Az uborka!

Megnéztük A zongorista c. filmet Bonival. Z. szerint tiszta hülye vagyok, hogy ilyen filmeket mutogatok Boninak, de az okok a következők voltak: Boni épp azt a Chopin-darabot tanulja, amit az elején játszik a főszereplő, továbbá pedig talán már nem is olyan fiatal ahhoz, hogy megtudja, mikre képes az ember (amellett hogy fantasztikus zongoradarabokat is komponál).

A film a varsói gettóban játszódik, és olyan jelenetek vannak benne, hogy az embernek döbbenetében a lélegzete is elakad: SS-tisztek felmennek egy lakásba, ahol egy család tagjai épp az asztal körül ülnek, vacsoráznak. Mindenki feláll, kivéve a kerekesszékben ülőt, aki értelemszerűen nem tud mozdulni; a tisztek ezért egyszerűen kidobják az ablakon, székestül, mindenestül („De hát, mama, nem tudott felállni!!!”); egy fazék kaja kiömlik a járdára, egy szerencsétlen éhező az aszfaltról nyalja fel az ételt; egy anya megfojtja a kisbabáját, hogy ne sírjon tovább, és ne fedezzék fel a rejtekhelyüket stb., stb.

És mégis, Boni azóta egy teljesen más jelenetet emleget fel nekem, nem az éhezést nem a kegyetlenséget, nem a halált, hanem az uborkát. Azóta is azt emlegeti, néha csak ennyit mond: mama, emlékszel? Az uborka!!! Szerintem az uborkás jelenet rázta meg leginkább.

Ez a jelenet a következő volt: a zsidó főszereplő egy elhagyatott házban bujkál. Nincs mit ennie, nagyon le van gyengülve. Talál egy uborkakonzervet, de nem tudja mivel kinyitni. Egyszer csak betoppan egy SS-tiszt, meglátja a bujkáló zsidót. Aki a kezében szorongatja az konzervet. Szó szót követ, kiderül, hogy a rejtőzködő személy zongorista. A német katona meg szeretne bizonyosodni ennek az igazáról ráparancsol, hogy játsszon valamit. A szerencsétlen végig a kezében szorongatja a konzervet. Odabotorkál a zongorához, leül. Csak ekkor engedi el a zsákmányt, amit rátesz a zongora tetejére.

Most télen, a koncentrációs táborok felszabadításának 80. évfordulója alkalmából több francia túlélőt is meginterjúvoltak a rádióban. Nagyon érdekes volt, de gyakran úgy éreztem, nem a jó kérdéseket teszik fel nekik („hogyan őrzi meg az ember a méltóságát” meg ilyen közhelyek). Én arra lettem volna kíváncsi, hogy vajon tényleg olyan volt minden, mint a filmekben? Mit szólnak a túlélők (még vannak páran) az amerikai és egyéb holokauszt-filmekhez? Kertész Imrétől negatív kritikát olvastam egyszer. De mit mondanak a többiek? Vizuálisan tényleg ilyen volt?

Olvasás evés közben

Nem tudom minek nevezzem, mániának vagy elvnek, de megtiltottam Boninak, hogy evés közben olvasson. Inkább mánia ez, mint elv, mert nincs rá épkézláb magyarázatom. Pontosabban van, több is, de nem tudom, megállják-e a helyüket. 

1) Az első és legfontosabb az, hogy olvasás közben nem lehet rendesen enni. Z. és Boni szerint ez hülyeség, nagyon jól lehet a kettőt egyszerre csinálni, és valóban, tényleg tudják. De vajon ez ugyanolyan egészséges, lassú megrágása és élvezete az ételeknek?!

2) A könyv sérül: leeszi, leissza stb. Érdekes, mert amennyit mégis olvas Boni evés közben, annyira nem evett le sok könyvet. Igaz, több pohár is felborult már stb. de be kell, hogy lássam: a könyvek továbbra is jó állapotban vannak.

3) A közös étkezések arról szólnak, hogy beszélgetünk. Szörnyen bénának gondolom, amikor együtt ebédelünk vagy vacsorázunk, és valamelyikünk társalgás helyett a könyvébe temetkezik.

Mint a fentiekből kiderül, Z. nem ért velem egyet, mert nosztalgiával gondol a gyerekkorára, amikor kép- és egyéb regényeket olvasott ki az asztalnál. Én meg borzalommal gondolok a saját gyerekkoromra, mert nálunk szinte soha nem evett együtt a család! Egyébként szerintem ez annyira durva, hogy megérne egy külön posztot.

Boni folyamatos kampányolásának köszönhetően (lyukat beszél a hasamba, az ember kénytelen engedni) az alábbi kompromisszumot kötöttük: reggelinél lehet olvasni, desszertnél lehet olvasni, illetve ha én nem eszem (jellemzően ha usziba megyek kajaidőben), akkor is lehet olvasni.

Hársfa, platánfa

A harmincéves hársfát állítólag azért kellett kivágni, mesélte az alsó szomszéd, mert túl közel állt a garázshoz, amelynek a falát a hársfa gyökerei tönkretették.

Szerintem a garázst kellett volna lebontani.

Egy borzasztó betonszörnyetegrúl van szó, három fakkal, amit senki sem használ garázsnak, mert csak hatvan manőverrel lehet beállni. Így aztán csak használatlan lim-lomok gyűlnek fel bennük. Baromi mérges vagyok, szerintem felesleges volt szegény fát kivágni. Felmentem a fölső szomszédhoz (a rákos nőhöz). Tudtam, hogy neki a konyhája és a hálószobája nézett a fára, és azt is tudtam, hogy szereti a madarakat (ezt egy régebbi reakciójából gondoltam, amikor meséltem neki, hogy etetjük a cicákat). Szegény nő, teljesen ki van borulva ő is. Totálisan megértem. Neki valószínűleg ez az utolsó lakóhelye – én még talán reménykedhetem benne, hogy valamikor újból lesz egy hársfára néző dolgozószobám.

Találtam egy régi, 2019. novemberi képet a fáról. Még ránézni is fáj a képre. Csütörtökön (május elsején) délután átrendeztem a dolgozószobámat. Az íróasztalt megfordítottam, tehát nem az L hosszabb oldala, hanem a rövidebbik van az ablakkal szemben, így a képernyő (és a székem) pont az ellenkező irányba néz, mint ahová eddig néztem. Ezzel sikerült legalább azt elérnem, hogy nem látom a fa hűlt helyét. Viszont a szobába belépve most már nincs abban a szép látványban részem, amit ez a fa nyújtott; azon gondolkodom, hogy veszek egy függönyt. (Amikor ideköltöztünk, ebbe a szobába és az étkezőbe nem vettünk függönyt, mondván, hogy úgysem lát be senki, és úgyis olyan gyönyörű a kilátás).

Pénteken egyébként órákon keresztül fűrészelték (a hóhérok, hogy Márai találó szavaival éljek) szegény hársfa törzsét. Rossz volt hallgatni.

Amúgy most egy platánfára látok rá, arra, ami az étkezőnkből is látszik. Jóval messzebb van, nem látom a leveleit vagy a madarakat, de az a fa is gyönyörű. Érdekes, hogy én mindig ezt a platánfát féltettem, mert már jóval túlnőtt a környező házakon. Egy hatalmas, erős, gömbölyű koronájú fa; néha megmetszik az ágait, de nem tudom, vajon valamelyik városvezető irodájának mappájában nem írták-e már alá a halálos ítéletét?! A fölső szomszéd azt mondta, hogy azt a fát ő a testével fogja védelmezni. Csak az a baj, és ezt mindketten tudjuk, hogy az élet nem így működik. Ezeket a kivágásokat nem tudjuk előre. Csak jönnek reggel.. és estére már nincs fa.

 

Egy író, egy (másik) fa

 „December 3. Itteni lakásunk ablaka előtt, a patio közepén állott egy szépséges, tropikus pálma: három emelet magas, a talajba két méter átmérőjú törzs kapaszkodott, a magasban lengett a különös növényi őslény, zsiráfszerú búbján a bubifrizurára emlékeztető lombozata. Legalább félszáz éves, megélte a Csendes-óceán orkánjait, az aszaló, forró szárazságokat és a tropikus záporokat. Élőlény volt, élt, minden évben hozzáadott a törzshöz egy évgyűrűt. Ma reggel ármádiaszerű készültség jelent meg a ház előtt, a városi kertészet rendeletére kivágták – egyidejűleg tűzoltókocsik, mentők sorakoztak fel a gépszörnyek mellett, és tucat hóhérlegény sürgött órákon át, amíg a pálmát sikerült ledönteni. A tönköt teherautóra tették, és elvitték, olyan volt, mint egy óriás, akit eltett az útból az erőszak, mert az emberek nem bírják el, ha valaki vagy valami túlnő a törpe átlagon. A rönk úgy hevert a teherautón, mint Julius Caesar a senátus lépcsőjén, gyilkosság után... Egy fa élőlény, érez, nem csak a fotoszintézis érintésére virul és hervad. Az óriáspálma sok mindent megélt, van növényi tudat is. Egy óriással kevesebb.”

Márai Sándor: Napló, 1981

Fa

Borzasztóan szomorú vagyok.

Vigasztalhatatlan.

Rossz kedvű.

Ez történt ma: A dolgozószobám előtt állt egy fa, a jobb oldali képek közül fentről az ötödiken látszik is. Egy gyönyörű hársfa, télen is szép, nyáron meg ősszel egyenesen varázslatos. Bármikor, ha felnéztem a képernyőről, ráesett a tekintetem, megnyugtatott. Árnyékot is adott. Nyaranta lakott rajta két galamb, soha nem tudtam, hogy vajon ugyanaz a pár-e vagy minden évben másik? Cinkék is jöttek. Pár hete ez a fa kirügyezett, reggelente azt a harsány zöldet! Nem is tuom leírni! És de kár, hogy nem fotóztam le! Még ma reggel is, amikor bejöttem a kávémmal, akkor is itt állt a fa, ahogy tíz éve minden nap. Olyan jó volt egy ilyen fa előtt dolgozni.

Gondolom, kitaláljátok, milyen szomorú, és borzasztó és visszavonhatatlan és végérvényes dolog történt: most este visszaültem a géphez, hogy megírjak pár e-mailt, lezárjak ezt-azt... és a szívverésem is megállt.

A fát kivágták!

A gyönyörű, életerős, jó illatú, szép színű fámat kivágták! Ami most van helyette: az űr, a hiány, a semmi. A ronda szomszédos házak. Komolyan, majdnem elsírtam magam. Lenéztem az udvarra (a másodikon vagyunk): ott álltak szép gúlákban az összevágott fadarabok. Basszus, én annyira el vagyok keseredve. Hogyan fogok így dolgozni ezután? Nem tudom érzékeltetni, mit jelentett egy ilyen szép fa szomszédságában eltölteni 8 melós órát, és milyen lesz most. 

Z. azt mondta, pár napja találkozott a ház atyaúristenével (gérant, most nem jut eszembe a magyar szó), aki kérdezte, hogy mi az a sok falevél, csak nem a másik házból esik át? A fa ugyanis a másik ház udvarán állt. Lehet, hogy egyszerűen kivágatta a fát, mert nem tetszettek neki a falevelek? Akárhogy történt is, a dolog visszavonhatatlan és végérvényes. Nincs többé fám. Már a költözést fontolgatom.

Mi a tanulság? Az ember ne kötődjön a szomszéd udvar fájához? Nem tudom, de jaj, annyira, de annyira szomorú vagyok. Z-nek azt mondtam, hogy az egész életem meg fog válozni, ő erre azt válaszolta, hogy ne túlozzak. De nem túlzok: nekem baromi fontos, hogy szép dolgok vegyenek körül, neki nincs annyira szeme az ilyesmikhez.

Kivágni egy egészséges, szép fát, jaj, hogy lehet, hogy lehet?!

Tanulás

Kialakult valamiféle egyensúly a házi feladatok kapcsán. Rájöttem, hogy teljesen felesleges bármit is kérni Bonitól, miután hazajött a suliból. Ilyenkor enyhén szólva: használhatatlan. Az ágyon fetreng egy könyvvel a kezében vagy a lakásban ődöng céltalanul, esetleg labdázik a nappaliban, néha zongorázik is, mindezt órákon keresztül. Pedig tök logikus lenne, hogy ilyenkor kellene gyorsan túlesnie a házikon, hogy estére már csak a jó dolgok maradjanak; ez a szimpatikus elmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Rengeteg energiánk ment el arra ebben a tanévben, hogy próbáltuk rávenni ennek a logikus teóriának az alkalmazására – hiába.

Viszont ha hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, egészen a fürdés és a vacsora utánig, 20 óra körül magához tér, és szinte mint egy kezes bárány tud tanulni és leckét írni és dobolni és szolfézst gyakorolni és gondolkodni 21 óráig. Ilyenkor maximálisan hatékony, sőt, mintha élvezné is. Mi ez vajon, bioritmus? Az idő szorítása veszi rá arra, hogy felturbózza magát? Vagy addigra kipiheni magát, leereszt? Nemrég meséltem valakinek ezt az újfajta rendszert, és azt válaszolta, hogy az ő fia vacsora után képtelen lenne bármit is megtanulni. Én magam sem így csinálnám a dolgaimat, de egyértelmű, hogy Boninál ez a rendszer működik a hétköznapokban. Hétvégén és szünetekben teljesen más, akkor rá szoktam tudni venni arra, hogy normális időben és rendszeresen (minden nap) tanuljon – ami az én módszerem és vesszőparipám.

Amúgy irigylésre méltóan gyorsan tanul, a levegőben elkapva, könnyedén jegyzi meg a dolgokat. Nem tudom, ez alkat kérdése-e vagy a gyerekkor ajándéka (esetleg a követelmény nem elég?). A helyesírása elképesztően jó, igazából nincs is olyan tananyag, amit ne tudna rögtön megérteni, megtanulni és alkalmazni. Vajon ez el fog múlni, és addig kell(ene) ütni a vasat, amíg meleg? Hibázni akkor hibázik, ha kapkod, ez is kivétel nélkül megjósolható mintázat. Kedvenc tantárgya most a matek és az angol, utálja viszont a németet és a törit. Mindez nem független a tanároktól, igaz, a történelem soha nem érdekelte igazán. A legnehezebb tantárgy (szerintem) a francia, nagyon változatos feladatokat ad a tanárnő: száraz szabályok bemagolása, mese elmondása az osztály előtt, tanórai fogalmazás, igeragozás, verselemzés.

Hamis barát

Megnéztem tegnap a Telexen a franciaországi késelésről (borzalmas, borzalmas!) szóló cikket, és láttam, hogy az újságíró így mutatta be az iskolát, ahol az eset történt:

Érdekes, hogy a gimnázium helyett ezt a régi szót használta, hogy líceum (vajon miért?), de a kollégiummal vitába szállnék. Nem bentlakásos iskoláról van szó, ahogy azt a magyar szövegből gondolnánk, hanem az ún. collège-ről, ahova Boni is jár, és amelynek a fordítása nekem is folyton annyi gondot okoz, hogy most már egyszerűen le sem fordítom. A 11–14 közötti gyerekek (kötelező) oktatási intézményéről van szó. De a szép hangtani egyezés ellenére a collège semmiképpen nem kollégium. Akkor már inkább kisgimi, de az meg azért nem jó, mert egyáltalán nem a gimnázium előkészítő osztályairól van szó, hanem egy külön iskolaszakaszról, külön tananyaggal (töriből pl. őskortól napjainkig), a végén vizsgával.

(Amúgy simán lehet, hogy kollégium is működik a helyszínen, pl. Boniék sulijában vannak bentalvós gyerekek – asszem csak gimisek – ezért a hétfőket és a péntekeket bőröndös napoknak hívjuk, akkor mennek haza/jönnek meg).

Kíváncsiságból megnéztem pár másik magyar oldalt, hogy ők hogyan oldották meg. A legjobban a Magyar Nemzet megoldása tetszett:

Francia szemmel

 – Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök?

 – Nem, nem. Mi magyarok vagyunk.

 – Magyarok? Nahát, milyen véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács.

 – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar.

 – Hát melyik országban laknak a magyarok?

 – Magyarországon.

 – Aminek fővárosa Bukarest?

 – Nem, kérem. Magyarország fővárosa Budapest.

 – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.

 

 (Örkény István, Egyperces novellák, 1963)

Hátborzongató. Szenzációs.

Teljesen rákattantam a mesterséges intelligencia képgeneráló funkciójára. Mit szépítsek: soha nem éreztem magam ennyire kreatívnak. Valószínűleg mert soha nem is voltam túlzottan kreatív. Ezek a feladatok, amikor vizuális nevelés szakra jártam (első szakmám, soha nem dolgoztam benne), folyton fejtörést és szenvedés okoztak, egyrészt mert soha nem volt semmi épkézáb ötletem, másrészt mert a kivitelezésben is béna voltam, legalábbis a célként kitűzött végeredményhez képest. Ha akkor létezett volna GPT, lehet hogy könnyebben átlendültem volna az első számú problémán. Az elmúlt hetekben annyi képet, fotót és mintát gyártottam, mint eddigi életemben soha. Régi Boni-rajzokat túrok fel, hogy felhasználhassam őket, színskálákat böngészek, lépten-nyomon virágokat fotózok, sőt, a gyerekkori bélyeggyűjteményemet is előszedtem. Készítettem egy képet pl. azokból a mongóliai bélyegekből, amit anno annyira szerettem nézegetni. 

Le vagyok nyűgözve, hogy mikre képes a mesterséges intelligencia. Jobban rajzol, mint amennyire fordít, pedig fordítani is baromira jól tud. Kicsit elkeserítő, hogy azok az értékek, amelyeket Boninak próbálunk átadni (tudás, fegyelem, logikus és kritikus gondolkodás), esetleg jövőre már nem is lesznek értékek, mert az AI úgyis jobb bennük.

Addig is íme néhány végtermék:

A botanikus kertben lefotóztam egy narancssárga virágot. Mire hazaértünk, az AI háromféle mintát is készített belőle! Ez a legszebb (szerintem).

 

 Ezeket a virágokat is az utcán fotóztam

Boni egy nyári napon – Picasso stílusában. Érdekes, nem mindig engedélyez személyeket felismerhetően megrajzolni, máskor nincs problémája vele.

Miró-féle papucsállatkák

Art deco plakát az uszodánkról

Mérföldkő

Eljött ez is: Boni tegnap életében először volt úgy játszani egy barátjánál, hogy mi nem maradtunk ott. Nem így terveztük, a játszótéren lett volna találkozójuk a gyerekeknek, de már reggel eleredt az eső (ma is esik) és az anyuka javasolta, hogy akkor inkább menjen át játszani hozzájuk Boni. Szegénykém, eléggé izgult az ismeretlen helyzet és a a köszönés szükségessége miatt! Szerintem egyébként nem köszönt az anyukának, de teljesen nyugodt vagyok, nem fogják hülyének nézni: az a kisfiú is fura. Annyi különbséggel, hogy ő legalább köszön, de nagyon kerüli az ember tekintetét. Pont emiatt nem is lett második gyerekük a szülőknek, mesélte egyszer az anyuka, mert évekig azt hitték, hogy a gyerek autista. Később kiderült, hogy egyszerűen csak félénk, illetve vannak bizonyos (kezelhető) koordinációs problémái.

Vicces volt, amikor megérkeztünk (az ajtóig elkísértem): Boni teljesen megilletődve lépett be a lakásba, Rafael szintén félénken jött ki a szobájából, percekig úgy tűnt, hogy nem is fognak egymáshoz szólni. De minden rendben ment, Z. ment érte később, addigra már mindkét gyerek tombolt és rohangált és célba dobált, Boni teljesen kezelhetetlen volt egész délután (mi pont ezért szoktunk ritkán hívni hozzánk barátokat; nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni).

És érte őt egy kisebbfajta sikerélmény is, aminek nagyon örülök, mert jót tesz az önbizalmának (ami nincs neki): leült a kisfiú zongorájához és eljátszotta azt a darabot, ami mostanában tanul (erről majd még írok, egy Chopin), és a szomszéd feltelefonált, hogy basszus, ki játszik ilyen szépen?!

Kastély, könyvesbolt, kompromisszumok

• Végül csak Párizsig mentünk, annyi csavarral, hogy nem vonattal utaztunk, hanem autóval. Így meg tudtunk állni oda-vissza egy kisvárosban, ahol a szálloda egy régi udvarházban, a Francia Nyelv Múzeuma pedig egy kastélyban volt berendezve. A szálloda isteni volt, a kiállítás érdekes (de talán lehetett volna jobb; a kérdésemre, hogy miért nem halt ki az irodalmi múlt, nem kaptam választ).
• Boninak feladtam a szünetre ezt a könyvet, amit még karácsonyra megvettem neki, és ami azóta a könyvespolcon porosodik. Azért tettem neki kötelezővé, mert úgy láttam, mostanában semmi sem szippantja igazán be, több regényt is félbehagy, majd leggyakrabban mangáknál köt ki. Nem akarta elkezdeni, de az első kötetet már az autóban odafelé kiolvasta. Párizsban megvettük a 2. és 3. részt, amit azóta szintén kivégzett, úton van a negyedik rész is felénk. Jaj, ezt a gyereket annyit kell noszogatni!
• Párizsban kicsit macerás volt az, hogy hárman háromfelé akartunk menni. Általában kompromisszumot kötöttünk, és azt csináltuk, amit Boni akar (különös tekintettel a pizzériákra), illetve amit én láttam helyesnek (Természettudományos Múzeum, panoráma a Montparnasse toronyból stb.) és ami mindenkinek tetszett utólag. Z. improvizált tervei teljesen megvalósíthatatlanok voltak, odafelé pl. be akart ugrani a lányához, de épp akkor nem tudta elérni telefonon. Én ezt nem bírom már cérnával, hogy miért nem tervez legalább egy fél nappal előre! (Végül visszafelé meglátogattuk őket.)
• Annyit nevettünk Z-n, aki extrém módon fel tud háborodni dolgokon. Most pl: Trump importvámjai, a párizsi dugók és a tény, hogy a Luxembourg-kertben nincsenek kukák, a játszótér pedig fizetős. Érdekes módon nem magában háborog (mint ahogy mi tennénk Bonival), hanem mondja, bárkinek, aki csak hallani akarja (recepciós, a kertben üldögélő nyugdíjasok stb.). Pár percig tart a felháborodása, addig, ameddig ki nem adja magából, utána teljesen megnyugszik egészen addig, amíg újra terítékre nem kerül a téma.
  
• Mikor elindultunk, még alig rügyeztek a fák, most már rengeteg a zöld (én soha nem szerettem a márciusi-áprilisi kopárságot, hiába van/volt jó idő). Annyira bírom ezt a viszonylag új érzést, hogy jó elutazni – és jó hazajönni is. Gondolom az öregedéssel jár. Imádom, semmi hiányérzet, semmi nosztalgia.
• Tökre élvezem azt is, hogy a GPT helyettem rajzol!

Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.

Tavaszi szünet

Elkezdődött a kéthetes húsvéti szünet, és elkövettem azt a hibát, hogy Z-re bíztam az utazási terv elkészítését, mivel folyton felpanaszolja, hogy minden utat én döntök el, már hónapokkal előre. Ebből az lett, de hát nem is vártam mást, hogy holnap indulunk, de még nem tudjuk, hová! Én Németországot javasoltam, vannak tőlünk nem messze (elviselhető távolságra) kanyonok és erdők is. Z. inkább a tengerpartra menne, nem tudom, mi ütött belé. A fiát, aki a tengerparton lakik, napok óta nem tudja elérni, pedig oda én is szívesen mennék (nem a tengerpart miatt) noha BAROMI messze van (elviselhetetlen távolságra). Aztán lehet, hogy végül csak Párizsig megyünk, az praktikus, közel van, és minden időjárásra, életkorra és lelkiállapotra kínál valamit.

Kérdezgettem Bonit, hogy neki melyik opcióhoz lenn kedve, tudjátok mit mondott? Hogy ő legszívesebben itthon maradna. Hezitálok aközött, hogy ez tök gáz, ellustultak a fiatalok, én az ő korában bárhová elmentem volna, nem kellett volna kétszer mondani! De lehet, hogy ez így jó; azt mutatja, hogy végül is Boni tök jól elvan itthon a kis szonátáival meg könyveivel, ma pl. usziban voltunk, hát egyetlen tenger vagy szállodai uszoda nem adja vissza ugyanazt az élményt, amit egy 50 méteres medence.

Én meg szállodafoglalás helyett azzal szórakozom, hogy Hergé-jellegű képeket gyártok magunkról...

Paramecium aurelia

Boni meséli, hogy biológiaórán tanulták a paramécie c. állatot: gusztustalan pocsolyákban él, és egyetlen sejtet tartalmaz. Fujjj, mondta. 

Megnéztem, hogyan is van ez az állat magyarul: papucsállatka! Jé, hát így ismerem. Ráasásul magyarul sokkal aranyosabban, szelídebben hangzik. Az ember könnyen megbocsátja neki a pocsolyát! Vajon ki nevezte el egy papucsról, ráadásul becézve?

Karinthyra gyanakszom!

Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)

Mobiltelefon

– Szia! Mit csináltál, amíg nem voltam itt? – kérdeztem Bonitól, miután hazajöttem futásból.

– Hát semmit...

– Megcsináltad a francia házit?

– Mit? Ja, azt nem. Olvastam egy kicsit a Gyűrűk urát... meg a Donald kacsát... meg rajzoltam neked egy posztert! És komponáltam egy szonátát B-dúrban, meghallgatod?

Ezért nincs még ennek a szegény gyereknek mobilja. Mert mobiltelefon nélkül a szabad másfél órájában, igaz, nem csinálta meg a házit, de koncentrált, alkotott és gondolkodott. Ha lenne telefonja, borítékolom, hogy másfél órát töltött volna valami játék nyomkodásával vagy hírfolyam görgetésével vagy az apja nyaggatásával, hogy engedélyezzen neki még több képernyőidőt. És amikor ezt így átgondolom, mindig arra lyukadok ki, hogy belátható időn belül nem fog tőlünk telefont kapni.

Majd veszel magadnak az első fizetésedből! – szoktuk ugratni.

(Erre ő mostanában: Vigyázz mama, ha így folytatod, hentes leszek!)

Voilà, voilà!

Nemrég Boni érdeklődve vette tudomásul, hogy vannak olyan furfangos kérdések, amelyekkel azon kívül (vagy ahelyett), hogy információkat nyerhetnénk, burkolt állítást tartalmaznak, és amelyekre válaszolva az ember mindegy validálja az implicit állítást. Már nem emlékszem, milyen példákat gyártottunk, ilyesmiket, hogy Miért idegesítesz? amivel, ha az ember rendesen megválaszolja a kérdést, egyúttal elismer valami teljesen mást is.

Még nem is mondtam neki, hogy a leggyönyörűbb példát az egyik kolléganőm produkálta a héten. Arról beszélgettünk, hogy miért beszélnek rosszul a franciák idegen nyelveket. Elmeséltem, hogy én ezen már egyáltalán nem csodálkozom, mert látom, hogyan tanítják az iskolában (óraszám, módszer, csoportméret, szódolgozatok hiánya stb.), továbbá hozzátettem, a francia toroknak különösen nehéz pl. az angol fonémák kiejtése. Ekkor a kolléganőm feltette azt a bizonyos kérdést:

– Nem lehet, hogy inkább a híres francia arrogancia miatt nem beszélnek idegen nyelveket?

Tiramisu

Boni tökre szereti a tiramisut, általában étteremben azt választja, illetve itthon is gyakran készítek (készítünk együtt). Z. gyanakodva nézni ezt a tiramisumániát; nekem meg kell ígérnem, hogy tuti nem teszek bele kávét (árpakávét szoktam), az éttermekben pedig mindig megkérdezi, hogy ugye nincs benne alkohol – nehogy Boni kávét vagy koffeint igyon, mintegy melléktermékként (nem mintha ez megakadályozta volna valaha Bonit, hogy egyen kávésat vagy alkoholosat..). Ugyanilyen majrézós egyébként a hurkával is, Boninak azt is megtiltotta (a vér miatt), bár ezt Boni nem is akarta még megkóstolni. Pedig ha tudná, milyen finom: én nagyon szeretem, magamnak szoktam venni, Z. szabályait és előírásait pedig elég jól tudom kezelni, és csak röhögök (amíg ő halálra aggódja magát).

Most hétvégén csináltam tiramisut, és amikor Z. már huszadszor emlegette fel a kávét, gyanús lett a dolog: Z. aggódásának hangsúlya rossz helyen van, jöttem rá. Neki nem a kávé vagy az alkohol miatt kellene problémáznia. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogyan készül a tiramisu. Azt válaszolta, hogy:

– tudja, hogy kell bele babapiskóta,

– meg mascarpone,

– meg kávé és alkohol (de azokat ugye kihagyom?),

– és látta, hogy felvertem hozzá a tojásfehérjét.

Gyanúm tehát beigazoldott. Jeleztem, hogy miután megeszik a tiramisut, mondok valamit. Ma jó ízűen betermelték az egész adagot, utána mondtam meg neki, teljesen ki volt akadva.

Nem tudta, hogy a tiramisuhoz nyers tojás kell! 

Ami pedig sokkal veszélyesebb tud lenni holmi mikrogrammnyi kávénál meg alkoholarománál. Hát így bízzon meg az ember egy örök aggódósban! Évek óta az orra előtt készítjük el, és nem vesz észre semmit. Ma viszont sikerült aggódásának tárgyát a helyes mederbe terelnem. Annyira, hogy azt mondta: soha többet nem fog tiramisut enni!

Egy beszélgetőpartner

- Kibéreltünk egy lakást, és épp az utolsó nap reggelén voltunk. Ki kellett takarítani, és emlékszem, a mikrót tisztítottam, majd nekiálltam a tepsinek. Még most is látom magam előtt azt a tepsit…Tudod, mi az a tepsi?

- Igen, un plateau qu’on met au four. És utána?

- Szóval épp a tepsit pucoltam… tele volt ráégett kosszal, ezért azzal a dörzsölős szivaccsal csináltam, tudod. Tök nehéz volt! És ahogy ott sikáltam azt a tepsit, láttam, hogy a franciaablakon bejön egy pasi.

- Jaj!!

- Hát én is nagyon megijedtem!

- De hogy jött be??

- Nyitva volt, hogy átszellőzzön a lakás. Te ott ültél a konyhában, éppen reggeliztél.

- Igen?

- Igen. És én akkor úgy megijedtem, főleg mert láttam, hogy a fél arca véraláfutásos… szóval úgy megijedtem, hogy fogtam azt a tepsit, és jól fejbevágtam!!!

- Ó, jól tetted, mama!

- És képzeld, addig ütöttem, amíg egészen picike nem lett. Olyan pici, mint egy bogár, és még mindig ütöttem! Aztán egyszerűen - eltapostam!!! Utána ki kellett mennem pisilni.

- Azt hallottam!

- És utána visszaaludtam, és képzeld, a következő álmomban is volt bérlemény, meg hulla, hát nem fura?

- Deeeee!

- Csak akkor kocsit béreltünk, és a hulla az utcán feküdt…

- Hú, ezt is elmeséled, mama?

- Hát az úgy volt, hogy az autót te vezetted, én pedig mondtam, hogy kerüld ki a hullát…

Soha, senki nem érdeklődött még az álmaim iránt. Ės most itt van Boni, aki lelkesen és odafigyelve hallgatja őket, és nem állít le az első mondat után, és láthatóan még élvezi is!

Megmondalak az apukámnak!

Tegnap este elmentem futni. Olyan jó, hogy most már újra lehet futni esténként, munka után! Az első négy km alatt ráadásul telefonáltam, így sokkal kevésbé volt uncsi. Miután lefutottam a távot, és éppen gyalogoltam haza, megszólalt a telefonom: Gabriel anyja hívott. Az egész család ott ült a vonal végén, és rögtön azzal kezdte (mérgesen) az apuka, hogy: nem oldódott meg semmi, Boni továbbra is piszkálja Gabrielt.

Hát, az összes, futás kiváltotta boldogságérzés egy csapásra emúlt. Őszintén, a hátam közepére kívánom mindhármukat. Most arra panaszkodott Gabriel, hogy Boni az óra előtti sorbanálás közben üti (donne des coups – ebből nem derül ki, lábbal-e vagy kézzel, és elfelejtettem megkérdezni). Szerencsére most már volt annyi eszem, hogy megmondtam nekik: Gabriel verziója alapján ítélkeznek, és nem tudják, mit állít Boni a történtekről. Ekkor azt javasolták, hogy visszahívnak, amikor hazaértem, legyen Boni is vonalban.

Öt perc múlva már otthon is voltam, Boni és az apja épp nyugiban vacsoráztak. Derült égből érte őket is a villámcsapás. Visszahívtam a gyerek szüleit, Gabriel szépen elmondta a telefonba, hogy mi a panasza, Boni sajna nem képes ilyen összeszedetten védeni magát. Most már nem voltak jó tanácsok vagy próféciák, hanem Gabriel szülei megfenyegettek: ha így megy tovább, az igazgatónőhöz kerül az ügy (a sorakozás közben sajnos nincs felügyelő tanár, ego senki sem lát semmit).

Rájöttem, hogy ez tényleg sokkal rosszabb helyzetet szülne, hiszen úgy kellene ítélkeznie az igazgatónőnek, hogy kizárólag a két gyerek beszámolójára hagyatkozik. Ebből Boni nem tudna kijönni győztesem, még akkor sem, ha történetesen nincs igaza Gabrielnek. Úgyhogy most változtattunk a múltkori felszólításon, és azt mondtuk Boninak, hogy per pillanat nem érdekel, mit csinál a többi gyerekkel, de a Gabrielhez hozzá ne nyújon egy ujjal sem.

Később megkérdeztem tőle, hogy szerinte igazságtalan-e, amivel vádolják, és azt mondta, igen. Nem tudtam okosabbat mondani, mint hogy igazságtalanságok sajna előfordulnak, de ezt most azzal meg tudja oldani, hogy ha mindenféle kontaktust megszüntet Gabriellel. Továbbra sem tudom, ki a hibás, el tudom képzelni, hogy Boni nyakig benne van, de inkább szerintem az a szitu, hogy kölcsönösen provokálják egymást. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Gabriel szülei kizárólag a fiuk panaszai alapján minden felelősséget Bonira hárítanak. Mert egyetlen egy dolgot nem tudok elképzelni: hogy csak Boni felelős a történtekért.

Az év elején ennek a gyereknek volt egy konfliktusa a szolfézstanárnővel (amúgy ennek a családnak ezer konfliktusa van mindenfelé), amelyből kifolyólag összehívták a zenesuli igazgatóját, a tanárnőt és a Gabrieléket, és a gyereket áttették egy másik csoportba. Akkor tökra sajnáltam a gyereket, és elítéltem a szolfézstanárnőt, de basszus, hiszen ugyanazt tettem, amit most kritizálok: a Gabriel elmondása alapján ítéltem meg a történteket! Most már nem adok neki teljes mértékben igazat. Ki tudja, mi történt valójában?

Ez a két gyerek a jövő héten négykezest fog játszani a koncerten... előre tartok az egésztől. Ma össze is futottunk velük a zenesuliban, rendes esetben dumáltunk volna egy kicsit, most érthető módon ehhez semmi kedvem nem volt. Szegény Bonikám, nem lehet könnyű egy ilyen nyafogós, és végső soron: talán veszélyes gyerekkel (hiszen zsebében van az érvelés tudománya) barátkozni és mágnesként vonzódni hozzá. Az az érzésem, hogy hallunk még róluk.

Szakmai rangsor

Hétvégén olvastam egy interjút egy francia-brit kutatóval, aki egy nemzetközi kutatóintézetet vezet, szakterülete pedig a molekuláris biológia. A végén feltették neki a kérdést, hogy a tudományok iránti szeretet, azaz a tudományos beállítódás genetikus, epigenetikus vagy kulturális-e. A válasza az volt, hogy semmiképp sem epigenetikus (noha manapság mindenre ráhúzzák a szót), talán valamennyire genetikus, de inkább kulturális (azaz, nurture, így vettem ki a szavaiból).

De, mondta tovább, ez sem mindig van így. Az ő gyerekei sem a tudományok területén dolgoznak, holott a férje is és ő is mindketten kutatók. A lánya tananyagot állít össze hátrányos helyzetű személyeknek (pl. menekülteknek), a fia pedig hentes.

Na most nekem az egész cikkből ez volt a legérdekesebb és legelgondolkoztatóbb információ. Egy nemzetközi szaktekintély fia – hentes! Én most arra vagyok kiváncsi, hogy ezt az egészet hogyan zongorázták le a fiú gyerekkorában, hogyan zajlott le az egész, amíg ezt a szakmát kiválasztotta. Mert azt simán meg tudom érteni, hogy a kutatónő ma már büszke a hentes fiára, akinek talán több boltja is van, jól keres, gyerekei vannak, a hétvégéit értelmesen tölti, normális hobbival, lehet vele beszélgetni könyvekről, filmekről, politikáról. Ezt mind el tudom képzelni, még példákat is látok magam körül. Amúgy a nő maga is megjegyezte, hogy ha a tudományos beállítottságot nem adták is át a gyerekeiknek, de a munkaszenvedélyt, azt igen.

De hogy volt, amikor a fiú zsinórban hozta haza a rossz jegyeket matekból? Amikor sorban írta a rossz dolgozatokat? És amikor nem tudott leírni úgy egy mondatot, hogy az állítmányt rendesen passzintsa az alanyhoz? Vagy amikor nem egyeztette a jelzőt a jelzett szóval? És később, amikor nem akart gimibe felvételizni és helyette a hentesképzésre iratkozott be?

Mert úgy képzelem, hogy ez valahogy így történhetett, hiszen az egész társadalom, de főleg a közoktatás itt úgy van megalkotva, hogy ha valaki jól tanul, az magas presztízsű suliba megy és értelmiségi munkát végez, aki pedig rosszul tanul, az megy oda, ahova tud és ahova elég a pontja. Ez szinte automatikus*, és fordítva is igaz. Úgy gondolom, rengeteg sírás, veszekedés és aggódás volt abban a családban, különórákat és büntető feladatokat tudok még elképzelni, mert ebben a versenyszellemű országban a rossz tanulókat rengeteg kudarcélmény éri. 

Amikor erről beszélgettünk ebédnél, és Z. nevetett, miután teátrálisan kimondtam azt a prózai szót, hogy: HENTES!!, Boni, a nagy húsimádó, értetlenül meredt ránk. Azt jelentette az a nézés, hogy most mi a bajunk a hentesekkel, ő például informatikus és zongoristra lesz nagykorában (esetleg költő), de lehetne akár hentes is vagy állatorvos, miért ne? Hangot is adott felháborodásának:

– De mi van, ha neki ez a foglalkozás tetszett??

* Igaz, van egy olyan marginális jelenség is, hogy a mérnökök, fordítók stb. később átkonvertálják magukat pl. mezőgazdásszá. Sőt, Svájcban a kétkezi munkát jól megfizetik, ott teljesen más a státusza (gondolom) egy hentesnek (ennek ellenére pl. a liberális** beállítódású svájci barátnőm gyerekei épp most felvételiztek egy zürichi gimibe, amihez hetekig előkészítőre jártak).

** És politikailag sokkal korrektebb, mint én!

Boomerek

Ezt szoktam a férjemnek mondogatni, például ma is, mert szerintem annyira vicces:

EGY TANULMÁNY SZERINT AZOK AZ EMBEREK, AKIK AZT MONDJÁK, HOGY « RÉGEBBEN MINDEN JOBB VOLT », RÉGEBBEN SOKKAL JOBBAK VOLTAK

Ki kezdte? Ki a hibás?

Vacsora előtt felhívott Boni osztálytársának anyukája, volt egy rémes beszélgetésünk. Ma volt az osztályozó értekezlet, amin ő mint szmk-s anyuka is reszt vett, és kiderült, hogy se Boni, se Gabriel nem kapnak dicséretet, ami pedig a tanulmányi eredményük alapján megilletné őket, mert sokat dumálnak órán. Ez állítólag annyira lesújtotta Gabrielt, hogy sírt, majd szót szót követett, Gabriel bepanaszolta Bonit, hogy állítólag órán és szünetben is nyaggatja, üti. A nő tök ideges volt, néha az apuka is átvette a telefont (ő is tök ideges volt), aki, tisztára mint az apám, próféciákba bocsátkozott, hogy Boninak ilyen meg olyan élete lesz, ha így folytatja, a végén már tanácsokat is kezdett osztogatni, ááá, a szokásos. Mindketten tanárok és nem rejtik véka alá, hogy az életben a legfontosabb: a tanulmányi átlag.

Egyébkent ez az üti-vágja mentalitás engem is meglep. De ezek a fiúk úgy általában nem köszöntik egymást reggelente, hanem: hátba vágják egymást, persze Bonival az élükön, akinek soha nem volt kenyere a köszönés. Szóval nem tudom, melyikük a főkolompos, egyáltalán van-e, de simán el tudom képzelni Boniról, hogy túlzásba viszi a hátbavágós poénokat, az oldalbabökést, a kapucni ráhúzását a másik fejére stb.

Boni reakciója klasszikus volt: mindent tagadott. Z. reakciója szintén jellemző: mérgesen kiabált Bonival, felsorolta az összes olyan esetet, amikor saját szemével látta, hogy Boni valamelyik gyerekre viccből rávágott.

Az én reakcióm: csalódtam, hogy a szülők kérdezést nélkül Bonira hárítják az összes felelősséget, sajnálom Bonit, mert csalódott lehet, hogy Gabriel így bemószerolta, féltem, mert a hozzáállása rossznak tűnik (nem hajlandó beszélni a történtekről), mérges vagyok, mert meg sem akar hallgatni, pedig egy dologban azt akarom, hogy szót fogadjon: nem érinthet meg gyereket annak kérdezése nélkül, se lábbal, se kézzel, se ping-pong ütővel. 

Most szegény még álmatlanul forgolódik, érthető módon nem tud elaludni. Jaj, olyan nehez ez!

Kilencven euró

Visszaküldte az ingatlanügynökség az irattárcámat. A kártyákon és papírokon kívül felfedeztem még benne kilencven eurót. Megdöbbentem, hogy ennyire linkóci vagyok, hogy azt sem tudtam, ennyi pénz volt benne. 

De az is mindig meglep, amikor mások (sőt: ismeretlenek) becsületességéről szerzek tudomást. Ezt a kilencven eurót kétszer is el lehetett volna tulajdonítani: megtarthatta volna az a család, aki megtalálta, vagy az az irodai dolgozó, akinek leadták. Pont emiatt egyiküket sem lehetett volna felelősségre vonni. Ha történetesen tudtam volna, hogy volt benne pénz, azt sem lehett volna megállapítani, melyikük lopta el. Sőt, a lopott és a talált pénz fogalma közötti vékony választóvonalról is lehetett volna szemantikai vitát folytatni.

Bár az is lehet, hogy 190 euró volt benne, amiből elvettek százat. 

De ugyanekkora a valószínűsége annak is, hogy egyáltalán nem volt benne pénz, és valami jótét (és anonim!) lélek beletett 90 eurót.

Én már SEMMIN sem csodálkozom kerek e világon. Csak ki kell nyitni reggel az internetet, és jönnek a hihetetlennél hihetetlenebb, de mind igaz sztorik!

Egy ideális otthonban

– Nincsenek olyan komód- és asztalfelületek, amelyeken megválaszolatlan banki levelek és kérdőívek, régi prospektusok, használt belépőjegyek, fontos értesítések, lényegtelen szórólapok, cetlik, listák, post-itok, jegyzettömbök, iratok, matricák vagy használati útmutatók hevernek. Mert ezek szétválogatva, lefűzve és kitöltve a helyükön vannak.

– És ez a kulcsszó: egy ideális lakásban mindennek helye van. Például minden táskának. Ezért semmi esetben sem fordulhat elő, hogy két (felnőtt) hátizsák, két (gyerek) hátizsák, egy női válltáska, öt-hat vászonszütyő és egy tornatása csak úgy elszórva várják a sorukat az előszobában.

– Végképp nem történhet meg, hogy pézsék (tiszta vagy koszos), maszkok, kézfertőtlenítők, kézkrémek, töltők, kábelek, celluxok, szemüvegek (nap vagy látó), szemüvegtokok, kulacsok és palackok (tele vagy sem) csak úgy bárhol felbukkanjanak. 

– A tollak (működőképesen), a ceruzákkal (kihegyezve) és az ollóval együtt mindig ugyanazon a helyen találhatók. Bónusz, ha üres jegyzettömb áll mellettük, esetleg hegyezővel és alkoholos filctollal.

– Egy ideális lakásban mindenkinek csak annyi gönce van elöl, amennyit éppen hord. Tiszták és koszosak külön, azaz nincs olyan kupac, amelyben a ruhák már nem tiszták ugyan, de még nem kell őket kimosni. Mindez igaz a sportcuccokra is, amelyek tevékenység szerint (úszás, ill. futás) külön-külön helyen találhatóak.

– Az épp nem hordott ruhák (nyári vászonnadrágok és téli bakancsok) a helyükre vannak eltéve, ahonnan igény esetén könnyen elővehetők (mert az ideális ember mindig emlékszik rá, hová tette őket).

– Egy ideális lakásban nincs olyan sarok, ahová a kiválogatandó, vagy a már kiválogatott, de még el nem vitt vagy el nem adott ruhák vannak felhalmozva, az összes nemrég lapott kartondobozzal együtt. Nincs olyan sarok sem, ahol a rossz égősorok, a régi műanyag dobozok és tartók, az elromlott esernyők stb. várakoznak arra, hogy valaki elvigye őket a hulladékudvarba. Nem gyűlnek használt elemek sem egy zacskóban, mert az ideális ember nem felejti el őket hónapok óta elvinni a gyűjtőpontra.

– Az ideális lakás ideális lakója egyszerre max. három könyvet olvas, és nincsenek olyan könyvkupacai, amelyek útikönyvekből, félbehagyott, elolvasott-de-még-ki-nem-jegyzetelt vagy sürgősen elolvasandó, de még csak várakozó státuszú könyvekből állnak.

– Az ideális nőnek csak annyi kozmetikuma van, amennyit használ, és nem őrizget kétéves rúzsokat, félig telt flakonokat, krémeket, samponmintákat, szállodákból hazahozott tusfürdőket és szappanokat. Ezeket nem három különböző nesszeszerben tartja a fürdőszoba különböző pontjain.

– Egy ideális lakásban nincsenek karácsonyi dekorációk márciusban. Ugyanebben a hónapban nincsenek ősszel lepréselt levelek a fent említett könyvkupacok valamelyike alján. Senki sem kerülget hetek óta összerakásra váró Ikea-bútort az előszobában.

– Az ideális ember nem bukkan 2011. áprilisi mozijegyre egyik rég nem hordott bőrdzsekije zsebében!

***

Hát hülye vagyok én?! Hogy évek óta nem tudok összevarázsolni egy ideális otthont magunknak? Helyünk (140 m2) és időm (heti 4 napot dolgozom) lenne – akkor pedig miért szenvedek ennyit? Én magam sem értem, hacsak az nem lehet, hogy a nap végén, amikor már lefordítottam, megfőztem, házit kikérdeztem, tűzoltásszerűen elvégeztem a legfontosabb adminisztrációt és házi munkát (Boni ISZONYÚAN rumlis), sőt, már voltam sportolni is... nos, akkor már nincs ezekhez kedvem. Néha álmodozom arról, hogy kiveszek egy hét szabit, és behozom a szortírozási és rendrakási lemaradásaimat, de egyelőre ez csak álom marad.

És erről eszembe jut az a sikeres barátnőm, akivel ősszel elmentünk az érettségi találkozóra. Ő is külföldön él, mert ott futott be irigylésre méltó karriert a szakmájában (kreatív ágazat, jó fizu, szimpatikus kollégák, napi kapcsolat emberekkel, értelmes célok, folyamatos fejlődési lehetőség). Két kamasz lányuk van. És amikor arról beszélgettünk, a sok gimis emlék felidézése között, hogy milyen foglalkozást szerettünk volna így utólag magunknak, felkiáltott:

– Tamko, neked megmondom őszintén. Én legszívesebben háztartásbeli anyuka lettem volna!