Kiabálás

Remélem, nem keltek itt olyan hamis benyomást, hogy nálunk minden tökéletes. Vannak olyan dolgok, amelyek az én fogalmaim szerint már-már tökéletesek, pl. ahogy Boni étkezik (kiegyensúlyozottan, változatosan, új dolgokat kipróbálva), vannak olyanok, amelyek nem azok, de együtt lehet velük élni (a kupiszint sokkal jobb!), és van (legalább) egy olyan dolog nálunk, ami szerintem nagyon gáz: a kiabálás. Boni és az apja nagyon sokat kiabálnak (egymással, velem). 

Állítólag én is kiabálok, de ezt nem vagyok hajlandó elhinni, szerintem ezt Z. olyankor mondja, amikor én kiabálással vádolom, ő pedig védekezik. Jó lenne bekamerázni a lakást, majd szakértőkkel kielemezni egy-egy délutánt vagy estét, kiváncsi vagyok, mit mondanának.

A férjem hihetetlen hamar, szinte másodperceken belül képes dühbe gurulni. Elképszető a jelenség: egy normális emberből (aki igaz, rendes esetben is hangosan beszél) semmi idő alatt egy őrjöngő vadember válik, aki már azelőtt üvölt, hogy pontosan átlátná a helyzetet (azaz hogy miért üvölt). Boni pedig van olyan szadista, hogy imádja ezeket a helyzeteket kiprovokálni, és nézni, ahogy az apja elveszti a fejét. Ez a kedvenc itthoni sportja. Néha úgy jön haza a suliból, hogy már messziről kiszagolom: az élő fába is bele fog kötni. Ilyenkor én, szerintem okosan és diplomatikusan, nem is nagyon szólok hozzá, de Z. valahogy süket és vak ezekre a finom árnyalatokra és jelzésekre, és ilyenkor szokott történni a Nagy Ordibálás. Az esetek egyharmadában a házi feladatokon vesznek össze, és kétharmadot tesz ki a képernyőn való veszekedés. Ezért egyébként néha vágyakozva gondolok a nyolcvanas évekre, pedig ezen pont soha nem nosztalgiázom; milyen békés lehetett az otthoni légkör! (nem volt az!)

Érdekes módon amilyen hamar felidegesedik a férjem, olyan hamar (szempillantásokban mérhető ez az idő) le is nyugszik. Csakhogy a baj szerintem ilyenkor már megtörtént. Vibrál a levegő, és mindenki egy kicsit idegesebb a kelleténél, és mindenkinek egy picit elromlott a kedve. Amikor próbálom figyelmezteti Z-t arra, hogy ez így nem jó, hogy aki elveszti a fejét, annak nincs igaza, bármennyire igaza is van, azt válaszolja, hogy hát nehogy már a felünkre nőjjön a gyerek. Hogy nincs más eszköze, csak a kiabálás. Hogy ez az egyetlen módja, módszere és lehetősége – amivel nem sikerül ugyan semmit megoldalni, de ami mégis elkerülhetetlen. (??)

 

(Ellának és Asemának üzenem, hogy a könvy, amiről a múltkor írtam, megjelent Mo-on is! Csak most jutott eszembe megnézni. Nagyon ajánlom, már a közepénél járok, tetszik, érdekes, gondolatébresztő, és érthetőbben leírja, mint én a múltkor a kultúraátadás vs. gondolkodni tanítás közötti különbséget. Igaz, elég sarkosan! Ella, szólj, ha esetleg munka helyett elolvasod :))

Vonaton telefonálni

Írt a múltkor a papám, hogy hívjam fel, amit csak egy óra múlva tettem meg, mert épp vonaton ültem. Nagyon meglepődött, hogy a vonaton tilos telefonálni - én erről a témáról pedig órákat tudnék beszélni, mert hiába tilos, mindig van egy-két hülye, aki hangosan dumál, és aki miatt nem tudok olvasni, holott az 50 perc menetidő erre pont ideális lenne. A múltkor nem is a helyi vicinálison, hanem egyenesen a TGV-n (gyorsvonaton) veszett össze két ember, amikor Párizsból jöttem haza. Pedig első osztályon utaztam, és pedig pont emiatt szoktam első osztályra venni jegyet: hátha kevesebb az idióta. Amúgy arányaiban tényleg kevesebb. Persze néha elég egyetlen ilyen alak, hogy tönkretegye az utazást.

Épp ezen a hétvégén beszélgettem a német barátnőmmel erről, mert szeptember óta ő is ingázik. Azt állította, hogy azóta egyszer sem hallott senkit telefonálni a vonaton, sőt, egyenesen az ingázók közötti szolidaritást emlegette! Igaz, ő jóval korábban jár haza; lehetséges lenne, hogy ekkora különbség van a 16:30-as és a 19:08-as vonat közönsége között? Vannak ilyen furaságok az életben, pl. itt alig engedik át a gyalogosokat a zebrán az autók, de amint átlépjük a határt, már messziről lassítanak.

Ma este is a 19:08-as vonattal jöttem, és a mellettem ülő műkörmös, műszempillás csaj már az induláskor elkezdett telefonálni. Írtam is rögtön Ninának a közös csetbe (egy másik barátnőnk is benne van, aki a hétvégén szintén ott volt, amikor erről beszélgettünk), hogy valaki telefonál mellettem! A következő megállónál egy arrább lévő hely megüresedett, átültem, de azonnal fölszállt egy (műkörmös, műszempillás) csaj, aki rögtön belekezdett egy videobeszélgetésbe! Azonnal tájékoztattam a csajokat a cseten, hogy jártam. Később elküldtem nekik az alábbi fotót (bekarikáztam a látható telefonálókat, az első csaj sajna nem látszik), részben azért, hogy agyonüssem az időt (képtelenség volt olvasni, a csaj tök hangosan dumált), részben azért, hogy hátha Nina tudja, ezen az (új) típusú vonaton is tilos-e a telefonálni (nem láttam a matricát),  részben pedig azért, hogy illusztráljam: a 19:08-ason mindig telefonál valaki.

Ezek után a következő történt: a mellettem lévő, videohívásos csaj egy csomó másik emberrel együtt leszállt. Felszabadult így a mellettem lévő hely, ahova gyorsan leraktam a táskámat, nehogy megint leüljön egy műkörmös, műszempillás szépség (most kiderült, milyen felületesen ítélkezem). A képen jobb oldalon látható pasi, aki eddig végig állt, lerakta a telefont és leült mögém (előtte a bőröndjét és a hangszerét (cselló?) megpróbálta felszuszakolni a poggyásztartóba, már azt hittem, rám fog esni az egész. Leült, én elővettem a könyvemet (egy nehéz szöveget olvasok a kulturális örökség generációkon átívelő átadásáról, Descartes-nál tartok), amikor a pasi… újra elővette a telefonját. Képzeljétek, majd leesett az állam, nagy hangon beleszólt… MAGYARUL!

Itt a magyar hang ritka, mint a fehér holló. Meglepődve hátrafordultam, épp találkozott a tekintetünk. Reflexből a szám elé kaptam az ujjamat, hogy beszéljen egy kicsit halkabban (ordibált), mire észbe kapott, felállt és kiment az ajtó elé telefonálni. Még hallottam, amint épp magyarázza a telefonban (magyarul), hogy nem beszélhet a vonaton. Én persze azonnal megbántam, hogy így elüldöztem szegényt, holott eddig állni volt kénytelen egy bőrönddel meg egy csellóval. Azon gondolkodtam, hogy mondjak-e neki valamit magyarul, de végül nem fedtem fel a kilétemet. Amikor visszajött, még egyszer rám nézett és bocsánatot kért - abban a pillanatban olyan büszke voltam erre a magyar úriemberre! 

Vers, mindenkinek

Megmutattam Boninak ezt a verset, hogy tanulja meg kívülről. Tök érdekes, hogy ilyenkor le is szokta fordítani őket, most is nekiállt, de előtte két kérdést tett fel. Egyikre sem tudtam tuti választ adni, ti igen? Íme a vers és a két kérdés: 

 

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

 

1. téli nap – égitest vagy időegység?

2. komor követ – mit jelent? 

 

„Miután az én életem annyiféle módon körül volt zárva, a könyvekre voltam utalva a külső világi hírekért”

A kórházba három könyvet vittem magammal, ebből kettőt ki is olvastam. Az első a Helen Keller könyve volt, mert arra gondoltam, hogy ha majd elfog az önsajnálat meg a depresszió, csak ki kell nyitnom, hogy rájöjjek: semmi panaszom nem lehet. A francia kiadást olvastam, mert jobban szeretek könyvet lapozgatni, noha láttam, hogy magyarul is fent van a neten. Reméltem végre, hogy megtudom: hogyan tanulnak meg a süketnémák olvasni, mert a mai napig nem nagyon értem. Ráadásul ez a nő nemcsak süketnéma, hanem vak is volt, ezt meg aztán végképp nem tudom elképzelni.

Egyszerűen továbbra sem tudom, hogyan történt, pedig részletesen leírja. Hatéves koráig azt sem tudta, hogy minden dolognak a világon neve van – és ebből az állapotból eljutott odáig, hogy huszonkét évesen megírta ezt az értelmes, összefüggő, érdekfeszítő és intelligens könyvet, gondolom a megfelelő helyesírással és nyelvtannal (de hogy??). A felvetődő kérdésre, hogy a gondolkodás vagy a nyev van-e előbb, az ő példájából kiindulva azt a következtetést vonhatja le az ember, hogy a nyelv az elsődleges, és hogy nyelv nélkül nincsenek érzelmek sem; egy helyen elmesélte, hogy a testvére iránt is csak onnantól kezdett szeretetet érezni, hogy megtanult kommunikálni.

Ez nem is egy fantasztikus nő története, ez a könyv két fantasztikus nő története, az övé és a nevelőnőjévé, így végső soron egy szerencsés találkozásé. A nevelőnője tanította meg neki, hogyan kommunikálhat a világgal, ő tanította meg olvasni, és évekig ő „tolmácsolt” neki az iskolában, egyetemen. Nagyrészt a nevelőnője volt a kapocs a világ és HK között – meg a könyvek. Értelmezésem szerint ez a nő a tudása legnagyobb részét könyvekből szerezte, hát nem fantasztikus? Szédületes, hogy arra a tudásra és ismeretanyagra, amit egy gyerek a környezetéből automatikusan felszív – azáltal, hogy lát maga körül ezt-azt, és hallja maga körül az embereket beszélni – ő a könyvekből tett szert, vagy azon a nagyon vékony csatornán jutott el hozzá, ami azokkal az emberekkel kötötte össze, akik tudtak vele jelbeszéddel kommunikálni (erről vannak videók is a neten, döbbenetes).

Fura volt viszont a lát, néz, hall stb. igékre, továbbá bizonyos melléknevekre (színek!) bukkanni a könyvben... a francia kiadás szerint el akarta kerülni a hosszas körülírásokat.

Amikor hazajöttem, még Bonival is elolvastattam egy rövid fejezetet (IV.), és megmutattam neki a XX. fejezet végét, ahol HK arról ír, hogy miért fontos ismerni a történelmünket (a magyar fordítás régies és pátoszos, nem is másolom ide). Alig várom, hogy megnézzük a filmet, amit még az életében készítettek róla; idősen halt meg, nyolcvannyolc évet élt.