Etetek és altatok (na meg pelenkázok)

Bonhomme tegnap lett négy hetes. Ha valaki azt kérdezné, hogy az anyasággal azt kaptam-e amire vágytam, akkor azt válaszolnám, hogy még annál is sokkal jobbat, többet. A terhesség és a szoptatás alatt szokás mindent a hormonokra kenni - hát én nem tudom, hogy a hormonoktól van-e, de négy hete a fellegekben járok, komolyan! Az anyaság és a babázás minden várakozásomat felülmúlta.

Egyelőre nem vagyok fáradt, nem hiányzik a külvilág, és teljesen kielégít az, hogy a címben említett három tevékenységből áll a napom nagy része. Azt hiszem, szerencsések is vagyunk, mert Bonhomme nyugodt baba, és nem nagyon sír sokat. Igaz, hogy a napok kiszámíthatatlanok. Annyi állandóságot fedeztem fel bennük, hogy délelőtt szinte mindig alszik, viszont este 10-től egyig általában nem. Hajnali egy után változó: van, hogy akár 5-ig is alszik, és előfordul az is, hogy másfél óránként felébred. Ezek az éjszakai szoptatások húzósak, mert küzdenem kell az álmossággal és általában nem emlékszem, hogyan kerül vissza a gyerek az ágyába. Amikor visszaalszom, gyakran álmodok azzal, hogy még szoptatok, és amikor felébredek a sírására, az első gondolatom az: te jó ég, nem fektettem vissza, itt alszik mellettem (amit minden könyv, védőnő és tanácsadó szigorúan tilt).

A szoptatás kezd megoldódni. Nem mondom, hogy egy leányálom, de kezdek magabiztosabb lenni. Bonhomme többet hízott három hét alatt, mint az átlag, úgyhogy már nem izguljuk magunkat agyon azon, hogy eleget eszik-e. Gyorsan letudja ugyan a szoptatást (5-15 perc), de ezek szerint kiszolgálja magát rendesen. A hasa szerintem tényleg attól függően fáj, hogy mit eszem: a tegnapi borsófőzeléket pl. nem emésztette jól – de talán nekem sem kellett volna három tányérral enni belőle, de mostanában, iszonyú étvágyam van.

Ami nehéz az egészben, az a folyamatos aggódás. Mióta a tejkérdés megoldódott és bebizonyosodott, hogy van elég tejem, amiből jól gazdálkodik, a hőmérséklet van soron: nem fázik-e? Itthon 21-22 fok van, amiben én személy szerint megfagyok. Vajon igaza van-e a mamámnak, hogy meg fog így fázni? Vagy Z-vel értsek egyet, aki szerint csináljuk úgy, ahogy a kórházban mondták, azaz az alacsony hőmérsékletet réteges öltözködéssel párosítsuk? Vigyük-e ki, ha rossz az idő? Ártunk vele vagy pont, hogy jót teszünk? Hiszen olyan picike még és annyira nehéz kitalálni, mi lenne a jó neki.

A fürdetés egyenesen rémálom. Utál meztelenül lenni (fázik?), ezért hosszú perceken keresztül keservesen sír, amitől az embernek megszakad a szíve. Régebben azt hittem, hogy a csecsemősírás a decibelek miatt idegesítő, de rájöttem, hogy nem. Azért viseljük nehezen a sírást, mert aggódunk, hogy mi lehet a baja, miért bömböl piros fejjel, elkeseredetten: éhes vagy valami betegség áll a háttérben?

És a babázás tényleg olyan, mint a szerelem. Annyira nem vagyok vak, hogy azt állítsam, ő a leggyönyörűbb kisbaba a világon (noha benne van azért az első tízben!), viszont az első perctől fogva tudom, hogy nekem nem kellene semelyik másik kisfiú sem, csak ő. Ha pár óráig nem látom, nagyon-nagyon hiányzik. Tegnap pl. fodrásznál voltam (lefejtem a tejet előre, nagy volt a rákészülés): egyszerre volt szürreális és izgalmas kiszakadni a megszokott rutinból a csilivilis karácsonyi kirakatok közé, ugyanakkor rohantam haza, hogy elérjem az etetést (nem értem el, épp kiitta a cumisüveg tartalmát, amikor megérkeztünk).

Mindenki azt tanácsolja, élvezzük ki, amíg ilyen pici. Azt tesszük, teljes erővel, de azért kicsit várom már, hogy felismerjen minket. A múltkor (gondolom véletlenül) rámosolygott Z-re, amikor kivette a mózeskosárból, azt mesélte, hihetetlen érzés volt!

Csomó a mellben: öt orvos szemével

Miért szeretem a francia egészségügyet?

Még a terhesség alatt felfedeztem egy csomót a bal mellemben. Annyira nem izgatott a dolog, hogy el is felejtettem megmutatni a brüsszeli nőgyógyászomnak. Itt látta először doki (a háziorvosom) (1), aki megnyugtatott, hogy nem rák, de azért nézessem meg a nőgyógyásszal. Meg is mutattam az első konzultáción a fiatal nőgyógyásznak (2), aki szintén megnyugtatott, hogy valószínűleg a hormonoknak köszönhetem, de azért felírt egy UH-vizsgálatot, biztos, ami biztos alapon.

A vizsgálat napján éppen szültem, úgyhogy már csak pornószínésznőhöz méltó mellekkel tudtam elmenni rá, amikor Bonhomme már egy hetes volt, én pedig javában tanultam a szoptatást. Az ultrahangos doki (3) meg is nyugtatott, meg nem is: szerinte sincs komoly baj, de azért lehet, hogy abba kellene hagynom a szoptatást, hogy egy rendes mammográfiát lehessen csinálni.

Képzelhetitek, hogy össze voltam törve. Nem a ráktól féltem, hanem attól, hogy Bonhomme nem kapja meg a lehető legjobb táplálékot az első időkben, ha már sokáig úgysem fogok tudni szoptatni*. Az UH-doki azt javasolta, hogy menjek vissza a kórházba a nőgyógyászhoz, és egy újabb vizsgálat után majd közösen döntenek. Szerzett is nekem időpontot a fiatal lányhoz, mert különben február előtt esélytelen lett volna bekerülni.

A konzultáció napján felvonultunk Bonhomme-al (micsoda szervezés egy kisbabával útra kelni!), de nem a fiatal lány fogadott, hanem egy idősebb nő (4), akinek nagyobb tapasztalata volt (szerintem tök rendes a lánytól, hogy olyan esetekben, amikor nincs kellő tapasztalata, kikéri a kollégái véleményét).

Nem tudom, lehet-e követni a történetet. (Főleg, hogy időközben újra voltunk a háziorvosomnál - Bonhomme 8. napi vizsgálata miatt - aki megint elmondta, hogy szerinte nincs baj.) Az idősebb nő is megvizsgált, de ő sem mondott semmi konkrétat azon kívül, hogy valószínűleg semmi komoly, de azért jó lenne mégiscsak újra megultrahangozni. Ő is kért nekem egy UH-időpontot, ekkor már egy mellrák-specialistához. Én pedig elkezdtem aggódni.

Elmentünk a specialistához (5) is, a saját különbejáratú fejőgépünkkel (=Bonhomme), még jó, hogy jól viseli ezeket a medikális kirándulásokat. A doki szoptatás előtt és után is megvizsgált és végül kategorikusan kijelentette: nincs itt semmi baj, folytathatom a szoptatást, nem kell ráktól tartani.

Mindez három hét alatt történt. Nem lehet azt mondani, hogy itt nem veszik komolyan az embert!

* Bár a reumám egész jól viselte a szülést, szóval ezt a döntést még felülvizsgálom. Meg már kezdek tényleg belejönni, kevésbé fáj, mint az elején, és egyáltalán nem találom furának, ahogy a terhesség alatt gondoltam. Bonhomme-ot meg imádom nézegetni, amíg szopik. És a szoptatás praktikus oldala minden egyes alkalommal lenyűgöz.

Gyerek- és felnőttszáj

1) Lili (13) nagyon szereti az állatokat, főleg a lovakat és a macskákat. Van is neki egy macskája, aki nemrég három cicát szült (Lili ágyán, teszem hozzá..). Pár hónapos korukig Lili nevelte őket. Amikor Lili először látta az egy hetes Bonhomme-ot, ezt a kérdést tette fel nekem:

- Na, és kinyílt már a szeme??

2) Unokatesóm - három gyerek anyja - így kívánt nekem, a friss (szoptató) anyukának boldog szülinapot hétfőn:

Isten éltessen sokáig, melled érjen bokáig!

Szoptatás, fejőgép, hasfájás

Eredetileg a szoptatásról akartam írni egy posztot: hogy milyen nehéz és hogy mennyire a szoptatás körül forognak a gondolataim, és hogy e köré épül az egész napi rutin (+ hogy mennyire izzadok éjszaka, fáj a hátam és folyamatosan farkaséhes vagyok). Arról akartam főképpen panaszkodni, hogy a mellbimbó érzékenysége miatt minden egyes alkalom éles fájdalommal indul. Nem is tudom, hiteles vagyok-e, amikor arra buzdítom Bonhomme-ot, hogy szopjon.. attól félek, érzi: tudat alatt nem is szeretném, mert előre félek a fájdalomtól,

De mára ezt a problémát további gondok váltották fel. Most már örülnék, ha csak ez lenne a bajom. Bonhomme jobban szeret aludni, mint enni, ezért az egyik este már annyira feszült a tejtől mindkét mellem, hogy bizony be kellett üzemelnünk azt a híres elektromos fejőgépet. Vicces és kicsit gusztustalan is egyben, ahogy gondoltam. Nem ez lesz a kedvenc használati tárgyam. Viszont micsoda megkönnyebbülés volt utána!

Aztán jött az, hogy az eddig kiválóan szopó (igaz, ritkán büfiző) csecsemőm sugárban kihányta az egyik etetés után az összes tejet. Azóta minden szoptatás után visszajön neki egy-egy korty*, de ami a legszomorúbb: fáj a hasa. Legalábbis azt hiszem. Nyögdécsel, húzza felfelé a kis lábait, helyezkedik, szóval látszik rajta, hogy nem érzi jól magát. Múlt éjjel órákon keresztül sírt, pedig eddig inkább nyugodt baba volt. Csak akkor hagyta abba a bömbölést, ha felvettem, de akkor is nyögdécselt. Rémes éjszakánk volt, mert nem merek elaludni úgy, hogy rajtam van (hallottam egy rémtörténetet ezzel kapcsolatban), ezért végül úgy aludtunk el, hogy az ágy szélére húzódtam, és fogtam a kis kezét, amíg ő a mózeskosárban sírdogált.

Olyan hirtelen kezdődött ez a hasfájás-bukás probléma - ami ráadásul azzal is jár, hogy még kevesebbet eszik (éljen a fejőgép!) -, hogy önkéntelenül is keresni kezdtük az összefüggést. Kb. azóta tart, amióta itt van a mamám. Z. ezért a magyar konyhát hibáztatja (szerintem hibásan), és viszont arra gondolok, hogy a paradicsomlevestől lehet, amit a mamám véletlenül csípős paradicsomszószból csinált. Úgyhogy most kísérletezni fogunk, hogy megtudjuk, mi lehet a kiváltó ok. (Ha van!)

* Én pedig két héten keresztül nem értettem, miért vetetnek az emberrel tetra-pelenkákat.. hát most már minden világos.

Családi kommunikáció

Jaj, mindig elfelejtem, aztán amikor szembetalálkozom a jelenséggel, újra és újra megtapasztalom, hogy miért nehéz a Z. és a családom közötti összekötő szerepet játszanom. (A mamám nem beszél idegen nyelveket, így vele a legnehezebb, Z. viszont nagyon kommunikatív) Így zajlanak mostanában nálunk a vacsorák:

Z.: Tamko, kérdezd meg a mamádat, kér-e kenyeret.
Én: Anyu, Z. kérdezi, hogy kérsz-e kenyeret.
Mamám: Nem, köszönöm Tamkócskám, most nem.
Én Z-nek: Azt mondja, most nem kér.
Z: De még meleg, kóstolja meg!
Én a mamámnak: Azt mondja a Z., hogy még meleg, meg kellene kóstolnod.
Mamám: Most inkább nem, de kérdezd meg Z-t, hogy hányféle ilyen baguette-et lehet kapni a pékségben, látom, hogy ez más, mint a tegnapi.
Én Z-nek: Biztos nem kér, de azt kérdezi, hogy hányféle baguette-et lehet kapni...ÉS ÍGY TOVÁBB, ÉS ÍGY TOVÁBB.

Ugye nem csoda, ha én fejezem be mindig utoljára az evést?? És akkor még nem is meséltem, amikor két különböző téma van terítéken, mondjuk Z. az IKEA-ról mond valamit, a mamám pedig Bonhomme-ról beszél.  Vagy amikor Z. viccelődik, csak éppen a poénokat percekig kell magyaráznom!

Kénytelen leszek cenzúrát bevezetni, ha nem akarom, hogy szájzárat kapjak egy hónap alatt.

Retró

Tegnap megjött a mamám, és ma már le is esett a lépcsőről. Szerencsére nem lett semmi baja, de én (előttem ment, mindent láttam) majd szívbajt kaptam, annyira látványos volt a zuhanás. Még most is beleborzongok. Tölthette volna az elkövetkezendő hónapot a kórházban is. Tudom, megint a "mi lett volna, ha..." kezdetű felesleges gondolatok járnak a fejemben, amelyek nem vezetnek sehova. Arra már végképp nem szabad gondolni, mi lett volna, ha karjában tartja Bonhomme-ot...

Hogy vidámabb vizekre evezzek: a mamám elhozott pár ruhát, könyvet és fényképet, amelyekkel felelevenedtek a 70-es évek.

Ez az én rugdalózóm volt. Előrelátó módon sárgát vettek a szüleim, mert nem tudták, hogy lányuk lesz. 

 Ebben nyomtam a Mátyás téren.

Ezt a 73-as kiadású könyvet még a nyáron hoztam el. Van benne szó gumipelenkáról, felvizezett tejről és 20 percig sírni hagyott babáról. A fordítás viszont szuper! 

Régi családi fotók. A kedvenc témánk mostanában: kire hasonlít ez a gyerek?

Bíztató

Amikor a blog indításakor pseudo-t kellett választanom, valami olyasmit szerettem volna, aminek jelentése és értelme van. Nem egyszerűen egy tetszetős nevet kerestem, hanem egy olyat, amit valamihez köthetek, már-már egy jelképet. Ami pont beleillik egy olyan blogba, amelynek a témája a gyerek iránti... hm, küzdelem, mert én ezt az egész hercehurcát - a reménységektől a kiábrándulásokig - annak éltem meg. A blognevem az alábbi kis versről jutott eszembe, amiből mindig pici megnyugvást merítettem. (Az utolsó magánhangzót lerövidítettem, hogy modernebb legyen)


Tamkó Sirató Károly: Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi!

Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:

Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa,

Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:

És győzött az, ki várni tud.

Légzésfigyelő

A kórház nem csak az elején volt ilyen szuper, végig élveztem az ottlétet, ha szabad így fogalmaznom. A legjobb a Gomb volt: ha bármi problémám akadt, megnyomtam egy gombot és azonnal jött valaki segíteni, és megmondta, megmutatta, elhozta, beírta, megnézte, véleményezte stb. Féltem is attól, hogy milyen lesz itthon egyedül, szerencsére eddig nincs semmi probléma. Az is jó volt bent, hogy egy percre sem kellett egyedül hagynunk Bonhomme-ot, valamelyikünk mindig ott lehetett mellette, még akkor is, amikor a sárgaság elleni kezelés miatt 2x4 órán keresztül fényterápiát kapott.

Az orvosok, ápolónők és védőnők előtt pedig le a kalappal, annyira kedvesek és segítőkészek voltak. Agyonbecézték a kisfiamat (és gondolom az összes babát az osztályon). Na meg az egész tök jól van szervezve, minden olajozottan működött, azóta is vezetem az excel-táblázatot, amit ott kaptam (mikor mennyit szopott stb., most átlag napi kilencnél tartunk).

Légzésfigyelőt viszont soha senki nem látott közülük (ezért kicsit gyanús a használati utasításnak az a kijelentése, mi szerint a kórházak is ezt használják). Mindenkinek el kellett magyaráznom, hogy mi az és hogyan működik. A reakciók változatosak és viccesek voltak. Legtöbben sajnálkozva néztek rám, mondván, hogy szegény anyuka, aki ennyire aggódik.. Az egyik ápolónő meg is kérdezte, hogy beszéltem-e már erről a félelmemről szakemberrel? 

Amúgy pedig ez a világ egyik legjobb találmánya (az epidurális érzéstelenítés mellett). Amióta használjuk, bátran le merem fektetni a kiságyába és nem ellenőrzöm percenként (csak félóránként), hogy lélegzik-e. Még Z is, aki erősen ellenezte az elején, teljesen függővé vált.