Régi olvasóim talán még emlékeznek arra a barátnőmre, aki az élet viharos körülményeire fittyet hányva mindig és mindenhol talpig elegánsan jelenik meg (itt írtam róla). A múltkor összefutottam vele a belvárosban. Tudjátok, milyen neház télikabátban, maszkban felismerni valakit, ugye? Na, ő magassarkú bőrcsizmában, nylonharisnyában, prémgalléros, rövid szövetkabátban, sapka nélkül, szuper frizurában, kasmírsálban – éppen kutyát sétáltatott. Lehetetlen volt nem észrevenni.
Nagyon megörültünk egymásnak, mert március óta csak pár üzenetet váltottunk, előtte hetente-kéthetente találkoztunk. Hogy vagy? – kérdeztem, majd rögtön meg is bántam a kérdésemet, hiszen mit lehet erre mondani? Mindenki várja a végét, minta valami kórházban lennénk. Azt is el akartam kerülni, amit a múltkor a férjem csinált, aki szintén összefutott egy ismerőssel, és amikor megkérdeztem tőle, mit mesélt, mint kiderült olyan közhelyeket pattogtattak egymásnak, hogy elegem van, meg hogy ez már egy kicsit kezd hosszúra nyúlni meg hogy a kormány már megint mit bénázik.
De Grófnő barátnőm nem az a közhelyes típus. Most is meg tudott lepni:
Teljesen elképedtem az optimizmusától és energiájától. Nekem mostanában egy pulcsit sincs kedvem venni, nemhogy lakásvásárlásra, -felújításra és -bérbeadásra gondolni. Minden nap várjuk a híreket a harmadik karanénról, amelyről már csak azt nem lehet tudni, hogy pontosan mikor fog kezdődni. Épp most nevezte egy szakértő az angolmutáns-járványt máosdik pandémiának (nem hullámnak!). Az IKEA be fog zárni, a turizmus meg ki tudja, mikor indul újra. Ilyen körülmények között nekem meg sem fordulna a fejemben, hogy lakást vegyek (hitelre!) és ilyen rizikós tevékenységbe vágjam a fejszém. Én egy munka-gyerek koordinátarendszerben tengetem a napjaimat, legtávolibb perspektívám a nyár, de még az is elképzelhető, hogy addig minden egyes hetem tökéletesen egyforma lesz (és bizonyos forgatókönyv szerint még ez lenne a legjobb, tekintve, hogy ez azt jelentené, hogy senki sem beteg).
Ezen a ponton ér véget számomra a szabad akarat. Mert hiába tehetném meg, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon válaszhassak, karakterem és önbizalmam (hiánya) arra predesztinál, hogy a százból bizonyosakat megtegyek, másokat meg nem. Például szabadidőmben sokkal szívesebben járom a várost podcastokat hallgatva, mint lakás után nézelődve vagy banki hitel után koslatva. Vagy: sokkal többet kesergek a fiatalság múlásán, mint hogy örülnék a még előttem álló időnek. Szabad vagyok vidámnak és lazának lenni, törekszem is rá (hiszen szeretnék), gyakran mégsem tudok. És Bonin is ezt látom; a nevelésnek és a környezetnek van valamicske személyiségformáló hatása, de nagy mozgástere mégnincs az embernek. Persze valójában ennek a mozgástérnek a pontos mértéke a kérdés.