LAX ➡️ LUX

Ezt a posztot a reptéren írom, nemsokára beszállunk. Szervezésből nyolc és fél pontot adok magamnak tízből. Ha több türelmem és időm lett volna, szinte mindent elòre meg lehetett volna tervezni, az internet egy hatalmas adatbánya. De így is jó volt, bár bizonyos dolgokat másodszorra már máshogy csinálnék (de nem lesz másodszorra). Szerintem jó ütemben látogattunk el városokba és nemzeti parkokba, néztünk meg természetes látványosságokat és ember által épített nevezetességeket. Istenieket ettünk, amit nem is gondoltam volna. Emlékeim és a sztereotípiák szerint az amerikaiak műkajákat esznek. Találkoztunk rokonokkal, Boni nagyon jóban lett a nagynénjével, ez az egész út egyik fénypontja. Találkoztunk ismeretlen rokonokkal is, meghallgattunk elképesztő élettörténeteket. 

A fenti kèp: egy étterem a Sunset Boulevard-on. A lenti kèp: elképesztő forgalom LA autópályáin!!

Az amerikai személyes névmások

- I

- you

- she/he/it

- we

- YOU GUYS

- they

Rájöttem, hogy a derűre-borúra használt you, guys szókapcsolat legjobb fordítàsa egyszerűen: ti. Semmi személyeskedés nincs mögötte, valószínűleg a you (te) névmástól akarják így megkülönböztetni, a biztonság kedvéért, ha nem lenne egyértelmű a szitu.

A képen: ma, az utolsó elotti napon az óceán partján voltunk. Én nem vagyok oda a természetes vizekért (jobban szeretem az uszodát), sem a napon fekvésért, de egyesek nagyon élvezték a hullámot és a homokot!

Bobmánia

Visszatértünk a civilizációba, az egyik első utunk egy Whole Foods-ba (élelmiszerüzlet) vezetett. Boni odafordult hozzám:

- Megnézhetjük, hogy van-e itt Bob?

- ??? - bámultam rá.

- Hát tudod, Bob! Megmelegíthetnénk!

- ??????? - egy kukkot sem értettem, de láttam rajta, hogy kezd ideges lenni. Könnyen dühbe gurul, ha nem értem, hogy mit mond. De hát egyetlen Bobot sem ismerek. Bobnak szoktuk hívni, gondolom mint mindenki, a robotporszívónkat, más Bobról nem tudok.

- Mama, Bob, amiről kiderült, hogy szeretem!!! Itt a szálláson most meg tudnánk melegíteni!!! - már szinte kiabált.

- Bob?! Nem értem, kicsim..

- Mama, Bob! - nézett rám kétségbeesetten, majd gondolkodott, és kibökte, rendes franciához illöen angolul: beans!

- Jaaaa! BAB!

Mióta megtanult olvasni, nem keveri az a-t az á-val, viszont az o-t az a-val igen. Egyszer pl. azt a szót nem értettem, hogy légkondi, mert szinte úgy ejtette, hogy légkandi. És gyakran keveri a franciát a magyarral, így néha nagyon nehéz kitalálni, mit mond!! Ezen a fentin jót nevettem. Pár napja, egy kisvárosban, könyörgött, hogy vegyünk neki babkonzervet, de se konzervnyitónk, se mikrónk nem volt, ráadásul tapasztalatból tudom, hogy nem eszi meg a babot. Hogy ennek ellenkezőjét bebizonyítsa, még aznap elmentünk, hosszas keresés után egy mexikói étterembe (külön megkérdeztük, van-e bab), és betermelt egy tányérral, szerintem életében először. Remélem, kitart egy ideig a lelkesedése!

Összegzés

Indulunk vissza Los Angelesbe a körútunk utàn. Minden úgy törtènt, ahogy gondoltam: Z. és Boni szuperul érezték magukat. Z. még azt is kijelentette, hogy tényleg hülyeség lett volna kèt hétre jönni, és igazam volt, hogy három hétre terveztem az utazást. Holott mennyire, de mennyire ellenezte a három hetet!

Nem rejthetem véka alá ugyanakkor azt, hogy néha egymás agyára megyünk.

A konfliktusok elsôsorban az alábbi két téma között oszlanak meg: az irány (merre van az arra) és a klíma (erőssége). Aki tudja, miről van szó, annak nem is kell magyaráznom. Aki meg nem tudja, az nagyon szerencsés!

Boni nagyon jó útitárs, az apjával ellentétben mindig van nála víz, sapka, kardigán. Nem hisztizik, bírja az iramot. Igaz, egyszer elhagyta a hátizsákját (meglett), egyszer pedig egy sziklán (!!) felejtette (??) a szemüvegét.

A képen egy fecske látható, teljesen véletlenül sikerült ilyen jól lefènyképeznem. Egyszerűen belerepült a képbe!

Egy univerzális tevékenység

A legjobb tanács, amit az utazás tervezésekor kaptam az volt, hogy legyen mindig előre lefoglalva szállás, ne kelljen egy nyűgös gyerekkel, a tűző napon, fáradtan és idegbeteg módon a telefont nyomkodni. Nagyon igaz. Ennek ellenére mobilteló nélkül nehéz lenne egy ilyen utazást végigcsinálni. A mostani szállásunkon például az alagsorban van a mosó- és a szárítógép. Egy üres, kihalt pincében áll magányosan a két gép, talán még egerek és patkányok is vannak ott, tökre féltem, amikor lementem. Vittem a negyeddollárosokat, de nem kellettek; ehelyett az ütött-kopott mosógép tetejére ragasztott QR-kódot kellett beolvasni, az adott alkalmazást letölteni, ott a pénzt az ApplePay-jel befizetni, és utána tudtam csak beindítani a programot - mindezt egy pókhálós, teleszemetelt pincében!

Csoda, hogy mindenki, de MINDENKI a telóját bámulja?! Azt nem mondom, hogy az emberek nem beszélgetnek, mert az nem igaz, de az éttermekben például feltűnő, hogy mennyien nyomkodják a telefonjukat beszélgetés (vagy sem) közben. Egészen elképesztő, ha az ember körülnéz. Illusztrálásképp lásd a fenti, pár napja (telefonnal :)))) készített képet. Talán ez teszi Amerikát olyan hasonlatossá Európához (és a világ többi részéhez, gondolom).

Hiperbola

Akárhányszor mondjuk valakinek, hogy honnan jövünk (Franciaország), miért utazunk (vakáció) és hová megyünk legközelebb (Salt Lake City), az amerikaiak olyan kitörő örömmel fogadják a válaszainkat, mintha valami fantasztikus hírt osztanánk meg velük:

Az igen helyett pedig akkora lelkesedéssel, olyan elszánt buzgalommal mondják, hogy absolutely, mintha valami hatalmas engedményben, sőt, megtiszteltetésben! lehetne részünk.

Road trip

Sok franciàval találkozunk, turistákkal és itt élőkkel egyaránt. Az egyik étteremben Los Angelesben a pincér például francia volt, de volt olyan is, hogy valaki csak úgy odaköszönt nekünk franciául az utcán. Magyarokat viszont csak egyszer láttunk. Én soha nem szoktam magyarokhoz odamenni külföldön, inkább úgy teszek, mintha francia lennék, de Z. folyton elárul! Most is szóba elegyedett ezzel a (mint kiderült, amúgy tök szimpi) magyar családdal, és akkor már nekem is oda kellett mennem.

Beszélgettünk velük egy kicsit. Attól, amit elmeséltek, megvilágosodtam: szerintem egy ilyen útra én nem tudtam volna vállalkozni két feltètel teljesülése nélkül. Az egyik, hogy Boni már tudjon önállóan bőröndöt pakolni (1), illetve zuhanyozni (2). Hogy milyen hatásfokkal, az már nem is érdekel. Asszem belebolondultam volna, ha esténként gyereket kellett volna fürdetnem, reggel pedig a cuccait összepakolnon!

A képen a Capitol Reef nemzeti park látható. És mivel mindenki ezt kérdezi, ide is leírom, hogy szerencsére nincs dögmeleg. Igaz, kb. 1600 méteren vagyunk. Ma például az egyik kirándulásról vissza is kellett fordulnunk viharveszély miatt, illetve pár napja kellett a kardigán is (egyedül Las Vegasban volt 43 fok, újra is kellett fújnunk az autógumikat).

A-once-in-a-lifetime-experience

Itt ezt mondogatják, már többször is hallottam/olvastam. Közhelyjellege ellenére, vagy éppen amiatt, olyan igaz! Örülök, hogy Boni mindezt már tízévesen megismerheti: elindultunk a nyugat-amerikai körútunkra. Az első képen: amish csajok - mobiltelefonnal. Második kèp: Bryce Canyon. Harmadik kèp: szerintetek kire hasonlít (profilból) ez a szikla? A férjem szerint nem!

Időeltolódás

Nagyon nehezen állok át a helyi időre. Nem tudom, hogy a betegség okozza-e, vagy az időeltolódás, de délután alig bírok ébren maradni, este pedig egy sort sem tudok olvasni, már csukódik is le a szemem. Boni is egy pillanat alatt elalszik, bárcsak így menne otthon is! A reggelek és a délelőttök viszont isteniek, harmadik napja ugyanott reggelizünk, frissen, kipihenten - és jó sokat, hiszen akkor van nekünk vacsoraidő.

A képen: a lakásunk előtt van egy citromfa, minden nap szüretelünk róla egy-egy óriási citromot, és megisszuk limonádénak. Nem tudok a földön hagyni érett, egészséges gyümölcsöket!

Utazás, érkezés

Azt hiszem ez volt életem egyik legfárasztóbb útja: hétfőn 17 órakor indultunk, és csütörtökön hajnali 4 órakor érkeztünk meg (helyi idő szerint szerda este 20 órakor), képzelhetitek, milyen állapotban!

Végül Z. mégiscsak elkapta tőlem a covidot, és ha olyan ember lenne, aki hamar és könnyen hoz radikális döntéseket, szerintem otthon maradtunk volna. De hezitált, rám bízta (tolta) a döntés felelősségét, úgyhogy eljöttünk. Végül is jól tettük, mert nála sokkal enyhébb a betegség lefolyása, nekem pedig már szinte vége van, Boni meg úgy tűnik, nem kapta el.

Megint majdnem lekéstük a csatlakozást. Tizenötperces késéssel indult az első gép (de legalább elindult!), vágtattunk kellett az egyik kaputól a másikig Münchenben!

Érdekes, most nincs olyan érzésem, mint amilyen eddig minden egyes alkalommal volt, amikor Amerikába érkeztünk: hogy minden teljesen más, mint amit megszoktunk. Már a reptéri illatoktól és a szagoktól elkezdve a közértek kínálatán át az emberekig bezárólag. Egyelőre keresem az okokat, de lehet, hogy Európa változott meg?

Tömeg, káosz, fejetlenség

Szerencsére velünk minden oké, a Swissair flottájával viszont már kevésbé! Minden szuperul ment egészen odáig, hogy beszálltunk a gépbe. Egy kicsit jobban is voltam, készen álltam az útra, még a maszk sem zavart. És akkor bejelentette a pilóta, hogy valami elromlott a gépen, várják a szerelőt. Biolujzára gondoltam, aki egy éve ugyanezt élte át, és még olvasni is rossz volt, és azon hüledeztem, hogy ezt hogy bírták ki?!

Hát most megtudtam. Tényleg mindent ki lehet bírni. Telt-múlt az idő, vizsgálgatták a gépet, mi ültünk a tűzforró hőségben, és azon gondolkodtunk, hogy elérjük-e a csatlakozást Zürichben (ezt Boni ötpercenként meg is kérdezte tőlem) (ami hozzáadódott ahhoz a szintén ötpercenként feltett kérdéséhez, hogy holnap ugye már nem leszek beteg). Hamarosan bejelentették, hogy nem tudják megjavítani a gépet, törlik a járatot, mindenki szálljon ki, csókolom. Ki kellett mennünk újra a terminál elejére, ahol kezdetét vette a sorbanállási tortúra. Borzalmas volt! Mi viszonylag a sor elején voltunk, mert nem volt feladott poggyászunk, de lehet, hogy azok jártak jól, akik a sor végére kerültek, erről majd később.

Különféle pletykák és híresztelések kaptak lábra, állítólag a személyzet tehetetlen és nincsenek infóik. A legtöbb ember továbbutazott (volna) Zürichből, sok volt az amerikai, egy nő idegrohamot kapott és nekiállt kiabálni (megértettem). Mindenki próbált telefonálni, a Swissair-nél lehetetlen volt emberrel beszélni, géphang vette fel, tűrhetetlen ez a maivilág.

Szerencsére (vagy sem, ezt most már nem tudjuk meg) az előttünk lévő görög-amerikai nő megadta azt a Swissair-számot, amit ő VIP-utasként felhívhat. Megvárta, amíg befejezzük a hívást, nagyon rendi volt, és így sikerült egy élő emberrel beszélni. Átfoglaltuk a járatunkat holnapra még azelőtt, hogy sorra kerültünk volna. Én közben a szállodát hívtam, és sikerûlt lefoglalni az két utolsó szobájukat ma estére.

Ezek után felmentünk ebédelni (épp ráláttunk az elromlott gépre), és már a desszertnél tartottunk, amikor odajött egy nő. Látta, hogy mi is ezen a bizonyos gépen voltunk, mert ő is Zürichbe tartott (volna) és kérdezte, hogy ugye tudjuk-e, hogy a gép végül délután tényleg fel fog szállni? Megnéztük a kiírást, és tényleg az állt ott, hogy “boarding”. De akkor már megvolt az álfoglalás és a szálloda. Úgyhogy nem variáltunk tovább, hanem visszajöttünk a szállodába. Majdnem megérkeztünk már, amikor a papám rámírt, hogy a Flightradar szerint a zürichi járat a kifutópályán van. Rajta vagyunk-e, kérdezte.

Mint utólag elmondta, 15:35-kor meg is érkezett Zürichbe (nélkülünk). A los angeles-i járat, amivel tovább kellett volna utaznunk, nyolc perccel később indult el Zürichből. Örök rejtély marad, hogy elértük volna-e, megvártak volna-e. 

(Unokatesóm reakciója: na ne aggódj, ha így meg tovább, Z. még Európában fog agyvérzést kapni!)

Jaj, nagyon nehézkesen indul ez az egész. De ha most nem megyünk, nekem nem lesz többet erőm, kedvem vagy energiám még egyszer megszervezni egy ilyen utat. A mai nap folyamán többször is eszembe jutott, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, itt rostokolunk a mh-emtől négy kilométerre, Los Angelesben pedig úgyis 40 fok van épp.

Amikor mehetne az ember Misolcra is!

(a képen a mai vacsim)

Karantén (+kiegészítés)

Ezt a vacsorát egyedül költöttem el a szállodában, ahol két szobát vettünk ki ma èjszakára, nehogy megfertôzzem Bonit és az apját. Egyelôre jól vannak, Boni már most élvezi az utat, Z. viszont feszült, stresszes.

Ma még voltam orvosnál is (reméltem, hogy ad antibiót, de nem) és èletem legjobb pakolásában volt részem: fejenként egy nyolckilós kézipoggyàszt vihetünk. Egy álom így csomagolni, csak a legszükségesebbeket lehet (kell) berakni.

Remélem, holnap velünk együtt száll fel a gèp L.A.-be!

Kiegészítés: nélkülünk indul el a gép ma délután. Mindent elmesélek, amint elmúlik a färadság és az idegeskedès…

Matek

A mi választókörzetünkben ez lett az első forduló eredménye:

A második forduló előtt a harmadik helyezet visszalépett, összhangban a pártja utasításával. Azt próbálják ezzel elérni, hogy a szélsőjobb párt (RN, Nemzeti Tömörülés) minél kevesebb mandátumot szerezzen. Tehát ha úgy számolunk, hogy 1) az első fordulóban az összes szélsőjobbos elment szavazni (39,8%), hiszen ők nagyon lelkesek és nem maradnak otthon, 2) mindenki más, aki a második fordulóban elmegy szavazni, a szélsőjobb ellen adja le a voksát, hiszen minden nem szélsőjobbosnak most ez a fontos, akkor 3) 27,6% + 26,1% = 53,7%-kal nem Le Penék képviselője, hanem a másik fog bejutni a parlamentbe!

Matematikailag a legtöbb választókerületben ennek kell történnie, így Le Penéknek nem lesz többségük.

Kár, hogy nem csak a matek játszik, hanem az érzelmek is. Mindenesetre én nagyon bizakodó vagyok!

Apróbetűs (+kiegészítés)

Megkötöttük az utazási biztosítást. Egy francia utazós blog hatására olyat kerestünk, ahol a fedezet egymillió dollár (horror sztorikat olvastam az amerikai kórházi kezelések összegéről, egy kígyómarás pl. kétszázezer dollár stb.) Z. most elolvasta az apróbetűs részt, ahol kiszúrta, hogy az elmúlt hat hónapon belüli kórházi ellátásokhoz kapcsolódó baleseteket nem fizetik.

Márpedig áprilisban sztrókgyanúval rohantunk vele a kórházba!

Igaz, hogy csak magas vérnyomást találtak. De ez mégiscsak azt jelenti, hogy ha Amerikában valóban agyvérzést kap, annak a költségeit nekünk kell állnunk. Megint elbizonytalanodtunk, hogy menjünk-e. Ha egy kígyómarás ennyibe kerül, bele sem merek gondolni egy agyvérzésbe (mondjuk).

Jaj, istenem! És a torkom is elkezdett baromira fájni. Minden jel arra mutat, hogy nem kellene mennünk.

Kiegészítés: ki gondolta volna négy éve, hogy megkönnyebbülve fogadom a hírt, miszerint covidos vagyok! Valszeg Boni is az, és az orvos szerint Z. is el fogja kapni, illetve kizárta, hogy hétfőre elmúljon. Nem kell semmit tennünk, csak maszkban utazni (12 óra! átszállással együtt 18!).

Étkezés

Egyszer hallottam a rádióban, hogy minden szülő arra vágyik, hogy a tízéves gyereke visszautasítsa a felkínált képernyőidőt, azzal a felkiáltással, hogy mama, inkább elolvasom helyette a Moby Dicket, sokkal építőbb és tartalmasabb elfoglaltság. A meghívott vendégek röhögtek a viccen, haha, tényleg minden szülő ezt szeretné, de ilyen gyerek nincs! Mindegyik a képernyőidőt választaná, az enyém sem kivétel. Milyen jó is lenne, ha az ilyen kis ösztönlények is belátnák, hogy egy fejlődésben lévő agynak a kütyüzés: rossz, az olvasás: jó (sarkítva). Mennyivel könnyebb dolga lenne a szülőnek, ha ezt egy gyerek is megértené – gondoltam a műsor hallgatása közben.

Van egy témakör, ahol viszont Boni elképesztően koraérett és ijesztően ésszerű: az evés. És ahelyett, hogy megelégedve hátradőlnék, hogy mennyire egyszerű így az élet, a gyerek szinte mindent megeszik, inkább arra gondolok, hogy te jó ég, ez már szinte nem normális. Nem lehet normális, hogy tíz évesen azt figyelje, van-e elegendő tejtermék az adott étkezésben, megfelelő-e az aránya a főtt és a nyers alapanyagoknak vagy hogy nem eszik-e túl sok cukrot. Minden este összeszámolja, hogy megvan-e az öt gyümölcs/zöldség, és néha aggódva kérdezi, hogy szerintem kellően egészségesen étkezik-e, meglesz-e a tíz plusz várható életéve?

Szerintem én teljesen kétségbe lennék esve, ha a telefon helyett a Moby Dicket választaná!

Egy dologra nem hívtam viszont fel a figyelmét, mert nem is igazán tudom, mi lenne a helyes taktika: a mennyiség. Boni rengeteget eszik, jó étvággyal, válogatás nélkül. Igazi gourmet. Egyszer ő írta az apjának a bevásárlási listát, és azon nevettem, hogy felírta a fűszerezett sót is. Viszont azt látom, hogy már nem olyan vékony és nyúlánk, kezd kis pocakja is kialakulni... lassan figyelnie kellene arra, hogy mennyit eszik. Érthető módon nem akarom ezzel pluszban stresszelni, meg hát rengeteg kalóriát eléget (még).

Próbáltam neki könyvet keresni az egészséges étkezésről, hogy képben legyen az alapvető definíciókkal (rostok, tápanyagok, hüvelyesek, protein, szénhidrát, glükóz, früktóz stb.), de nem találtam, pedig ebben az országban mindenről van könyv gyerekeknek, gyakran képregény formában.

Tegnap, miután hazajött a suliból:

– Képzeld, mama, a sakkverseny után volt uzsonna is!

– Nem mondod! Akkor nem is vagy éhes, ugye?

– Nem nagyon ettem, mert nem voltak egészséges ételek..

– Jaj istenem, Bonikám, de attól még ehettél volna! Mit ettél?

– Hát csak három madeleine-t, egy vagy két szelet csokis sütit, meg ittam hozzá almalevet és feketeribizli-levet...