogy amikor a betegsége előtt egy családi találkozón Bonikám félénken áldogált a sok idegen gyerek között (sőt, haza akart menni), ez a fiú és az egyik testvére vették a fáradtságot, hogy megszelidítsék a vad gyerekemet, aki természetesen attól a pillanattól fogva le sem szállt a nyakukról és végig velük akart játszani. És ők ezt a világ legtermészetesebb módján kezelték, azaz végig játszottak vele. Annyira hálás voltam nekik.

Amúgy Boni sajnos nem emlékszik rá, pedig láttuk őt még egyszer a kemó alatt (csak akkor már felismerhetetlen volt). Most rá akartam keresni a képek között, ezért beírtam a keresőbe azt a megyét Genf mellett, ahol laknak, és kiadta a telóm az összes olyan fotót, ami ott készült (évente kétszer szoktunk Z. húgához menni, mínusz a Covid). Keresgéltem a fényképek között, átnéztem az összeset: havas svájci hegycsúcsok, gyerekek (rengeteg gyerek), biciklizés a faluban, csacsik etetése, kirándulás, esti társasjátékozás, közös ebédek, vacsorák, játszóterezés, kártyapartik... azt a rengeteg jó élményt látva, amit ott szereztünk, összeszorult a szívem: szegény, milyen nehéz lehet most neki mindezt itthagyni.

Egy félelmetes ellenség, egy olvasmányos történet

Jaj, annyira lebilincselő és izgalmalmas könyvet olvastam, elképesztően érdekes volt: témája a rákkutatás és -gyógyítás története (ez itt, én a francia fordítást olvastam, látom, hogy magyarul is megjelent). Alig bírtam letenni. Először egyébként azt gondoltam, hogy bekötöm a könyvet, hogy Z. ne is lássa, miről szól (nem bírja az ilyesmit), de a végén még idézgettem is belőle neki, sőt, bizonyos részeket Boninak is elmeséltem! 

Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a történelem és az orvostudomány. Az író klinikai onkológus, Indiában született és Amerikában él. Az egész könyvet áthatja az ún. amerikai szemlélet (vagyis amit én annak képzelek): az író elsősorban erre az országra összpontosít, másodsorban pedig szuperul ért ahhoz, hogy a(z amúgy rövid) fejezeteket mindig ott fejezze be, ahol a legizgalmasabb vagy ahol már épp kezd lankadni az olvasó figyelme, továbbá rengeteg anekdotával és személyes történettel fűszerezi a könyvet.

Az is tökre tetszett, hogy nem feltétlenül halad lineálisan a történet, legalábbis az elején nem. Tehát nem azzal kezdi, hogy már kétmillió (!) évvel ezelőtt is haltak meg ősemberek rákban, amire egy fennmaradt állkapocscsontból következtetünk, meg hogy Hippokratésztől származik maga a szó, hanem egyből a leukémia a téma. Egyébként azért, mert ezt a típusú rákos megbetegedést nem lehet „kiműteni”, mindenképpen találni kellett valami másfajta gyógymódot.

Olyan érdekességeket tudtam meg, hogy pl. a rákgyógyítás elején, főleg ezeken a leukémiás gyerekeken szó szerint kísérleteztek az orvosok. Vagy hogy Pierre et Marie Curie vödörben gyűjtötték, valahol Csehország területén, az ércet, amiből a rádiumot előállították. Baromi érdekes volt a statisztikákról szóló rész is; számításoktól függően egyszer az jött ki, hogy a rákkutatás nem haladt előre egy tapodtat sem, illetve hogy nagyon is sokat haladt és rengeteg életet mentett meg. Érthetően leírta, hogy miért nem tudtak kísérleti alanyokat toborozni egy bizonyos kettős vak vizsgálathoz: mert annyira hittek az emberek az adott gyógyszerben, hogy senki sem szeretett volna a kontrollcsoportba tartozni. A laboratóriumokban található rákos sejtek gyakran olyan emberekből származnak, akik már évtizedek óta halottak – mert a rákos sejt nem hal meg (?)! Ja, és volt szó egy orvosról, aki az általa koordinált kísérlet összes eredményét meghamisította! Meg az amerikai dohánylobbiról, ennek egy külön fejezetet szentelt, olyan volt, mint egy krimi (a tüdőrák gyakorisága 1500%-kal nőtt Angliában 1927 és 1947 között!!).

Az utolsó részek, amikor a molekuláris biológiáról volt szó, kicsit nehezek voltak, de még ezt is sikerül nem csak érthetően, de érdekfeszítően tálalnia (kis gyorstalpaló genetikáról, glosszárium stb.). A könyv nagyon vastag, 700 oldal, de gyorsan lehet vele haladni, és tartozik hozzá egy százoldalas bibliográfia. Irigykedve regisztráltam, hogy egy orvos, aki betegekeg gyógyít (meg asszem kutat is) ezt a rengeteg könyvet mind elolvasta. Szépirodalmi művekből is sokat idéz: Kafka, Szolzsenyicin. És szabadidejében megír egy ilyen best sellert!

Kuktúrsokk

Sokkoló látványban volt ma részem, még mindig nem tértem magamhoz: a botanikus kertben történt, amikor el kellett mennem pisilni a játszótér mellett lévő kávézó-fagyizó WC-jében. Úgy szoktam időzíteni, hogy ne kelljen, de most sajnos így jött ki. Felszerelkeztem egy PZS-vel és beálltam a sorba. Előttem cuki kisfiúk türelmetlenkedtek, hogy megtölthessék a vízipisztolyukat, plusz két kislány, akiknek, állításuk szerint pisilniük kellett. Egy idő után eluntam a várakozást (a kisfiúk már az ajtót döngették), visszaültem a padra Boni barátjának anyukájával beszélgetni. Visszamentem 5 perc múlva. A kisfiúk éppen jöttek kifelé, locsolták mindenfelé a vizet, cukik voltak, magyarázták, hogy végül is nem volt bent senki, csak az ajtó nem nyílt ki. Ahogy jöttek kifelé, benéztem a WC-be, és képzeljétek, azt láttam, hogy az egyik kislány, olyan 3–4 éves lehetett, épp a WC-n ÜLT!!

Ült! Egy közWC-n!! Rózsaszín pörgős kis szoknyácskája beborította az ülőkét, lábaival vígan harangozott. Teljes nyugalomban pisilt. Pár másodpec múlva megjelent az anyukája (normálisnak kinéző nő), és mivel elém kellett állnia, megmagyarázta, hogy jött segíteni a lányának. Láthatólag egyáltalán nem zavarta, hogy a kislánya egy

büdös, 

hányadék,

gusztustalan, 

összepisilt, sőt, összekakilt, 

mert aznap már legalább ezer ember által használt

ülőként csücsült! Komolyan, ilyet én még nem pipáltam. Egy ideje már tudom – de csak közvetett tapasztalásból, regényekből –, hogy bizonyos felnőttek munkahelyen is ráülnek az ülőkére. Nem olyan régen még azt hittem, hogy a Főszabály, mely szerint ismeretlen helyen, amelybe uszoda, vendégség, vonat és repülő is beleértendő, semmilyen körülmények között sem ül az ember rá a WC-re, mindenki számára egyértelmű. Hát nagyon nem, mint az időközben megtanultam!

És hogy ne legyen ez az egyetlen mai napi sokkoló élményem, a második kislány (szintén 4 év körüli), aki előttem várakozott, elmesélte, hogy pisilnie és kakilnia is kell. Udvariasan végighallgattam, vicces volt, ahogy mondta. Neki a nagymamája jelent meg színen kicsit később, megkérdeztem, elém akar-e állni, hogy segítsen az unokájának, de ő csak azt akarta tudni, hol van a kislány.

– El tudja intézni egyedül is! – mosolygott rám a nő, majd visszament a teraszra.

Ekkor megvilágosodtam: ezek a franciák talán túlzásba viszik a gyerekek autonómiáját, mert tényleg ez itt a mantra. Háromhónaposan egyedül elaludni, háromévesen egyedül felöltözni, hatévesen ottalvós táborba menni: ezek itt az értékek. És a sorba beletartozik, hogy egyedül mennek el a gyerekek WC-re. Ha máshogy nem megy, hát felülnek az ülőkére.

Most próbálom megemészteni a dolgot, mert nem akarok azok közé a magyarok közé felsorakozni, akik folyamatosan szidják annak az országnak a kultúráját és szokásait, ahol élnek. Ez nekem soha nem volt se nem szimpatikus, se nem célravezető hozzáállás, de most, bevallom, rezeg a léc... Végül is közös tányérból enni, evőszeköz nélkül (TRUE STORY) miért lenne elfogadhatóbb? (Bár, hozzá kell tenni, hogy Z. és a két további (francia) anyuka osztotta a (magyar) nézetemet.)

Angol

Boni a fejébe vette, hogy megnyeri a házi angolversenyt, egyrészt mert szerinte New York-i utat lehet nyerni vele (szerintem ez hülyeség, két euró volt a nevezési díj), másrészt mert lehet nyerni egy táblagépet is (ha nem veszünk neki, majd nyer magának ő, mondta), harmadrészt meg megígértük neki, hogy ha benne lesz az első tízben, akkor beleszámítjuk az év végi átlagába (ami, ha eléri a 19,35-öt, azzal fog járni, hogy telepítjük neki a Mindcraftot, jajaj).

Amúgy tök érdekes, mert azok a gyerekek nem vehettek részt a versenyen, akiknek az angol az egyik anyanyelvük. Na mármost szeretném azt látni, hogyan és milyen kritériumok alapján dönti el egy intézmény azt, hogy egy francia gyereknek melyik a másik anyanyelve. Ha mondjuk angol vagy ír az egyik szülő? Ez még nem garancia semmire, a német barátnőm kislánya például soha nem szólal meg németül. És mi van, ha rokon él Angliában, és a gyerek rendszeresen látogatja? Értelemszerűen előnyben lenne a többi gyerekkel szemben, de ki kellene zárni ezért? Milyen rendszerességű látogatások esetén? És mi van azzal a kisfiúval, akinek az anyja orosz, de nem tud franciául, ezért a szülők közös nyelve az angol, amit nem tudom, milyen szinten beszélnek? Boni szerint ez a gyerek sem vehetett részt a versenyen, érdekes. És vegyük azt a hipotetikus, de nem lehetetlen (viszont eléggé idétlen) helyzetet, ha mondjuk két francia szülő angolul beszél a gyerekéhez?

Boni nem tudta, hogyan kell felkészülni a versenyre, ezért csak lelkesen Duolingózott (már amikor odaadtuk neki) és angolul olvassa a Harry Potter első részét, amit szerintem csak azért ért, mert már kívülről tudja a franciát. Sajnos nem volt rá felkészülve, hogy lesznek országismereti kérdések, és noha Amerikát egy icipicit ismeri, Angliában még soha nem járt. Úgyhogy kétlem, hogy akár csak az első tízben is benne lenne, mert arra a kérdésre, hogy ki lakik a Downing streeten, kizárásos alapon azt válaszolta, hogy a Paddington maci.

Durrdefekt és húsevés

• Hétvégén kiszakadtam egy kicsit a mókuskerékből, és találkoztam ezzel a barátnőmmel egy németországi városban. A helyszínt úgy választottuk ki, hogy ráböktünk a térképre kábé ott, ahol a félutat sejtettük. Mint aztán kiderült, én nem tudtam vonattal eljutni oda, ezért autóval mentem, teljesen idegesen, mert Z. az előző héten durrdefektet kapott az autópályán. Szerencsére megőrizte a hidegvérét és sikerült megállnia baleset nélkül. De borzasztó belegondolni, hogy ha az előző héten nem kellett volna elutaznia (nem volt betervezve), akkor az a kerék akkor durrant volna ki, amikor ezen a hétvégén Németországba megyek! Én megúsztam volna vajon? Na, ezzel a tudattal vezettem le az 500 km-t.
• Pont ezen a hétvégén lett volna szüksége Z-nek az autóra Bonit szolfézsvizsgára (szombat) és szülinapra (vasárnap) furikázni. Az uszodán kívül SOHA nem kell itt a városban az autó, annyira rövidek a távolságok. Most viszont mindkét helyszín tök messze volt, így úgy csinálták, mint mi gyerekkorunkban: gyalogoltak!
• Kathrinnal tök sok mindenben megegyezik az ízlésünk, elsősorban öltözködésben, lakberendezésben és kajákban. Ezért egész hétvégén istenieket ettünk, főleg ázsiait. Este nem átallottunk sorban állni egy koreai étterem előtt, de mindketten úgy ítéltük meg, hogy megérte!
• Gyereknevelésileg viszont teljesen eltérő állásponton vagyunk, úgyhogy érdeklődve hallgattam mindent, amit a svájci mindennapokról és az oktatási rendszerről mesélt. Neki szoktam elküldeni Boni németházijait javításra, és most mondta, hogy alig bírja a francia folyóírást elolvasni (Svájcban nem tanulnak folyóírással írni a gyerekek). Szuper könyv- és társasjáték-ajánlást kaptam tőle, remélem, neki is bejönnek majd az én ajánlóim.
  
• Mesélte, hogy ismer egy vegetáriánus családot, ahol se az anyuka, se az apuka, se pedig a fiuk (13 év) nem eszik húst. Az egyetlen húsevő családtag a farkaskutyájuk! Amúgy Kathrin kislánya (szintén 13) is vegetáriánus, és amikor ezt itthon meséltem ezt Boninak, csak a fejét csóválta: milyen csodabogarakat hord a hátán a Föld! Csak egyetérteni tudok vele, ha a húsevő farkaskutyára és a vegetáriánus gazdáira gondolok.
  
• Képzeljétek, hazajöttem, és amikor le akartam ellenőrizni Boni földrajzháziját láttam, hogy az egyik feladatban Freibourg im Breisgrau-t adta fel a tanárnő! (már több órája az intelligens városokat tanulják, szegény Boni, nagyon szenved, unja, teljesen megértem). Én ebben az intelligens városrészben nem jártam, csak az óvárost és az egyik parkot néztük meg Kathrinnal. Regensburgra emlékeztetett nagyon az egész, pedig az jóval arrébb van. Számomra a német városok nagyon egzotikusak, inkább Magyarországra hasonlítanak (biztos a sok Müller meg DM miatt), mint Franciaországra, kis belga beütéssel (biciklik!).
  

Van egy lány

Van egy lány. Az alattunk lakó család kb. 14–15 éves kislánya. Évekig egy iskolába járt Bonival, gyakran találkoztunk vele és az anyukájával a suliba menet vagy jövet. Szép kislány volt, magas, sok hajú, értelmes tekintetű, vidám, rengeteg barátnővel körülvéve.

Ez a kislány az elmúlt években úgy megváltozott, hogy alig ismerünk rá. Hirtelen még jobban megnőtt: most már magasabb az anyukájánál. Még mindig szép haja van, de az arcát a felismerhetetlenségig sminkeli (nevethetnékem van, ha látom). Nulla fokban is kint van a dereka és folyton a telefonján lóg. Ezt látjuk.

Hallani viszont sok minden mást is hallunk: iszonyú, borzalmas, elképesztő hisztirohamokat esténként. Olyan ajtócsapkodás, állati üvöltés, tébolyodott sírás és lábdobogás hallatszik fel hozzánk időnként (mondjuk hetente kétszer), hogy beleremeg a ház. Néha, ha nem ismerném őket (tök szimpi család!) azt hinném, hogy ölik egymást alattunk. Így, hogy a szemünk előtt változott át a kislány (gyerekből – kamasszá), olyan érzésem van, hogy amikor rájönnek ezek a hisztirohamok, épp most bolondul meg.

Ilyenkor felkapjuk a fejünket, hegyezzük a fülünket, és megjegyezzük Bonival, hogy a Julie megint hisztizik, hallod?

Annyira sajnálom a szülőket!! Először is azért, mert egy ilyen sárkánnyal kell együtt élniük. Régebben a pasit azért sajnáltam, mert még a Covid alatt is be kellett járnia a munkahelyére – most már szerintem szívesen tölti bent az idejét a nyugiban. Szerintem minden reggel megkönnyebbülten lép ki az ajtón, és minden este félve megy haza. Az anyuka viszont főállásban van otthon, és ezzel kell megküzdenie nap mint nap, szegény, borzasztó lehet.

Ráadásul jól tudom – saját tapasztalat –, hogy mindenki a szülőket hibáztatja. Szerintem az egész ház azt gondolja (rajtam kívül), hogy a szülők nem tudják megneveli ezt az akaratos, elkényeztetett hisztérikát. Pedig van egy nagyobb fiuk is, annak a hangját sem halljuk. Néha szokta mondani a nő amúgy, hogy a Julie jár pszichológushoz, de semmi konkrétabbat nem mondott még ezekkel a rohamokkal kapcsolatban. Szívesen megkérdezném tőle, hogy amikor elmúlnak a rohamok, vajon amúgy Julie normális és kedves, vagy folyamatosan ilyen hisztipók?

Mert Bonira is rá szokott jönni ilyen kiabálós-ajtócsapkodós ötperc, de ezek rövid ideg tartanak szerencsére, és előtte és utána is kedves, együttműködö. Csak azt a pár percet kell kibírnunk, amíg nekünkront és megharap és lekiabálja a fejünket (Mama, nagyon rossz anyuka vagy! Nem szeretlek!), de amint kiadja magából a mérgét visszaváltozik cuki kisfiúvá (Mama, imádlak! Te vagy a legjobb anyuka a világon!). Vajon Julie is ilyen? Vagy, ami rémes lehet, folyton morog és kritizál, és időnként üvölt?

(Erről eszembe jutott, hogy írnom kell egy posztot „Van egy fiú” címmel is, mert már olyan régen el akarom mesélni Boni egyik kis osztálytársát!)

A nyelv, amelyen gondolkodunk

Fel szokták tenni a kétnyelvűeknek a kérdést, hogy milyen nyelven gondolkodnak (álmodnak). Én erre a kérdésre nem igazán tudok válaszolni, azt hiszem, nem szavakkal gondolkodom, hanem érzésekkel, képekkel. A gondolataimnak nincs nyelve.

Ezt az elméletet jól megcáfoltam tegnap. Tök érdekes dolog történt: vasárnap meghallgattam egy francia nyelvű műsort egy írónővel. Az egész interjú tök érdekes volt, de különösen egy konkrét mondat ragadta meg a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy jól meg is jegyzem, mert frappáns összefoglalása az írónő mondanivalójának (amivel szinte teljesen egyet tudtam érteni). 

Másnap idézni akartam a konkrét mondatot Z-nek, és képzeljétek, magyarul jutott eszembe. Holott franciául hallottam. Másodpercekig gondolkodtam, amíg eszembe jutott az eredeti. Mikor fordította le az agyam a francia mondatot magyarra? Fogalmam sincs róla. De tény, hogy a magyar szó: megfosztani, jóval előbb jutott eszembe, mint a francia eredetije: priver. Sőt, amikor franciául akartam mondani, a déposséder igét akartam használni, az meg eleve benne sem volt a mondatban. Az valahogy megint az én agyam tekervényeiből jött elő.

Lehet, hogy így történt: meghallottam a francia mondatot (ige: priver) → megjegyeztem magyarul (ige: megfoszt) → azt visszafordítottam franciára (ige: déposséder).

Az eredeti mondat amúgy így hangzott: on ne peut pas priver les opprimés de l'histoire de leur oppression. Magyarul: nem szabad megfosztanunk az elnyomottakat az elnyomás történetétől. Arra a szintén elterjedt kérdésre válaszolva, hogy érdemes-e utólag kiszedni a klasszikus irodalmi műalkotásokból az antiszemita, rasszista, gyarmatosítóbarát stb. mondatokat. Van az a nézet, ami mögé én is szívesen felsorakozom, hogy ne másítsuk meg a múltat, inkább helyezzük kontextusba a szöveget. De érdekes, hogy pont emiatt tettem le arról, hogy felolvassam Boninak a Tíz kicsi négert esti mese gyanánt. Elkezdtem az elejét, mielőtt felolvastam volna neki, és annyira poros, régimódi volt a szöveg (legalábbis a magyar fordítás), tele antiszenimta és patriarchális utalásokkal, hogy teljesen elment tőle a kedvem. Nem akartam minden mondat után magyarázkodni. Majd elolvassa később, és kontextusba helyezi ő maga. Viszont ha lenne gyerekeknek szóló, megszelídített és kilúgozott változat (fordítás), talán azt elolvastam volna neki (ami ellentmond az előbbi elvnek)

Egyetértek az írónővel: ha egy klasszikus a mai szemmel rasszista, nőgyűlölő, homofób stb. – akkor még mindig megtehetjük, hogy nem olvassuk.

Kamaszok

Reggelente, suliba menet és a suli előtt hallom a kamaszokat magunk körül beszélgetni:

– Putain... putain de merde... ça me fait chier... rhhhlà..là..là... le con... rhhhh je te jure... putain.... c'est chiant....l'enculé, va... putain de bordel de merde... le salaud... ta gueule, putain!

A fenti mintát a napokban gyűjtöttem, tele van válogatott káromkodással és trágársággal (ún. csúnya szavak). Nagyon megdöbbentő és sokkoló, még egy nem francia anyanyelvűnek is, mint aki vagyok. Egyre több gyereket hallok így beszélni Boni környezetében is, kötőszavakként használva ezeket (az amúgy közhelyszerű, lapos, fantáziátlan és ősrégi) trágárságokat.

Gondolom, ez a menő. Rémes lehet kamasznak lenni! Örülök, hogy soha többé nem leszek kamasz, és soha többé nem kell senki előtt semmit bizonyítanom vagy határokat feszegetnem. Rettegve várom az időt, amikor Boni kamasz lesz (nem is olyan sokára). Őt még soha nem hallottuk ilyen útszéli módon beszélni, ami gondolom nem jelenti azt, hogy a suliban nem használna fülsértő szavakat, érdekes lenne megtudni. Csak remléni tudom, hogy elültettük benne annak az igényét, hogy az ember elegánsan, változatosan, választékosan, célratörően stb. fejezze ki magát.

Személyeskedés

Kértem a ChatGTP-t, hogy adjon egy bizonyos valamire konkrét ötleteket. Kiadott pár dolgot, voltak köztük jók is, meg rosszak is, majd a legutolsót így vezette fel: Személyes kedvencem: xxx.

Ha! Felhúztam a szemöldököm. Még mit nem?! Már eleve azt nem értem, hogy a pusztán statisztikai alapon működő rendszer hogyan tud mégis értelmesen kommunikálni, Oké, azt felfogtam, hogy nem gondolkodik, nem érez, nincs teste – de hogy ennek ellenére hogyan tud mégis létrehozni szenzációs megoldásokat és hibátlan hülyeségeket (néha rögtön egymás után) már maga ez is rejtély.

De honnan jön vajon az (honnan veszi a bátorságot, akartam írni), hogy a hat-hét ötletből az egyikre ráfogja, hogy személyes, ráadásul kedvenc?! Azt hittem, kapcsolatunk tisztán professzionális. Az algoritmusok bugyrai kifürkészhetetlenek. Még egy dolog a repülőgép, a telefon és az euró-forint árfolyam mellett, amit rendszeresen használok anélkül, hogy érteném a működését. Frusztráló.

Bicikli

Ma reggel egy újabb biciklibalesetnek voltam szemtanúja, pár hónapon belül ez a harmadik. Nagyon megviselt megint, pedig szerencsére (azt hiszem) törésen kívül nem történt komolyabb baj. Ismét a Boni sulijába tartó, eszeveszetten hajtó gyerekek ütköztek. Ma reggel a sarkon történt a baleset, két srác úgy egymásnak ment, hogy az egyikükük egy hatalmasat esett előre, még jó, hogy nem az útra, ahol az autók mentek. Azt hittem, szívbajt kapok, pár méterre voltam tőlük, mindent láttam.

És ez a harmadik eset, hogy fogalmam sincs, mi a teendő. Komolyan. Le voltam bénulva. De így utólag sem világos, hogy mit kell tenni, hiszen a mentőt ők maguk is tudják hívni, és amilyen érzékeny kamaszokról van szó (mindhárom eset mind a hat résztvevője esetében), úgy éreztem, hogy lelki támogatásra sincs szükségük. Az egyik esetben azt tanácsoltam az érintett gyereknek, hogy ne mozduljon, de egyrészt mindenképpen fel akart állni, másrészt időre mentünk Bonival, nem nagyon tudtam volna ott maradni vele (és ott volt a tesója).

Ma reggel egy nálam sokkal talpraesettebb és energikusabb nő szerencsére pont ott volt, és „intézkedett”, álljon ez bármiből is (lehet, hogy csak fontoskodott?). De ez így nem mehet tovább, fel kellene frissítenem az egészségügyi ismereteimet, betanulni valami protokollt, hogy egy picit hasznos tudjak lenni ilyen helyzetekben.

Az uborka!

Megnéztük A zongorista c. filmet Bonival. Z. szerint tiszta hülye vagyok, hogy ilyen filmeket mutogatok Boninak, de az okok a következők voltak: Boni épp azt a Chopin-darabot tanulja, amit az elején játszik a főszereplő, továbbá pedig talán már nem is olyan fiatal ahhoz, hogy megtudja, mikre képes az ember (amellett hogy fantasztikus zongoradarabokat is komponál).

A film a varsói gettóban játszódik, és olyan jelenetek vannak benne, hogy az embernek döbbenetében a lélegzete is elakad: SS-tisztek felmennek egy lakásba, ahol egy család tagjai épp az asztal körül ülnek, vacsoráznak. Mindenki feláll, kivéve a kerekesszékben ülőt, aki értelemszerűen nem tud mozdulni; a tisztek ezért egyszerűen kidobják az ablakon, székestül, mindenestül („De hát, mama, nem tudott felállni!!!”); egy fazék kaja kiömlik a járdára, egy szerencsétlen éhező az aszfaltról nyalja fel az ételt; egy anya megfojtja a kisbabáját, hogy ne sírjon tovább, és ne fedezzék fel a rejtekhelyüket stb., stb.

És mégis, Boni azóta egy teljesen más jelenetet emleget fel nekem, nem az éhezést nem a kegyetlenséget, nem a halált, hanem az uborkát. Azóta is azt emlegeti, néha csak ennyit mond: mama, emlékszel? Az uborka!!! Szerintem az uborkás jelenet rázta meg leginkább.

Ez a jelenet a következő volt: a zsidó főszereplő egy elhagyatott házban bujkál. Nincs mit ennie, nagyon le van gyengülve. Talál egy uborkakonzervet, de nem tudja mivel kinyitni. Egyszer csak betoppan egy SS-tiszt, meglátja a bujkáló zsidót. Aki a kezében szorongatja az konzervet. Szó szót követ, kiderül, hogy a rejtőzködő személy zongorista. A német katona meg szeretne bizonyosodni ennek az igazáról ráparancsol, hogy játsszon valamit. A szerencsétlen végig a kezében szorongatja a konzervet. Odabotorkál a zongorához, leül. Csak ekkor engedi el a zsákmányt, amit rátesz a zongora tetejére.

Most télen, a koncentrációs táborok felszabadításának 80. évfordulója alkalmából több francia túlélőt is meginterjúvoltak a rádióban. Nagyon érdekes volt, de gyakran úgy éreztem, nem a jó kérdéseket teszik fel nekik („hogyan őrzi meg az ember a méltóságát” meg ilyen közhelyek). Én arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon tényleg olyan volt minden, mint a filmekben? Mit szólnak a túlélők (még vannak páran) az amerikai és egyéb holokauszt-filmekhez? Kertész Imrétől negatív kritikát olvastam egyszer. De mit mondanak a többiek? Vizuálisan tényleg ilyen volt?

Olvasás evés közben

Nem tudom minek nevezzem, mániának vagy elvnek, de megtiltottam Boninak, hogy evés közben olvasson. Inkább mánia ez, mint elv, mert nincs rá épkézláb magyarázatom. Pontosabban van, több is, de nem tudom, megállják-e a helyüket. 

1) Az első és legfontosabb az, hogy olvasás közben nem lehet rendesen enni. Z. és Boni szerint ez hülyeség, nagyon jól lehet a kettőt egyszerre csinálni, és valóban, tényleg tudják. De vajon ez ugyanolyan egészséges, lassú megrágása és élvezete az ételeknek?!

2) A könyv sérül: leeszi, leissza stb. Érdekes, mert amennyit mégis olvas Boni evés közben, annyira nem evett le sok könyvet. Igaz, több pohár is felborult már stb. de be kell, hogy lássam: a könyvek továbbra is jó állapotban vannak.

3) A közös étkezések arról szólnak, hogy beszélgetünk. Szörnyen bénának gondolom, amikor együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, és valamelyikünk társalgás helyett a könyvébe temetkezik.

Mint a fentiekből kiderül, Z. nem ért velem egyet, mert nosztalgiával gondol a gyerekkorára, amikor kép- és egyéb regényeket olvasott ki az asztalnál. Én meg borzalommal gondolok a saját gyerekkoromra, mert nálunk szinte soha nem evett együtt a család! Egyébként szerintem ez annyira durva, hogy megérne egy külön posztot.

Boni folyamatos kampányolásának köszönhetően (lyukat beszél a hasamba, az ember kénytelen engedni) az alábbi kompromisszumot kötöttük: reggelinél lehet olvasni, desszertnél lehet olvasni, illetve ha én nem eszem (jellemzően ha usziba megyek kajaidőben), akkor is lehet olvasni.

Hársfa, platánfa

A harmincéves hársfát állítólag azért kellett kivágni, mesélte az alsó szomszéd, mert túl közel állt a garázshoz, amelynek a falát a hársfa gyökerei tönkretették.

Szerintem a garázst kellett volna lebontani.

Egy borzasztó betonszörnyetegrúl van szó, három fakkal, amit senki sem használ garázsnak, mert csak hatvan manőverrel lehet beállni. Így aztán csak használatlan lim-lomok gyűlnek fel bennük. Baromi mérges vagyok, szerintem felesleges volt szegény fát kivágni. Felmentem a fölső szomszédhoz (a rákos nőhöz). Tudtam, hogy neki a konyhája és a hálószobája nézett a fára, és azt is tudtam, hogy szereti a madarakat (ezt egy régebbi reakciójából gondoltam, amikor meséltem neki, hogy etetjük a cicákat). Szegény nő, teljesen ki van borulva ő is. Totálisan megértem. Neki valószínűleg ez az utolsó lakóhelye – én még talán reménykedhetem benne, hogy valamikor újból lesz egy hársfára néző dolgozószobám.

Találtam egy régi, 2019. novemberi képet a fáról. Még ránézni is fáj a képre. Csütörtökön (május elsején) délután átrendeztem a dolgozószobámat. Az íróasztalt megfordítottam, tehát nem az L hosszabb oldala, hanem a rövidebbik van az ablakkal szemben, így a képernyő (és a székem) pont az ellenkező irányba néz, mint ahová eddig néztem. Ezzel sikerült legalább azt elérnem, hogy nem látom a fa hűlt helyét. Viszont a szobába belépve most már nincs abban a szép látványban részem, amit ez a fa nyújtott; azon gondolkodom, hogy veszek egy függönyt. (Amikor ideköltöztünk, ebbe a szobába és az étkezőbe nem vettünk függönyt, mondván, hogy úgysem lát be senki, és úgyis olyan gyönyörű a kilátás).

Pénteken egyébként órákon keresztül fűrészelték (a hóhérok, hogy Márai találó szavaival éljek) szegény hársfa törzsét. Rossz volt hallgatni.

Amúgy most egy platánfára látok rá, arra, ami az étkezőnkből is látszik. Jóval messzebb van, nem látom a leveleit vagy a madarakat, de az a fa is gyönyörű. Érdekes, hogy én mindig ezt a platánfát féltettem, mert már jóval túlnőtt a környező házakon. Egy hatalmas, erős, gömbölyű koronájú fa; néha megmetszik az ágait, de nem tudom, vajon valamelyik városvezető irodájának mappájában nem írták-e már alá a halálos ítéletét?! A fölső szomszéd azt mondta, hogy azt a fát ő a testével fogja védelmezni. Csak az a baj, és ezt mindketten tudjuk, hogy az élet nem így működik. Ezeket a kivágásokat nem tudjuk előre. Csak jönnek reggel.. és estére már nincs fa.

 

Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981

Fa

Borzasztóan szomorú vagyok.

Vigasztalhatatlan.

Rossz kedvű.

Ez történt ma: A dolgozószobám előtt állt egy fa, a jobb oldali képek közül fentről az ötödiken látszik is. Egy gyönyörű hársfa, télen is szép, nyáron meg ősszel egyenesen varázslatos. Bármikor, ha felnéztem a képernyőről, ráesett a tekintetem, megnyugtatott. Árnyékot is adott. Nyaranta lakott rajta két galamb, soha nem tudtam, hogy vajon ugyanaz a pár-e vagy minden évben másik? Cinkék is jöttek. Pár hete ez a fa kirügyezett, reggelente azt a harsány zöldet! Nem is tuom leírni! És de kár, hogy nem fotóztam le! Még ma reggel is, amikor bejöttem a kávémmal, akkor is itt állt a fa, ahogy tíz éve minden nap. Olyan jó volt egy ilyen fa előtt dolgozni.

Gondolom, kitaláljátok, milyen szomorú, és borzasztó és visszavonhatatlan és végérvényes dolog történt: most este visszaültem a géphez, hogy megírjak pár e-mailt, lezárjak ezt-azt... és a szívverésem is megállt.

A fát kivágták!

A gyönyörű, életerős, jó illatú, szép színű fámat kivágták! Ami most van helyette: az űr, a hiány, a semmi. A ronda szomszédos házak. Komolyan, majdnem elsírtam magam. Lenéztem az udvarra (a másodikon vagyunk): ott álltak szép gúlákban az összevágott fadarabok. Basszus, én annyira el vagyok keseredve. Hogyan fogok így dolgozni ezután? Nem tudom érzékeltetni, mit jelentett egy ilyen szép fa szomszédságában eltölteni 8 melós órát, és milyen lesz most. 

Z. azt mondta, pár napja találkozott a ház atyaúristenével (gérant, most nem jut eszembe a magyar szó), aki kérdezte, hogy mi az a sok falevél, csak nem a másik házból esik át? A fa ugyanis a másik ház udvarán állt. Lehet, hogy egyszerűen kivágatta a fát, mert nem tetszettek neki a falevelek? Akárhogy történt is, a dolog visszavonhatatlan és végérvényes. Nincs többé fám. Már a költözést fontolgatom.

Mi a tanulság? Az ember ne kötődjön a szomszéd udvar fájához? Nem tudom, de jaj, annyira, de annyira szomorú vagyok. Z-nek azt mondtam, hogy az egész életem meg fog válozni, ő erre azt válaszolta, hogy ne túlozzak. De nem túlzok: nekem baromi fontos, hogy szép dolgok vegyenek körül, neki nincs annyira szeme az ilyesmikhez.

Kivágni egy egészséges, szép fát, jaj, hogy lehet, hogy lehet?!

Tanulás

Kialakult valamiféle egyensúly a házi feladatok kapcsán. Rájöttem, hogy teljesen felesleges bármit is kérni Bonitól, miután hazajött a suliból. Ilyenkor enyhén szólva: használhatatlan. Az ágyon fetreng egy könyvvel a kezében vagy a lakásban ődöng céltalanul, esetleg labdázik a nappaliban, néha zongorázik is, mindezt órákon keresztül. Pedig tök logikus lenne, hogy ilyenkor kellene gyorsan túlesnie a házikon, hogy estére már csak a jó dolgok maradjanak; ez a szimpatikus elmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Rengeteg energiánk ment el arra ebben a tanévben, hogy próbáltuk rávenni ennek a logikus teóriának az alkalmazására – hiába.

Viszont ha hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, egészen a fürdés és a vacsora utánig, 20 óra körül magához tér, és szinte mint egy kezes bárány tud tanulni és leckét írni és dobolni és szolfézst gyakorolni és gondolkodni 21 óráig. Ilyenkor maximálisan hatékony, sőt, mintha élvezné is. Mi ez vajon, bioritmus? Az idő szorítása veszi rá arra, hogy felturbózza magát? Vagy addigra kipiheni magát, leereszt? Nemrég meséltem valakinek ezt az újfajta rendszert, és azt válaszolta, hogy az ő fia vacsora után képtelen lenne bármit is megtanulni. Én magam sem így csinálnám a dolgaimat, de egyértelmű, hogy Boninál ez a rendszer működik a hétköznapokban. Hétvégén és szünetekben teljesen más, akkor rá szoktam tudni venni arra, hogy normális időben és rendszeresen (minden nap) tanuljon – ami az én módszerem és vesszőparipám.

Amúgy irigylésre méltóan gyorsan tanul, a levegőben elkapva, könnyedén jegyzi meg a dolgokat. Nem tudom, ez alkat kérdése-e vagy a gyerekkor ajándéka (esetleg a követelmény nem elég?). A helyesírása elképesztően jó, igazából nincs is olyan tananyag, amit ne tudna rögtön megérteni, megtanulni és alkalmazni. Vajon ez el fog múlni, és addig kell(ene) ütni a vasat, amíg meleg? Hibázni akkor hibázik, ha kapkod, ez is kivétel nélkül megjósolható mintázat. Kedvenc tantárgya most a matek és az angol, utálja viszont a németet és a törit. Mindez nem független a tanároktól, igaz, a történelem soha nem érdekelte igazán. A legnehezebb tantárgy (szerintem) a francia, nagyon változatos feladatokat ad a tanárnő: száraz szabályok bemagolása, mese elmondása az osztály előtt, tanórai fogalmazás, igeragozás, verselemzés.

Hamis barát

Megnéztem tegnap a Telexen a franciaországi késelésről (borzalmas, borzalmas!) szóló cikket, és láttam, hogy az újságíró így mutatta be az iskolát, ahol az eset történt:

Érdekes, hogy a gimnázium helyett ezt a régi szót használta, hogy líceum (vajon miért?), de a kollégiummal vitába szállnék. Nem bentlakásos iskoláról van szó, ahogy azt a magyar szövegből gondolnánk, hanem az ún. collège-ről, ahova Boni is jár, és amelynek a fordítása nekem is folyton annyi gondot okoz, hogy most már egyszerűen le sem fordítom. A 11–14 közötti gyerekek (kötelező) oktatási intézményéről van szó. De a szép hangtani egyezés ellenére a collège semmiképpen nem kollégium. Akkor már inkább kisgimi, de az meg azért nem jó, mert egyáltalán nem a gimnázium előkészítő osztályairól van szó, hanem egy külön iskolaszakaszról, külön tananyaggal (töriből pl. őskortól napjainkig), a végén vizsgával.

(Amúgy simán lehet, hogy kollégium is működik a helyszínen, pl. Boniék sulijában vannak bentalvós gyerekek – asszem csak gimisek – ezért a hétfőket és a péntekeket bőröndös napoknak hívjuk, akkor mennek haza/jönnek meg).

Kíváncsiságból megnéztem pár másik magyar oldalt, hogy ők hogyan oldották meg. A legjobban a Magyar Nemzet megoldása tetszett:

Francia szemmel

 – Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök?

 – Nem, nem. Mi magyarok vagyunk.

 – Magyarok? Nahát, milyen véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács.

 – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar.

 – Hát melyik országban laknak a magyarok?

 – Magyarországon.

 – Aminek fővárosa Bukarest?

 – Nem, kérem. Magyarország fővárosa Budapest.

 – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.

 

 (Örkény István, Egyperces novellák, 1963)

Hátborzongató. Szenzációs.

Teljesen rákattantam a mesterséges intelligencia képgeneráló funkciójára. Mit szépítsek: soha nem éreztem magam ennyire kreatívnak. Valószínűleg mert soha nem is voltam túlzottan kreatív. Ezek a feladatok, amikor vizuális nevelés szakra jártam (első szakmám, soha nem dolgoztam benne), folyton fejtörést és szenvedés okoztak, egyrészt mert soha nem volt semmi épkézáb ötletem, másrészt mert a kivitelezésben is béna voltam, legalábbis a célként kitűzött végeredményhez képest. Ha akkor létezett volna GPT, lehet hogy könnyebben átlendültem volna az első számú problémán. Az elmúlt hetekben annyi képet, fotót és mintát gyártottam, mint eddigi életemben soha. Régi Boni-rajzokat túrok fel, hogy felhasználhassam őket, színskálákat böngészek, lépten-nyomon virágokat fotózok, sőt, a gyerekkori bélyeggyűjteményemet is előszedtem. Készítettem egy képet pl. azokból a mongóliai bélyegekből, amit anno annyira szerettem nézegetni. 

Le vagyok nyűgözve, hogy mikre képes a mesterséges intelligencia. Jobban rajzol, mint amennyire fordít, pedig fordítani is baromira jól tud. Kicsit elkeserítő, hogy azok az értékek, amelyeket Boninak próbálunk átadni (tudás, fegyelem, logikus és kritikus gondolkodás), esetleg jövőre már nem is lesznek értékek, mert az AI úgyis jobb bennük.

Addig is íme néhány végtermék:

A botanikus kertben lefotóztam egy narancssárga virágot. Mire hazaértünk, az AI háromféle mintát is készített belőle! Ez a legszebb (szerintem).

 

 Ezeket a virágokat is az utcán fotóztam

Boni egy nyári napon – Picasso stílusában. Érdekes, nem mindig engedélyez személyeket felismerhetően megrajzolni, máskor nincs problémája vele.

Miró-féle papucsállatkák

Art deco plakát az uszodánkról

Mérföldkő

Eljött ez is: Boni tegnap életében először volt úgy játszani egy barátjánál, hogy mi nem maradtunk ott. Nem így terveztük, a játszótéren lett volna találkozójuk a gyerekeknek, de már reggel eleredt az eső (ma is esik) és az anyuka javasolta, hogy akkor inkább menjen át játszani hozzájuk Boni. Szegénykém, eléggé izgult az ismeretlen helyzet és a a köszönés szükségessége miatt! Szerintem egyébként nem köszönt az anyukának, de teljesen nyugodt vagyok, nem fogják hülyének nézni: az a kisfiú is fura. Annyi különbséggel, hogy ő legalább köszön, de nagyon kerüli az ember tekintetét. Pont emiatt nem is lett második gyerekük a szülőknek, mesélte egyszer az anyuka, mert évekig azt hitték, hogy a gyerek autista. Később kiderült, hogy egyszerűen csak félénk, illetve vannak bizonyos (kezelhető) koordinációs problémái.

Vicces volt, amikor megérkeztünk (az ajtóig elkísértem): Boni teljesen megilletődve lépett be a lakásba, Rafael szintén félénken jött ki a szobájából, percekig úgy tűnt, hogy nem is fognak egymáshoz szólni. De minden rendben ment, Z. ment érte később, addigra már mindkét gyerek tombolt és rohangált és célba dobált, Boni teljesen kezelhetetlen volt egész délután (mi pont ezért szoktunk ritkán hívni hozzánk barátokat; nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni).

És érte őt egy kisebbfajta sikerélmény is, aminek nagyon örülök, mert jót tesz az önbizalmának (ami nincs neki): leült a kisfiú zongorájához és eljátszotta azt a darabot, ami mostanában tanul (erről majd még írok, egy Chopin), és a szomszéd feltelefonált, hogy basszus, ki játszik ilyen szépen?!

Kastély, könyvesbolt, kompromisszumok

• Végül csak Párizsig mentünk, annyi csavarral, hogy nem vonattal utaztunk, hanem autóval. Így meg tudtunk állni oda-vissza egy kisvárosban, ahol a szálloda egy régi udvarházban, a Francia Nyelv Múzeuma pedig egy kastélyban volt berendezve. A szálloda isteni volt, a kiállítás érdekes (de talán lehetett volna jobb; a kérdésemre, hogy miért nem halt ki az irodalmi múlt, nem kaptam választ).
• Boninak feladtam a szünetre ezt a könyvet, amit még karácsonyra megvettem neki, és ami azóta a könyvespolcon porosodik. Azért tettem neki kötelezővé, mert úgy láttam, mostanában semmi sem szippantja igazán be, több regényt is félbehagy, majd leggyakrabban mangáknál köt ki. Nem akarta elkezdeni, de az első kötetet már az autóban odafelé kiolvasta. Párizsban megvettük a 2. és 3. részt, amit azóta szintén kivégzett, úton van a negyedik rész is felénk. Jaj, ezt a gyereket annyit kell noszogatni!
• Párizsban kicsit macerás volt az, hogy hárman háromfelé akartunk menni. Általában kompromisszumot kötöttünk, és azt csináltuk, amit Boni akar (különös tekintettel a pizzériákra), illetve amit én láttam helyesnek (Természettudományos Múzeum, panoráma a Montparnasse toronyból stb.) és ami mindenkinek tetszett utólag. Z. improvizált tervei teljesen megvalósíthatatlanok voltak, odafelé pl. be akart ugrani a lányához, de épp akkor nem tudta elérni telefonon. Én ezt nem bírom már cérnával, hogy miért nem tervez legalább egy fél nappal előre! (Végül visszafelé meglátogattuk őket.)
• Annyit nevettünk Z-n, aki extrém módon fel tud háborodni dolgokon. Most pl: Trump importvámjai, a párizsi dugók és a tény, hogy a Luxembourg-kertben nincsenek kukák, a játszótér pedig fizetős. Érdekes módon nem magában háborog (mint ahogy mi tennénk Bonival), hanem mondja, bárkinek, aki csak hallani akarja (recepciós, a kertben üldögélő nyugdíjasok stb.). Pár percig tart a felháborodása, addig, ameddig ki nem adja magából, utána teljesen megnyugszik egészen addig, amíg újra terítékre nem kerül a téma.
  
• Mikor elindultunk, még alig rügyeztek a fák, most már rengeteg a zöld (én soha nem szerettem a márciusi-áprilisi kopárságot, hiába van/volt jó idő). Annyira bírom ezt a viszonylag új érzést, hogy jó elutazni – és jó hazajönni is. Gondolom az öregedéssel jár. Imádom, semmi hiányérzet, semmi nosztalgia.
• Tökre élvezem azt is, hogy a GPT helyettem rajzol!

Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.

Tavaszi szünet

Elkezdődött a kéthetes húsvéti szünet, és elkövettem azt a hibát, hogy Z-re bíztam az utazási terv elkészítését, mivel folyton felpanaszolja, hogy minden utat én döntök el, már hónapokkal előre. Ebből az lett, de hát nem is vártam mást, hogy holnap indulunk, de még nem tudjuk, hová! Én Németországot javasoltam, vannak tőlünk nem messze (elviselhető távolságra) kanyonok és erdők is. Z. inkább a tengerpartra menne, nem tudom, mi ütött belé. A fiát, aki a tengerparton lakik, napok óta nem tudja elérni, pedig oda én is szívesen mennék (nem a tengerpart miatt) noha BAROMI messze van (elviselhetetlen távolságra). Aztán lehet, hogy végül csak Párizsig megyünk, az praktikus, közel van, és minden időjárásra, életkorra és lelkiállapotra kínál valamit.

Kérdezgettem Bonit, hogy neki melyik opcióhoz lenn kedve, tudjátok mit mondott? Hogy ő legszívesebben itthon maradna. Hezitálok aközött, hogy ez tök gáz, ellustultak a fiatalok, én az ő korában bárhová elmentem volna, nem kellett volna kétszer mondani! De lehet, hogy ez így jó; azt mutatja, hogy végül is Boni tök jól elvan itthon a kis szonátáival meg könyveivel, ma pl. usziban voltunk, hát egyetlen tenger vagy szállodai uszoda nem adja vissza ugyanazt az élményt, amit egy 50 méteres medence.

Én meg szállodafoglalás helyett azzal szórakozom, hogy Hergé-jellegű képeket gyártok magunkról...

Paramecium aurelia

Boni meséli, hogy biológiaórán tanulták a paramécie c. állatot: gusztustalan pocsolyákban él, és egyetlen sejtet tartalmaz. Fujjj, mondta. 

Megnéztem, hogyan is van ez az állat magyarul: papucsállatka! Jé, hát így ismerem. Ráasásul magyarul sokkal aranyosabban, szelídebben hangzik. Az ember könnyen megbocsátja neki a pocsolyát! Vajon ki nevezte el egy papucsról, ráadásul becézve?

Karinthyra gyanakszom!

Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)