Karácsonyi szünet, reumával

Nap közben az ágyban heverészek az épp aktuális könyvemmel vagy Bonival. A férjem intézi a háztartást, mert a mosógéphez, sütőhöz, mosogatógéphez nem tudok lehajolni, sőt, már annak is örülök, ha el tudok menni zuhanyozni. De nézzük a dolog jó oldalát: valóra vált egész éves álmom, és végre kialudhattam magam!

Kellemes ünnepeket!

A kollégáim

Van ez a jól ismert jelenség, hogy bizonyos munkatársak lopják a napot, nem, vagy rosszul dolgoznak, átpasszolják másra a munkát, hibát hibára halmoznak majd nem ismerik el őket, ugyanakkor pedig olyan jó a marketingjük, hogy mindenki mással (de főleg: a főnökséggel) elhitetik, hogy ők az élmunkások és tőlük indul a villamos. Rengetegszer hallottam már ilyen sztorit rokonoktól vagy barátoktól. Én viszont valszeg a szerencse lánya vagyok ezen a téren: a négy közvetlen kollégám – akik mind a négyen eléggé más-más módon, de furák és távolságtartók – iszonyú professzionálisak.

Eleve alig hibáznak: ha valamelyikük engem lektorál, akkor tutira biztos vagyok benne, hogy az a szöveg át van nézve. Ha én lektorálom valamelyiküket, akkor egyrészt tudom, hogy időben megkapom az anyagot, másrészt pedig hogy szinte hibátlan lesz. Emellett pedig ha megegyezünk valamiben (munkamegosztás, konkrét referenciaanyag használata, e-mail megválaszolása, szabik, hiányzások stb.), mindegyikük betartja, sőt, mindegyikükben vakon megbízom. Ha valaki azt mondja, hogy nem tud többet fordítani, mert tele van, és nekem kell az anyaggal foglalkoznom, nem kérdőjelezem meg az állítottakat. Ugyanakkor erre tök ritkán van szükség, mert még az idejüket is jól osztják be. Mondanom sem kell, alig betegek. Ráadásul mindegyikőjük rendelkezik valamilyen plusztudással, ami nem a félműveltség kategóriájába tartozik, hanem valódi szakértelem.

Iszonyú mázlim van, mert a cég maga, ahol dolgozom, nem ilyen. Sőt. Épp tegnap meséltem a férjemnek, hogy félelmetes belegondolni, hogy esetleg a világ is így működik, mint az én munkahelyem. Az eredeti szövegeket, amelyeket fordításra megkapunk, gyakran (szerencsére nem mindig) olyan minőségben küldik el, hogy a csapnivaló enyhe kifejezés. Hibás referenciák, dátumok, vagy számok szerepelnek bennük, érthetetlenül van fogalmazva, ellentmondásos, a terminológia elavult, és legújabban, mivel ezek a szövegek az internetre kerülnek, html-kódokat hagynak bennük (néha több a kód, mint a szöveg). Előfordul, hogy egy teljes honlapot kapunk fordításra, de az egyes hibaüzeneteket, gombok/linkek szövegét nem kontextusba ágyazva küldik, hanem ábécésorrendben: ilyenkor ki kell bogarásznunk, hogy pl. a left szó hova kerül és annak megfelelően balrát vagy ... marad hátrát jelent (...days left). Néha úgy érzem, reménytelen a helyzet. A lehető legtökéletesebb munkára törekszünk egy olyan szituációban, ahol emberek jönnek-mennek posztokon, odaböfögnek valamit a képernyőre, amit 23 nyelvre kiadnak fordítani, de mire megjön a fordítás, már az egész nem is érdekes, vagy ha még aktuális is, akkor sem úgy, ahogy volt.

A múltkor sürgős anyagot kaptunk fordításra. Hárman voltunk rá épp, dobtuk is el az összes többi melót a negyedik embernek, aki SOS mindent átvett. Elharmadoltuk az anyagot, reggeltől estig dolgoztunk két napon keresztül (és tök nehéz egyeztetni ilyenkor, ha vannak átfedések), időre kész is lettünk. A szöveg, tegyük fel, a Európai Illemhelyvizsgáló Bizottság megalakulásáról szólt, amely bizottság nevét előzetes egyeztetéssel fordítottuk annak, és amely már szinte bevett volt (már amennyire egy frissen létrehozott bizottság neve az). A rá következő héten kaptunk egy emailt, hogy fentről leszóltak (ez a kifejezés is, atyavilág!), hogy a használt kifejezés nem jó, átírták, legyen inkább Uniós Árnyékszékfelügyelő Csoport. És hogy azon nyomban javítsuk a HIBÁT.

Rossz úgy dolgozni, hogy ez ember azt érzi, teljesen felesleges munkát végez. Néha tanár, sőt, tanítőnő szeretnék lenni. Két dolog vigasztal: egyrészt, hogy a munkám során fejlődök (de minek? másik kérdés), másrészt, hogy mégiscsak jó érzés (sőt, megtisztelő) egy ilyen profi csapat tagja lenni.

Perfekció

Hónapok óta nem vágtam le Boni körmét. Nincs rá szükség, lerágja. Volt egy tippem, hogy mit fog mondani a gyerekorvos: azt, hogy ne ragasszuk a gyerekre a saját, betegségekkel és balesetekkel kapcsolatos félelmeinket. Már foglamaztam is magamban a védőbeszédet, de érdekes módon, nem ezt mondta. Az volt a véleménye, hogy talán túlságosan is arra törekszünk, hogy mindent tökéletesen csináljunk, és esetleg ettől szorong.

Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy tényleg emiatt rágja-e a körmét, és hogy valóban szorong-e, de azért szöget ütött a fejemben a gondolat. Bizonyos dolgokban tudunk lazák lenni: nem ragaszkodunk szigorúan ahhoz, hogy mindig ugyanakkor feküdjön le, hogy elpakoljon maga után, hogy ne koszolja össze a ruháját, hogy mindennap legyen friss levegőn. Vannak azoban olyan dolgok, amelyekhez – főleg én – görcsösen ragaszkodom, amiket nem tudok elengedni (ahogy szokták mondani).

Először is mindjárt itt van a nyelv. Még mindig teljesen természetellenes módon csak magyarul beszélek Bonihoz. Tök mérges vagyok magamra, ha a nagy sietségben franciául jön a számra valami. Boni az esetek nagy részében franciául szól hozzám, én viszont a kérdéseit mindig átfogalmazom és elismétlem magyarul, majd magyarul válaszolok – őrület! Türelmesen, következetesen, szinte erőn felül a magyart használom. Pedig vele szemben nincsenek se elvárásaim, se illúzióim; inkább én magam nem szeretnék majd visszatekinteni erre az időszakra úgy, hogy esetleg azt mondjam magamnak: többet is tehettem volna.

Aztán az étkezés. Iszonyúan odafigyelek, hogy mit és mikor eszik. Szinte mindig hazahozom az oviból ebédre, hogy friss és bio házi kosztot egyen. Ügyelek arra, hogy fehérjét és rostokat mindenképpen tartalmazzon egy-egy ebéd vagy vacsora, hogy változatos legyen és hogy a lehető legkevesebb előre elkészített/feldolgozott kaját egyen. A zöldségeket szinte mindig pürésítem, az almát megsütöm, a nassolás tilos, és ott ülök mellette akár fél órákat is, amíg megeszi a nyers gyümölcsöt. Mégsem megyek el a végletekig szerintem: van nálunk csoki is, süti is, de csak mértékkel. Van viszont veszekedés, amikor nem akar főzeléket enni, zsarolás is (ha nem eszed meg, nincs csoki), és mondanom sem kell, rengeteg időt töltök a konyhában, meg a lakás és az ovi között ingázva, amikor hazahozom arra a 2 órára (és persze ennyi idővel többet dolgozom éjszaka, bepótolván a kieső időt).

Küzdelmet folytatok a giccses, igénytelen és gagyi vizuális elemek ellen is. Célom, hogy amíg csak lehet, Boni ne találkozzon béna könyvvel, görény illusztrációkkal, primitív tartalmakkal. Nem adom neki oda a rokonoktól kapott ronda kifestőt, a hupilila műanyagy, villogó, sípoló vonatpályát. A lehető legtovább szeretném húzni azt az időt, amíg szép és jó minőségű játékokkal játszik és ízlésesen öltöztethetem. Ugyanakkor nem megyek bele szélmalomharca sem: tudom, hogy eljön majd az idő, amikor a szemetet nézi és hallgatja majd az iPadján – egyelőre iPadja sincs és remélhetőleg nem is lesz egy ideig.

Végül pedig: a karácsony. Sem nekem, sem a húgomnak nincsenek szép karácsonyi emlékeink, és mindig is azzal nyugtattuk egymást, hogy majd mi megrendezzük a Tökéletes Karácsonyt a gyerekeinknek. Ez az igény lassan nyomássá nehezedik rám: te jó ég, most jön az első olyan karácsony, amelyről valószínűleg már emlékei is lesznek, én meg még mindig nem tudom, hogy miképpen csináljuk az egészet. Kell ugye mese meg varázslat, de annyira teletömték a fejét az oviban a Télapóval, hogy teljesen felesleges most még az angyalkákkal bepróbálkoznom. Kellene valami francia és valami magyar, teremtsünk hagyományt, de vigyünk is át valami régit a saját családunkból. Ugyanakkor még mindig nem szóltam egy szót sem Jézus születéséről, a lényegről, ugye. Ráadásul annyira de annyira be van zsongva, hogy jön a Tépapó, hogy leszerveztem egy telefonbeszélgetést is az öreggel (a sógorom lesz a Télapó) – én, amikor egyáltalán nem is tetszik ez a sztori!

Azt hiszem, inkább nekem kellene rágnom a körmömet...

A Listám (+kiegészítés)

Molly tanárának ötletén felbuzdulva én is összeírtam azokat a könyveket, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám életemben és amelyek nélkül ma nem az lennék, aki. Ezek az én saját kultuszkönyveim, amelyeket az eszmei mondanivaló, a nyelvezet, a szerkezet, a humor vagy az erkölcsi üzenet tesz azzá. Sok benne a klasszikus, nyilván nem véletlenül; biztos van olyan, amit kifelejtettem, egyes regényekre meg már csak nagyon halványan emlékszem konkrétan, csak az világos tisztán, hogy milyen belefeledkezve olvastam őket. Lehet, hogy tavaly másokat említettem volna meg, és elképzelhető, hogy jövőre nem ugyanez lesz a lista, de ma ezeket szedtem össze:

Choderlos De Laclos: Veszedelmes viszonyok

(A nyelvezet és a szerkezet fogott meg: kizárólag levelezésen keresztül visz végig egy komplett sztorit! A magyar fordítás zseniális.)

Émile Zola: Rougonék szerencséje

(A kb. 20 kötetből álló regényciklus első kötete, egyúttal a 19. századi Franciaország illusztrálása. Végigizgultam, mint egy krimit.)

Madách Imre: Az ember tragédiája

(Általános iskolás koromban olvastam, mert a szerzőről elnevezett gimibe felvételiztem. Katarizist életem át.)

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

(A regény központi kérdése, hogy mi számít bűnnek és mi nem az. Nagyon elgondolkodtató.)

Tolsztoj: Háború és béke

(Natasával azonosultam, aki egyszerre szeret két férfit, ha jól emlékszem.)

Thomas Mann: A Buddenbrook-ház

(Családregény, a könyv alcíme: Egy család hanyatlása. Egy régi kereskedőcsaládról van szó, amely nem bír lépést tartani az új korszellemmel, a változással, az újdonságokkal. Sajnos egyetlen más Thomas Mann-regényt sem bírtam végigolvasni/megszeretni, de ezt faltam. Talán pont a témája miatt, hiszen én is ilyen nosztalgiázó típus vagyok)

Mark Twain: Tom Sawyer kalandjai

(Érthetetlen, hogy vannak emberek, akik e nélkül a könyv nélkül nőnek fel. Tom Sawyer világa olyan egzotikus volt nekem, mintha mondjuk a Holdon játszódna, és épp ezért, nagyon vonzódtam hozzá.)

Theodore Dreiser: Amerikai tragédia

(Egy gyilkosság története, amelyben a bűnös az utolsó pillanatban meggondolja magát, de véletlenül mégis megtörténik a tragédia. Gyilkosságnak számít-e az eset? Nagyon érdekes morális kérdés szerintem. Az utolsó oldalak megrázóak.)

Kaffka Margit: Színek és évek

(A téma: egy nő öregedése egy olyan időben, amikor az élet egy bizonyos életkoron felül nem tartogatott semmit a számukra. Józan és deprimáló regény, gyönyörűen megírva.)

Guiseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc

(Egy társadalmi csoport, az arisztokrácia hanyatlása. Ki tud lépést tartani a változásokkal, és ki nem? A könyv végén van egy érdekesség, ami a filmből hiányzik: egy ronda nőről, aki szenvedett a csúnyaságától, és reménytelenül szerelmes volt egy fiatal pasiba – aki persze egy gyönyörű nőt szeretett – kiderült, hogy tulajdonképpen nagyon közel járt ahhoz, hogy viszontszeressék. Mert végülis annyira nagyon nem számít a szépség. Legalábbis ha jól emlékszem, de nagyon rég olvastam.)

Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő

(Úgy tűnik, szeretem azokat a gyerekkönyveket, amelyek egy erdőben élő állatokról szól. A húgommal minden sorát idézni tudtuk.)

Émile Ajar: Előttem az élet

(Jaj, hát ebben minden benne van az életről: szeretet, öregedés, társadalmi egyenlőtlenség és összefogás, halál. Ez a könyv annyira de annyira nagyon szép, hogy bármikor tudok rajta sírni, főleg most, hogy már fiam is van [a főszereplő egy kisfiú]. A nyelvezete gyönyörű, a fordítás mestermű. De ez az a könyv, amit nem szabad túl fiatalon elolvasni.)

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

(Ó, hát én Ábelbe szerelmes voltam. Ilyen humort és nyelvi játékot, mint ami ebben a könyvben van!)

Truman Capote: Hidegvérrel

(Nagyon régen olvastam, de emlékszem, az az ötlet nagyon bejött nekem, hogy egyszes szám első személyben írt a szerző egy bűntényről. Azóta is szeretem az ilyen szerkezetű könyveket, és az igaz történeteket meg különösen.)

Füst Milán: A feleségem története

(Ha volt már valaki őrülten és betegesen féltékeny, akkor ebben a könyven kegyetlenül visszaköszönnek az érzései.)

Zsolt Béla: Kilenc koffer

(Ezt most olvasom. Holokausztregény, egyszerre nem is lehet sokat olvasni belőle, annyira megrázó. Iszonyú pontos és lemondó elemzése az emberi fajnak, a túlélési ösztönnek. A könyv szerint a lakosság nagy része tényleg vállvonogatva nézte, ahogy a zsidókat vagonokra teszik, hogy utána összemarakodjanak a hátrahagyott javakon. Vannak benne reményre okot adó részek is, néha egészen hihetetlen emberségesség is.)

George Orwell: 1984

(Gimis voltam, és már akkor is, de azóta is úgy érzem, hogy sajnos nekem nincsenek mindenre szavaim, és épp ezért soha nem lehetek egészen pontos annak kifejezésére, amit érzek.)

Gabriel García Márquez: Száz év magány

(Lehet, hogy mert családregény, de nem bírtam letenni, bár jól oda kellett figyelni, hogy ki kinek a kije. Bizonyos részekre a mai napig emlékszem, pedig jó régen volt. Ezt is újra kellene olvasni.)

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

(Vagy végülis bármelyik Agatha Christie-regény. 14 éves koromtól kezdve évekig minden nyáron csak Agatha Christie-t olvastam. Azóta nem is tudok más krimit olvasni, mert csak az ilyen felépítésű krimik tetszenek, amikor is egy zárt körből kerül ki a gyilkos. Soha nem tudtam kitalálni előre, hogy ki az. És imádtam ezt a régi Angliát.)

A.A. Milne: Micimackó

(Talán a fordítás és a rajzok miatt tetszik, meg hogy minden egyes karakter emlékeztetett valakire. Még a Walt Disney-változatot is szeretem.)

Ludwig Lewishon: The Case of Mr. Crump

(Nincs magyar fordítás, én franciául olvastam. Egy angoltanárom (angol tanárom) ajánlotta azzal, hogy ha elolvasom, megtudom, milyen volt a házassága. Huh. Egy zsarnok és gonosz nő bemutatása, aki életeket tesz tönkre maga körül. Nyomasztó és hihetetlen lenne, ha nem vezetné olyan jól le az író azt, hogy miképpen lehet ügyesen és eredményesen maipulálni az embereket.)

Kertész Imre: Sorstalanság

(Mint az emberek 99%-a, én is csak a Nobel-díj után ismerem meg úgy az írót, mint a könyvet.)

Szabó Magda: Régimódi történet

(Szabó Magdánál mindig úgy érzem, hogy nem értem: miért nem én írtam a könyvet. Mert ha én könyvet írnék, az pont ilyesmi lenne. Az első 50 oldalon túl kell lenni, azután viszont letehetetlen.)

Varga Katalin: Én, te, ő

(Életem legeslegelső könyve, amit önállóan végigolvastam. Emlékszem az érzésre, ahogy kinyitottam, és fegyelmezetten még azt is kibetűztem, hogy: M-ó-r-a K-i-a-d-ó. Tele van játékkal, feladványokkal, nagyon szórakoztató.)

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

(Pontosabban: a második része. Sajnos nem vagyok az az intelligens és művelt közönség, aki az első részt élvezi vagy aki minden referenciát és utalást ért a második részből. De akkor is. A nyelvezet mindent visz.)

Ma jót röhöghettek rajtunk a szembejövők

Bonika reggel kötőhártyagyulladással ébred, ezért nem vittem oviba. Ehelyett a délelőtt egy részét az ágyban töltöttük összebújva, You Tube-videókat nézegetve. Van Boninak egy zseniális könyve: rövid (3–4 perces) komolyzene-részleteket mutat be illusztrálva, CD-vel. Nagyon szereti hallgatni a zenéket és közben nézegetni a rajzokat; egészen jól felismeri az egyes darabokat, és annyira jó az összeállítás, hogy mi is nagyon szeretjük (ez az).

Szóval ma reggel arra gondoltam, hogy megmutatom neki, milyen egy szimfonikus zenekar: meghallgattuk az üstdobot, a hegedűt, a klarinétot stb., megnéztük, hogyan vezényel egy karmester, hogyan fog kezet az elsőhegedűssel, a végén pedig azon tátottuk a szánkat, hogy milyen virtuóz módon játszanak zongorán egyes négy éves kínai kislányok (tele van velük a YouTube). Nagyon ritkán nézünk bármit is az iPadon Bonival, úgyhogy rettenetesen élvezte, és meg is ígértem neki, hogy ha ügyes lesz a dokinál, akkor délután folytatjuk.

A dokitól hazafelé viszont már baromi fáradt és nyűgös volt, valószínűleg a torka is fájt, szóval nem volt neki jó semmi. Ki akart jönni a babakocsiból, de nem akart gyalogolni; kenyeret akart enni, de koszos kézzel nem lehetett; haza is akart menni meg nem is; elege volt mindenből, sírt, csapkodott, majd valszeg beugrott neki a ma délelőtti ígéretem, ezért vörös fejjel, üvöltve skandálta:

- Mama!! Schubertet akarok hallgatni!!

Ízlésről nem vitatkozunk

Ezek azok a szavak, amelyeket UTÁLOK:

- örömködik
- rábólint
- gyerMek
- apró, aprócska
- léleksimogató (hardcore változat: léleksimi)
- tÜrÜlköző, törÜlköző
- BEkönnyezni, BEhalni
- cuki
- pátyolgat
- rezsi, gázsi
- kuckózik
- cimbora (cimbi!!)

Magyarázatom, mentségem nincs. Hacsak az nem, hogy gyarló vagyok!

Hurrá, új napra virradunk!

(Hétvégi menetrend)

A róka és az olló

Nehéz egy kisgyerek fejével gondolkodni. Milyen lehet a kis világa, amit az úgy-ahogy merértett infókból és a kevéske tapasztalataiból alkotott? Boni sok összefüggést tök jól megért már: a legjobban mostanában az foglalkoztatja, hogy miért és mikor megy le/kel föl a nap. Jól tudja, hogy ha sötétedik, felkapcsolják kint a lámpákat, reggel mondogatja is, hogy alvás után megint föl lesz kapcsolva a világítás, mert a Nap már el fog bújni. Ismeri a napszakokat is és a hét napjait, igaz, minden reggel megkérdezi, hogy ma milyen nap lesz és megy-e oviba. Tudja, hogy bizonyos napokon délután az oviban alszik (ezt is megkérdezi mindig előre), előfordul mégis, hogy az esti alvás előtt érdeklődik: most visszaviszem vagy sem az oviba, hogy ott aludjon?

Nemrég kapott egy mesekönyvet, amiben szerepel A holló meg a róka c. vers is. Tetszett neki, elmagyarázta nekem, hogy az olló éles és biztos nagyon jól vágja a sajtot is. Megvilágosodtam: a gyerekem azt hiszi, hogy egy olló ül a fán és azzal beszélget a róka. Hiszen csak ezt a szót ismeri! Megkérdeztem tőle, hogy szerinte az ott mi a fán? Olló! - magyarázta, és mutatta a vágó mozdulatot, meg a madár csőrét. Szerintem el sem akarta hinni nekem, hogy az ott egy élőlény. 

De az is lehet, hogy tudta jól, hogy az egy madár, ami – az ő logikája szerint – az ollóról kapta a nevét.

A házimunka boldogít

Nagy reményekkel vágtam neki ennek a tanévnek. Hogy majd amíg szerda délelőttönként Boni oviba jár – én pedig nem dolgozom –, milyen zseniális dolgokat fogok csinálni egyedül: usziba járok, meg a belvárosban promenádozok, órákon keresztül gitározom stb. stb.

A valóság azonban úgy néz ki, hogy amikor épp nem fogorvosnál/reumatológusnál/mammográfián vagyok szerda délelőtt, akkor épp, hogy csak bevásárolok, majd megfőzöm az ebédet, összapakolom a konyhát, kiszedek és berakok egy mosást, és... leülök gyönyörködni a végeredményben.

Csak nehogy úgy járjak, mint Petra édesanyja: 20 éves voltam, amikor egyszer náluk aludtam, és a nő reggel örömmel mesélte, hogy képzeljem, kivette a pénteket szabinak, és így lesz egy hosszú hétvégéje! De jó, és mit fogsz csinálni? – kérdeztem.

– Alaposan kipucolom a konyhaszekrényeket. A falakat is lemosom. Isteni lesz!!!

Ami tényleg majdnem tökéletesen működik a világon

Emlékszem még azokra az időkre, amikor még tök menő volt az Amazonról bármit is rendelni. Most már nagyon nem az, sőt, bizonyos körökben egyet jelent a 21. századi modern kizsákmányolás jóváhagyásával, esetleg az arra való felbújtással, de mindenképp a helyi kisiparosi ágazat halálos ítéletének aláírásával.

Van ebben valami igazság, de én elfoglalt nőként a kisebb ellenállás irányába megyek és ott vásárolok, ahol a legolcsóbb és a leggyorsabb. Lehet, hogy nem így kellene tennem, nem tudom. Mindenesetre fogalmam sincs, hogyan csinálnám végig a kisgyerekes éveket Amazon nélkül. Innen vesszük a legtöbb ruhát, az ajándékokat, szinte az összes játékot és könyvet. Hogy a konyhai és számítástechnikai eszközökről már ne is beszéljek. Rendszeresen előfordul, hogy boltokban megnézem az adott árut, majd hazamegyek és megrendelem, hogy ne kelljen cipekednem. A saját védelmemben azért azt is le kell írnom, hogy egy kalap sz*rt sem ér az eladóktól származó infó, gyakran egyáltalán nem tudnak többet, mint ami a neten fellelhető.

A múltkor két könyvet rendeltem egy barátnőmnek ajándékba. Csak épp azt nem tudtam, hogy a postaládájukon nincs rajta a név... így a könyvek soha nem érkeztek meg hozzájuk. Én meg fogtam a fejem, hogy hogyan lehetek ilyen hülye, most telefonálhatok jobbra-balra, ki tudja mennyi adminisztráció lesz visszaszerezni a csomagot (és sikerül-e).

Egyszerre írtam az Amazonnak és a postának. Ez utóbbiak visszahívtak, akadékoskodtak, egymásnak teljesen ellentmondó infókat küldözgettek e-mailen és sms-ben, vizsgálatot indítottak, kérték, hogy fotózzam le a postaládát stb. stb., a tököm tele volt velük, pont erre van most időm. Az Amazon pedig egyszer, 22 óra környékén írt egy e-mailt, amelyben rettenetesen sajnálták a történtet és kérték, ha van időm, írjam meg nekik, mit csináljanak: utalják vissza a pénzt vagy küldjék el még egyszer a csomagot?

Aztán majd ha az Amazon monopolizálni fogja a kereskedelmet, kiírtva így minden konkurrenciát, majd hirtelen megduplázzák az áraikat, és kénytelenek leszünk mindenért kétszer annyit fizetni.. na, igen, akkor nagyon nézek majd.

(mindez Family Marker posztjáról jutott eszembe, teljesen átérezve, mit jelent egy szombat reggeli decemberben kisgyerekkel a belvárosban vásárolni)

Mikulás, Télapó

Hát ezzel a Mikluással-Télapóval gondban vagyok. Tök konfúz az egész sztori, mikor ki jön, milyen ruhában, honnan, milyen közlekedési eszközön (=Bonikámnak ez a lényeg). Én anno úgy tudtam, hogy a Mikulás jön december 6-án (csokit hoz a csizmákba), a Télapó pedig december 24-én (ajándékot a fa alá), de igazából persze a szülők vesznek meg mindent. Soha nem tetszett ez az egész kettősség (miért mindketten ugyanolyan piros köpönyegben?), és kiábrándító volt a szülők szerepe is*.

Viszont hiába találnék is ki bármilyen más mesét, mondjuk az angyalkákat karácsonyra (nem lenne túl decens a Jézuskát erre az alkalomra kölcsön vennem..), Bonikámat az ovi, a kirakatok, a dalok szövege, a könyvek stb. mind megfertőzték. Tényként állította egyszer oviból hazajőve, hogy szerinte az ő lakásába (!) el fog jönni a Télapó (Père Noël). Amúgy az ovi különleges figyelmet szentel annak és sikernek könyveli el, hogy az oktatás minden ízében szekuláris, azaz vallástól mentes. Ezt még az előtérben elhelyezett plakáton is hirdetik, de a legelső értekezleten is többször hangsúlyozták: semmilyen ovis ünnepségbe (Mikulás, Télapó, három királyok) nem csempésznek semmilyen vallási tölteléket. Hát jól meg vagyok ezzel áldva, komolyan. Én, aki pedig pont hogy azt szeretném, hogy legalább az oviban halljon a Bibliáról...!

Aztán noha Franciaországban nem ismert a Mikulás (Z-nek pl. ez tök új), a mi régiónkban igenis ünneplik a december 6-át, ekkor jön a Saint Nicolas. Szerencsére nem piros köpenyben, hanem püspöki ruhában. A sztori amúgy rémes, ez a szent három megölt gyermeket támasztott föl egyszer, nem is vettem ezért könyvet Boninak erről, ráér jövőre megkérdezni, mi az, hogy megölt gyerekek. Szóval nálunk egyelőre úgy van, hogy a Mikulás egy svájci erdőben lakik – mert hétvégén beszéltem az ott élő barátnőmmel, akinek a kisfia bizony találkozott vele – és vasárnapról hétfőre virradóan lovas szekérrel eljön hozzánk. Először az oviba ment (ahol ma kapott Boni egyetlen árva csokit! semmi csomag meg csokiözön!), és éjszakára valószínűleg hozzánk is elér majd. De mivel akkor már aludni fogunk, kirakjuk a cipőt-csizmát, hogy legyen hová tenni az ajándékokat. Kikészítünk melléjük vizet és répát a lovacskáknak, és reggel meglátjuk, megették-e, és milyen ajándékokat hoztak (teljesen kezelhető mennyiségű csokit, bonbont; virgács itt nincs; egy kisautón még hezitálok).

* Egy barátnőm, akihez meg karácsonykor a Jézuska jött gyerekkorában, állítja, hogy a Télapó itt van stb. gyerekdalok mind a Mikulásra értendőek!

A és B

Olyan mérges vagyok magamra, a reumatológusomra, a világra. De főleg a reumatológusomra. Hagytam magam pár hete rábeszélni, hogy változtassunk az eddigi, jól bevált kezelésen, azaz amikor A. típusú gyógyszerből szedem a maximumot (néha egy picit többet is), a B.típusú gyógyszert pedig időnként, kiegészítésképpen veszem be, ha érzem, hogy jön a fájdalom, vagy ha usziba megyek, vagy ha pontosan tudom, hogy másnap nem robbanhatok le.

Ez a pasi, akit készer láttam életemben, tehát nem nagyon ismer, még kicsit ki is nevetett, hogy mit kotyvasztok össze itt a gyógyszerekkel, ezeket nem lehet párhuzamosan szedni. Meg különben is, egy másik B orvosság jobb lenne, és az A-t pedig csökkentsem a minimumra. És én hülye, pedig pontosan tudván, hogy nem kellene a bevált módszert megbolygatni, mégis így tettem, és az történt, amitől féltem: az A. gyógyszert lecsökkentvén olyan krízis jött elő, hogy felállni nem tudtam reggel az ágyból. A doki tanácsára bevetettem az új B gyógyszert (elhagyván az A-t), de semmivel nem lett jobb. Azt mondta még akkor, hogy ilyen esetben hívjam őt telefonon.

Itt álltam (ültem) nyilaló fájdalommal, meg egy rohangáló háromévessel, a pasit meg lehetetlen volt elérni. Mire odajött a telefonhoz és beszélni tudtam volna vele épp bekapcsolódott az ébresztő a telefonomon (amit azért állítottam be, hogy ne felejtsem el fölhívni) és csak annyit hallottam, hogy kivételesen szedjek még be egy ...-t. De mit?

Visszahívtam, kiderült, hogy négyszeresére emelte a B. adagját! Ebből a típusúból évekig szedtem 12mg-ot, úgy-ahogy rendben voltam, most 40 mg-mal két napja sántikálok (jobb esetben). Fokozatosan kell majd csökkenteni, de mi lesz így velem, ha az A-t meg nem szedhetem? Ma is próbáltam vele beszélni telefonon, de nem volt ott, azaz egy egész hétvégére magamra vagyok utalva a fájdalmaimmal, amit végülis ő okozott. Jó, nem tudhatta, de akkor is. Az ember saját maga ismeri a legjobban a fájdalmat és a betegségét, amivel együtt él.

Arra jutottam egyébként, hogy vissza fogok térni az eddigi, saját módszeremre, és ezt meg is mondom neki. Ha nem tetszik neki, akkor keresek másik dokit. Értem én, hogy nem kompatibilis a kettő, de én 41 évesen nem akarok úgy élni, hogy ne tudjam előre: másnap lábra fogok-e tudni állni. Inkább élek kevesebbet, de 100%-osan, mintsem 90 évig így.