Ha karantén, akkor jó idő

Milyen szerencse, hogy ez a gyönyörű (és népszerű! mindenki fotózza) páfrányfenyő még pont beleesik az engedélyezett egy kilométeres körzetbe. 

Micsoda idők

Már az utcára sincs kedve kimenni az embernek Franciaországban. Megint terrortámadás történt, két héten belül már másodszor. Az első borzalmasan megrázta a közvéleményt, a lefejezett tanár állami kitüntetést kapott, ünnepélyesen temették el, napokig másról sem szólt a rádió, az óvodákban és az iskolákban állítólag a szünet után (hétfőn) meg is fognak emlékezni róla. Képzelhetitek, mi van most, amikor egy ámokfutó megint embereket ölt. Ráadásul egy szomorú múltú városban, ahol még siratják a 2016. évi támadás halottjait. Macron a terrofenyegetettségi készültséget a maximálisra emelte, és különös figyelemmel fogják védeni a temlomokat, zsinagógákat, iskolákat (!!). Basszus, vajon hány ilyen őrült járkál szabadon ma az országban? A Covid szinte elfelejtette velünk az iszlamizmust.

És mivel a koronavírusos betegek száma minden előrejelzést meghaladó mértékben emelkedik, ma éjféltől ismét kijárási korlátozásokat vezetnek be. Minket ez annyiban érint (hiszen amúgy sem megyünk sehova), hogy Boninak is maszkot kell majd hordania a suliban, mert az iskolákat most nem zárják be. A zenesuliról, a játszótérről és a teniszről nem tudunk még egyelőre semmit. Az üzletek és az éttermek bezárnak. Hatalmas veszteség lesz ez nekik pont most, a karácsonyi periódusban (különösen a tőlünk nem messzire lévő, újonnan megnyílt szimpi ki könyvesboltot sajnálom – szegények, már zárhatnak is be!). Még jó, hogy nem kell semmi konkrétat vásárolnunk, állhattam volna sorba ma. Állítólag a bevásárlóközpontok és az éttermek is dugig voltak, az autópályákról nem is beszélve.

Tartok attól, hogy Boni hazahozza a vírust; egyáltalán nem tudja korrektül viselni a maszkot (ma kipróbáltuk), ugyanakkor pedig valószínűleg nagyon nehezen bírtam volna elviselni egy hetekig tartó újabb összezártságot. Bár minden jel arra mutat, hogy most könnyebb lesz: Z. már beletörődött abba, hogy járunk boltokba, és levonva a következtetést a tavaszi karanténból, amikor folyton veszekedett a gyerekkel (és utólag nagyon bánta). Érdekes az is, hogy egész tavasszal azt hajtogattam, micsoda mázli, hogy gyönyörű napos időnk volt végig, legalább annyival könnyebb dolgunk volt – most pedig, hogy ősz van és jön a hideg, egyáltalán nem érzem ezt rossznak. Tulajdonképpen tényleg nem vágyom sehová. Áldom az előrelátásomat, hogy nyáron elutaztunk.

Csak el ne kapjuk. Csak el ne kapjuk egyszerre.

Ütemterv

Miután túlestem ezen az altatásos beavatkozáson, voltam a háziorvosomnál influenzaoltásért. Ő felírt D-vitamint is, a március óta tartó fáradságom miatt – meg is ittam, párhuzamosan a vassal, amit vashiány miatt szedek néha, és amihez a felszívódás miatt C-vitamin is jár. Amikor ezt abbahagyom (havonta csak pár napig szedem) majd elkezdem a magnéziumot, amit viszont a patikus javasolt a fáradtságra. Ma volt a rendes heti reumainjekcióm napja is, és ideje lenne egy új mammográfiát csináltatni. Nőgyógyászati rákszűrésen pont a karantén előtti napon voltam, pár hete mentem el az eredményért. Szemészhez novemberre van időpontom. Kellene egy bőrgyógyászt is találni (éves csekkolás), plusz új időpontot kérni a fogorvostól, akihez a karantén első hetén kellett volna mennem. Mihez kezdenék én a nyugati orvoslás nélkül?!

Karanénhatás (3) – Párizs

Ez is csak a karantén meg a bezártság miatt történhetett: a kórházi tartózkodásomat már hetek óta türelmetlenül és izgatottan vártam, mert ehhez Párizsba kellett utaznom (a beavatkozást ugyanis csak ott lehetett a megfelelő időben elvégezni). Méghozzá kétszer utaztam: egyszer egy aneszteziológiai kozultációra, majd a műtét idejére, ami összesen három nap volt (két kórházban töltött éjszakával). Ki gondolta volna valaha, hogy a kórház egyszer szinonimája lesz a mindennapokból való kiszakadás és az utazás luxusának, mondhatni: örömének. Bár ismerem azt az érzést régebbről is, amikor az embernek annyi a munkája, hogy titokban szinte abban reménykedik, hátha leteríti egy kis infuenza, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül fetrenghessen az ágyban napokig. Ez a mostani érzés is ilyesmi volt, csak szorozva tízzel: önként és dalolva mentem a kés alá feküdni, egy zöld zónából az egyik legvörösebb zónába, csak hogy végre egyedül lehessek egy picit, és úgy tölthessek el időt, hogy ne legyen folyton valami tennivalóm, úgymint házimunka, fordítás vagy Bonival játszás. Még az is megfordult a fejemben, de ez később teljesen hibás reménynek bizonyult, hogy az egész dolgot akár szanatóriumnak, wellnessnek is felfoghatom! (nem volt jó a kaja, rosszul aludtam, borzasztóan fájt a fejem, túl hamar kiolvastam a könyvemet, ami nem is tetszett ráadásul stb.)

Az egynapos utam pont megelőzte azt a napot, amikor a bárokat bezárták, de már hetek (hónapok?) óta maszkkötelezettség volt érvényben Párizs utcáin. Utoljára – egy barátnőmmel való találkozás miatt – tavaly decemberben voltam Párizsban, amikor az a bizonyos denevér, amelynek egy barlang mélyén kellett volna leélnie az életét, egy kínai piacon már megfertőzte az első embert az új koronavírussal; talán volt is pár beteg. Ezt akkor csak pár tudós találta aggasztónak, az emberiség többi tagja mit sem sejtett arról, hogy márciusban fenekesül felfordul a világ.

Ugyanabban az étteremben (!) ebédeltem (!!), ahol decemberben, majd, hogy ne kelljen metróra szállnom, elgyalogoltam a kórházig (oda-vissza 18 km). Gyönyörű meleg, napos idő volt. Amikor nem a könyvemet olvastam (vonat, étterem), akkor rádióműsorokat hallgattam (előzőleg gondosan szelektáltam közöttük, letöltöttem őket), telefonáltam, és kirakatokat bámultam. Az utcai kötelező maszkviselet eléggé ellentmondásos, nem vonatkozik a biciklisekre és a teraszokon kvetarkázó tömegre, de vajon mi a helyzet az utcán sétáló és almát eszegető (vagy bagózó?) emberekkel? 

A többéjszakás ottlétem első napja arra a napra esett, amikor Macron bejelentette az éjszakai kijárási tilalmat (az adást a kórházból néztem végig*), és akkor ért véget, amikor ez hatályba is lépett. Szintén gyönyörű októberi idő volt, megint gyalog mentem a kórházba. Most elkanyarodtam a régi lakásom felé, átmentem a Pere Lachaise temetőn (igyekeztem nem előjelnek venni a sok sírt és mauzóleumot). Visszafelé metróra kellett szállnom, de nem is bántam. Nem hiszem, hogy a Covid alatt valaha még Párizsba fogok utazni, ezért gondolom először és utoljára részesültem abban a döbbenetes látványban, hogy a metrón tömegek utaznak maszkban.

Hazafelé leállt a vonatforgalom, két órát szobroztam a pályaudvaron, a hidegben és tömegben. Ha a párizsiak 10%-a fertőzött, akkor én ott tuti összeakadtam olyanokkal, akiktől megkaphattam a vírust, ezért úgy döntöttünk Z-vel, hogy karanténba vonulok. Ez azt jelentette, hogy három napig fölosztottuk egymás között a lakást, a kabátomat-táskámat stb. egy szemeteszsákba zártam, maszkban voltam végig, folyamatosan szellőztettünk, és még puszit sem adtam Boninak. Azért három napig, mert tegnap voltam ismét tesztelni, aminek az eredménye ma meg is jött (negatív), szóval vagy szerencsém volt, vagy pedig az óvintézkedések tényleg hatékonyak és el lehet velük kerülni a betegséget (vagy pedig, mint Z. állítja, többet kellett volna várnunk a teszttel, esetleg az eredmény hamis).

Tisztában vagyok vele, hogy rendes körülmények között egyetlen épeszű ember sem veszti el annyira az arányérzékét, hogy egy orvosi beavatkozás kapcsán, amely ráadásul országon belül zajlott, képes legyen olyan hosszan lelkendezni holmi másfél órás utazásokról és párnapos ott-tartózkodásokról, mintha életében először járt volna a tengeren túlon. De basszus, olyan jó volt. Tényleg nincs más magyarázatom (menstégem) rá, mint a járvány.

* Általában túl szájbarágósnak és általánosnak találom a beszédeit, de most a végén szerintem kimondta a Covid-idők kategorikus imperatívuszát, még részletezhette is volna jobban, mert sokan nem értik: azaz, hogy nem, nincs döntési szabadág abban a kérdésben, hogy az egyén megfertőződhet-e önként a koronavírussal, hiszen ha mindenki így tenne, egy-kettőre tele lenne velük a kórház. Lehet (sőt, valószínű), hogy nem halnának meg (mert biztos nem rizikócsoportos emberek szeretnének mihamarabb túlesni rajta), meghalna viszont sok más ember – és nem  (csak) a Covidban, hanem vakbélgyulladásban, meg más, gyógyítható betegségben, mivel nem lenne elég kórházi kapacitás. Így még az is elképzelhető, hogy az az ember, aki megelégeli a hónapokig tartó óvatoskodást („unom már a koronavírust”, „túl nagy a felhajtás egy kis nátha miatt”) és inkább bevállalja, hogy átesik rajta, és tegyük fel tényleg megússza két tüsszentéssel, nos, simán lehet hogy ugyanez az ember a rákövetkező héten belehal egy gyulladt fog okozta szövődménybe, mert a sok covidos beteg miatt – egy részüket ő fertőzte meg a felelőtlen viselkedésével – nem lesz szájsebész, nem lesz orvosság stb.

Altatás

A héten volt egy altatásban végzett kórházi beavatkozásom, amelynek során érző, gondolkodó, emlékező lényből egy rövid időre átváltoztam egy negyvennégy éves, ötvenkilós testté: amikor letoltak a műtő várótermébe, és ameddig vissza nem vittek a kórterembe. A váró egy nagy tornateremre hasonlított, kék linóleummal, és a két oldalon ajtók vezettek különböző műtőkbe; még sorszámkijelző táblát is láttam. Ide toltak le, több másik emberrel együtt, egy barna takaróval letakarva, és itt kellett várakoznom kb. fél órán keresztül, amíg sorra kerültem. Ezalatt az idő alatt mint egy etnológus figyeltem meg ezeket a kékruhás embereket, akik a barna pokrócos testek körül, ismeretlen koreográfia alapján sürögtek-forogtak.

Rendszeres időközönként odajöttek hozzám, mindig ugyanazt a kérdést nekem szegezve, miközben a rám tett papírt vizsgálták: ugye így és így hívnak, és ugye ekkor és ekkor születtem? A papíron szereplő és az általam bemondott adatok egyezését mindig bólintva vették tudomásul. Volt, aki csak a papírt nézte meg, bólintott, továbbált. Nők jelentek meg szennyeskosárral, majd tűntek el valamelyik kijáraton. Újabb ágyakat toltak le, újabb barna testekkel. Egy ajtón idegen kékruhás szereplő jelent meg, hosszan kezet mosott, más kékruhásokat üdvözölt, és a betanult szerep szerint ment a dolgára. Velem egy aneszteziológus foglalkozott egy ideig, gondolom a szokásos protokoll alapján. Kikérdezett a gyógyszereimről, beszúrta a kanült, elektródákat rakott rám, majd ő is továbbált. Az egyik barna testnek sürgősen WC-re kellett volna mennie, amit nem tehetett meg, ezért egy ágytálat hoztak oda neki, és paravánnal takarták el a látványt – bár akár ne is takarták volna el, annyira nem éreztem magamat (se másokat) embernek, hanem inkább élő szervezetnek, amelynek bizonyos dolgokat el kell végeznie, és a pisilés vagy kakilás nem különbözött semmiben például a lélegzetvételtől vagy pislogástól.

Aztán betoltak a műtőbe, és ilyenkor mindig úgy érzem, hiába vannak az embernek családtagjai, barátai, a műtő kapujában mégis tökéletesen egyedül van. És azt is érzem ilyenkor, hogy noha vannak fontos (és még fontosabb) emberek az életemben, az egyetlen valódi kapocs, ami az élettel összeköt, mégiscsak ezek az istenek és félistenek, akik hamarosan átveszik a teljes kontrollt szegény testem felett. A legnemesebb tudománynak egyedül az orvostudomány tetszik, és kultúra, szépirodalom, önkifejezés mind-mind felesleges luxusnak. Kit érdekel, hogy valaki süketen képes volt fennséges szimfóniákat komponálni, amikor a legfontosabb dolog az életben az, hogy túléljünk egy altatást?! (borzasztóan szoktam félni) Gondolkodtam, hogy azt mondjam-e nekik, az utolsó szó jogán, hogy van egy lassan hétéves kisfiam, azaz mindenképpen fel kell, hogy ébredjek, de rövid megfontolás után jobbnak láttam többször hangosan elismételni a beavatkozás nevét, nehogy már valami mást műtsenek meg rajtam.

Az egyik ápoló próbált megnyugtatni, és elmondta, hogy nem szabad meghallgatni a rémtörténeteket, mert az altatás nagyon ritkán sül el rosszul. Magamban borzasztóan zavart ez a logikátlanság (mindig zavar a logikátlanság!), ugyanakkor hálás voltam a kedves szavakért, ezért nem válaszoltam neki, sőt, inkább egyetértően mosolyogtam. Rendes körülmények között – amikor nem csupán egy test vagyok, hanem személyiség is – elmondtam volna neki, hogy ez nem így megy; az ember az élete során belefut ezekbe az orvosi műhibás rémtörténetekbe, megtalálják ezek a rémtörténetek, és ilyenkor már késő arra gondolni, hogy nem szabadna meghallgatni őket; az ember örökre emlékezni fog rájuk. 

A másik ápoló azt tudakolta, hogy a hegyeket vagy a tengert szeretem jobban. Szinte szégyenkezve válaszoltam, hogy a hegyeket, mert nyilvánvaló volt, hogy nem a preferenciámra kíváncsi, hanem megnyugtatni szeretett volna azzal, hogy ha a hegyekre gondolok, akkor majd a hegyekről fogok álmodni. Négy ember hajolt fölém, és még láttam, hogy befecskendezik az altatóanyagot a kezembe, majd a következő kép az volt, hogy egy másik teremben ébredezem, mellettem egy fiatal pasi fekszik, a karomon pedig vérnyomásmérő.

A józan ésszel felfoghatatlan, ugyanakkor nyilván teljesen racionálisan megmagyarázható ez a varázslat, hogy vezényszóra egyszerűen elaltatják az embert, csinálnak rajta ezt-azt, majd felébresztik. Mikor felébredtem, már toltak is ki, át a várótermen (gondolom) föl a lifttel a szobámba. A tolóember megkérdezte, hogy hogy érzem magam, és erre, mint valami Csipkerózsika, aki most ébred tudatára annak, hogy neki gondolatai is vannak, fontosnak láttam elmondani, elmagyarázni, hogy mi jár az eszemben. Összeszedtem minden erőmet, mert nehezen mozgott a szám, és franciául, mivel tudtam, hogy a magyart nem értené, kijelentettem: IMPORT-EXPORT!

Hallottam, hogy röhög, és hogy a körülötte állóknak meséli, hogy ez a nő milyen hülyeséget mondott, erre öntudatosan, ugyanakkor tudván, hogy ezt sem fogja érteni, még odavágtam neki, hogy: C'EST LOGIQUE! (Logikus!), majd büszkén elaludtam. Azt akartam vele megértetni, hogy ledöbbent az a felelősség, ami az itt dolgozó egyes ember (orvos, ápoló) lelkét terheli. Hiszen ha én import helyett exportot fordítok (megtörtén eset, mint ahogy épp a múlt héten fordítottam a poklot mennyországnak), akkor maximum majd javítja a lektor; ha ő sem veszi észre, megjeleik a neten vagy nyomtatásban, és esetleg észreveszi egy-két olvasó, aki majd megvonja a vállát és annyit gondol, hogy már a fordításokban sem lehet bízni. Ha hivatalos szövegben jelenik meg rosszul, akkor arra az illetékes helyen corrigendumot kérnek, de semmi esetre sem lesz belőle politikai zűrzavar, mindenesetre emberi életek semmiképp sem függnek tőle (és valahol itt kezdődik számomra a bátorság, ha már a múltkor erről volt szó). De ezt nem tudtam senkinek sem elmondani, mert elnyomott az álom. Sajnos egyáltalán nem volt pihentető, hiába álmodozom folyamatosan arról, hogy egyszer napközben jól kialszom magam.

Jaj, ezek az idegen szavak!

– Jaj, bocs, Boni, asszem becsuktam a könyvedet!

– Köszi, mama!! (szünet) Hihihi... mama, ez most filozófia volt, hihi!

– Mi???

– Hát.. tudod, filozófia. Te mondod mindig. Amikor nem azt mondjuk, amit gondoljuk, hanem pont az ellenkezőjét!

– Ja.... IRÓNIÁRA gondolsz, ugye?

***

– Mama, nézd, csináltam egy naptárt... mindjárt kitöltöm. Melyik napon van az a... hogy is mondják... pszichológus?

– Pszichológus?! De hát az már volt, nem?

– Izé... szerdán, tudod, hová is megyek mindig?

– Ja! SZOLFÉZSRA.

 

***

– Hogy sikerült ma a tollbamondás?

– Ma nem kellett megcsinálnom, mert helyette a filozófushoz mentem.

– ??

– Hát tudod, a filozófushoz, akinél rajzolni kell...

– Á, értem. A PSZICHOLÓGUSNÁL voltál!

Állást foglalok (tízes fokú skálán) egy egyre elterjedtebb kérdésben

1) „Nagyon fáj! Ha mégegyszer le akarnak tesztelni a munkahelyemen, inkább felmondok!”

2) „Nagyon fáj! Nem is töltöm le a kontaktkövető alkalmazást, nehogy még egyszer meg kelljen csinálni!”

3) „Szar.”

4) „Kellemetlen.”

5) „Nem kellemes.”

6) „Kibírható.”

7) „A vérvétel talán jobban fáj.”

8) „Fájni? Egy picit csiklandós, ennyi.”

9) „Már nem is emlékszem.”

10) „Fájni? Ugyan, dehogy, meg sem érzi az ember.”

Én valahová a 7–8 közé teszem; olyan, mint amikor az usziban klóros víz megy az ember orrába, de tényleg semmi több. Így jár az, aki annyira NEGATÍV, hogy mindig a legrosszabbra készül.

Karanténhatás (2) – A sport

Tavaly ilyenkor mesélte egy barátnőm, hogy a Boninál egy évvel nagyobb kislánya annyira kezelhetetlen és kibírhatatlan volt, hogy kínjukban egyszer utánanéztek az interneten: létezik-e hat-hétéves gyerekeknek ottalvós iskola, hogy haza se kelljen hozni estére a szörnyeteget. Nem akarták beíratni; a TUDAT, hogy létezik ilyen suli, segített nekik átvészelni ezeket az időket. Amikor elmeséltem anno a férjemnek, meg volt döbbenve, hogyan gondolhat egyáltan erre egy szülő. Hiába állítottam, hogy a barátnőmék soha nem dugták volna ottalvós kollégiumba a kislányukat, Z. véleménye szerint már a gondolat is szörnyű, az internetes keresgélés meg aztán (a tettek mezeje!) egészen meghökkentő.

Mindezt azért írom le, mert eljött az az idő, amikor Boni annyira kiakasztott minket, hogy Z. kijelentette: végül is megérti a barátnőméket!

Ekkor úgy döntöttünk, gyerekpszichiáterhez fordulunk, de mint kiderült, ez nem is olyan könnyű; várólistára kerültünk. Kínomban eszembe jutott, hogy megkérdezhetem esetleg a tanítónőt, mivel a problémák megjelenése kb. egybeesett a sulikezdéssel. Kértem tőle időpontot, és amikor elmentem, a nő úgy fogadott, mintha már régóta várt volna! Bonival a suliban is problémák vannak, és ami a legmeglepőbb, az iskolai teljesítményével is.

Itt meg kell jegyeznem, hogy Boni apja és a nagyszülei – ha nem is zseniként kezelik, de – hasra vannak esve Boni szellemi képességeitől, intelligenciájától, gyors észjárásától, mindenre kiterjedő kíváncsiságától és logikájától. Én maradok a valóság talaján, sokkal objektívabb vagyok, egyrészt mert én is ugyanilyen voltam (jó képességű, átlagosan okos), másrészt meg tudom, hogy az ész önmagában mennyire nem elég, és a motiváció, az önbizalom meg az akaraterő gyakran sokkal fontosabb. Viszont Boni annyira hamar megtanult szinte tökéletesen és értőn olvasni, és olyan jó a helyesírása, hogy tényleg meglepő volt hallani a tanárnő szájából, hogy sokat téveszt (ami mondjuk, lehet hogy nem is rossz tapasztalat egy gyereknek). Abban maradtunk, hogy elmegyünk az iskolapszichológushoz.

Érdekes volt! Kb. háromnegyed órát töltöttünk nála mind a hárman, további háromnegyed órát pedig Boni nélkül. Megkaptuk persze a híres közhelyeket, amelyek általánosságuknál fogva természetesen teljesen használhatatlanok: hogy a gyereknek „kellenek a határok”, hogy a gyerekek „átveszik a szülő félelmeit” és hogy a „nulla kockázat nem létezik”. Ennek ellenére több szempontból is jó volt, hogy elmentünk, az első mindjárt az, hogy most nekünk nincs semmi dolgunk. A nő vállalta, hogy elbeszélget egyszer Bonival (ez már megtörtént), és hogy egy másik alkalommal pedig beül egy órára és ott megfigyeli a gyereket, ezt követően pedig újra találkoznunk hármasban. Az is érdekes volt, hogy amikor a nő Boniról kérdezett minket, mennyire homlokegyenesen más dolgokat emelkünk ki róla a férjemmel, tényleg mintha két különböző bolygón élnénk.

Amire viszont nem számítottam, az Boni válasza volt arra a kérdésre, hogy mit szeret a legjobban a suliban: a TESIÓRÁKAT!

Ez tíz napja történt, azóta sokat gondolkodván a dolgom, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Boni március óta mozgásdeficitben van. Lehet, hogy itt van minden probléma forrása és megoldása: nem mozogja le a megfelelő kvótát/nap. Március óta átlagban egy órával kevesebbet alszik mint előtte (igaz, a karantén szinte egybeesett az óraátállítással), de hát mit tegyen, ha nem fárad el eléggé? Ha a testmozgással száz óra elmaradásban van?! És mi, naív intellektuel szülők zongorára meg szolfézsra irattuk be! Holott ez a gyerek egyszerűen nem mozog eleget!

Beltéri foci

 

Érdekes az is, hogy ebben mennyire nem hasonlít rám. Soha, egyetlen pillanata nem volt a tanulmányaimnak, amikor azt mondtam volna, hogy a tesiórákat szeretem a legjobban – azokat utáltam a legjobban. Soha edzőterembe, sportegyesületbe, tornaterembe önként be nem tettem a lábamat. Az egyetlen hely, amit szeretek, az uszoda – de az iskolai úszásórákat, a magukból kikelve rikácsoló Laci bákkal meg Gyuri bákkal, ki nem állhattam. Semmiféle versenyszellem nincs bennem, az olimpiánál és a foci VB-nél alacsonyabb rangú versenyeket mind totális felhajtásnak érzem (és fel nem foghatom, hogy miért  tartja számon az emberiség azt, hogy ki csinál valamit jobban és/vagy gyorsabban másnál, ha ebből senkinek semmi haszna nem származik, vagy hogy is írta ezt Joseph Heller), az osztályozás, a besorolás, a minősítés soha nem motivált, továbbá a csapatjáték sem a legjellemzőbb tulajdonságom; leginkább önállóan, legfeljebb párban szeretek dolgozni, tanulni, működni, létezni és valami isteni kegyelem folytán szerencsére az egyetelen csapat, ahol jól érzem magam és jól teljesítek, az a munkahelyi, négyfős csapatunk.

Úgyhogy... játszótéren gyerekpszichiáteri elérhetőség után kérdezősködöm, tanítónőkkel konzultálunk, különórákra fuvarozzuk a gyereket... csak idő kérdése volt, most megtörtént: mi is a 21. század szülők karikatúrájává váltunk.

Kézírás vs. billentyű

Vajon mennyire formálta át az agyunkat a technológia? Én hosszabb szöveget legszívesebben számítógépen, szövegszerkesztővel írok. Ide tartoznak pl. a komplikáltabb blogejegyzések is, ahol mondjuk több gondolatot szeretnék egymás után érthetően bemutatni, azokat valamiféle logika mentén megszerkeszteni, ügyelni az egyes bekezdések hosszára, a köztük lévő kapcsolatra, elkerülni a szóismétléseket stb. Ilyenkor az írás olyan, mintha az ember építőkockákkal játszana; gyakran visszamegyek, törlök, átírok, a szórendet módosítom, utólag kihúzom a töltelékszavakat, vagy épp ellenkezőleg, az érthetőség miatt beszúrok ezt-azt, javítom az elütéseket. A végtermék (a szöveg) folyamatosan változik, ahogy jutnak eszembe a különböző szempontok, ebből kifolyólag lehetetlen lenne visszakeresni az első, második stb. verziót. Az eredmény egy áttekinthető, letisztázott szöveg.

Ma, 2020-ban hihetetlennek tűnik például, hogy egy komplett regényt leheséges lenne kézzel megírni – ezt a mondatot most konkrétan négyszer módosítottam. Először egy általános alanyt akartam használni („az ember”), utána a „például” helyét átvariáltam, beraktam az elejére a „mát”, mert nem szeretem, ha számjeggyel kezdődik egy bekezdés, sőt, még olyan változat is volt, nem is tudom, miért, amelyben szerepelt az „évszázadokon keresztül” szókapcsolat is. Tulajdonképpen írva gondolkodom. Bár az is lehet, hogy én vagyok túlságosan aggályoskodó, és nem kellene ennyit szarakodni az alanyok és az állítmányok ideális pozíciója tekintetében. Mindenesetre mégiscsak százszor könnyebb így, hogy a végsőnek kikiáltott mondat mentes mindenfajta vizuális rendezetlenségtől, kihúzásoktól, betoldásoktól és átfirálásoktól. 

Most átolvasom az eddig leírt két bekezdést, amelyek így szemre kb. egyforma hosszúságúak, és lecsekkolom, követhető-e a logika. Igen, rendben van: kérdésfelvetés az elején, ennek kifejtése az első bekezdésben az írás folyamatának bemutatásával, a fő gondolat megfogalmazása a második bekezdés elején, a tézis további részletezése azt követően. Ha be szeretnék szúrni középre egy új bekezdést arról, hogy én fordítani is ugyanígy fordítok, szakadatlanul módosítva, akkor csak leütnék egy Entret és már lenne is szabad helyem.

Konklúzió: biztos vannak még kézzel író szerzők manapság is (ha jól tudom Esterházy is kézzel írt, na most elképzelni nem tudom, hogyan tudott bármit is visszakeresni a Harmonia Caelestis kéziratában), de én már annyira hozzá vagyok szokva ezekhez a modern eszközökhöz, hogy jól felépített szöveget csak számítógépen tudnék írni (a bevásárlólista még megy kézzel is...). Milyen kiábrándító! Jaj, az agyműködésemnek!

Mindjárt adok egy címet is a bejegyzésnek, csak még idemásolok egy oldalt Proust nagy regényciklusának (Az eltűnt idő nyomában) második kötetéből... hét kötet jelent meg, mindegyik minimum ötszáz oldal. Hát nem lett volna egyszerűbb Wordben?!

Karanténhatás (1) – A pofon

Az első pofont, amit Boninak adtam, szerencsétlen gyerek pont abszolút nem érdemelte meg, mert se nem volt didaktikus, se nem vonatkozott veszélyes helyzetre – egyszerűen elszakadt a cérnám. Sajnos ezt az ominózus elsőt még további három másik pofon követte a rá következő tíz napon belül, továbbá azt is elmondhatom, hogy egyiket sem sajnálom annyira, mint amit ezekben a napokban mérgemben mondtam neki, mert azt szívesen visszaszívnám, de erre értelemszerűen nincs lehetőség.

Már hetek óta szinte viszketett a tenyerem, mert Boni válogatott hülyeségeket csinált szemtelenül, gátlástalanul és a legrosszabbkor. Úgy is mondhatnám, hogy a pofon lehetősége már régóta benne volt a levegőben, már csak az volt a kérdés, mikor fog elcsattanni. Este történt, amikor az embernek a legkevesebb a türelme, és a fogmosás volt az apropója, ami az egyik legkényesebb ügy nálunk. Boninak már két gyökérkezelt tejfoga is van, de ehhez egészen Budapestig kellett utaznunk, itt ugyanis nincs egyetlen olyan fogorvos sem, aki elvállalta volna a félős és konok magyar gyerekemet. A francia fogorvosok már azt sem nagyon értik, hogy miért akar a szülő bemenni a rendelőbe a gyerekkel együtt – ehhez képest tavaly nyáron még beültem a fogorvosi székbe a rettegő gyerekemmel. Idén a kezelések miatt meg kellett hosszabbítanunk a nyári szabadságunkat. Van külön fogmosós alkalmazásunk, homokóránk, és néztünk már fogmosás közben videót arról, ahogy az űrhajósok mossák a fogukat a nemzetközi űrállomáson – csak hogy egy rövid áttekintést adjak arról, hogy milyen macera és felhajtás ez az egész, és hogy mennyire oda kellene figyelnünk a szájhigiéniára.

Boni ezen az estén is ahelyett, hogy odajött volna a fürdőszobába, elszaladt, és miután tízszer szóltam neki, énekelve mórikálta magát, amíg én a fogkefével a kezemben arra vártam, hogy kegyeskedjen kitátani a száját. Ehelyett belekezdett a fürdőszobai lámpa viharos föl-le kapcsolgatásába, és mikor mondtam neki (századszor, kedvesen, didaktikus cézattal, magyarázva), hogy el fog romolni a foga, akkor pökhendin csak oda nyilatkozott (szintén századszor), hogy az őt a legkevésbé sem érdekli!

Akkor még nem tudta, hogy egy másodperc múlva arra a vidám, pufók, védtelen kis arcocskájára hatalmas pofont fogok lekeverni de úgy, hogy megtántorodva dől neki a falnak.

A szori legeslegfurcsább, thrillerbe vagy pszichodrámába (vagy pszichothrillerbe?) illő szála: amióta ez megtörtént, az elektronikus zongoránkat hamisnak hallom. Egyrészt, az akkordok fülsiketítően hamisak, másrészt az egyes billentyűk hangszíne ronda. Mindez viszont lehetetlen, a zongora nem tud lehangolódni. Boni állandóan állítgatja, az igaz, de én az ötvenoldalas használati utasítás alapján már mindent visszaállítottam eredeti, alapértelmezett helyzetébe, és még mindig hamis. Illetve az ADDIG játszott darabokat hallom rettentő hamisnak, élvezhetetlennek, nincs is nagy kedvem hozzájuk. Az AZÓTA tanult darabokkal nincs bajom, azokban szépen szól minden. Erre egyszerűen nem találok értelmes magyarázatot: vagy van még valami, amit vissza kellene állítanom, vagy pedig... csak az én fülem hallja rosszul a hangokat, és akkor ez a paranormális jelenség szépen beleillene egy szürrealista irodalmi műalkotásba (ld. fehér zongorámat hangolom a patakban, Oh! Irgalom atyja ne hagyj el).

Logikus!

 

– A Baptiste, az melyik? Az a szőke kisfiú?

– Nem, mama... az nem szőke. Az FEHÉR!

***

Az egyik utcában új parkolóórát helyeztek el, még látszott a frissen feltört burkolat és a homok. Boni álmélkodva: – Nééézd, mit ÜLTETTEK oda!

***

Megmérem a lázát, kommentálja: – Ma már biztos nem vagyok lázas. Szerintem most csak olyan HARMINC fokos leszek. 

***

– Bonikám, először pakolj össze a szobádban, menj el pisilni és öltözz át pizsibe...

– Jajaj mama!! Befejezted már az URALKODÁST?!

***

 

Z. elvitte az autót egy körre (dieseles), mert már régóta állt a garázsban. Kérdeztem Bonit, hogy hol van az apja? – Elvitte SÉTÁLNI az autót! – válaszolta

***

Boni szétcincál egy hosszú nádat, belül üreges és vöröses. Csodálkozva mondja: – Ide nézz, vér! – gyanút fog, megkérdezi – ...vagy ez nem vérrel MŰKÖDIK?