Pro és kontra

Kérdeztem az egyik barátnőmet, akinek a lánya egy időben pszichológushoz járt, hogy a nő mond-e értelmes dolgokat, vagy csak a szokásos fonnyadt közhelyeket mantrázza, ahogy Boni pszichológusa teszi. Igen, mondta a barátnőm. Amikor a kislánya (Boninál egy évvel idősebb) a szülők ellen lázadt, azaz mindenre nemet mondott, provokálta őket, kezelhetetlen volt, akkor a pszichológus azt mondta, hogy ezt valójában pont azért teszi a kislány, mert fél elszakadni a szülőktől.

Most nem arról akarok írni, hogy pont az ilyen klisészerű belemagyarázásokat utálom, hanem arról, hogy miképpen bizonyította be a pszichológus a barátnőmnek (aki irodalomtanár), hogy igaza van: azt mondta, figyelje csak meg a contre francia prepozíció működését. Ez a szó jelenti azt, igével társítva, hogy valaki ellen vagyok, valakivel szemben állok, mint ahogy a kislány pozicionálta magát a családban. Igen ám, folytatta pszichológus, de ezt a szót lehet pont ellenkezőleg arra is használni, hogy kifejezzük pl. ha valaki fizikaiag az ember mellé áll (je mets mon visage contre le tien, azaz az arcomat az arcodhoz teszem). Tehát a szó lehet úgy mellette, mint ellene is.

A (francia) barátnőmet ezzel megvette kilóra. Én magyarként viszont hiába keresgélek ilyen nyelvi összefüggéseket – akkor most igaza van-e a francia pszichológusnak? Hirdetheti-e univerzális jelenségnek a saját magyarázatát, ha az csak francia nyelvterületen működik?

Szerintem nem, de mindegy, nem is ez a kérdés. Hanem inkább csak elgondolkodtam, hogy van-e egyáltalán értelme szavakon lovagolni olyan esetekben, amikor ugyanez a lovagolás más nyelvekben nem működne. Vagy legalábbis nagyon óvatosan kellene egyetemes következtetéseket levonni az ilyen gyakorlatokból. Beugrott például egy tipikus eset, amikor szerintem teljesen felesleges volt a különbségtétel (magyarul) olyan esetben, ahol a francia nem tesz különbséget. Magyarországon a főiskolán anno hétfejű sárkányok vigyáztak a készség és a képesség megfelelő megkülönböztetésére. Készség volt mondjuk a szövegértés, képesség meg az összeolvasás, Vagy fordítva, már elfelejtettem. Lényeg az, hogy bonyolult definíciók alapján kellett mesterséges különbségeket tenniük hasonlónak tűnő dolgok között. Vizsgára sem bonyátották az embert, ha az ember nem tudta csoportosítani kellőképpen a két kategóriába tartozó dolgokat. Franciaországba érve aztán, az egyetemen meglepetten vettem tudomásul, hogy a franciák tanárszakon lazán szinonimaként használják a két szót és leszarják, hogy esetleg hajszálfinom árnyalatnyi különbségek létezhetnek köztük, és francia tanárképzés működik enélkül a kardinális magyarországi megkülönböztetés nélkül is.

Az eltömegesedett gyerekszórakoztatásról

Nem először töltünk három órát a hétvégéből egy autópálya melletti ipari zóna valamelyik hangos hodályában: Boni megint szülinapra volt hivatalos. Teljesen értetlenül állok az ilyenfajta futószalagos szülinapoztatás előtt, és akinek nincs ennyi idős gyereke, talán nem is tudja miről van szó (én sem tudtam). Az ünnepelt gyerek szülei befizethetnek egy két- vagy háromórás időtartamra, amíg a meghívott gyerekek vagy a) ugrálóvárban őrjöngenek vagy b) lézerkardoznak vagy c) bowlingoznak vagy d) falat másznak. Mindezt fülsiketítő hangzavarban és diszkófényben. A szülőknek béna büfében túlárazott italokat és csokikat árulnak (olvasni lehetetlen a zajban), a gyerekek a fenti tevékenységeken kívül mindenféle flipereket és csocsókat rángathatnak plusz eurókért.

Amikor először hívták meg Bonit egy ilyen helyre, azt hittem, elment a szülők esze. Hogy juthat eszébe valakinek egy ilyen sírnivalóan lehangoló helyen ünnepelni egy szülinapot?!

Mondanom sem kell, a gyerekek imádják. Izzadtan, vörös fejjel rohangálnak egyik helyről a másikra, Még szerencse, hogy gagyi egyenpólót kell húzniuk, így legalább kábéra lehet tudni, hol jár a csapat. A „buli” rész után a szervezők szülinapi tortának csúfolt, csokibevonattal összekent piskótalapot adnak a felpörgött és teljesen berekedt gyerekeknek, miközben a szülők videóznak és felharsan a Happy Birthday. A legbénább az egészben az, hogy egy-egy szombat délután legalább 10–12 ilyen gyereksereg ünnepel egyszerre (ami 10x12 gyereket, plusz szülőket jelent), tehát félóránként lehet hallani innen-onnen a Happy Birthdayt és a hozzávaló tapsot. Katasztrófa az egész, miközben kint hétágra süt a nap és a botanikus kertben az illatozó hársfák alatt szuperul meg lehetne oldani ugyanezt a szülinapot.

Összehasonlításképp: tavaly októberben mi múzeumba szerveztük Boni szülinapját, és azoktól a szülőktől, akik megkérdezték, hogy mit vegyenek, könyvet kértünk a gyereknek.

Aki már most szólt, hogy idén ne is álmodjunk múzeumról vagy moziról, ő is, ahogy minden normális gyerek, lézerkardozni és ugrálóvárazni akar, és könyvek helyett pedig mondjuk legót vagy valami rendes ajándékot...

1492

Boni töriórái kapcsán van alkalmam elgondolkodni azon, hogy mi okozott nehézséget nekem a történelemórákon. Először is a tantárgy jellegéből fakadóan az, hogy egyszerre kellett rengeteg adatot (helyszínek, időpontok, nevek, genealógiai adatok, konfliktusok okai stb.) fejben tartani, ugyanakkor átlátni a köztük lévő nagy összefüggéseket. Tulképp minden eseményre kétszer kellene tekinteni: kiemelni az egészből, tüzetesen megvizsgálni, majd visszahelyezni a világtörténelem folyásába – de mindezt egyszerre. Én általában csak egy-egy oldalát láttam a képnek, azaz vagy a történelni jelentőségét (a westfáliai béke és a nemzetállamok) vagy pedig elvesztem a Lajosok számozása és a forradalmak kitörésének körülményei között, amelyeket rendszerint mindig elfelejtettem. Pedig a nagy összefüggéseket nem lehet a részletek ismerete nélkül megérteni; például már nem is tudom, konkrétan melyik háború vezetett a wesfálisai békéhez, és keverem a föníciaiakat a babiloniakkal.

Ezen kívül pedig soha nem tettem fel a megfelelő kérdéseket, sem magamnak, sem a tanároknak. Valószínűleg úgy hittem, hogy Európa és Magyarország történelmére csakis egyféleképpen lehet tekinteni, és pl. a három részre szakadt Magyarország kifejezéssel nem érdemes vitába szállni. Pedig így utólag felismerem, hogy ez a kifejezés már akkor is episztemiológiai gondokat okozott. Mert ha valami – tegyük fel: egy nadrág vagy egy abrosz – három részre szakad, akkor az én értelmezésemben vagy 1) megszűnt az a valami (nadrág lenni) vagy 2) három (abrosz) is keletkezett helyette! 

Ezt a kérdést felvetni lehetetlen volt, legyen szó bármilyen kontextusról. És rengeteg ilyen kérdést kellett volna tisztáznia a gyerek és kamasz Tamkónak: miért gáz, ha nem hívják össze a rendi gyűlést? Nem lett volna egyszerűbb, ha beleolvadunk a Habsburg Birodalomba ahelyett, hogy lázadunk, majd kiegyezünk? Hogyan robbanthatott ki egy háborút egyetlen puskalövés? És most csak azokat a kérdéseket írom ide, amelyek nem (annyira) cikik. Ezek egy része egyébként abból fakadt, hogy én magam sem néztem körül abban a világban, ahol éltem. 

Pont ezért egyébként nem is vagyok ellene annak, hogy ne kronológikusan tanítsák a törit. Többet nyernénk szerintem a tematikus rendezőelven, mert a gyerekek megtanulnák összefoglalni az előzményeket, ahogy pl. az Ukrajna megszállását is meg lehet érteni anélkül, hogy nagyon visszamennénk az időben. De nem lenne pl. logikus, hogy a vallásháborúk után rögtön az ipari forradalom jönne. Bár ez szerintem egy könyvolvasó ember számára nem logikátlan, hiszen van, hogy különböző korok és helyszínek között ugrándozunk.

Boni tanára nem kéri számon az évszámokat, ez a nevezetes 1492-es dátum kapcsán merült fel nálunk. Boni nem akarta megtanulni, a tanítóra hivatkozott, aki valószínűleg átesett a ló túlsó oldalára, és még véletlenül sem akarja lexikális tudással terhelni a gyerekeket*. Jól ismertek már, tudjátok, hogy szerintem ez hülyeség; egy normális gyerek agya rengeteg ismeretanyagot be tud fogadni, a fontos információkat igenis tanulja meg, kívülről, álmából fölkeltve, egy életre szólóan. Utána majd beszélhetünk készségfejlesztésről meg kompetenciákról meg véleményformálásról; az alapvető tények (évszámok, fogalmak) megtanulását azonban nem lehet megúszni. Úgyhogy ebben is, mint sok minden más iskolai dologban, itthon többet várunk el a gyerektől, mint a tanórán.

Boni azt is kérdezgeti provokálva, hogy mire jó történelmet tanulni, nem használható semmire. Ezzel az állítással nehéz érvelni. A legtöbb embernek a mindennapi élethez nem kell tudnia, hogy mikor fedezte fel Kolumbusz Amerikát. Kenyérkereső munkánkhoz tényleg csak párszáz (párezer? az sem sok) tudnivalóval kell rendelkeznünk. Ilyenkor azt szoktam mondani Boninak, hogy egyrészt érdekes tudni, hogy mi történt, mielőtt megszülettünk, hiszen ezekkel az emberekkel valamilyen halvány kapcsolat mégiscsak összeköt minket, másrészt hogy a töritanulás gondolkodásra serkent (főleg, ha az ember – ellentétben velem – föl meri tenni a nem PC kérdéseit) harmadrészt pedig épp nemrég hallottam egy műsorban, ahogy valaki azt elemezte, hogy a történelem során miért alakult ki Franciaországban az, hogy az utcára tóduló tömeget a kormánynak komolyan kell vennie. Ezzel az állítással szembeszállni csak alapos tudás birtokában lehet.

Kiváncsian várom, hogyan fogják tanítani az irodalmat. Emlékeim szerint az még a törinél is rosszabb volt!

* Ugyanakkor az egyik felmérőben azt a kérdést tette fel, hogy kije volt IV. Henrik XIV. Lajosnak!

Nyári hangok

 

Kora reggel madárcsicsergés.

Meleg nyári estén tücsökciripelés.

Tikkadt melegben, hétvégén, kiülni a kertbe a szüleimnél, és áthallani a szomszédoktól a teraszon elfogyasztott ebéd utáni pakolással járó edénycsörömpölést és nevetést.

Telefonba behallatszó játszótéri gyerekzajok.

A hisztiző és üvöltő kilencéves hangja, amint lehiggadás után, még könnyes szemmel, de csengő szopránban és tökéletesen elénekli a kért dalt.

Dobozos kóla kinyitása (kattanás) és a szénsavas folyadék pohárba töltése (bugyogás).

Végisétálni az utcánkon és meghallani a valahonnan (talán tőlünk) kiszűrődő zongorajátékot.

Érett görögdinnye kettéhasítását kísérő tompa zaj.

A francia államvasutak által a vonat érkezését bejelentő, négy hangjegyből álló dallam C-mollban.

A jokert jelző hang az online Rummikub játékban.

Egy csöndes nyári délután, a hűvös szobába behallatszó galambbúgás.

Cipőtalp recsegése az apró kavicson.

Fülledt melegben távoli mennydörgés.

Intelligenciateszt (avagy: életem)

A nevem Margarét Tünde. Amúgy nem, de kábé. Az alábbi intelligencitesztet szoktam elég gyakran elküldeni a munkahelyemen a Tunde.MARGARET@munkahely.org címről:

Dear colleague,

Could you please send me the documents X and Y?

Thank you very much in advance:

Tünde MARGARÉT

Erre az esetek NAGY RÉSZÉBEN a következő választ szoktam kapni:

Dear Margaret,

Please find enclosed the documents.

Best regards,

XY

a helyes válasz helyett, ami természetesen így hangzana:

Dear Tünde,

Please find enclosed the documents.

Best regards,

XY

 

Elfogadható lenne még: Tunde. De nem akarok gőgösen ítélkezni. Főleg, mert jól emlékszem, hogy amikor pár éve egy nemzetközi csapatban kezdtem el dolozni, a Rhodri JAMES nevű kollégámnak én, Margarét Tünde kapásból így köszöntem: Dear James! (Utána volt egy jó beszélgetésünk, és évekig volt egy Örökzöld Közös Témánk.)

PS: A papám neve Margarét Imre, és a munkája miatt egész életében rengeteget utazott külföldön (Imre MARGARET álnéven). Képzelhetitek, hogy a reptereken milyen szemeket meresztettek, amikor a Margaret helyett megjelent egy kopaszodó úriember...

Nicolas Mathieu

Követek egy francia írót az Instagramon; velem egyidős, a fia kb. Bonival egyidős, és tök jól ír, tök jókat nyilatkozik (a tök szép hangján). Elég sok a politika a felületén. Nagggyon balos, Macron- és nyugdíjreform-ellenes, a Harry Pottert utálja. Rengeteg kommentet kap, ezeknek csak egy részét olvasom el. Az egyik legutóbbi bejegyzése annyira tetszett, hogy el is mentettem, sőt, most a saját fordításomban ide is másolom, mert minden szavával egyetértek:

„Egy ideje észrevettem, hogy bizonyos emberek félreértik ennek az online felületnek a jellegét. Elmagyarázom tehát, hogy mi a helyzet.

– Nem  vagyok KERESKEDŐ. Az ügyfélnek nincs mindig igaza. Nem feladatom, hogy panaszokra válaszoljak vagy hogy bocsánatot kérjek, mert a fogyasztó elégedetlen.

– Nem vagyok KÖZSZOLGÁLTATÁS. Semmiféle felelősségem nincs senkivel szemben. Nem kell az összes kérdésre válaszolnom. Nem szavatolom az itt jelenlévők szólásszabadságát, ezért jogomban áll letörölni mindazokat a kommenteket, amelyek nem tetszenek. Nyíltan megmondhatom bárkinek, ha idiótának, agresszívnek vagy rosszindulatúnak tartom. Indoklás nélkül blokkolhatom bármelyik felhasználót.

– Nem vagyok megválasztott POLITIKUS. Nem kaptam sehonnan sem megbízatást, nem kampányoltam szavazatokért, nincs programom. Teljesen felesleges tehát tudatni, ha valaki csalódott bennem.

– Nem vagyok MODERÁTOR. Nem feladatom lecsillapítani a kedélyeket, figyelembe venni az összes véleményt, garantálni a pluralizmust vagy a szólásszabadságot (kivéve az enyémet).

Ezen a felületen a saját véleményemet nyilvánítom ki. Szövegeket teszek közzé. Ez az én otthonom. Azt csinálok, amit akarok, és van az a szint, amikor már nem tudok egyszerre szabadon szólni és mindenkinek a kedvére lenni. Ha valakinek nem tetszik a hangvétel, a tartalom, ha rosszul esik neki valami, ha nem tetszik például, hogy a kommentjét töröltem, nos, akkor menjen a saját felületére panaszkodni, ahelyett, hogy itt okád förtelmes szavakat.”

Nagyon vicces kommentek érkeztek, jókat nevettem rajtuk („Ah, igen, akkor nem itt kell meghosszabbítanom az útlevelemet?”). Egyetlen normális hangvételű és megfontolásra érdemes ellenvéleményt olvastam a bejegyzés alatt: egy pasi azt írta, hogy „OK, tehát akkor maga itt egy FAN CLUBOT akar létesíteni.” (a franciáknál gyakran előfordul, hogy magázódnak a közösségi oldalakon).

Szerintem egy Instafiókot/blogot stb. működtető magánszemély nem rajongói klubot akar maga köré szervezni, hanem – magamból kiindulva –, elsősorban a saját szórakozására és a kreativitását kiélve tartalmat szeretne létrehozni, eszmefuttatásokat szeretne rögzíteni. Másodsorban gondol csak az olvasókra és a reakciójukra. Nem mondom, hogy ez nem fontos, de nem elsődleges. Vagy más megfogalmazásban: a blogíró inkább tart számot az érdeklődésre, mint sem a tetszésre vagy szimpátiára, ami nem jelenti azt, hogy a szimpátia ne lenne fontos. Amúgy pedig, énblog szerzőjeként én például soha nem tudtam mit kezdeni a nyilvánvalóan jóindulatú olvasók tollából származó dicsérő kommentekkel (ennek is két alfajával, a 1) jó anyukája vagy Boninak és a 2) miért nem rajzolsz egy képregényt).

Tegyük fel, ha a pasinak (vagy nekem) valóban az a célja (célom) tudatosan vagy akár tudat alatt, hogy a fenti elvek mentén rajongói klubot hozzon (hozzak) létre – ez még mindig szimpatikusabb tevékenység mint mondjuk agresszív, buta és/vagy névtelen kommenteket hagyni. Persze tisztázni kellene a rajongói klub fogalmát. De ha ez azt jelenti, hogy az ember jóindulatú, sőt: a helyesírási, stilisztikai hibáival, az ellentmodásaival és a fixa ideáival szemben elnéző emberekkel veszi körül magát, akkor szerintem mindenki erre törekszik, a való életben ugyanúgy mint a neten.

Mi maradt a járványból?

Én úgy látom, nem sok minden.

A múlt héten levették a kisközértünkben az utolsó maradványát is a járvány sújtotta éveknek, egy plexiüveget, ami a pénztárost választotta el a tömegtől. Én a hétvégén egy barátnőmmel találkoztam, és a (saját) legnagyobb döbbenetemre, amikor kinyitotta az ajtót, a nyakába estem és jobbról-balról megpusziltam. Pedig annyira reméltem, hogy ez a puszilkodás eltűnik! Mindig is utáltam, erre most én vagyok a kezdeményezője. Gondolkodtam, hogy vajon miért pusziltam meg, mielőtt még kettőt tudott volna szólni, és arra jutottam, hogy azért, mert úgy érteztem: újból ez az elvárt.

De akkor mi maradt? Egy picit több kézfertőtlenítőt használok. Mindig van a táskámban egy maszk (hónapok óta ugyanaz). Nem csodálkozom, ha maszkos embert látok az utcán (elég ritkán). Az orvosnál még mindig kötelező, ezért a szeptemberben nyugdíjba vonuló orvosomról fogalmam sincs, hogyan néz ki. Megmaradt a járványos időkből az a meggyőződésem, hogy ha valamire van védőoltás, akkor azt be kell adatni (nemrég kapta meg Boni a kullancsencephalitis elleni vakcina első adagját, én már átestem mindegyiken*). Nem sütök több kenyeret, a közelünkben három szuper pékség is működik, jobban csinálják nálam. Megmaradt viszont a sport: hetente 2–3-szor elmegyek futni vagy úszni (Covid örökség), és Bonival is egész tanévben rendszeresen jártunk usziba (ezt meg pont a Covid miatt hagytuk anno abba).

Elég sok üzlet(lánc) megszűnt. Virágzik az UberEats. A közlekedés teljesen olyan, mint a Covid előtt; csúcsidőben borzalmas. Párizs, Brüsszel bevárosa hétvégén élvezhetetlen. Ez azért is fura, mert a távmunka, úgy látom, elterjedtebb. Ez számomra egyébként csak annyit jelent (mivel a Covid előtt is sokat távmunkáztam) hogy előfordul: bemegyek a mh-emre, és alig találkozom valakivel. 

Az ismerettségi körünkben több gyerek is született ezalatt a három év alatt, többen elváltak. Valaki tengerparti nyaralót vásárolt (és onnan távmunkázik). Van, aki munkahelyet váltott, és olyan is, aki épp most jött haza egy egyéves világkörüli útról. Egyszóval, az élet megy tovább; a vírustól való félelmeket vagy elsodorták a háborútól és a klímakatasztrófától való félelmek, vagy pedig csak nem is igen gondolunk már ezekre a fura évekre, amikor a járvány végigsöpört a világon.

Boni sulijában három év kihagyás után (négy év óta először) újra megrendezik az évvégi búcsúbulit.

* Z. nem kérte, mondván, hogy ő „nem fél a kullancstól”. Megáll az eszem!

Vajon?

– Mámá, ámikorh én mágyárhul beszeleeeek, nekem ván ákszentom?*

accent = akcentus

Kategóriák

– Idehozol egy barackot légyszi? – kértem a férjemtől (pêche franciául)

– Már nincs barack!

– Dehogynem. Innen látom! – mutatok rá messziről.

– Ez? Ez nem barack.

– Hát mi?

– Kopaszbarack. (nektarin, franciául nectarine).

Olyan érdekes, hogy a férjem nem látja a kettő között fennálló inherens hasonlóságot, és hiába szúrja ki a szemét a nektarin, nem tudja barackként értelmezni. Gondolom mivel két különböző szó van rá franciául. Ugyanezt játszuk el gyakran az uborkával is, mert a francia ezt is két különböző szóval tiszteli, hossztól függően. Értetlenül néz rám, amikor rossz szóval (concombre) kérem az orra előtt lévő uborkát (cornichon). Vagy azt a példát is felhozhattam volna, amikor kérdeztem a szomszédasszonyt, hogy milyen szép csokor van a kezében, csak nem rózsa (rose)? Értetlenkedve nézett rám: nem rózsa, bazsarózsa, hát nem látom? (pivoine)

De nem mindig igaz az, hogy a nyelvi kategóriák befolyásolják a gondolkodásunkat. A franciában egyetlen szó (gilet) van a mellényre és a kardigánra, ennek ellenére a férjem és a fiam is meg tudja különböztetni a két ruhadarabot! De hogy mennyi macerát okoz ez az egyetlen szó... mindig hozzá kell tenni a színét vagy hogy hosszúujjú, ha tutira akarunk menni. Ugyanígy a lakást bérbe ad és a bérbe vesz kifejezésre is egyetlen igét használnak (louer). Teljesen fura, hiszen a kettő majdnem az ellenkezőjét jelenti... Ja, meg a viszket (valami) és a vakarom (a valamimet) is ugyanaz a szó. Igaz, más nyelvtani szerkezettel kell használni, így nincs félreértés, de mégiscsak fura, hogy az okot és az okozatot ugyanazzal az igével fejezik ki.

Viszont: gyakran hallom franciáktól, hogy kvalitatív különbséget tesznek az erreur és a faute között. Magyarul minkét szó tévedést és hibát jelent, és én nem érzékelek közöttük különbséget. Ha nagyon megerőltetem magam, akkor talán inkább azt mondanám, hogy a tévedésből fakad a hiba. A franciák szerint viszont: a faute súlyosabb, mint az erreur.

Nemrég elvittük Bonit egy podologue-hoz. A szótár szerint ez „lábakkal foglalkozó szakorvos” de ez hülyeség, nincs orvosi végzettségük (ápolói sem). Inkább olyasmi lehet, mint Mo-on a gyógypedikűrös. Azért vittük, mert még ősszel észrevettük, hogy Boni rosszul tartja a bokáját, kicsit csámpásan jár. Első döbbenetem: nincs szó a csámpásra franciául! Kisebb fajta kultúrsokkot okozott ez nekem, ennyi év után is. Folyton el kellett magyaráznom mindenkinek, hogyan vettem észre, honnan kell nézni (hátulról), merre dől (befelé) a mi (sarok) stb. Végül a gyerekorvos adott beutalót ehhez a gyógypedikűröshöz, és ráírta az okot: pied varus. Én még életemben nem hallottam ezt a kifejezést, de Z. sem. A pasi felállította Bonit egy vizsgálóasztalra, és megerősítette a diagnózisomat, sőt, azt mondta, hogy ez egy szép, klasszikus csámpásság, amit betéttel kell majd kikezelni. Viszont a gyerekorvos szóhasználatát nagyon megkritizálta: szerinte nem varus-t kellett volna írnia, hanem valgus-t (újabb ismeretlen szó, hegyeztem a fülemet!), mert nem kifelé, hanem befelé csámpás.

Egy szó mint száz: Fro-ban nem gyerekorvosi hatáskör a csámpás gyerek diagnosztizálása, mert nem érdekli őket (=tyúk). Nincs is köznyelvi szó rá (=tojás)! A pedikűrös keresűen meg is jegyezte, hogy a tíz év orvosi egyetemből csak két órát szánnak a lábra, nem csoda, hogy az orvosok később eltévesztik a szakszavak használatát – amelyek pedig árnyaltak, hiszen a kifelé vs. befelé forduló bokára más-más szót használnak.

Amiben mindig partner vagyok

 - Mondjuk, hogy nem szabad a vonalra lépni!

Pszichológus

Tegnap ún. „magyar” levest főztem, ami a családi nyelvhasználatban azt jelenti, hogy a „francia” krémlevesekkel ellentétben nem turmixolom össze a zöldségeket. Míg Boni a krémleveseket jóízűen – igaz, rengeteg sajt és kenyér alkalmazásával – megeszi, addig a látható és beazonosítható zöldborsókat és répákat nem szereti. Nem is kommentálom ezt a finnyásságot, na mindegy. Szóval tegnap már egy jó ideje ült a leves fölött, kavargatta, sóhajtozott, majd eszébe jutott, hogy megkönnyíthetné a saját dolgát azzal, ha én adnám neki a levest, kanalanként, ahogy kisbaba korában.

Ennek a kívánságnak a mozgatórugója többféle: egyrészt a lustaság, másrészt így szerette volna megtörni a vacsora unalmát (evés közben gyakran unatkozik), harmadrészt valamiféle nosztalgia a kisgyerekkor iránt, amiből épp most nő ki. Én meg belementem, mert miért is ne; sok mindenre hajlandó vagyok, csak hogy normálisan egyen. Még azt is megneveztem, Boni nevetésétől kísérve, hogy egy-egy kanál levest épp mi szállít: autó, vonat, helikopter...

Boni egyszer csak rámnéz, és nevető szemmel, provokálva megszólal:

– Hát, ha most látna minket a pszichológus...!

Ez a gyerek annyi mindent megért már a világból. Megértette, hogy ez a regresszív bánásmód nem való már neki, és azt is levette, hogy a pszichológus ezért bizony elítélné – ugyanakkor azt is tudja jól, hogy itthon simán lehet ezen ironizálni. Sőt, ad absurdum még azzal sincs semmi baj, hogy ha mégiscsak ilyen regresszív viselkedést produkálunk itt mi ketten, mert le van szarva a világ, ha minekünk ez így jó.

Pont egy éve jár a pszichológushoz. Fogalmam sincs, hogy jó vagy rossz. Annyit remélünk csak mindketten az apjával, hogy nem mond neki hülyeségeket a nő; a jóhiszeműségében nem, csak a módszereiben kételkedünk. Mostanában Boni már abba akarta hagyni, szívesebben töltené itthon vagy a játszótéren azokat a délutánokat. Amúgy nagyon sokszor csak olvas a foglalkozás 45 perce alatt, és amikor rákérdezek, hogy de miért, elmeséli, hogy van egy taktikája, hogy olvashasson: úgy tesz, mintha nagyon érdekelné a polcon lévő egyik könyv címe, erre a nő a kezébe adja, majd Boni végigolvassa. Szóval emiatt sem bántam, hogy szeptembertől majd nem fog járni, de az egyik nap Boni azzal jött haza, hogy képzeljem, milyen zseniális dolog fog történni a pszichológusnál: lesz egy kutyája! és azt a kutyát be fogja vonni a terápiába!

Összenéztünk az apjával, és megállapítottuk, hogy na, akkor biztos nem fogja egy ideig abbahagyni. Most nem könyveket fog olvasni, hanem kutyát fog simogatni – alkalmanként hatvan euróért...