Külföldi Reakciók (KR) Krasznahorkaira

Sajnos nem olyan körökben forgok, hogy a magyar Nobel-díj téma lenne. Ketten írtak az alkalomból: az egyik a német barátnőm, aki átküldte egy tavalyi üzenetváltásunkat. Ekkor (2024-ben) elmesélte, hogy egy barátja ajánlotta neki az Utolsó farkast, elolvassa-e. Én erre azt válaszoltam, hogy az nekem nagyon tetszett, hogy meglepő volt és hogy egyetlen mondatból áll az egész. Mindebből már semmire sem emlékeztem, rémes: se a levélváltásra, se az egyetlen mondatra.

Rajta kívül egy francia barátnőm írt (gratulált!). Elmondtam neki, hogy csak egy könyvet olvastam ettől az írótól, de hogy többet is elkezdtem, majd abbahagytam, mert túl nehéznek tűnt a szöveg és túl sötétnek a sztori. Válaszul átküldött egy cikket, amelynek főcíme ez volt: Miért egyre komorabb életművek kapnak irodalmi Nobel-díjat?

Tegnap pedig lementem a könyvesboltba, a Pettsonékhoz, hogy ennek a barátnőmnek megrendeljem ajándékba az Utolsó farkast:

– Jó napot, egy könyvet keresek, a címe Az utolsó farkas.

– Jó napot, máris. Ki a szerző?

– Aki most kapta a Nobel-díjat.

Nem akartam ugyanis a számra venni Krasznahorkai nevét franciául, mert itt valahogy úgy ejtik ki, hogy Khrásznáorkáj. Ilyet én nem szívesen mondok ki, ha pedig magyarul ejtem ki a nevét, akkor nem érti, és magyarázkodhatok (rosszabb esetben még sznobnak is néznek, mint mi néztük azt a pasit, aki a rádióban egyetlen mondaton belül ejtette ki Trump nevét amerikai és Zelenszkij nevét ukrán akcentussal. Gurultunk a nevetéstől!).

– Ja, igen, tudom, nézem is… megvan... meg tudom rendelni a jövő hétre, jó lesz? Ugye puhafedeles kiadásban kéri?

– Igen, köszönöm. És ezt a könyvet is megveszem – nyújtottam oda egy (vicces) könyvet, amit Boninak szántam.

– Nyolc euró. Kártyával?

– Igen, köszönöm.

(Bip-bip)

– Kéri a blokkot? – bólintok, majd odanyújtja – És akkor majd küldök értesítést erről a Kr….Krrr… Krrrrrrr….elnézést, ezt a nevet soha nem fogom tudni kimondani!

Félkarú

A hét egyetlen említésre méltó eseménye az volt (azon kívül, hogy Krasznahorkai kapta az irodalmi Nobel-díjat) (és hogy nem Trump kapta a Nobel-békedíjat), hogy íngyulladásom lett. Szinte alig bírtam behajlítani szegény bal karomat, őrülten fájt. Úgy aludtam, hogy amikor fordulnom kellett az ágyban, a jobb kezemmel megfogtam a bal karomat, és húztam magam után. Emiatt úszni sem tudtam menni egész héten.

De a legérdekesebb az ok (vagy véletlen? de gyanús az egybeesés): előző napon oltattam be magamat az új Covid-vírusvariáns (amit itt Frankensteinnek becéznek) elleni oltással. Érdekes, mert a vakcinát a felkaromba kaptam, és az alkarom fájt baromira utána. Másra nem tudok gondolni, mert semmi különöset nem csináltam a bal kezemmel. Most viszont már értem, miért kérdezik meg, hogy melyik karba szeretném az injekciót. Ha a jobb karomba kaptam volna, tuti nem tudtam volna dolgozni.

Az orvos után sétáltam egyet a botanikus kertben, olyan szép így a természet. Folyton rámkényszeríti a közhelyeit, úgymint színes levelek megjelenítése fényképeken (lőjjetek le!). Kár, hogy a hanyatlás csak a természetben esztétikus, emberben már kevésbé..

 

Dobozügyeim Pettson feleségével

 

Elővettük a rég olvasott Pettson-köteteteket, miután nem volt több ötletem, hogy mit olvassak fel esténként Boninak (félbehagytuk ezt, ezt és ezt is). Évek óta nem volt a kezünkben Pettson-könyv, pedig olyan hangulatosak, viccesek, és olyan igényesen vannak megrajzolva (lásd ezen a képen Finduszt :)). Örömmel kezdtünk bele az olvasásba, amikor hirtelen és ugyanakkor mindkettőnknek leesett, kire hasonlít Pettson. Pontosabban, hogy kire is hasonlít olyan nagyon a Covid alatt megnyílt új könyvesbolt eladója:

 

 

Ez a pasi tisztára Pettson! (a képet az Insta-oldalukról vettem) Odamentünk Z-hez is a képpel, ő is egyből rávágta. Vajon a pasi tudja magáról? Itt nem annyira népszerű ez a sorozat. De mégiscsak egy könyvesbolti eladóról van szó!

 

Ha jól emlékszem, a mese szerint Finduszt egy dobozban találta a gazdája, és erről eszembe jutott, hogy nyár elején elmentem a könyvesboltba, hogy kérjek egy kartondobozt. Csak a csaj volt ott, és rögtön adott is egy egyet, de én meg azonnal láttam, hogy kicsi lesz. Ezt pofátlanul meg is mondtam neki, és gátlástalanul kérdőre vontam, nincs-e nagyobb. Én, hülye, mintha dobozboltban nézelődtem volna! A lány bement az irodába, pont beláttam: a szekrény teteje tele volt dobozokkal. Felnyúlt az egyikért, és az összes leesett a szekrényről. Borzasztó volt, az egész iroda egy csapásra tele lett kartondobozokkal, mindegyik a földön, az asztalon stb. hevert. Az én hibámból!!

 

Megkérdeztem, segítsek-e összepakolni, és ahogy rámnézett a csaj, láttam a szemén, hogy a fenébe kíván engem a hülye dobozigényeimmel együtt. Szerintem ha a pasija (a Pettson!) lettem volna, már rég leugatta volna a fejemet. Magát türtőztetve, udvariasan odanyújtotta a második dobozt, és megkérdezte, ez jó lesz-e. Természetesen az is kicsi volt, és természetesen ezt nem árultam el. Ezek után gyorsan kihátráltam (nem akarta, hogy segítsek), de szerintem azóta emlékszik a jeleneltre. Képzelem, mennyit pakolhatott utána(m). Mindenesetre többször is megkérdezte később, hogy jó lett-e a doboz, én meg mindig illedelmesen és szemrebbenés nélkül biztosítottam róla, hogy az a doboz egyszerűen tökéletes volt.

 

(Vajon ezek után megkérdezhetem tőle, hogy tudja-e, kire hasonlít a férje?)

Kettes

Valszeg egy év múlva már csak nevetni fogunk rajta, most tökre bosszant: Boni megkapta élete első rossz jegyét, egy kettest. Húszból! Ráadásul ő, aki olyan szépen zongorázik és tisztán énekel, érti és szereti a szolfézst, és aki a legutóbbi előadáson Chopin mellett két saját szerzeményt játszott – zenéből kapott kettest!

Mert nem csinálta meg a házi feladatot: nem színezte ki a szimfonikus zenekart!

Ráadásul kicsit az én hibám is, mert én ellenőriztem le a házijait. És mivel aznap fájt a torka, a zeneórai házikat meg sem néztem. Persze ő is emlékezhetett volna, de én azt már elsős kora óta tudom, hogy ha nem dugom az orra alá a tanulni- és megcsinálnivalókat, akkor ő azokat vagy megtanulja/megcsinálja, vagy nem, ahogy éppen a kedve tartja (de inkább nem, győz a lustaság). Mindig ott kell állni mögötte, mint valami hajcsár, és folyton emlékeztetni, számonkérni, ellenőrizni, kikérdezni.

Íme, itt vannak az eddigi jegyei. Eddig könnyedén és különösebb erőfeszítés nélkül szerzett mindenből tökéletes osztályzatot (igaz, kicsit ráförmedtünk szeptember elején, mert sokkal lazábban állt hozzá a tanuláshoz, mint tavaly). Ezt az ének kettest (itt ötből 0,5-nek írták, ne kérdezzétek miért) ugyanilyen szinten fogják beleszámítani a végeredményébe, mint mondjuk a német szódolgozatot vagy a matek beadványt. Tudom, tudom, és ezt mondom magamnak, hogy az osztályzat nem számít semmit, ugyanakkor mégis olyan bosszantó.

Kérdeztem, hogy miért kapott kettest, ha elfelejtette megcsinálni? Miért nem nullát? Szegénykém azt válaszolta, hogy mert amikor rájött a mulasztásra, gyorsan nekiállt színezni, és mielőtt még a tanár odaért volna, sikerült gyorsan megcsinálnia a rézfúvósokat. Ez a jelenet, és az azt követő osztályzat nem a közoktatás paródiája?!

Azt javasoltam neki, kérdezze meg a tanártól, ki lehet-e javítani (pontosabban: meg-nem-történtté tenni). Persze ezt nem fogja merni megkérdezni. Ahogy ismerem inkább komponál majd egy szimfóniát!

Feloldhatatlan ellentét elv és gyakorlat között

A francia jogszabályok (TELJESEN JOGOSAN) tiltják a nemi alapú diszkriminációt a munkavállalók felvételekor. Nem lehet tehát azért visszautasítani egy harmincéves nőt, hogy mert az akár kétszer-háromszor is szülhet a következő tíz évben. Nem tehetnek a nők arról, hogy ők szülik meg a jövő generációját! Nem csak a nemi alapú megkülönböztetés tilos amúgy, hanem minden más (etnikai hovatartozáson, valláson, életkoron, bőrszínen stb. alapuló) megkülönböztetés is, összhangban az emberi jogokkal és az európai értékekkel.

A barátnőm házitanárt keres a gimnazista kamaszlánya mellé matekból, és ezért egy közvetítő ügynökséghez fordult. A lányát gyerekkora óta megnézik az utcán a pasik, és most, hogy gyönyörű nővé vált, mondanom sem kell, a barátnőm nem akarja, hogy idegen pasik jöjjenek a lakásukba matekot tanítani úgy, hogy a szülők otthon sincsenek. Sajnos voltak rossz tapasztalataik a matektanítás örve alatt a lány mellét bámuló pasikkal. Ki akarná az esélyegyenlőséget a saját gyerekén élesben kipróbálni?! Még úgy is, ha a pasi matektanárok csak mondjuk 0,5%-a (hasamra ütöttem) akarná megerőszakolni a kislányt? De ha csak 0,05%, akkor is!

A barátnőmék ezért már kizárólag női tanárt szeretnének alkalmazni.

TELJESEN JOGOSAN!

Csőcselék és bevándorlók

A tanévkezdések közül ez az idei a zökkenőmentesek kategóriájába tartozik. Az évenkénti tanár- és csoportváltást Boni már teljesen megszokta. A szisztéma szerint bizonyos években a gyerekek rosszabbul járnak, máskor jobban, a véletlen szeszélye folytán. Idén minen egy kicsit rosszabb lett szegénykémnek, hiszen a tavalyi angol- és franciatanárát nagyon szerette, helyettük most mást kapott. A tavalyi jó kis osztályközösséget szétrobbantották, ezt mondjuk tudtuk előre, de azért így is nagyon durva volt. Próbálom megérteni az igazgatónő logikáját, és elfogadni, hogy a közösség és a társadalom számára hosszabb távon jobb az, ha nincsenek kiugró különbségek az osztály összetételében – de persze, mint mindenki, én is individualista vagyok, és csak az számít igazán, hogy az én gyerekem ne kerüljön rendbontók és káromkodók közé, társadalmi egyenlőség ide vagy oda.

Azzal a Gabriellel került egy osztályba, akinek a szülei annyit problémáznak. Ennek Boni örül, tök jóban vannak, én meg azt várom rettegve, mikor robban ki valami kis konkliktus megint. Kiderült, hogy Gabriel anyukája tavaly év végén bement az igazgatónőhöz, hogy kifejezetten kérje: fia Bonival kerüljön egy osztályba. Teljes őrület. Amúgy valszeg úgy gondolkodnak, ahogy én: inkább barátkozzon a gyerekük egy jó tanuló kisfiúval, mint a csőcselékkel (= ez, mint rájöttem, eléggé bevett és lekezelő kifejezés a gyerekek között bizonyos típusú tanulók kategorizálására, amely finnyásságot természetesen finnyásan lenézek). Ráadásul a zongoratanárnő is egymás után rakta a gyerekeket (mivel már kétszer is játszottak sikeresen négykezest), úgyhogy minden szerdán élőben is lesz szerencsém az anyukához és Gabrielhez.

Hétvégén Oslóban mondta a barátnőm, hogy náluk elsősorban a bevándorlók gyerekei járnak zeneórára. Szöget ütött a fejemben ez a gondolat, azóta is ezen gondolkodom. Itt a zenesuliban ez nem így van, sok a francia, de lehet abban valami igazság, hogy mi, bevándorlók, komolyabban vesszük a tanulást és az iskolát, mint az itt élők. Legalábbis máshogy állunk hozzá. Hiszen mi, bevándorlók (tág ez a kategória, tudom) olyan élettapasztalattal rendelkezünk, mely szerint a tudás végső soron a boldogulás kulcsa. Emlékszem, amikor egy francia barátnőmék majdnem New Yorkba költöztek (végül nem mentek el), és már iskolát kerestek a gyerekeiknek, mennyire meg voltam lepődve, amikor a new york-i francia iskolát nézték ki számukra. A magyar szülők kapva kaptak volna az alkalmon, hogy a gyerekeik amerikai iskolába járjanak, és egy életre megtanuljanak jól angolul, hát nem?!

Z. is csak csóválta a fejét, amikor most tanévkezdéskor örömmel üdvözöltem Boni azon ötletét, hogy sakkra szeretne járni. A férjem szerint a sakk csak elveszi az időt, és Boninak már így is sok különórája van. Én pedig annyira szívesen látom, hogy értelmes és építő tevékenységgel tölti a gyerek a szabadidejét! Végül elmentünk az egyik sakk-klub bemutató órájára, ahonnan Boni rosszkedvűen jött ki, és kijelentette: ide nem akar járni. Nem tudtam belőle kihúzni, hogy miért, végül kibökte, hogy túl nagyok a bábuk. Ajjaj, gondoltam, ez vagy 1) nem igaz, és akkor nem meri megmondani az igazságot, vagy pedig 2) tényleg így van, akkor meg ki tudja milyen OCD-t fejleszt ki magának, te jó ég (soha nem voltak ilyen mániái). Mindenesetre az apja örült.

Elmentünk egy másik sakk-klub bemutató órájára, itt már sokkal többen voltak (érdekesség: pár kislány is volt). Aggódva kukucskáltam be a terembe időnként, reméltem, hogy tetszeni fog neki, így utólag egyértelmű, hogy bevándorló szülőként arra törekszem, hogy tudást és ismereteket szívjon magába a gyerekem. Amúgy láttam több ismerős családot is: a legtöbbjüket a zenesuliból ismertem látásból, tehát, mint magyaráztam a kételkedő és ellendrukker Z-nek, ezek a gyerekek is zenélnek és sakkoznak is egyszerre. Most utólag belegondolok, mindenki francia volt! Boni boldogan jött ki, és kijelentette, hogy ide szívesen járna. Annyira örültem. 

A bábuk pedig ugyanolyanok voltak.

Muntinklimbör

– Na, és milyen volt délután? Nem áztatok meg?

– Nem, mert végül bent voltunk. Képzeld, muntinklimbört csináltunk! Nagyon nehéz volt!!

– Mit csináltatok?!

– Muntinklibört. Négy percig, mama! Egy pici szünettel a közepén.

– De az mi?!

– Ez, nézd! – már fekszik is le fekvőtámaszban a földre, magyarázza. – Monsieur Ferrari mondta, így kell tenni a kezet, és utána így a lábat, majd egy-kettő, egy-kettő... ez az, nézd!

Ahogy csinálta, felismertem mi is ez: nem ám valami norvég fehéjas süti, hanem hasizomgyakorlat:

MOUNTAIN CLIMBER!

Oslo

A hétvégén kikapcsolódtam és feltöltődtem (és jól el is fáradtam): Oslóban voltam! Számomra ez újdonság volt, mert még soha nem jártam Skandnáviában. Igaz, hogy másfél nap épp csak arra volt elég, hogy belekóstoljak ebbe az egzotikus világba, sőt, igazából arra sem nagyon, hiszen egy európai nagyvárost láttam – ami leginkább egy másik európai nagyvárosra hasonlít (rollerek, turisták, bevándorlók, kávézók, boltok, ázsiai éttermek mindenhol, sőt, még maraton is volt, és képzeljétek, a metrószerelvények éppen olyanok, mint Brüsszelben: a nyomógomb, az ülések, minden)

Egy barátnőmmel határoztuk el még az év elején, hogy ott találkozunk. Minden szuperul ment, semelyikünk gyereke sem betegedett meg, egyikünk gépe sem késett, könnyen odataláltunk az Airbnb-be, ami jó helyen volt és tágas. Úgy tűnt, hogy a tulajok ott élnek, és arra az időre, amikor kiadják a lakásukat, máshová költöznek, ez mondjuk nagyon fura volt. A hűtőben pl. ott volt a paprika, répa stb. egy külön kis rekeszben. És sajnos éreztem a szagukat. Tudjátok, minden lakásnak megvan a maga szaga, ami gondolom az emberekből jön, akik ott élnek – hát én ebben a lakásban éreztem egy tipikus emberszagot, kicsit zavaró volt, de ezt nem lehetett tudni előre. Még hezitálok, hogy beírjam-e az értékelésbe, lehet, hogy mást is zavar (de pl. a barátnőm nem érezte).

Oslóból a belvárost láttam nagyjából. Szerencsére a barátnőm jól ismerte a helyet (ő egy másik norvég városban él), így ő volt a programfelelős, én pedig csukott – izé, nyitott – szemmel mentem utána. Megkóstoltam a helyi sütispecialitást, a hallevest, hoztam haza karamellizált sajtot (és két kiló almát – idén nálunknem lehet kapni ezt a fajtát), megnéztük a szoborparkot, a könyvtárat és a nemzeti múzeum egy részét. Ez egyébként fantasztikus volt, mi az iparművészeti részét láttuk, de már csak ezért is érdemes lenne visszamenni. Vettem egy sapit és majdnem vettem egy kardigánt is, de már nem maradt idő. Dumáltunk politikáról, férjekről, gyerekekről, ismerősökről, egészséges életmódról, receptekről, könvyekről, árakról, rákról és Alzheimer-kórról, művészetről (a barátnőm rajztanár) és Amerikáról, meg hogy mivé lesz a világ. Második este a barátaival vacsoráztunk: egy norvég csajjal és a brit férjével, akit húsz éve láttam utoljára, de emlékeztem!. Annyira érdekes, hogy milyen jó estét el lehet tölteni majdnem vadidegen emberekkel, kvázi semmiségekről beszélgetve. A brit pasinak tök jó humora van (erre viszont nem emlékeztem).

A fotókon: Oslo színei ezen a hétvégén (szürke és barna árnyalatok).

WhatsApp

• Stresszel az, amikor épp válaszolok egy üzenetre, több mondatban, és látom, hogy az illető már olvasta is a válaszom első felét, sőt, már ír is! Ilyenkor mint az őrült próbálom befejezni a gondolatmenetemet, hogy a teljes válaszomra reagálhasson. Gyakran hiába.
• Baromira fárasztanak a különböző, különféle emberekből verbuválódó ad hoc csoportok, és hogy mindenki olyan hosszan ír! Most épp Boni egyik osztálytársának a szülinapjára alkalomszerűen összeállt csoport aktivizálódik, óránként ír valaki tegnap este óta.
• Egyébként én csak pár éve tudok annak a funkciónak a létezéséről, hogy le lehet némítani egy-egy csoportot. Azóta kisimultak a ráncaim, mert addig, képzeljétek, mág szabi alatt is azonnal megkaptam a mh-i értesítéseket (kétféle van nagy vonalakban: Nem tudok belépni az Outlookba, help! és: Orvosnál vagyok, kések!)
• Kétszer történt velem az a malőr, ami az egyszerre-több-emberrel-csetelők rémálma: egyszer egy teljesen idegen csoportba küldtem egy videót Boniról (barátnőmnek szántam), sikerült rögtön törölnöm, egyszer pedig egy magyar barátnőm helyett egy francia barátnőmnek küldtem el valamit, rögtön vissza is írt, hogy egy kukkot sem ért belőle!
• Amúgy pont emiatt iszonyúan cenzúrázom magam, sokkal jobban, mint az e-maileknél, és igyekszem senkiről semmi negatívat nem írni, mert nagyon könnyen félremehet... 
• Amúgy persze imádom, nem tudnék élni nélküle és engem az sem nagyon foglalkoztat, hogy mi lesz az adataimmal (nem olyan egetverően fontosak). De van pl. egy barátnőm, aki a saját kislányáról csak olyan képet küld a közös csetbe, ahol nem látszik a gyerek arca.

Rendetlen

Kerestem egy könyvet a könyveim között (nem találtam meg) és akkor eszembe jutott, hogy most már tényleg rendet kéne rakni a könyvespolcaimon. Évek óta húzom-halasztom a dolgot, csak itt-ott rendezgetek ezt-azt, tűzoltásszerűen, de alapokat megrengető, rendszerszintű, strukturált könyvpakolásra már tíz éve nem került sor.

Nincs olyan rendszer, amely megfelelne, azért.

Az alapfeltevésem az, hogy legyenek külön a magyar nyelvű és a francia nyelvű könyvek. Lehet, hogy már ez a vezérelv is rossz, mert így nem lehet egymás mellé tenni eredetit és fordítást, sőt, Ámosz Oz (vagy Mark Twain) könyvei is két csoportra oszlanak attól függően, hogy milyen nyelven vannak meg. Mindegy, mégis innen indulok el: középen vannak a magyar nyelvű könyvek, jobb oldalon a francia nyelvűek, bal oldalra (a fenti elvvel totálisan szembe menve) pedig az útikönyveket, a szakácskönyveket, a képregényeket, az albumokat és az „egyéb” kategóriát tettem, nyelvtől függetlenül. A francia rész egyébként sokkal jobban néz ki, mert gyakran ugyanattól a kiadótól veszem a könyveket, így azok színben és méretben egyformák – noha ez tényleg a legeslegutolsó szempont. Bár mégiscsak szempont, mert időnként felmerül a gondolat, hogy nem lenne-e célravezetőbb kiadó és kollekció alapján rendezni bizonyos könyveket. De ez mellékszál.

Ezt a felosztást később tovább bontottam azzal, hogy fölülre raktam az elolvasatlan, alulra (zárt rész) a már elolvasott könyveket. Így azok vannak szem elöl, amelyek várják a sorukat az olvasásra (néha évtizedek óta). Egy idő után ez a rendszer kezdett nem tetszeni, mert száműzni kellett lassan az összes kiolvasott Esterházy-, Kertész, Thomas Mann-, Proust- és Nádas-köteteimet, pedig azokat is olyan jó volt nézegetni. Így egyszer előszedtem az ún. kedvenceimet, azzal a felkiáltással, hogy még úgyis el fogom őket olvasni egyszer. (Mikor?!)

És akkor az évek során vásárolt vs. kiolvasott könyvek így vándorolgatnak föntől le, lentről föl. Időnként nagy buzgalmamban egymáshoz közelítettem egy-egy szerző összes könyvét (így lett pl. egy sor a Márai-naplókból, pedig egy részüket olvastam, más részüket nem). Később nyitottam egy újabb fejezetet is, új könyvespolccal a dolgozószobámban: átköltöztettem oda a puhafedeles franciák egy részét és a nyelvészeti könyveket.

Mondanom sem kell, Boni könyvei is elkezdtek átvándorolni az én könyvespolcomra (Z. könyvei teljesen máshol vannak, vele ritkán közösködünk), mert nála sem fért már el semmi. Ennek egy idő után véget vetettem, vettünk egy újabb könyvespolcot neki, és nálam csak azokat engedélyeztem, amit belátható időn belül nem fog önállóan elolvasni (Fekete István stb.).

Kérdezhetnétek, hogy mi bajom a sima ábécésorrenddel. Hát az, hogy olyan sok könyvem nincs, hogy releváns legyen. Ugyanígy az „egyéb” kategória sem áll olyan sok könyvből, hogy érdemes lenne téma szerint szociológiára, filozófiára, vallásra vagy orvosi könyvekre szétosztani.

És akkor még nem beszéltem két problémáról: az egyik a Túl Nagy könyvek – ugye nem is kell részletezni, így kerül az egyik Camus és a Boni szörnyekről szóló keményfedelű könyve egymás mellé!, a másik a lakásban épülő könyvkupacok: az éjjeliszekrényen azok, amiket sürgősen előre kell vennem az olvasásban (5–6 kötet), az íróasztalomon azok, amiket már elolvastam de még nem jegyzeteltem ki, és egy másik asztalon azok, amelyeket most hoztam haza Magyarországról, és azt várják, hogy a fenti logika szerint besoroljam-e őket egyenként valahova, vagy inkább (hiszen most már tök mindegy) rakjam-e be őket ide-oda, ahol épp helyet találok, függőlegesen, vagy vízszintesen, és majd egyszer úgyis elpakolom őket rendesen.

Intelligencia, humor

Pár éve többször is meghallgattam, sőt, egy barátnőmmel is meghallgattattam egy beszélgetős műsort az intelligenciáról, amelyben két szakértő egymásnak esett, és összeveszett azon, hogy egyfajta vagy többfajta intelligencia létezik-e. Engem az a pasi győzött meg, aki azt állította, hogy csak olyan fogalomról lehet tudományosan beszélni, ami mérhető, ezért ő az intelligenciát az IQ-tesztek által mért számmal azonosítja. Tehát, akinek magas az IQ-ja az okos, akinek alacsony az IQ-ja az buta. Minden egyéb bölcsesség, furfang, érzemi intelligencia, józan paraszti ész, kreativitás és tehetség stb. bár nem tagadta őket, hókuszpókusz, mert tudományosan nem mérhető, akkor meg miről beszélünk, ugye.

Azért gondoltam vissza erre a régi műsorra, mert egyre inkább meggyőződésem, hogy két teljesen másfajta okos emberrel élek együtt. Egyikőjüket sem tudnám butának minősíteni, de az intelligenciájuk nagyon különböző. Épp tegnap történt, hogy ellenőriztem Boni háziját, és azt találtam, hogy: 20-3,4=26,6. Egyáltalán nem zavarta, hogy véletlenül harmincból vont ki, és az eredmény nagyobb lett, mint a szám, amiből ki kellett vonni!

Ilyet a férjem SOHA nem csinálna. Baromi jól számol, fejben is akár, és nagyon ritkán téveszt. Ellenben az is épp tegnap történt, hogy tanulmányozta Boni pénteki órarendjét, és egyszerűen nem tudott rajta kiigazodni. Egy órarenden! Megdöbbenve néztük Bonival, mikor esik le neki, hogy az órarend (hétfő–péntek) egyetlen táblázatban jelzi az A és B heteket, ami tényleg teljesen más: más tantárgyakkal és más időpontokkal. Na de Boni az első nap után átlátta a táblázatot. Gyorsan ki is számolta, hogy ha egyszer van latinórájuk minden A hét hétfőjén, és egyszer minden B hét péntekén, az azt jelenti, hogy előfordulhat: több mint tíz napig nincs latin (hétvégéket is beleszámítva). Z-nek pedig csak szeptember 11-én esett le egyáltalán (elsején kezdődött a suli) az A-B megkülönböztetés!

Ugyanígy: Boni tud és szeret sakkozni, Z. nem is nagyon ismeri a lépéseket. Viszont tök jó a Yamm nevű játékban, amikor azt kell kiszámolni, hogy mennyi egy bizonyos dobásnak az esélye. És még sorolhatnám a példákat. Én egyébként inkább Bonihoz vagyok hasonló, pl. nagyságrendekben simán tévedek, és nem mond nekem semmit az, hogy egy könyvtárban ötszázezer, ötmillió vagy ötvenmillió dokumentum található: mindegyik ugyanolyan sok. Bonival ezért egymást gyakran félszavakból megértjük: tudom, hogy mikor kell neki valamit elmagyarázni, mikor nem, sőt, a magyarázatot is hozzá tudom igazítani a gondolkodásmódjához (Z. baromi rosszul magyaráz, a falra mászik tőle Boni). Kiváncsi vagyok, melyikük teljesítene jobban egy IQ-teszten: Boninak jobb a térlátása (a férjem nem tud tájékozódni), viszont kapkod és ilyen hülye hibákat vét, mint fejjebb. Z. rosszul igazodik ki egy táblázatban, viszont bármit gyorsan kiszámol hibátlanul.

Nem ide tartozik, de kezdek rájönni, hogy a humoruk is eléggé más. Tegnap végül rávettük Bonival az apját, hogy kezdje el ezt a vicces ifjúsági regényt, amiről a legutóbb írtam. Én ceruzával szoktam jelölni a vicces részeket a könyvekben: ez tele van szmájlikkal oldalt (ennél több szmájlit már csak talán Nádasdy könyveibe szoktam tenni!). Z. ma reggel savanyúan közölte, hogy egyáltalán nem tetszik neki, nem érti, miért nevettünk annyit.

Az ifjúsági regény, amelyet én szerettem volna megírni

Múltkor Z. küldött két fotót két könyvről. A párizsi Keleti pályaudvaron várta a vonat indulását, és még volt ideje bemenni egy könyvesboltba. Azt kérdezte, melyik könyvet vegye meg Boninak. Kicsit felkaptam a vizet, hogy könyvet nem boritó meg fülszöveg alapján, hanem kritikák, recenziók, irodalmi műsorok és ajánlások alapján kell választani, majd ráböktünk az egyikre.

Teljesen véletlenül megint igaza lett. Nem tudom, hogyan választott ilyen jól, milyen isteni gondviselés vezette a kezét, amikor 50%-ban erre a könyvre esett a választása – de ritkán olvas az ember ennyire intelligens, magával ragadó és humoros ifjúsági regényt. Boni még aznap este elkezdte (pedig tele van kiolvasatlan vagy félig kiolvasott könvyekkel), másnap befejezte, de úgy, hogy olvasás közben oda-odajött hozzám lelkendezve, hogy nézzem meg, ez itt milyen vicces, az pedig milyen zseniális. Ezek után elolvastam én is, és csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a könyvről. Ez egy remekmű!

Képzeljétek, egy nyomozásról szól, de nem akármilyenről: egy irodalmi nyomozásról. A könyv maga egy műelemzés a Kis hercegről. Micsoda fantasztikus, fantasztikus ötlet, nem is értem, ilyesmi hogy juthat eszébe egy fiatal nőnek. A nyomozók a Kis hercegben fellelhető rejtély(ek) után nyomoznak, és annyira eredeti az egész sztori, hogy soha nem válik unalmassá vagy didaktikussá. Tudtátok például, hogy a Kis hercegben nincs illusztráció magáról a repülőről? Olyan fogalmakkal ismerteti meg az olvasókat például, hogy szerző és elbeszélő (akiket nem szabad összekeverni), a szülők számára pedig Proust-idézeteket rejt el a szövegben (legalábbis egyet találtam; biztos van több).

Boni egyébként csak félig olvasta a Kis herceget, régebben, de ez egyáltalán nem gond a könyv olvasásakor. (Utána elővette, még egyszer elkezdte, és ugyanott abbahagyta, ahol a múltkor; nem szereti.)

Egyetlen problémám, pontosabban félelmem van a könyvvel kapcsolatban; ez egy ötrészes sorozat első része, és nem tudom elképzelni, hogy ezt a színvonalat még egyszer meg lehet ütni. Utánanéztem a csajnak is. Nagyon tehetségesnek tűnik: elismert szerző Franciaországban, egyetemi tanár és kutató az Egyesült Királyságban, fordító, két (kétnyelvű) gyerek anyja, és még nincs negyven éves. Ő-rü-let! Főleg, ha ahhoz viszonyítom, hogy én valami hasonló könyvet szerettem volna írni Boninak a magyar nyelvről, és hogy mennyire eredetibb, viccesebb és izgalmasabb az övé, mennyire sokkal logikusabb a cselekménye, mennyire ütősebb a vége. Amúgy láttam, hogy írt egy könyvet arról is, hogyan írjunk ifjúsági regényt, természetesen azt is el fogom olvasni (de előtte elkezdem ennek a sorozatnak a második részét, ami most jelent meg. Ez a Peter Panról szól).

Ahogy a címben is írtam, ha bármely könyvet a világon (egy elképzelt világon) én írhattam volna meg, akkor ez lett volna az. Talán meg is filmesítik, nagyon el tudok képzelni egy Amélie-féle adaptációt. És nem lennék meglepve, ha az iskolák lecsapnának rá, amint puhakötésű (olcsó) kiadásban is megjelenik. Ez a szöveg minden irodalomtanár.nő álma! (⇐ hihi, kipróbáltam a gendersemleges írást!)

Tanévkezdés

Miután visszajöttünk Magyarországról, egészen le voltam törve. Te jó ég, megint egy tanév, gondoltam. Kezdődik minden elölről: a lakás rendben tartására irányuló (folyamatos és sikertelen) kísérletek, a rengeteg főzés, de főleg, főleg: a mindennapos közelharcok Bonival, hogy

- csinálja meg rendesen a háziját,

- meg a plusz feladatait, amit én adok neki a hülye fejemmel,

- üljön le a zongorához és a dobhoz napi x percben,

- tanulja meg a szavakat,

- menjen zuhanyozni,

- jöjjön vacsorázni,

- mosson fogat,

- feküdjön le időben,

- és adja vissza a telefont/táblagépet (már amikor odaadjuk neki).

Úgy éreztem, nekem ehhez nem lesz megint egy évig cérnám. Boni állandóan alkudozik, követelőzik, vitatkozik, ellenkezik, mindig mindent jobban tud, viszont mindent a lehető legkevesebb energiabefektetéssel szeretne elvégezni, és természetesen mindig tíz perccel több képernyőidőt szeretne kapni, mint amit engedélyezünk neki.

Mi pedig maximalisták, türelmetlenek és fáradtak vagyunk, unalmas felnőttek, akik nem értik, hogy ha valamit meg tud csinálni 10 perc alatt rögtön tökéletesen, akkor azt miért akarja 45 perc könyörgés után összecsapni.

Aztán erőt vettem magamon, és beláttam, hogy hiába produkálok kiégésszerű tüneteket (kis túlzással), attól még úgyis meg kell csinálnom mindezt (lakás rendben tartása, főzés, Boni hajkurászása); jobban járok, ha megpróbálok konstruktívan hozzáálni a feladatokhoz.

Amúgy nem is igaz, hogy Bonit mindenben noszogatni kell. A kajálásban pl. továbbra is teljesen együttműködő. Elhatároztunk, hogy kicsit lejövünk a cukorrol meg a húsról. Magyarországon ugyanis túlzásokba estünk, azaz főleg ő, napi háromszor evett húst. Azóta nagy önfegyelemmel és panaszkodás nélkül tartja a kitűzött célokat: napi egyszeri hús és öt adag zöldség-gyümölcs.

Meg aztán úgy tűnik, kicsit rendszeretőbb lett. Ha ez így maradna, már az is rengeteg energiát megspórolna nekem. Egyedül és saját elhatározásából összepakolta a szobáját tanévkezdés előtt (könyvek, íróasztal, fiókok, minden!)  és azóta is tart a rend. Ő, az örök kupikirály és zsibvásárfelelős, el sem hiszem, hogy ez megtörtént! Egyébként hülyén hangzik, de Hatalmas Probléma volt az, hogy hová tegyük a tavalyi füzeteit, könyveit, mappáit, kb. egy jó nagy doboznyi cuccot, aminek a felét talán még fogja használni, illetve érdemes lenne megtartani. De vettünk egy nagy levegőt, és létesítettünk nekik egy külön polcot. Az ember nem is gondolná, hogy milyen hülye gyakorlati problémák keserítik meg az életét és veszik el az életkedvét.

Végső esetben pedig azzal motiválom magam, hogy lehetne ez rosszabb is. Talán majd visszasírom ezeket az időket akkor, amikor majd beköszön a kamaszkor, és megjelennek a hormonok meg a lányok. Kis előzetest kapunk erről egyébként minden nap, amikor felhalatszik a szomszéd kamaszlány állati üvöltése és eszelős kiabálása. Képzeljétek, a tesója (problémamentes fiú) most tavasszal leérettségizett, és nemes egyszerűséggel elköltözött otthonról a 2 km-re arrább található koleszba. Teljesen érthető döntés, állítólag a húga, a fenomenális hisztik mellett reggelente két óráig sminkeli magát, nem lehetett bejutni a fürdőszobába. Szerintem a szülők is el szeretnének költözni... szóval ettől még messze vagyunk.

Elmesélem majd Boni sulikezdését is. Otthoni számítás szerint asszem most lett hetedikes (?), tehát második évét kezdi meg ebben a suliban, aminek a fordítása jobb híján kisgimi vagy felső tagozat. A legnagyobb kérdőjel az volt, hogy milyen lesz idén az osztálya és az órarendje.

A szódás meg a kovács

Gyakran hallom, hogy egy-egy magyarországi tartózkodás után mennyire jobban beszélnek magyarul ezek a külföldön iskolázott, kétnyelvű gyerekek. Valami miatt én ezt soha nem tapasztaltam meg, ellenben most felfigyeltem valamire: Boni átvette a papám szóhasználatát! Nagyon vicces, olyanokat mond, hogy marhaság, gubanc van, az anyja szentségit!, bolond idő van, a rend kedvéért, vacak – tisztára, mintha a papámat hallanám. Ütök, mint a bolondóra – mondja sakkozás közben, sőt: úgy elverlek, mint szódás a lovát. Ez utóbbi kifejezés annyira megtetszett neki, hogy derűre-borúra használja, akár rosszul is, például: úgy szeretlek, mit szódás a lovát!

Mostanában Karinthyt olvasok fel neki esténként (ő kérte!), ebből az ejnye és a sajtkukac szavak tetszenek neki, alig várja az alkalmat, hogy kimondhassa. Ez kis ízelítő azokból a kifejezésekből, amiket nem ismert: pásztor, szirom, hóhér, saslengés a nyújtón, tarkó, varkocsba fog, áldozat, kereket old, gróf, cilinder. Ritkán kérdez rá szavakra, nem zavarja, ha nem érti, vagy pedig, ezt magamról tudom, nem akar mese közben hosszú és bonyolult magyarázatokba bonyolódni. Nagyon hamar elfelejt egy-egy magyar szót, ha nem használja vagy nem hallja újra és újra.

A kiejtése továbbra is nagyon franciás, főleg az r-ek, már ő is röhög saját magán. De röhög az apján is, amikor az itt-ott megpróbált magyarul beszélni (csak családon belül tolmácsol neki, idegeneknek nem). Nem is az r-ek a zavaróak, hanem a rövid o hangjai: annyira nyíltak, hogy szinte a-nak hallani őket. Többször is volt olyan, hogy kontextus nélkül nem tudtam kideríteni, miről beszél: Mama, ez a rész itt macsar? Az orosz bambák (mocsár, bombák). Sőt, egyszer arról beszéltünk, milyen kétbetűs magyar szavak léteznek, és ő ezt mondta: ak. Már majdnem szóltam neki, hogy ilyen szó nincs, mikor rájöttem, mire gondolt: ok. Vagy a múltkor kérdezte, hogy hal? Pár másodpercbe is beletelt, míg leesett, hogy azt kérdezi: hol?

Ha velem beszél, továbbra is zavartalanul keveri a két nyelvet, tudja, hogy úgyis megértem: ezt be kell noter a kis carnet-ba (írni, füzetbe). Franciául és franciákkal ilyet soha nem csinál, viszont magyarul a szemem előtt és a fülem hallatára rontott egyszer, amikor megkérdezte a papámtól: Papi, ezt a párnát utilizálhatom? (használhatom). Azon nyomban rájött, hogy ezt magyarul nem így mondták, ilyet csak velem csinálhat,  teljesen zavarba jött. Mire kijavította volna magát, a papám (aki megértette a kérdést) már válaszolt is neki. Boni utána napokig felemlegette a tévedését.

Ami a nyelvtant illeti, meg szokott lepődni amikor több alany után mégis egyes számban áll az állítmány: a két férfiú megbeszélte a teendőket. Ilyenkor kijavít, hogy megbeszélték, mert franciául többes szám állna. Mofológia: kihallja a régies mondotta, nékem, künn szavakat a szövegből, rákérdez, hogy miért.

Cuki stilisztikai tévedései is vannak: Tudod min merengtem tegnap, mama? – fordult egyszer hozzám. Vagy: Búsulok! Néha azt mondja: Bánom! Vagy: Engedd meg mama, legyen szíved! Ezen pedig jót nevettem: Ez a szúnyogcsípés, itt, teljesen cserben hagyott. Tegnap viszketett, ma már nem viszket!

Ezeket a szavakat és mondatokat a telómba szoktam beleírni szinte azonnal, mert különben elfelejtem őket, így legalább van egy jó kis korpuszom Boni kifejezéseiből. Amikor az előbb átnéztem a jegyzeteket, megakadt a szemem azon, hogy Kovács. Kicsit kellett gondolkodnom, hogy mit is akartam leírni, de aztán beugrott ez a beszélgetésünk:

– Kovács Imre! Kovács Imre! Kovácsimre, kovácsimre, ková-csimre, ková-csimre... trallala... – énekelgetett Boni csak úgy a nagyvilágba. – Mama, nekem annyira, de annyira tetszik az a név, hogy Kovács Imre!

– Igen?

– Mama, nem hívhatnál ezek után úgy, hogy Imre?!

– Jaj, nem!!

– Akkor úgy, hogy KOVÁCS...?

Visszaút és fogyókúra

Ajaj, Milonka posztja eszembe juttatta, hogy miről akartam még írni. Amikor még Magyarországon, az utazás előtti napon felvettem a szokásos kényelmes utazós nadrágomat, éreztem, hogy hát ez nagyon szorít. Nem csak derékban, hanem a fenék- comb- és vádli(!)részen is. Aznap este nem is mentem el vacsorázni Bonival és az apjával, inkább kitakarítottam a lakást, két legyet gondolván ütni egyetlen csapásra.

Másnap indultunk vissza Franciaországba. Még ki sem értünk Pest megyéből, amikor az egyik lábamat a másikra akarván tenni a kocsiban, kiszakadt a nadrágom! A fenekén (az enyémen!) képződött egy hatalmas vízszintes lyuk (nyílás). Ilyen még soha nem történt életemben!

Más hosszú nadrámon nem volt hazafelé, úgyhogy a kétnapos utat ebben csináltam végig, miközben a lyuk egyre nagyobbodott. Ebben a nadrágban mentem le a szálloda éttermébe vacsorázni (de minek megy az ilyen egyáltalán vacsorázni, ugye), sőt, ebben a nadrágban sétátam a német városkában egész délelőtt Bonival játékoboltok után kutatva. Nem találta meg, amit akart, én viszont vettem magamnak három zsonglőrlabdát.

Itthon még este kidobtam szegény, kihízott gatyót. Reggel ráálltam a mérlegre: csak 1,3 kilót híztam. Igen, csak éppen még a tavaly nyáron felszedett egy kilót sem fogytam vissza egész évben, rémes! A szaldó tehát plusz 2,3 kiló. Mindig megállapítom amúgy, hogy a szeptember a legnehezebb időszak a fogyókúrára, amikor érik a szőlő, a szilva. De hát kénytelen leszek, ha csak nem akarok úgy járni, mint a szüleim: találtunk náluk régi fényképeket (csomót el is hoztam), olyanok is voltak közöttük, amelyek még a mi születésünk előtt készültek. Meg voltam lepődve mennyire vékonyak, sőt: véznák voltak mind a ketten. Hihetetlen volt látni azt a két cingár embert, akik az idők során, na jó, ha durván nem is, de mégiscsak: jól elhíztak. Főleg a papám, de neki nehéz dolga van: a mamám tök jól főz.

Olvastam nemrég, hogy lassan majd a háziorvos is felírhat majd fogyókúrás csodaszereket, és hogy ezek a molekulák az éhségérzetre hatnak, ha jól értettem. Érdekes, gondolkodtam, na nem mintha gyógyszerrel szeretnék fogyni, de én nem azért eszem kicsit többet, mert éhes vagyok, hanem mert... finom!!

Amúgy nem ettem olyan nagyon sokat Magyarországon, valahogy mégis minden évben feszalad ez az 1–2 kiló. Pedig tök sok olyan emlékem van, hogy állunk valami cukrászdában, Boni és Z. körülményesen válogat, én meg csak sóhajtozom, hogy ezekből már megint nem ehetek. Igaz, olyan élményeim is vannak, hogy este étteremben vacsorázunk, meg hogy spontán fagyizunk délután, szóval, igen, nem ehet az ember büntetlenül bármikor, bármit.

Tervem: kétnaponta vacsora helyett futni menni.

Napi statisztikám: ha napona csak 1300 kalóriát eszem (jujj) az internet szerint még így is 3,5 hét kell másfél kiló leadásához.

Hangulatom: bűntudat, amiért jódolgomban fogyni akarok és erről még hosszan értekezem is, miközben emberek halnak éhen nem is olyan messzire innen.

Telefonkérdés

Szia Tamco - írt rám tegnap egy ismerős apuka. Nem vele szoktunk gyerekdolgokat megbeszélni, hanem az anyukával, ez onnan is látszik, hogy a pasi nem tudja helyesen leírni a nevem. Remélem jól vagytok! Ha esetleg nincs más dolgotok, átmehetne hozzátok Rafael ma 14:30-kor játszani Bonnival? Boni nevét sem írta le helyesen, pedig ismerheti az érzést, amikor rosszul írják az ember fia nevét (Rafael vs. Raphaël), de még inkább meglepődtem magán a kérésen. 17:30-ig tudna maradni, utána haza kell jönnie, mert este meg vagyunk hívva valahová - fejezte be.

Hát ezen meg már jót röhögtem. Meghívatja hozzánk három órára a fiát, csak hogy utána közölje: ők estére meg vannak hívva valahová?! Amúgy teljesen normálisak a szülők, de ilyesmit nem szoktak csinálni. Általában a játszótéren szoktunk találkozni, vagy pedig jó előre lebeszéljük (esős napokra) az együttjátszást. Ez az üzenet 13:42-kor jött! Tegnap nem esett az eső.

16 órára tudtunk csak hazaérni Bonival, két perc múlva jött a gyerek. Fél hatig pont volt idejük szétszedni a lakást, rémes volt, Boni imádta.

De csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy mi állt ennek az egésznek a hátterében, főleg, miután ma reggel felfedeztük, hogy a pasi Z-nek is küldött egy ugyanilyen üzenetet (csak a nevünket cserélte ki). Úgy tűnt, hogy valakinek sürgősen le kellett foglalnia a gyereket tegnap egész délután, mert a szülők nem értek rá. Nem akarták áthívni Bonit, mert tudják, hogy nem szeretjük, ha egyedül vannak otthon a gyerekek. De 1) miért nem írta meg őszintén kerek perec, hogy mi a helyzet? 2) Miért nem maradt otthon Rafa egyedül? (Bevett helyzet náluk)

Valamiféle házastársi egyet nem értésre tippelek, hiszen különben az anyuka írt volna vagy pedig a pasi egyértelműbben fogalmazott volna. A nő mondjuk otthon akarta hagyni a fiút, a pasinak meg tegyük fel elege lett abból, hogy a gyerek egész nap a szobájában bámulja a telefont, ezért vészmegoldásképp hozzánk fordult. Nem is lepne meg, mert képzeljétek, amikor megkérdeztem Rafától, hogy mi jót olvasott idén nyáron, teljesen ledöbbentem a válaszán:

- Semmit - vallotta be. 

Egy tizenkét éves gyerek! Nyolc hét alatt! 

Ezen a nyáron

De furán keveredhet a kiszolgáltatottság és a szellemi fölény egyetlen emberben! A tizenegy (lassan tizenkettő) éves gyerekem bizonyos szempontokból még önállótlan és ránk van szorulva. Ezen a nyáron Boninak továbbra is én:

– vágtam a körmét,

– kentem a naptejet és a szúnyogirtót,

– magyaráztam el az ismeretlen fogalmakat (pl. veszettség, infláció),

– javítottam ki a helyesírási hibáit,

– segítetem a szünidei matek- és németfeladatokban,

– olvastam esti mesét,

– illusztráltam a present perfect használatát,

de idén nyáron már csak egyetlenegyszer tudtam legyőzni sakkban. Az is valamikor július elején történt. Azóta folyton megver, és gyanítom, ez már mindig így lesz (hacsak nem sikerül felfejlődnöm az ő szintjére) (de hogy?).

 

Érdekes megtapasztalni ezt a kiáltó ellentétet: a gyerek, akit miután megnyugtattunk, hogy nem lesz vihar, és nem csap villám a házba, okosakat lép és előre kalkulál, majd elegánsan mattot ad. A papámnak még sikerült időnként megvernie, de mióta hazajöttünk, szegénykém élőben csak ilyen béna ellenfelekkel játszhat, mint én.

Kötelező nyári olvasmányunk

Boninak „feladtam” nyárra ezt a könyvet. Kettő közül választhatott, és e mellett döntött. Először is az indítékaimról: Bonit bizonyos dolgokra néha kötelezni, sőt: kényszeríteni kell. Általában ösztönösen érzem, hogy mit tudok ráerőltetni (a klasszikus szépirodalmi szövegek olvasása pont ilyen) és mi az, amit hiába várok el tőle (mindenfajta szociális tevékenység, úgymint köszönni a szomszédnak vagy önállóan rendelni az étteremben). 

Másodszor pedig a könyvről: ez egy krimi, az ún. zárt szobás rejtélyek közül. Pont jónak tűnt nyárra, mert az olvasó természetesen addig le nem teszi, amíg csak ki nem derül, hogyan jutott ki egy olyan szobából a gyilkos (ez a szó szerepel a könyvben, noha az áldozat nem hal meg!!), ahol az ajtó-ablak be volt zárva. Bónusz Boninak: az egyik szereplő fizikus, az anyag megmaradásának törvényeivel kapcsolatban végez kísérleteket. Előzőleg kétszer is olvastam a könyvet, de mégsem emlékeztem rá, ki a gyilkos (habár, mondom, nem gyilkol), ez általában így szokott lenni. Most, harmadik olvasáskor inkább azt tűnt fel, hogy a könyv szinte parodisztikusan felsorolja a „kötelező” krimis elemeket: lábnyomok a sárban, hajszál a parketta repedésében, vérnyomok a falon, enigmatikus mondatok, amelyek ajtókat nyitnak meg a nyomozó előtt, elveszett kulcs, ellopott iratok, méreg, altató, hajmeresztő hangokat hallató, titokzatos állat, lőtt és vágott sebek...

A regény 28 fejezetből áll, naponta egy fejezetet irányoztam elő. Én olvastam el először, aláhúztam a megbeszélendőket, majd minden nap odaadtam Boninak, aki fanyalogva ugyan, de elolvasta a pár oldalt. Egyszer egyébként annyira nem akarta elolvasni az aznapi penzumot, hogy a könyv első lapjára mérgesen beírta: BAD BOOK.

Tapasztalataim: Boni baromi jó szövegértő, minden részletet megjegyez, úgymint az események sorrendjét (ki mikor lépett a szobába, illetve a házba), a szereplők közötti (kimondatlan) viszonyokat és hierarchiát, a kastély és a ház (két épület játszik fontos szerepet a krimiben) pontos leírását. Érti a humort, az iróniát. Viszont a legutolsó bekezdésben sejtetett összefüggésre érdekes módon nem jött rá, és sok szót nem ismert. Igaz a könyv 1907-ben íródott, de mégiscsak meglepődtem, hogy nem tudja az épistolaire, presbytère, dot stb. szavakat. Más régies szavakat (objurgation, commensal stb.) én magam sem ismertem. Amúgy a könyv olyan igeidőket is használ, amit még nem is tanultak, fura lehet így könyvet olvasni, nem? Pl. pour que je l'AIDASSE, qu'ils EUSSENT VOULU. Magyarként szinte elképzelhetetlen.

Egy idő múlva Z. elirigyelte a kezdeményezésünket, és becsatlakozott ő is. Nagyon hamar eljutott oda, ahol mi is tartottunk. Ekkor szóltam Boninak, hogy szerintem siessünk, mert az apja nem fogja tudni megállni, hogy ha elmondani nem is, de hogy legalább ne sejtesse, ki a gyilkos. Tudjátok, van az a típusú ember, aki egyszerűen mindent meg akar osztani másokkal, és semmit sem tud magában tartani; Z. pont ilyen.

Ekkor versenyt olvastunk egymással. Mondanom sem kell, Boni a végére nagyon belejött, idő előtt elolvasta, sőt, az egyik résznél (a bizonyítéknál) elismerően kiáltott fel: micsoda csavar! micsoda logika! Addigra már azt állította, hogy ez a kedvenc könyve – na, ezért mondodm, hogy időnként noszogatni kell, és csak legyinteni az olyan kommentekre, hogy bad book.

Miután mindhárman kivégeztük, megnéztük együtt a könyv filmváltozatát. Összességében azt mondom, tetszett: jól visszaadta a könyv hangulatát, hihetetlenül jó volt a forgatókönyv. Kihagytak és betoldottak dolgokat, megkeverték az események sorrendjét, de úgy, hogy a szori változatlan maradt! Az egyik szereplő (a színészt imádom) viccesebb volt, mint a könyvben, DE a szereplőgárda többi tagját borzasztóan rosszul választották ki. A gyönyörű 35 éves áldoztatot egy jó ötvenes nő, a 18 éves nyomozót egy negyvenéves pasi, a jóképű francia vadászt egy indián (??) játszott, aki a legjobb indulattal sem volt mutatósnak nevezhető.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy számomra szuper volt ez a családi együttolvasás. Bonival egymásnak üzengettünk a lap szélén, és a mai napig idézgetünk négy-öt mondatot a könyvből. Pluszban én azzal szórakozom, hogy megpróbálom mondatba foglalni a könyvben olvasott ritkán használt szavakat (séant!). Olyan dolgokat is meg lehetett vitatni közösen, mint például a feltétlen engedelmesség: lelőjünk-e valakit csak azért, mert arra utasítottak?

Van a könyvnek folytatása. Z. le is töltötte magának, Boninak viszont nem adjuk már oda a  Kindle-t, úgyhogy csak azt ígérhettem neki, hogy majd Franciaországban megvesszük. Ezt sajnálkozva vette tudomásul, ezért amikor Budapesten vagy az uszodánál könyvesboltban jártunk, mindig kerestük a könyvet, hátha kapható. Z. viszont időközben abbahagyta, mert a Kindle-re töltött változatban nem volt meg az alaprajz, anélkül meg követhetetlen a sztori.

Ekkor elképesztő dolog történt! Itt a faluban van egy kisközért, amelynek a bejáratánál működik egy közösségi könyvespolc. Ott bukkantam rá (lásd a képen). Általában nem vagyok nagy rajongója az utcán talált használt könyveknek, de persze néha nem tudok ellenállni egy-egy darabnak. Idén nyáron is szorgalmasan látogattam ezt a polcot, több könyvet el is hoztam onnan (kettőt ki is olvastam). Egyébként jófajta kezdeményezés, gyakran cserélődnek ott a könyvek, úgy látszik, van rájuk kereslet is, kínálat is. Egyszer pl. egy húszrészes Jókai jelent meg, amit másnapra már valaki el is vitt.

Ezek után én is el fogom olvasni (pedig nem akartam). Boninak azt javasoltam, hasonlítsuk majd össze az eredetit a fordítással. Ezt időnként szoktam csinálni, ha jó a fordító, pl. Ádám Péter, Jancsó Júlia, Lőrinszky Ildikó. A szünidei kötelező olvasmány intézményéből pedig asszem megpróbálok hagyományt csinálni (már van is tippem a következő, októberi könyvre).

Mogorva külső mögött

A kisházat minden évben egy szeszélyes vénembertől béreljük. Olykor gorombán és mérgesen ránk kiabál (mondjuk amikor valami elromlik), olykor kedélyeskedve próbál társalogni. Általában a hülyecigányok és a hülyeorbán vonalon mozog, de a hétvégén pl. előadta szélsőséges elméletét arról, hogy szabályozni kellene a Földön a születések számát, örültem, hogy csak egyetlen gyerekem van. Időnként teljesen váratlanul felhúzza a pólóját, hogy megmutassa a hasán lévő kb. 20 centis vágást, azt sem tudom, hová nézzek, hogy ne ájuljak el. A mamámnak már panaszkodott, hogy néha hetente nem szól hozzá senki, de hát lehet ezen csodálkozni?

Mi vagyunk neki az aranytojást toljó tyúk. Jól tudja, hogy mennyire praktikus nekünk ez a szüleimtől 50 méterre található ház, egy olyan faluban, ahol csak sokkal drágább vagy sokkal lepukkantabb vendégházak és egyetlen szálloda működik. Minden évben emeli az árat, az elmúlt öt évben az emelkedés 40%-os volt – hamar levette, hogy szinte bármit megadunk egy ilyen lehetőségért, és szerintem most azt próbálgatja nagyon ügyesen, hogy hol is van ennek a szinte bárminek a határa. Lassan már én is kiváncsi vagyok, mert amúgy rajtunk kívül senkinek nem tudná kiadni, szóval nekünk is van valamiféle alkupozíciónk. A kérdés az, hogy ki veszítene többet, ha nem bérelnénk ki évről évre több hétre. Szerintem sajnos mi, de idén is nyitott szemmel járok az utcákon.

Nemrég Boni felfedezett egy elektronikus dartstáblát a ház körül. Pókhálós és koszos volt, de megvoltak a nyilak is hozzá egy polcon. Vígan dobálózott napokig, bár én mindig mondtam, hogy ne használja, amíg meg nem kérdeztük, lehet-e. Egyszer összefutottam a pasival (szerencsére ritkán látjuk), aki félvállról leokézta. 

Ezek után Boni már legálisan dobálózhatott, egészen addig, amíg a nyilak rejtélyesen el nem tűntek a polcról. Addig tanakodtunk, míg kisütöttük, hogy valszeg a pasi visszavette őket. Érthetetlen volt, mert közben a lehullott almákat továbbra is kirakta nekem az asztalra. Meggondolta volna magát? Z. szerint valamit félreértettem, és soha nem is engedélyezte.

A hétvégén összefutottam vele, mondtam neki, hogy egyrészt szeretnénk még maradni egy plusz hetet, másrészt hogy eltűntek a nyilak, nem játszhat a fiam többet?

Kiderült, hogy észrevette: a nyilak el vannak görbülve, elvette, hogy megjavítsa őket.

Kánikula

- Az egész ország területén zavartalan a napsütés - hallottam a rádióban, mikor az ebédszünetben elmentem az usziba.

Milyen furának, szinte ironikusnak tetszik ez a megfogalmazás egy olyan napon, amikor a napsütés zavar a leginkább, és amikor épp azt latolgattam, hogy milyen borzasztó lesz a parkolótól elgyalogolni a bejáratig (elmenjek-e egyáltalán a könyvesboltba úszás után??), és hogy a napon felforrósodott autóba mennyire halálos kínszenvedés lesz visszaülni!

A legfontosabb dolog az életben

Prioritásaink

Z. a telefonját kereste, indulniuk kellett a papámmal, vitte be Pestre, de nem találta a telóját. Idegesen benézett ide-oda, én almát pucoltam. Nem tudok elindulni a telefonom nélkül! – pánikolt, majd pár perc múlva boldogan jött vissza a készüléket szorongatva. Meglett! – jelentette ki. – Véletlenül leraktam a dolgozószobádban, majd ottfelejtettem. Na, akkor indulhatunk!

Gyorsan elmeséltem még neki, mit hallottam nemrég a rádióban. Valaki arról nyilatkozott, hogy évente több csecsemő hal meg a világon, mert a szülők a felforrósodott autóban felejtik. Arról beszélt az illető, hogy normálisnak tűnő, felelősségteljes emberek hogyan jutnak ide: általában akkor, amikor nem nekik kellett volna vigyázniuk a gyerekre, sőt, egyszerre több gyerekre, azaz amikor a szokásos menetrend felborul. Egyszerre több dologra kell figyelniük, már szinte fejben sem tudják tartani, hogy melyik gyerek vagy kutya vagy bőrönd jött velük, melyiket kellett hol kirakniuk, időre mennek, rohannak, fejben már a másnapot tervezik, ergo ne vessünk rájuk követ. Talán arra gondoltak, hogy csak pár perc az egész, amíg beszaladnak a boltba, de ott valami vagy valaki feltartóztatja őket stb. 

A megkérdezett személy azt is elmondta, hogy az a pár perc is elég, hogy a gyerek az autóban megfulladjon. Élettani és egészségügyi magyarázat következet, majd a végén egy praktikus jó tanács a józan ember pragmatizmusával: rakjunk hátra a gyereküléshez valami olyan tárgyat, amit BIZTOSAN nem fogunk sehol sem ottfelejteni.

Mondjuk a mobiltelefonunkat.

07:00

Mi az, ami még a pénznél is hatalmasabb luxus, mert soha nincs belőle elég? Számomra ez a pihentető alvás. Évtizedek óta vagyok általában kialvatlan és fáradt. Tök gyakran ébredek úgy, hogy arra gondolok: nem feküdtem le időben, ebéd után pedig szinte mindig kómás vagyok. Nem is tudok elképzelni egy olyan életet, amikor ne lenne az ember alvásdeficitben. Gyakran hallgatok műsorokat az alvásról, és mindig megállapítom, hogy szinte mindent jól csinálok: nem kávézom délután, nem nézek sorozatokat lefekvés előtt, eleget sportolok, normálisan eszem, minimum két órával a lefekvést megelőzően vacsorázunk, nem vagyok túlsúlyos, a szobánk (az esetek többségében) hűvös és (mindig) sötét, az ágy kényelmes, nem stresszelem túl magam (bár ezen biztos lenne mit javítani, de pl. direkt nem olvasok híreket lefekvés előtt), és ha Z. nagyon horkol, elüldözöm a kanapéra.

Egyetlen dolgot nem csinálok jól: minden szakértő egyetért abban, hogy ideális lenne MINDIG ugyanabban az órában ébredni – hét közben és hét végén egyaránt. Én ezt eddig a való élettől teljesen elrugaszkodott, megvalósíthatatlan, antiszociális ötletnek tartottam. Hét közben előfordul, hogy hatkor kell kelnem; de ki az az elvetemült őrült, aki emiatt szombaton és vasárnap is hatkor kel?! Hiszen a hétvége pont arra való, hogy az ember behozza a lemaradást, ugyebár. Ezt hívják ezekben a műsorokban szociális jetlagnek: amikor az ember teljesen más ritmusban fekszik-kel hét közben (mondjuk 23–6h) mint hétvégén (00–9h).

Szerintem nekem inkább nyolc, mint hét órára van szükségem. A hetet mondják ideálisnak, persze egyéni elérésekkel. A hat óra állítólag túl kevés. A franciák átlagban 6 óra 45 percet alszanak (másfél órával kevesebbet, mint 50 éve), nekem a heti átlagom 7 óra 45 perc, köszönhetően a fent említett hétvégi plusz óráknak. Ezzel úgy-ahogy el tudok működni, de jobb lenne a nyolc. 

A délutáni időnkénti alvásra azt mondják, hogy oké, ha 15 óra előtt történik. Akár egy egész másfél órás fázist is végig lehet így aludni, és állítólag még mindig jobb ezzel behozni a lemaradást, mintha a szociális jetlag mintájára össze-vissza kelnénk. 

Az idei nyári projektem az, hogy kipróbálom a mindennapos 7 órás kelést, ami picit ugyan késői a mindennapokhoz, és nagyon korai a hétvégékhez, szóval kompromisszum. Ehhez passzintom a lefekvés idejét, aminek álmosságtól és egyéb programoktól függően 22:30 és 24 óra között kell mozognia. Ha felhalmozódik a hiány, akkor azt hétvégi sziesztával dolgozom le, és akkor azokra az estékre időzítem a futást, hogy biztosan el tudjak aludni. Eddig minden jól megy, csak kurva álmos vagyok, teraszon elköltött, fejedelmi reggelikkel (képen) próbálom magam kárpótolni azért, hogy hétkor keltem, noha tudnék kilencig is aludni. Nem tudom, télen mennyire lesz megvalósítható a dolog. Talán kitolható 7:30-ig az ébredés, mert kisebb kilengések előfordulhatnak. Sőt, mondják a szakértők, a sütievés analógiájára időnként az ember engedélyezhet magának egy-egy késői felkelést hétvégén. Ennek vicces neve van egyébként franciául: kövér délelőtt. És a példa is tök beszédes volt, amit felhoztak: mindenki (franciák!) lemegy reggel vagy este a pékségbe, hogy megvegye az aznapi kenyerét, de nyilvánvalóan nem vesz hozzá minden nap egy krémes süteményt is. Csak nagyon ritkán. A példában az éclair nevű sütit említették, nem is annyira krémes!

Felhők

• Még mindig Magyarországon vagyunk, legfőképp a Dunakanyarban, mert én már dolgozom (Boniék még nyaralnak). A papámat hazaengedték a rehabilitációból. Pár napig nagyon fura volt a jelenléte, hozzá kellett szoknunk, mert teljesen felborult az eddigi csoportdinamika. Nagyon jó érzés viszont, hogy hasznára lehetünk (még mankóval jár és nem vezet).
• Miután megjött, a megkérdezésünk nélkül kölcsönadott Boninak egy kártyás mobiltelefont. Gondban vagyunk, mert mi ebben a kérdésben a legszigorúbb, már-már dogmatikus álláspontot (teljes absztinencia) képviseljük. Boni persze olyan boldog volt, mint amilyennek ritkán látom, és halál cuki, mert percenként szeretné ellenőrzni, hogy hány forintja van rajta, meg hogy jött-e üzenet... ami csak beigazolta a félelmünket, hogy ha telefont kap egyszer, más nem nagyon fogja érdekelni. Olvasás és biciklizés közben is csekkolja, és folyamatosan a Telefonról beszél. Földöntúli örömmel jelentgeti, hogy most ki vagy be kell kapcsolnia a hangot vagy ezt vagy azt le kell fényképeznie. Kosztolányi sora jut eszembe: gyerekszívvel fontosnak látszani. Amúgy meg rájött, hogy az összegyűjtött pénzéből lassan ő is vehetne magának egy ilyet, úgyhogy csak reménykedem, hogy van visszaút.
  
• Van valami, ami sokkal jobban működik itt, mint Franciaországban: a FELHŐ! Először nem is értettem, mire gondol a bőrgyógyász, amikor fejcsóválva azt mondja, hogy sajnos nem tudja felküldeni a felhőbe. Meg amikor a papám mondta, hogy simán kiválthatom a receptjét, mert fent van a felhőben. Ez egy csoda, komolyan! Mi még papírkákkal szaladgálunk a gyógyszertárba, mint az ősemberek. Érdekes (és jellemző), hogy amikor az itt élő magyar barátnőmnek meséltem lelkesen, azt válaszolta, hogy neki nem tetszik az, hogy ennyire átlátható a rendszer, és hogy bármelyik orvos bármelyik vizsgálat eredményét megtekintheti, illetve azt is látja, hogy kiváltotta-e a beteg a gyógyszert vagy sem.
• Felhőről jut eszembe: ISTENI ez az időjárás!
  

Troll

Egy agresszív józsefvárosi kommentelő

Nyári fényképek

A göndörhajú, babaarcú kisgyerekem, aki még simán sírva fakad, h valami nem tetszik neki, aki még nem mutál, aki még eljátszik egy labdával vagy vízipisztollyal és aki cuki dolgokat mond (“Mama, azt hittem, hogy ittfelejtettétek önmagamat!”), a fotókon leginkább egy hosszúlábú

kamaszra

hasonlít, döbbenetes. Nem tudom összeegyeztetni az előttem pózoló kisgyereket azzal a valakivel, aki a fényképeken megjelenik. Mintha pár évet előreszaladnánk, olyan érzésem van.

Vagy csak én látom a kamasz fiamat kisbabának?!

Egy szokatlan, de teljesen felesleges képességére figyeltünk föl. Fel tudja húzni csak az egyik szemöldökét (ld. képen). Ilyet én eddig egyetlen emberen láttam, egy gimis barátnömön, ő volt ennek a mestere. Így amikor Boni ezzel szórakozik, akkor mindig ez a (szintén barnahajú, barnaszemű, a konokságig akaratos) lány jut róla eszembe. Mintha hasonlítanának!

Látomás

Már többször láttam a faluban ezt a családot, valószínűleg ők is itt nyaralnak. Mindig együtt sétálnak: két fiatal szülő, három picike kisfiúval, orgonasípszerűen. Olyan kicsikék, hogy még a legnagyobbnak is fogni kell a kezét. Folyamatosan csiripelnek, dumálnak. Az anyuka egy babakocsit tol, abban egy negyedik gyerek. Közelebb érve az ember észreveszi, hogy az apukára rá van kötözve egy egészen kicsi csecsemő. Mellettük pórázon egy nagy fekete kutya.

Hú… de bátrak…!

Mese- és tankönyvíró tapasztalataim

Már tavaly a fejembe vettem, hogy idén nyárra írok egy mesekönyvet Boninak, amelyben elmagyarázom a magyar nyelv bizonyos szabályait, hogy mégiscsak legyen valami fogalma arról, hogyan épül fel az a nyelv, amelyet ha tökéletesen nem is, de ért és beszél, és amelyen valamilyen szinten írni és olvasni is tud. Már a tanév elején megvolt a könyv felépítésének ötlete: kell egy szimpatikus főszereplő, aki egyes szám első személyben elmeséli a történetet, kellenek segítők és ellenségek, egy érdekes kerettörténet, amelyben lehetőleg érik az olvasót meglepetések, Kellenek párbeszédek, sőt, jöttem rá időközben, a nyelvtani és a helyesírási szabályokat párbeszédben lenne érdemes bemutatni, továbbá feladatok és illusztráció.

A karácsonyi szünetben kezdtem el írni magát a szöveget. Rengeteg melóm van benne, több, mint amire számítottam. Időközben rájöttem, hogy nem is leszek kész az összes szabállyal, ezért a könyv csak az első része lesz egy kétkötetes tankönyvnek (remélve, hogy jövő nyáron is hajlandó lesz még leülni velem tanulni). Ebben az (első) részben tehát csak az összetett szavak, a 6 : 3-as szabály, a képzők, a jelek és a ragok (kivéve igeragok), a hangrendi illeszkedés és a nagy nyelvcsaládok, meg a finnugor nyelvek lesznek benne, és (ha lesz igény rá) jövőre csinálom az igeragozást, az igekötőket, a helyesírási alapelveket és a hangtörvényeket.

Első tapasztalatom az, hogy az író nincs egyedül a fehér lap előtt, mint ahogy ez évszázadokig történt. Az író az egész világgal interakcióban állhat, és a földgolyó összes információja rendelkezésre áll az írás pillanatában... mivel sajnos az író bármikor kinyithatja a netet. És ki is nyitja, értékes perceket, órákat veszítve ezzel... Ami nagy öngól, mert – második tapasztalat – a szöveg tényleg írás közben, mintegy írva készül. Ez teljes meglepetés volt. Miközben írtam, jöttek a gondolatok, nem pedig fordítva, tehát nem a már meglévő gondolataimat, ötleteimet vetettem papírra. Azaz minél többet ír az ember, annál több ötlete lesz, és előfordulhat, hogy olyan irányba kanyarodik a történet, amelyre az ember előzőleg nem is gondolt.

Amikor régebben Elena Ferrantétól olvastam ugyanezt, nem is hittem neki. Azt írta, hogy az elején nem tudta, hogyan fog végződni a Nápolyi történetek, sőt, egyenesen azt állította, foglama sincs mi történt Lila kislányával! Ezt teljes képtelenségnek éreztem (hát kinek kellene tudnia, ha nem neki??), és sokkal jobban tetszett a J. K. Rowling-féle könyvfelépítés, amikor is a szerzőnek már az elején tudnia kellett, hogy Piton kettős ügynök stb. Hozzáteszem, mindkét sorozat tökre tetszett.

Nekem mégsem sikerült ez az előre elgondolt dolog. Sőt, hiába próbáltam magam arra kényszeríteni, hogy a heti egy órás monoton és ingerszegény (mivel netmentes) úszás alatt a mesekönyvemről gondolkodjak, soha nem sikerült. Folyton elkalandoztak a gondolataim, vagy egyszerűen semmi sem jutott az eszembe. Persze nem akarom magamat Rowlinghoz vagy Ferrantéhez mérni vagy hasonlítani, nem ugyanazok az indítékaim: nekem egy adott gyerekhez (Boni) és célhoz (érdekesen elmesélni a magyar nyelvtant) kellett kitalálnom egy történetet.

Harmadik tanulság, pontosabban tapasztalat: az ember tényeg saját maga állítja fel azokat a szabályokat, amelyek a kitalált történeten belül érvényesek. Tehát van az a szöveg, amelyben a mondat: Egy siető kígyó végigsiklott a sziklán, ivott, odaszólt nekik: „Jó vadászatot!” és továbbsurrant teljesen hihető, mert az olvasó a könyv első mondatától fogva aláveti magát az író által felállított játékszabályoknak, azaz, hogy az állatok beszélnek és megértik egymást. És ebben aztán nem kételkedik, egészen az utolsó mondatig.

Negyedik, ha nem is tapasztalat, de érdekesség: jóllehet Boni odafigyelve olvas, (gyakran emlékszik például szó szerint az előző napi esti mese utolsó mondatára, megkérdezi és megjegyzi az ismeretlen szavakat, értelmezi a történetet, keresi az összefüggéseket), azt már most borítékolom, hogy nem fog annyi időt és energiát belefektetni az olvasásba, mint amennyit én tettem az írásba. Valószínűleg ez mindig így van: az író nagyságrendileg sokkal több időt szöszmötöl (alannyal-állítmánnyal), mint amennyi időt az elolvasás tesz ki.

Klassz és Különleges

Tegnap, kihasználván a hűvösebb időt, bekrémeztem a lábam és zoknit húztam, mert nyaranta sem ezt, sem azt nem nagyon szoktam csinálni (és tök száraz a bőröm). De aztán nem volt kedvem fölvenni a sportcipőmet, ezért belebújtam gyorsan az itteni szandálomba, amit direkt azért vettem, hogy ha jönni-menni kell kertből konyhába, konyhából teraszra, ne legyen macerás. Amúgy olyan bőrből van, és ez a márka fő profilja, ami a tengervizet is jól bírja, de ezt a funkcióját még soha nem próbáltam.

És máris közelebb kerültem egy fokkal a múltkor olyan nagyon kritizált strandpapucs-fehér zokni kombóhoz!

Később, mikorra már kikeveredtünk a konyha-kert-terasz háromszögből, felöltöztem normálisan. Délután egy padon várakoztam Bonira, amikor észrevettem három 10-12 éves kisfiút. Olyan helyesek, elevenek voltak. Valószínűleg barátok vagy unokatesók lehettek, mert egyáltalán nem hasonlítottak, de ugyanaz az idős (energikus, laza) nő volt velük. Hallgatóztam, miről beszélgetnek a Bonikorú magyar kisfiúk (olyan jó kenne, ha lennének itt ilyen barátai), amikor meghallottam, milyen menő, jól hangzó keresztneve volt az egyiknek!

Mindig meglepődöm, hogy itt Magyarországon folyton ugyanabba a 15 fiúnévbe botlik az ember. Tisztára, mint egy orosz regényben (Pjotr, Nyikoláj, Grigorij). Ennek a kisfiúnak a nevét még soha nem hallottam élőben, pedig szerintem szép, egyszerű, de mégis három szótagos; régi, ugyanakkor egyedi; és nagyon illett ahhoz a kis vagány gyerekhez, továbbá jól fog passzolni a majdani jól nevelt úriemberhez is, akár itthon, akár külföldön éljen is majd. Úgy hívták: Kelemen.

Relatív

Megérkeztünk a Dunakanyarba. Tegnap este el is mentem futni: át a falun, le a Dunáig és vissza. Isteni volt. Noha egy picit túl meleg. Közben egy műsort hallgattam a diabéteszről; imádok futás közben eü-s műsorokat hallgatni! Csakhogy ebben a műsorban inkább az 1-es típusú diabéteszről volt szó, amit se megelőzni, se elkerülni, se gyógyítani nem lehet, és nem öröklött, hanem lecsap az emberre, mint derült égből a villám. Tizenhárom éves kor körül szokták diagnosztizálni. Utána életen át tartó inzulinpótlás vár az emberre, akit pluszban a cukorbetegséggel járó mindenféle szövődmény és társbetegség is veszélyeztet.

Na, gondoltam, újabb ok, ami miatt aggódhat egy szülő. Van egy egészséges(nek tűnő) gyereke, és akkor még az is kiderülhet akár, hogy az a gyerek cukorbeteg, te jó ég, ráadásul teljesen függetlenül attól, hogyan étkezik és mennyit sportol az a gyerek. Gondterhelten gyalogoltam haza, miután befejeztem a futást. Vihar készülődött.

A bérelt házunkban Z. borús hangulatban fogadott. Végighallgatta Macron július 14-ét megelőző beszédét, amit már korábban úgy harangoztak be, mint egy Nagyon Fontos Felszólalást. Na, mit mondott, kérdeztem, közben ki is tört a vihar, rohantam zuhanyozni, mert családunk jogrendje szerint viharban nem szabad telefonálni, zongorázni és zuhanyozni (ezt valahol olvasta a férjem).

Dörgött és villámlott, verte az eső a faház tetejét. Macron meg fogja emelni a védelemre szánt büdzsé összegét, mert fel kell készülni a háborúra, foglalta össze tömören és teátrálisan. Boni aggódva hegyezte a fülét; a vihartól és a háborútól is fél (annak viszont örült, hogy nem kell zuhanyoznia). Basszus, amikor van az embernek egy tizenegy éves fia, akit öt-hat év múlva be is hívhatnak katonának, nem szívesen hall ilyen véleményeket és előrejelzéseket.

Hirtelen nem is tűnt olyan borzasztónak az az egyes típusú diabétesz.

Sőt.

Budapesti bosszúságok

• Meglátogattuk a papámat a kórházban. Minden oké, ő jól van, de le voltunk döbbenve az épület és a szoba állapotán. Rosszra számítottunk, de nem ennyire. Leírhatatlan állapotok (és szagok) egy francia korházhoz szokott szemnek (orrnak), még mindig nem tértünk magunkhoz. Azóta Bonit azzal tartom sakkban, hogy ha továbbra is ennyit ugrál a kanapén (ágyon, lépcsőházban, farönkökön stb.) majd mehetünk egy magyar kórházba ügyeletre! Ilyenkor ijedten abbahagyja szegénykém. Nagyon nehéz elképzelni, hogy egy ilyen dzsuvás épületben van egy olyan helyiség, ahol steril körülmények között, precíziós műszerekkel nagy tudású emberek bonyolult műtéteket végeznek el.
• Megbüntetett az ellenőr a kisföldalattin. Nagyon bosszant a dolog, mert noha tényleg érvénytelen jeggyel utaztam, de jóhiszemű voltam, amit be is tudtam bizonyítani. Lehetett volna elnéző az ellenőr, elintézhette volna egy figyelmeztetéssel. Ehelyett láttam a szemén, komolyan mondom: a szadista élvezetetét, hogy büntethet. 
• Ehhez meg nem is kell kommentár, mellbe vágott, többet is láttunk:

• 

A vakáció első napjai

Letöltöttem magamnak egy kottát, egy Händel-tematikára készített zongoraátiratot, azzal a reménnyel, hogy ha egész nyáron gyakorlok, minden nap, akkor esetleg szeptemberre talán le fogom tudni játszani.

Boni másfél nappal később majdnem tökéletesre megtanulta. 

Itt egy részlet belőle, sajnos a blogger nem enged többet. Órákig elhallgatnám.

Szolfézs, matek, logika

A francia rendszer ismeri, de nem használja az A-tól G-ig terjedő jelölést, hanem csak és kizárólag a dó, ré, mi, fá, szó (franciául: sol), lá, tí (franciául: si), dó-t. Tehát a C = dó, és A = lá, és így tovább. Tudják, hogy a németek és az angolok a betűket használják, de én itt a zenesuliban még csak a do-ré-mí-t hallottam. Amúgy a szolfézs szó maga is a skála két hangjából – szó és fa – származik, és állítólag ez volt előbb – tükörfordításban tehát ez az eredeti –, a betűjelölés a későbbi.

De arról, amit mi Magyarországon művelünk, fogalmuk sincs! Szoktam magyarázni, gyakran belebonyolódom. Mert ha jól tudom, a magyar iskolák mindkét rendszert használják: a betűket abszolút értelemben, a szolmizációs neveket relatív értelemben. Tehát amit (mondjuk a zongorán egy billentyűt) a magyaroknál fixen egy betű jelöl, azt itt kizárólag egy szolmizációs névvel nevezik meg. 

Amikor mesélem a franciáknak, hogy Magyraországon a dó BÁRHOL lehet – akkor általában szóhoz sem jutnak a döbbenettől, mert egy francia fülnek ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy kérem szépen a mi bolygónkon 3 + 3 = 12!

Pedig a négyes számrendszerben tényleg ennyi. (Ha jól számolom.)

De fordítva is igaz: ha a magyar barátnőmnek mesélek a francia rendszerről, csak a fejét csóválja. Hogyan lehet dónak aposztrofálni valamit, ami lehet ugyan dó, de nem feltétlenül, azaz nem mindig az? 

Felmerül a kérdés, évek óta latolgatom: melyik a jobb rendszer?

Elsőre úgy tűnik, hogy a magyar jobb, hiába nehezebb. Főleg az elején nehezebb, hiszen két rendszert kell megtanulni. De utána viszont elkerülhető az a furcsaság, ami a francia rendszerben előbb-utóbb megjelenik, és ami szerintem az egész francia módszernek a rákfenéje: mert C-dúrban (franciául: do majeur) még oké a dó-ré-mí, hibátlanul lefedik a hangközöket. De amint van egy előjegyzés a kottában, onnantól kezdve nem működik jól a francia módi, és előfordulhat, hogy ugyanazt a nevet (fá) kell mondani az F-re és a fiszre (F#) egyaránt. Nekem ez nagyon-nagyon fura, sőt, mi több, szerintem ez episztemológiailag nonszensz: hát nem mondhatjuk az almára azt, hogy körte! Ha egyszer az alma!

De a franciák nem zavartatják magukat. A zongoratanárnő szerint, ha tudjuk, hogy milyen hangnemben vagyunk, ez nem lehet gond. Szerintem meg baromi zavaró, mert logikátlan. Boni egyik szolfázstanára ennek a problémának az áthidalására kidolgozott egy saját rendszert (fá helyett fád-ot mond, és így tovább), tehát vannak, akiket mégis zavar. Tudom, hogy a magyar rendszerben is előfordulhat ilyen probléma (előjegyzés feloldáskor pl), és hogy erre magyarul is van egy hasonló megoldás (tí-ből tá stb.). De a két rendszerben az ugyanabból az okból megjelenő probléma nem összehasonlítható, mert mint hallom, a magyarok simán mondanak a ré kereszt-re mi-t, a franciák soha!

Viszont ha jobban megnézzük, a francia rendszer tényleg működik a gyakorlatban. Almát mondanak a körtére, kész őrület az egész, az ember a haját tépi, közben pedig viláhírű előadókat és zeneszerzőket nevelnek ki. Márpedig ha ez sikerül nekik, akkor a logika törvénye azt diktálja, hogy őszintén feltegyük a kérdést: mi haszna megtanulni a bonyolultabb rendszert?

Akcentusokról

A suli bejáratában minden órában áll valaki, hogy ki- és beengedje a gyerekeket, és ellenőrizze a belépőkártyájukat. Reggel 8-kor mindig az igazgatónő és a pedellus (CPE) áll a kapuban, különben a négy felügyelő közül mindig más és más. Most már jól ismerjük őket, általában kedvesek, mosolygósak. Van egy nő, akinek idegen akcentusa van, Z. arra tippel, hogy spanyol, és inkább arra, hogy román.

Ma reggel Z. elment szólni, hogy Boni nem megy suliba (csak két órája volt, de napok óta alig alszik a melegtől) és ha már ott volt, megkérdezte a nőt, hogy hová valósi, milyen akcentussal beszél (utólag már nem emlékezett jól, hogy pontosan mit kérdezett tőle, de valami ilyesmit: származás, akcentus). Majd hanyatt esett a nő válaszától, mert ezt mondta:

– Ezt nem mondhatom meg.

Úgy értve, hogy nincs joga megmondani (konkrétan azt válaszolta: je n'ai pas le droit de le dire). Első hallásra arra gondoltam, hogy ez nem igazán lep meg a francia közoktatástól, beleillik a képbe. Annyira ügyelnek az egyenlőségre (vagy annak látszatára), annyira érzékeny téma az identitás és a nemzeti hovatartozás, hogy talán már beszélni sem lehet róla. Z. is meglepődött, el is mesélte neki, hogy én magyar vagyok, szó szót követett, és a nő kijelentette, hogy vallásról nem szabad az iskolában beszélni.

Ez már viszont kezdett paranoiába hajlani. Mennyi köze van az állampolgárságnak a valláshoz? Kevés. Egy marokkói állampolgár lehet zsidó, egy német pedig muzulmán, még ha nem is ez a leginkább jellemző felállás. Az tény, hogy soha, sehol nem kérdezik meg Franciaországban az ember vallását, ez az ember legmélyebb magánügye, tartanak a prozelitizmustól, a szeparatizmustól – de hát Z. sem a vallást kérdezte.

Oda lyukadtunk ki, hogy nem tudjuk elképzelni – legyen is a francia gondolkodás bármilyen rugalmatlan ebben a tekintetben* –, hogy a nőnek megtiltották, hogy elmondja: hová valósi. Szerintünk a nő vagy szégyelli a származását, vagy úgy gondolja, problémái lennének belőle, ha kitudódik. Mi másért nem mondaná el? Nehéz dolga van, mert az akcentusa rögtön elárulja. Illetve nem is tudom, hogy az akcentus árulja-e el, vagy a vétett hibák. Engem például még soha nem javítottak ki annyian, mint az elmúlt évek alatt Boni: az akcentusomat is javítja (kisebb részben), de főleg az zavarja, hogy folyton tévesztek a hím- és a nőnemben. Nem győz kijavítani, és a múltkor nevetve mondta, hogy amikor valakivel beszéltünk, emlékszem-e, hogy többször is kimondtam azt a szót, hogy LE porte, pedig az LA porte! Nem érti, hogy ha egyszer ismerem egy szó nemét, miért tévesztek mégis, amikor beszélek? Amúgy én sem értem. De azt válaszoltam neki, hogy én ezt már soha nem fogom tudni megtanulni. Az akcentuson és a tévesztésen már soha nem fogok tudni változtatni, maximum egy kicsit javítani (ha odafigyelek), a bélyeg rajtam van („NEM SZÜLETETT FRANCIA”), csak ki kell nyitnom a számat. Engem nem zavar (kivéve adminisztratív ügyintézés) és az sem zavar, hogy Boni akcentussal és hibásan beszéli a magyart („Mámá, ébén á kálápbá hogyán fésték ki?” – kérdezte a múltkor).

Visszatérve a nőre, persze beindult a fantáziánk. Honnan jöhet? Miért nem mondja el? Milyen fájdalmas tapasztalatok vagy szerencsétlen félreértések sorozata állhat az egésznek a hátterében?

* Holott a toleranciát hirdeti

 Kánikula

Újratervezés és olvasmánylista

Még május közepén szólt a papám, hogy elképzelhető, hogy idén nyáron megműtik. Azóta ki is derült a műtét időpontja: épp aznap lesz, amikor indulunk Magyarországra. Eléggé átírja ez nekünk a nyaralásunkat, de lesz jó oldala is a dolognak: ott tudunk lenni, ha bármi van, meg tudjuk látogatni Pesten (később meg ott, ahol a rehabilitáció lesz), a mamám pedig nem lesz egyedül egy hónapig. Bár őt ez nem zavarná, volt már rá példa többször is, de mivel nincs jogsija, mégis csak jobb, hogy a bevásárlást majd mi fogjuk tudni intézni. 

Nem lesz például vita abból, hogy ki fizesse a kaját! Eddig ugyanis a szüleim soha nem akarták engedni, hogy mi fizessük, mondván, hogy egész évben nem látnak, igazán meg tudnak vendégelni arra a pár hétre. Z. pedig úgy van vele, hogy nem akar magyar nyugdíjasok nyakára járni enni, hiszen nem ugyanolyan költségvetésből dolgozunk. Szóval ez a probléma kipipálva.

Sajnos Boninak viszont nem lesz barkácsoló nagypapája a nyáron, nem fog tudni dolgozgani vele a kertben. Ez főleg akkor lesz rossz, amikor már távmunkázni fogok, de megoldjuk. Ettől teljesen függetlenül már hetek óta szerzem be azokat a francia nyelvű ifjúsági könyveket, amelyeket ott akarunk hagyni Magyarországon, hogy legyen miből válogatnia Boninak. Irodalmi műsorok, barátnők, barátnők gyerekei, saját gyerekkori emlékek, internetes, sőt, könyvesbolti ajánlók alapján ezeket a könyveket visszük, nagyon remélem, hogy jópárat el fog olvasni belőlük (már jelezte, hogy bizonyos könyveket ki sem fog nyitni, grrrr). Fura egyébként, hogy itt nincs nyári kötelező olvasmány, de Boni sulijában még ajánlott könyvek sincsenek a vakációra.

Egy Jelenség

Egy gyanúsan gyorsan terjedő és a francia városokba egyre jobban begyűrűző szubkultúra meghökkentő stílusjegyére szeretnem felhívni a figyelmet:

És egyúttal reményemet is ki szeretném fejezni az iránt, hogy bárcsak olyan sokáig éljek, hogy saját jószántamból ilyet hordjak!

Van egy fiú

Van egy kisfiú, Boni osztálytársa, még mielőtt véget ér a tanév, elmesélem. Nekem (és Z-nek is) annyira, de annyira szimpatikus! Eleve olyan kis helyes gyerek: normális kisfiú formájú, nem pedig olyan ijesztően nagy méretű, mint Boni néhány osztálytársa, akik 17 évesnek is kinéznek. Ez a gyerek emellett pedig elképesztően udvarias. Már messziről szokott köszönni nekünk, szülőknek, gyakran azt is megkérdezi, hogy vagyunk. Könnyedén lehet vele beszélgetni, nem félénk, nem tartózkodó, de ugyanakkor nem nagyszájú, nem tolakodó. Hatalmas beszédhibája van, a v-t f-nek ejti, de láthatólag ez nem zavarja.

Az a gondom, hogy Boni nem nagyon barárkozik ezzel a szimpatikus, szelíd és udvarias gyerekkel. Azon is csak röhög, amikor mondogatm, hogy Alexandre milyen kedvesnek tűnik („Mama, nehogy azt hidd, hogy az iskolában is ilyen!”), ugyanakkor elismeri, hogy tényleg nem undok, nem erőszakos, nem trágár.

De sajnos nincs meg közöttük a kémia, ezek szerint.

Pedig annyira szívesen látnám, hogy inkább ezzel a kisfiúval barátkozik, mint néhány másik gyerekkel! De nem adom fel a reményt, mert ha belegondolok, általános iskolában én magam is azokkal a gyerekekkel barátkoztam leginkább, akikkel egyfelé mentünk haza. Érdekes, de valahogy így alakultak ki nálunk a barátságok. Sőt, jól emlékszem a gimnázium első napjára: bementem az idegen osztályterembe, láttam, hogy már sokan ülnek itt-ott. Egy csoport csaj az ablakban dumált, köztük volt olyan is, aki ismerős volt a felvételiről. Odamentem hozzájuk. Kérdezték, hová ültem le, mondtam, hogy még sehova. Ekkor egy egyik idegen, rövid hajú, szemüveges, szőke lány azt mondta, hogy mellette még nem ül senki, nem akarok odaülni?

Az a lány lett az egyik legjobb gimis barátnőm, négy évig mellette ültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Lehet, hogy Boni és Alexandre is egymásra találnak majd, mert egyfelé lakunk. Igaz, a gyerek biciklivel szokott járni, de gyakran leszáll róla és tolja, amikor Bonival megyünk haza. (Olyan cuki!)

Reggeli futás

Csak kánikulaidőben tudom magam rávenni magam arra, hogy hajnalok hajnalán keljek és (a reggeli kávét követő reggeli széklet után, már bocsánat) elmenjek futni. Ilyenkor a nap többi része nem is alkalmas a sportra (kivéve uszoda); 24–25 fok fölött nem nagyon tudok futni, alatta is csak akkor, ha nem tűz rám a nap. 

De basszus ezek a hajnali futások milyen isteniek! Na jó, hajnaliról nem beszélhetek, inkább kora reggelről (8-ra szoktam végezni). Mennyire finomak ezek a reggeli illatok, mennyire más a reggeli fény, napsütés, és mennyire kevesen vannak olyankor!

Előfordul, főleg Magyarországon, hogy a család még akkor is alszik, amikor jókedvűen és elfáradva visszaérek. Belopakodok a lakásba, és vagy rögtön lezuhanyozok vagy leülök egy könyvvel és egy újabb kávéval. Nagyon szeretem, amikor ilyen aktívan és sportosan indul a nap!

Az alábbi képek közül az egyiket este, a másikat ma reggel készítettem. Ki lehet találni, melyik melyik? Nem tudom, vissza tudja-e adni egy fotó (vagy akár egy írás) mindazt, amit egy nyári reggel jelent.