Éhségsztrájk

Pedig MINDENT megpróbálunk!

Hatásos (és számunkra az egyetlen) módszer, amellyel antibiotikumot adhatunk be kétévesünknek

Mentségére legyen szólva (és szerencsénkre): a paracetamolt imádja!

Állatismeret (egyik kutya, másik eb)

(telefonon)

Z: - ...és képzeld, olyan hisztis, hogy az elképesztő!
Én: - Nem mondod! Mit csinál?
Z: - Hát például amikor mesélek neki, dühbe gurul.
Én: - Óóóóó!
Z: - Igen, például épp az imént. Mikor azt mondom neki, béka, rámutat a pingvinre. Kijavítom, hogy az a pingvin, nem a béka. Erre vörös fejjel ordít, hogy márpedig az a béka. És a pingvint hívja békának!!
Én: - Jaj, istenem... rossz kedvű...
Z: - Pukkancs!
Én: - ... De várj, melyik mesében van a pingvin meg a béka?
Z: - Hát az egyik magyar meséskönyvben... nem tudom, miről szól. Tudod, a pingvin olyan kék kantáros nadrágot hord...

Szívettépő bejegyzés

Ha nem hinnék abban, hogy egy majdnem-két-éves gyereknek jót tesz 2,5 nap bölcsi, akkor mostanában igen rossz helyzetben lennék. És néha valóban meginog a hitem, ilyenkor rémes kérdések gyötörnek. De arra szoktam gondolni, hogy csak nagyon nehéz szervezések árán tudnánk továbbra is megoldani a felváltva felügyelést. Meg arra, hogy ha tényleg utálni fogja, akkor még mindig elgondolkodhatunk a hogyantovábbról.

Egyébként nem is az a legrosszabb, amikor úgy hagyom ott, hogy még sír. Sőt, ez nem is olyan nehéz, mivel előfordul ez velünk is: sír, ha az apja karjában hagyom, mert engem akar, és sír, ha az apja az én karomba teszi, mert az apját akarja - van ilyen, főleg mostanában, amikor mindent akar, meg annak az ellenkezőjét is, mindezt egyszerre, meg felváltva. A folyosón el szoktam bújni és és meg szoktam várni, amíg elhallgat. Néha be is kukkantok a terembe (kockáztatva ezzel a zökkenőmentes beszoktatást) és látom, hogy érdeklődve figyeli a dadus nénit.

A rossz az, ami ma volt: a lépcsőn fölfelé magyarázom neki, hogy most itt hagyom, játszani fog a többiekkel, majd ebédelni és aludni. És ő pedig halkan sírdogál, az elefántját markolászva, és ismételgeti: Szia, Mama! Szia, Mama! mint aki jól megtanulta a leckét és tudja, hogy mit kell majd az ajtóban mondania. És még rosszabb: sír, amikor megyek érte. Az első nap csak állt a falnál, és már csak szipogni tudott, a második nap a szőnyegen feküdt, úgy sírt. És az is rossz, hogy noha hiába mondtam a gondozóknak, hogy adjanak neki egy kisautót, attól megnyugszik, nem volt nála semmi, egyedül sírt. Egyébként az első két nap annyira drámai volt (nekem), hogy én magánbölcsik után néztem (szinte nincs), Z. pedig már azon gondolkodott, hogy miképpen tudna ebben a 2,5 napban továbbra is vigyázni Bonira.

Aztán lenyugodtunk, a harmadik napon már szépen játszott, részt vett a foglalkozásokon. Már majdnem fellélegeztünk, amikor azon az éjszakán belázasodott és megbetegedett. Így négy óra bölcsi (mert az még csak a beszoktatás volt) három betegen töltött napot eredményezett, amiben két nehéz éjszaka is belefoglaltatott, szóval izé. Három nap múlva meggyógyult, megkönnyebbültünk, tegnaptól újra jár.

Ma csendespihenő után hívtak a bölcsiből: Boni újra belázasodott, ha tudunk*, menjünk érte.

* Ööö, fogalmam sincs hogy csinálják ezt teljes munkaidejű szülők, több gyerekkel. LB szerint ez az első három év LEGNEHEZEBB része.

A tükörből visszanéző ismeretlen nő (hölgy)

Anya, feleség, gyerek, munkavállaló, kolléga, expat (bevándorló?), két ország között ingázó, krónikus beteg, magyar, európai  – ez mind én vagyok. De komolyan mondom, hogy egyik szerep sem olyan iszonyúan megpróbáltató és gyötrelmes számomra mint az Öregedő Nő szerepe. Erre nem tudok felnőni, ezt nem tudom megszokni, ezzel nem tudok azonosulni. Én ebből nem kérek! Én minden mást választottam, küzdöttem érte, vagy ha nem választottam, hát elfogadtam – az öregedéssel nem tudok mit kezdeni. Én ezt soha nem vettem komolyan, hogy ez rám is fog vonatkozni egyszer. Hogy EKKORA kompromisszumot kell majd hoznom.

És basszus, nem tudom elhinni magamról, hogy ennyit számít a feszes bőr, a szép nyak, meg az ember után forduló tekintetek. És mégis! Mégis úgy érzem, ezek nélkül az élet kicsit elveszíti a savát-borsát. Nagyon-nagyon nehéz megszokni, hogy 40 évig vonzó az ember, majd a következő negyvenben maximum csak a kisugárzására számíthat.

Zoantrópia

A nagymelegtől egész nyáron rémesen göndör volt a hajam, ilyet még nem is tapasztaltam magamon. Ahelyett, hogy elmúlt volna, az őszi esőtől - ha lehet fokozni - még jobban begöndörödött. Mire hazaérek a munkából, úgy érzem magam, mint egy (és a kirakatüvegekben is ez tükröződik vissza:)

BÁRÁNY!

Egyet nem értés

Rájöttem, hogy ha valaki hívőként a felmagasztalt keresztényi értékrend (Aki megüti a jobb arcodat, tartsd oda a másikat is!, felebaráti szeretet stb.) szerint él, jóhiszeműen és becsületesen, nos, az bizonyos szempontból mégiscsak intoleráns és kirekesztő. Cáfoljon meg valaki, aki jobban ért hozzá!  A keresztényi értékek – amelyekről mindig azt hittem, hogy követendőek és modellértékűek –, per definitionem szemben állnak bizonyos emberi jogokkal: mégpedig a melegek azon jogaival, hogy ugyanúgy éljenek, mint a heterók. Tulajdonképpen most a vakáció alatt jöttem rá, hogy a keresztényi világszemlélet és az alapvető emberi jogok között kibékíthetetlen az ellentét.

Többek között erről is beszélgettünk a mormon rokonokkal, és noha szeretem őket, értelmesek, világlátottak, és minden másban toleránsak is, ebben a kérdésben vaskalaposak. Hiába idézem Nádasdy-t (persze nem tudják, ki ő), most nem tudom szó szerint felidézni, hogy valószínűleg sokkal fontosabb Istennek az, hogy ki hogyan él (hűségesen, szeretetben stb.), mint hogy mit csinál a farkával. 

Ők azt válaszolják erre: Szodoma és Gomora. A homoszexualitás TILOS, bűn, kész, nincs erről mit vitatkozni. Tulajdonképpen értem, hogy az ő világukban ez tilos, oké, legyen. Én azzal érvelek, hogy nekem, totális ateistának is jogomban állt összeházasodnom (nem templomban, nyilván), akkor a melegeknek miért ne lenne ugyanilyen joguk a házassághoz egy világi társadalomban, ahol nem az egyház törvényei diktálnak? Ők azt válaszolják erre: Szodoma és Gomora. Én erre azt kérdezem, hogy hogy jut eszükbe felvonulni és tüntetni mások házasságkötése ellen? Mi közük hozzá, ki mit csinál a farkával, ki kivel és hogyan él és köt házasságot? Ők azt válaszolják: Szodom... ja nem, azt, hogy azon társadalom ellen tűntetnek, ahol legális ez a deviáns viselkedés. De hát felvonulni azért, hogy a szomszéd meleg fiú ne élhessen házasságban a szerelmével? Nem embertelen ez? Ráadásul az alapvető emberi jogok! - jajdultam fel. Erre ők: Peti* is felvonult az Orbán-kormány legális megválasztása után az Andrássy úton. Ha neki is joga van olyan valami ellen tüntetni, amit am emberek többsége akart, akkor nekünk miért nincs jogunk rá?

Rossz vitapartner vagyok. Csak annyit tudok mondani, hogy akkor menjenek tüntetni a válás meg a videojátékok ellen, azok rosszabb hatással vannak a társadalomra, mint a meleg házaspárok.

Egyszer Z. húgával és Bonival mentem át az úton és arról beszélgettünk, hogy ma már akár nézhetnek minket leszbikus nőknek is, a kisfiukkal.

Én: - Hát, én nagyon örülök, hogy ilyen nyitott a társadalom, és erre bárkinek lehetősége van!
Anne: - Hát.. én meg nem örülök.

* rokon

Mindenhol jó, de legjobb otthon pelenkázni!

La Clusaz - Annecy - Genf

Vakációztunk! Gyönyörű helyeken jártunk, tényleg, nagy mázli, hogy Z. családja Franciaországnak ebben a részében él. Azt hiszem, a lehető legtöbbet hoztuk ki az elmúlt másfél hétből: családlátogatás, kirándulás, városnézés, sok alvás, átlagban 3 kiló hízás, ezek voltak a programjaink. Igaz, hogy Bonival semmi nem egyszerű, de cserébe viszont minden sokkal jobb, színesebb, izgalmasabb. Nem tudom, mire fog emlékezni mindebből - az emberekre, talán, az autókra, amiket ott kapott, biztosan (totó! totó! - mondja, olyan éééédes), a pókra is esetleg, ami egyszer bemászott a kádba, a játékai közé. Lelocsoltuk, de túlélte, nagy vigyázva kitettük a fűre száradni és szerencsésen megmenekült.

Most pedig kezdődik újra a mókuskerék, ajjaj. Hiába praktikusabb itthon Bonival, mégiscsak mókuskerék ez, ráadásul most már nehezített terepen, őszi, majd téli ruhákkal. És bölcsibe beszoktatással.

Boni

Malackám

Szeparációs szorongás

Könyvajánló

Hú, hat ez nagyon tetszett! Olvasás közben arra gondoltam folyton, hogy vajon honnan vannak ennek az írónak ilyen elrugaszkodott ötletei? Tele a könyv őrületes történetekkel, a mágikus realizmus ehhez képest tényleírásokra szorítkozó józan tőmondatok sorozata.

Az első rész Afrikában játszódik. Tobzódunk a vudu szellemekben, javasemberekben, beszelő és gondolkodó állatokban, túlvilági utazósokban. Viccesen, magától értetődően és megkérdőjelezhetetlenul ötvöződik mindez a valódi világgal. A második rész Norvégiába kalauzolja az olvasót (és félvér afrikai hősünket): ebben a részben kicsit többet tud meg az ember az idős, demens emberek mindennapjairól, mint amennyit valaha tudni szeretne, de még így is szuper olvasmány. Érdekes elemzése a norvég falu társadalmának. Szó van meg asszexualitásról, impotenciáról, depresszióról, még mindig a megszokott őrült szellemek társaságában.

Az epilógus utolsó bekezdésében a szerző megígéri, hogy a következő könyvében arról ír, hogyan keveredett családostul Norvégiába. Rögtön meg fogom venni!

10/9, de csak azért, mert néha túl bő lére ereszti