Fa

Borzasztóan szomorú vagyok.

Vigasztalhatatlan.

Rossz kedvű.

Ez történt ma: A dolgozószobám előtt állt egy fa, a jobb oldali képek közül fentről az ötödiken látszik is. Egy gyönyörű hársfa, télen is szép, nyáron meg ősszel egyenesen varázslatos. Bármikor, ha felnéztem a képernyőről, ráesett a tekintetem, megnyugtatott. Árnyékot is adott. Nyaranta lakott rajta két galamb, soha nem tudtam, hogy vajon ugyanaz a pár-e vagy minden évben másik? Cinkék is jöttek. Pár hete ez a fa kirügyezett, reggelente azt a harsány zöldet! Nem is tuom leírni! És de kár, hogy nem fotóztam le! Még ma reggel is, amikor bejöttem a kávémmal, akkor is itt állt a fa, ahogy tíz éve minden nap. Olyan jó volt egy ilyen fa előtt dolgozni.

Gondolom, kitaláljátok, milyen szomorú, és borzasztó és visszavonhatatlan és végérvényes dolog történt: most este visszaültem a géphez, hogy megírjak pár e-mailt, lezárjak ezt-azt... és a szívverésem is megállt.

A fát kivágták!

A gyönyörű, életerős, jó illatú, szép színű fámat kivágták! Ami most van helyette: az űr, a hiány, a semmi. A ronda szomszédos házak. Komolyan, majdnem elsírtam magam. Lenéztem az udvarra (a másodikon vagyunk): ott álltak szép gúlákban az összevágott fadarabok. Basszus, én annyira el vagyok keseredve. Hogyan fogok így dolgozni ezután? Nem tudom érzékeltetni, mit jelentett egy ilyen szép fa szomszédságában eltölteni 8 melós órát, és milyen lesz most. 

Z. azt mondta, pár napja találkozott a ház atyaúristenével (gérant, most nem jut eszembe a magyar szó), aki kérdezte, hogy mi az a sok falevél, csak nem a másik házból esik át? A fa ugyanis a másik ház udvarán állt. Lehet, hogy egyszerűen kivágatta a fát, mert nem tetszettek neki a falevelek? Akárhogy történt is, a dolog visszavonhatatlan és végérvényes. Nincs többé fám. Már a költözést fontolgatom.

Mi a tanulság? Az ember ne kötődjön a szomszéd udvar fájához? Nem tudom, de jaj, annyira, de annyira szomorú vagyok. Z-nek azt mondtam, hogy az egész életem meg fog válozni, ő erre azt válaszolta, hogy ne túlozzak. De nem túlzok: nekem baromi fontos, hogy szép dolgok vegyenek körül, neki nincs annyira szeme az ilyesmikhez.

Kivágni egy egészséges, szép fát, jaj, hogy lehet, hogy lehet?!

Tanulás

Kialakult valamiféle egyensúly a házi feladatok kapcsán. Rájöttem, hogy teljesen felesleges bármit is kérni Bonitól, miután hazajött a suliból. Ilyenkor enyhén szólva: használhatatlan. Az ágyon fetreng egy könyvvel a kezében vagy a lakásban ődöng céltalanul, esetleg labdázik a nappaliban, néha zongorázik is, mindezt órákon keresztül. Pedig tök logikus lenne, hogy ilyenkor kellene gyorsan túlesnie a házikon, hogy estére már csak a jó dolgok maradjanak; ez a szimpatikus elmélet a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Rengeteg energiánk ment el arra ebben a tanévben, hogy próbáltuk rávenni ennek a logikus teóriának az alkalmazására – hiába.

Viszont ha hagyjuk, hogy azt csináljon, amit akar, egészen a fürdés és a vacsora utánig, 20 óra körül magához tér, és szinte mint egy kezes bárány tud tanulni és leckét írni és dobolni és szolfézst gyakorolni és gondolkodni 21 óráig. Ilyenkor maximálisan hatékony, sőt, mintha élvezné is. Mi ez vajon, bioritmus? Az idő szorítása veszi rá arra, hogy felturbózza magát? Vagy addigra kipiheni magát, leereszt? Nemrég meséltem valakinek ezt az újfajta rendszert, és azt válaszolta, hogy az ő fia vacsora után képtelen lenne bármit is megtanulni. Én magam sem így csinálnám a dolgaimat, de egyértelmű, hogy Boninál ez a rendszer működik a hétköznapokban. Hétvégén és szünetekben teljesen más, akkor rá szoktam tudni venni arra, hogy normális időben és rendszeresen (minden nap) tanuljon – ami az én módszerem és vesszőparipám.

Amúgy irigylésre méltóan gyorsan tanul, a levegőben elkapva, könnyedén jegyzi meg a dolgokat. Nem tudom, ez alkat kérdése-e vagy a gyerekkor ajándéka (esetleg a követelmény nem elég?). A helyesírása elképesztően jó, igazából nincs is olyan tananyag, amit ne tudna rögtön megérteni, megtanulni és alkalmazni. Vajon ez el fog múlni, és addig kell(ene) ütni a vasat, amíg meleg? Hibázni akkor hibázik, ha kapkod, ez is kivétel nélkül megjósolható mintázat. Kedvenc tantárgya most a matek és az angol, utálja viszont a németet és a törit. Mindez nem független a tanároktól, igaz, a történelem soha nem érdekelte igazán. A legnehezebb tantárgy (szerintem) a francia, nagyon változatos feladatokat ad a tanárnő: száraz szabályok bemagolása, mese elmondása az osztály előtt, tanórai fogalmazás, igeragozás, verselemzés.

Hamis barát

Megnéztem tegnap a Telexen a franciaországi késelésről (borzalmas, borzalmas!) szóló cikket, és láttam, hogy az újságíró így mutatta be az iskolát, ahol az eset történt:

Érdekes, hogy a gimnázium helyett ezt a régi szót használta, hogy líceum (vajon miért?), de a kollégiummal vitába szállnék. Nem bentlakásos iskoláról van szó, ahogy azt a magyar szövegből gondolnánk, hanem az ún. collège-ről, ahova Boni is jár, és amelynek a fordítása nekem is folyton annyi gondot okoz, hogy most már egyszerűen le sem fordítom. A 11–14 közötti gyerekek (kötelező) oktatási intézményéről van szó. De a szép hangtani egyezés ellenére a collège semmiképpen nem kollégium. Akkor már inkább kisgimi, de az meg azért nem jó, mert egyáltalán nem a gimnázium előkészítő osztályairól van szó, hanem egy külön iskolaszakaszról, külön tananyaggal (töriből pl. őskortól napjainkig), a végén vizsgával.

(Amúgy simán lehet, hogy kollégium is működik a helyszínen, pl. Boniék sulijában vannak bentalvós gyerekek – asszem csak gimisek – ezért a hétfőket és a péntekeket bőröndös napoknak hívjuk, akkor mennek haza/jönnek meg).

Kíváncsiságból megnéztem pár másik magyar oldalt, hogy ők hogyan oldották meg. A legjobban a Magyar Nemzet megoldása tetszett:

Francia szemmel

 – Bocsánat, hogy így, ismeretlenül, átszólok az asztalon, és megzavarom a beszélgetésüket... Önök, ugyebár, törökök?

 – Nem, nem. Mi magyarok vagyunk.

 – Magyarok? Nahát, milyen véletlen! Nekem is van egy magyar ismerősöm, akivel épp ebben a bisztróban időnkint lejátszok egy parti sakkot... De talán ismerik is! A neve Jan Szlavomir Sztrhács.

 – Sajnos, nem ismerjük. De a neve után ítélve nem is magyar.

 – Hát melyik országban laknak a magyarok?

 – Magyarországon.

 – Aminek fővárosa Bukarest?

 – Nem, kérem. Magyarország fővárosa Budapest.

 – Hát persze! És elnézést kérek a zavarásért. Most már mindent értek.

 

 (Örkény István, Egyperces novellák, 1963)

Hátborzongató. Szenzációs.

Teljesen rákattantam a mesterséges intelligencia képgeneráló funkciójára. Mit szépítsek: soha nem éreztem magam ennyire kreatívnak. Valószínűleg mert soha nem is voltam túlzottan kreatív. Ezek a feladatok, amikor vizuális nevelés szakra jártam (első szakmám, soha nem dolgoztam benne), folyton fejtörést és szenvedés okoztak, egyrészt mert soha nem volt semmi épkézáb ötletem, másrészt mert a kivitelezésben is béna voltam, legalábbis a célként kitűzött végeredményhez képest. Ha akkor létezett volna GPT, lehet hogy könnyebben átlendültem volna az első számú problémán. Az elmúlt hetekben annyi képet, fotót és mintát gyártottam, mint eddigi életemben soha. Régi Boni-rajzokat túrok fel, hogy felhasználhassam őket, színskálákat böngészek, lépten-nyomon virágokat fotózok, sőt, a gyerekkori bélyeggyűjteményemet is előszedtem. Készítettem egy képet pl. azokból a mongóliai bélyegekből, amit anno annyira szerettem nézegetni. 

Le vagyok nyűgözve, hogy mikre képes a mesterséges intelligencia. Jobban rajzol, mint amennyire fordít, pedig fordítani is baromira jól tud. Kicsit elkeserítő, hogy azok az értékek, amelyeket Boninak próbálunk átadni (tudás, fegyelem, logikus és kritikus gondolkodás), esetleg jövőre már nem is lesznek értékek, mert az AI úgyis jobb bennük.

Addig is íme néhány végtermék:

A botanikus kertben lefotóztam egy narancssárga virágot. Mire hazaértünk, az AI háromféle mintát is készített belőle! Ez a legszebb (szerintem).

 

 Ezeket a virágokat is az utcán fotóztam

Boni egy nyári napon – Picasso stílusában. Érdekes, nem mindig engedélyez személyeket felismerhetően megrajzolni, máskor nincs problémája vele.

Miró-féle papucsállatkák

Art deco plakát az uszodánkról

Mérföldkő

Eljött ez is: Boni tegnap életében először volt úgy játszani egy barátjánál, hogy mi nem maradtunk ott. Nem így terveztük, a játszótéren lett volna találkozójuk a gyerekeknek, de már reggel eleredt az eső (ma is esik) és az anyuka javasolta, hogy akkor inkább menjen át játszani hozzájuk Boni. Szegénykém, eléggé izgult az ismeretlen helyzet és a a köszönés szükségessége miatt! Szerintem egyébként nem köszönt az anyukának, de teljesen nyugodt vagyok, nem fogják hülyének nézni: az a kisfiú is fura. Annyi különbséggel, hogy ő legalább köszön, de nagyon kerüli az ember tekintetét. Pont emiatt nem is lett második gyerekük a szülőknek, mesélte egyszer az anyuka, mert évekig azt hitték, hogy a gyerek autista. Később kiderült, hogy egyszerűen csak félénk, illetve vannak bizonyos (kezelhető) koordinációs problémái.

Vicces volt, amikor megérkeztünk (az ajtóig elkísértem): Boni teljesen megilletődve lépett be a lakásba, Rafael szintén félénken jött ki a szobájából, percekig úgy tűnt, hogy nem is fognak egymáshoz szólni. De minden rendben ment, Z. ment érte később, addigra már mindkét gyerek tombolt és rohangált és célba dobált, Boni teljesen kezelhetetlen volt egész délután (mi pont ezért szoktunk ritkán hívni hozzánk barátokat; nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni).

És érte őt egy kisebbfajta sikerélmény is, aminek nagyon örülök, mert jót tesz az önbizalmának (ami nincs neki): leült a kisfiú zongorájához és eljátszotta azt a darabot, ami mostanában tanul (erről majd még írok, egy Chopin), és a szomszéd feltelefonált, hogy basszus, ki játszik ilyen szépen?!

Kastély, könyvesbolt, kompromisszumok

• Végül csak Párizsig mentünk, annyi csavarral, hogy nem vonattal utaztunk, hanem autóval. Így meg tudtunk állni oda-vissza egy kisvárosban, ahol a szálloda egy régi udvarházban, a Francia Nyelv Múzeuma pedig egy kastélyban volt berendezve. A szálloda isteni volt, a kiállítás érdekes (de talán lehetett volna jobb; a kérdésemre, hogy miért nem halt ki az irodalmi múlt, nem kaptam választ).
• Boninak feladtam a szünetre ezt a könyvet, amit még karácsonyra megvettem neki, és ami azóta a könyvespolcon porosodik. Azért tettem neki kötelezővé, mert úgy láttam, mostanában semmi sem szippantja igazán be, több regényt is félbehagy, majd leggyakrabban mangáknál köt ki. Nem akarta elkezdeni, de az első kötetet már az autóban odafelé kiolvasta. Párizsban megvettük a 2. és 3. részt, amit azóta szintén kivégzett, úton van a negyedik rész is felénk. Jaj, ezt a gyereket annyit kell noszogatni!
• Párizsban kicsit macerás volt az, hogy hárman háromfelé akartunk menni. Általában kompromisszumot kötöttünk, és azt csináltuk, amit Boni akar (különös tekintettel a pizzériákra), illetve amit én láttam helyesnek (Természettudományos Múzeum, panoráma a Montparnasse toronyból stb.) és ami mindenkinek tetszett utólag. Z. improvizált tervei teljesen megvalósíthatatlanok voltak, odafelé pl. be akart ugrani a lányához, de épp akkor nem tudta elérni telefonon. Én ezt nem bírom már cérnával, hogy miért nem tervez legalább egy fél nappal előre! (Végül visszafelé meglátogattuk őket.)
• Annyit nevettünk Z-n, aki extrém módon fel tud háborodni dolgokon. Most pl: Trump importvámjai, a párizsi dugók és a tény, hogy a Luxembourg-kertben nincsenek kukák, a játszótér pedig fizetős. Érdekes módon nem magában háborog (mint ahogy mi tennénk Bonival), hanem mondja, bárkinek, aki csak hallani akarja (recepciós, a kertben üldögélő nyugdíjasok stb.). Pár percig tart a felháborodása, addig, ameddig ki nem adja magából, utána teljesen megnyugszik egészen addig, amíg újra terítékre nem kerül a téma.
  
• Mikor elindultunk, még alig rügyeztek a fák, most már rengeteg a zöld (én soha nem szerettem a márciusi-áprilisi kopárságot, hiába van/volt jó idő). Annyira bírom ezt a viszonylag új érzést, hogy jó elutazni – és jó hazajönni is. Gondolom az öregedéssel jár. Imádom, semmi hiányérzet, semmi nosztalgia.
• Tökre élvezem azt is, hogy a GPT helyettem rajzol!

Kalandunk egy párizsi étteremben

Egy teljesen normális környéken történt. Sem a hely külseje, sem a belseje sem adott okot arra, hogy gyanút fogjunk. A probléma csak az volt, hogy egyetlen vendég sem volt az étteremben, épp ezért Z. nem is jött be. Kissé megsértve azt mondta, hogy akkor inkább a szállodában vacsorázik. De mivel mindketten nagyon körülményesek vagyunk az éttermek kiválasztásában, nem is bántam.

Benyitottunk az étterembe Bonival. Egy pizzéria volt egyébként. Egy indiai (?) pasi jött elénk és ültetett le minket. Egy másik pasi egy távolabbi asztalnál ült, nem is néztem meg nagyon, mert a laptopjába temetkezett. Pár perc múlva az indiai felvette a rendelést, majd kihozta az 1 liter vizet. Boni kissé el volt szontyolodva, hogy az apja nem eszik velünk (mondjuk ez Boni hibája volt, ragaszkodott ehhez az étteremhez), felhívtam hát Z-t. Már nem emlékszem, hogy akkor már féltem-e. Mindenesetre kategorikusan kijelentette, hogy olyan étteremben nem eszik, ahol nincs senki.

Mi Bonival savanyúan egymásra néztünk. Már nekünk sem volt kedvünk ebben a fura pizzériában vacsizni, ráadásul minkét pasi hátrament a konyhába, és folytott hangon valami lehetetlen nyelven (urdu?) veszekedni kezdtek. De tudjátok, milyen az, ha az ember nem ért egy nyelvet; a kedélyes adomázgatást esetleg veszekedésnek hallja.

Egyre hangosabbak voltak. Valami leesett a földre, talán el is tört. Ez akkor nem zavart, csak utólag rekonstruáltuk Bonival. Most már tuti biztos volt, hogy veszekednek, egyre hangosabban ráadásul, mi meg egyre rosszabbul éreztük magunkat. Sajnos már meg volt rendelve a kaja, es már el is keztdük inni a kb. 5-6 eurós ásványvizet. Hogyan szabaduljunk?

Fölálltam, hogy megnézzem, mi történik. Ekkor hallottuk, hogy az egyik pasi hangosan felkiált franciául: « Segítsééég! ». Rémes volt, a szívverésem is megállt. Vissza sem ültem, felrántottam a táskámat, kabátomat, odaszóltam Boninak, hogy indulás! és kirohantunk az ajtón. Lóhalálában végigszaladtunk a kis utcán, éppen belebotlottunk Z-be, aki jött visszafelé. Gyorsan vázoltam neki a szitut, lebeszéltem arról, hogy visszamenjen kifizetni a vizet, és csak akkor ereztem magam biztonságban, miután kiétünk a bulvárra. Szegény Bonikám úgy meg volt ijedve, hogy legszívesebben hazament volna azon nyomban (aztán persze már konyhakésekkel meg hullákkal tréfálkozott).

Este Z. visszament az étterembe, hogy megnézze, nem történt-e valmi komolyabb baj, de már zárva volt. A szomszédos étteremben kérdezte meg, hogy tudnak-e valamit, de nemleges volt a válasz. Én arra tippelek, hogy egy feketén dolgozó pincért terrorizál a fönöke, szóval ha hívtuk volna a rendörséget (amin elgondolkodtunk) akkor sem tudtak volna segíteni. Boni este azt mondta, és belegondolva teljesen igaza van, hogy a segélykiálltás nekünk szólt, különben nem franciául mondta volna. Hátborzongató.

Tavaszi szünet

Elkezdődött a kéthetes húsvéti szünet, és elkövettem azt a hibát, hogy Z-re bíztam az utazási terv elkészítését, mivel folyton felpanaszolja, hogy minden utat én döntök el, már hónapokkal előre. Ebből az lett, de hát nem is vártam mást, hogy holnap indulunk, de még nem tudjuk, hová! Én Németországot javasoltam, vannak tőlünk nem messze (elviselhető távolságra) kanyonok és erdők is. Z. inkább a tengerpartra menne, nem tudom, mi ütött belé. A fiát, aki a tengerparton lakik, napok óta nem tudja elérni, pedig oda én is szívesen mennék (nem a tengerpart miatt) noha BAROMI messze van (elviselhetetlen távolságra). Aztán lehet, hogy végül csak Párizsig megyünk, az praktikus, közel van, és minden időjárásra, életkorra és lelkiállapotra kínál valamit.

Kérdezgettem Bonit, hogy neki melyik opcióhoz lenn kedve, tudjátok mit mondott? Hogy ő legszívesebben itthon maradna. Hezitálok aközött, hogy ez tök gáz, ellustultak a fiatalok, én az ő korában bárhová elmentem volna, nem kellett volna kétszer mondani! De lehet, hogy ez így jó; azt mutatja, hogy végül is Boni tök jól elvan itthon a kis szonátáival meg könyveivel, ma pl. usziban voltunk, hát egyetlen tenger vagy szállodai uszoda nem adja vissza ugyanazt az élményt, amit egy 50 méteres medence.

Én meg szállodafoglalás helyett azzal szórakozom, hogy Hergé-jellegű képeket gyártok magunkról...

Paramecium aurelia

Boni meséli, hogy biológiaórán tanulták a paramécie c. állatot: gusztustalan pocsolyákban él, és egyetlen sejtet tartalmaz. Fujjj, mondta. 

Megnéztem, hogyan is van ez az állat magyarul: papucsállatka! Jé, hát így ismerem. Ráasásul magyarul sokkal aranyosabban, szelídebben hangzik. Az ember könnyen megbocsátja neki a pocsolyát! Vajon ki nevezte el egy papucsról, ráadásul becézve?

Karinthyra gyanakszom!

Múlt idő(k)

Érthetetlen, hogy a francia irodalmi múlt (passé simple) még él és virágzik. Ez egy olyan igeidő, amit (nem számítva két-három ige egyetlen alakját) csak és kizárólag írott, irodalmi szövegekben használnak, sőt, manapság már ott sem nagyon. Hogyhogy nem halt ki ugyanúgy, ahogy mondjuk a Jókainál olvasható magyar régmúlt? (halálos ellensége leendett, szüntelen háboríták kedélyét stb.) 

Lehet, hogy az iskola miatt: Boniék most tanulják ezt az igeidőt. Tanév végéig minden hétfőre meg kell tanulniuk öt ige ragozását, szódolgozatot is írnak (végre egy tanár, aki szódolgozatot irat! Ő fogja a latint is tartani, örülök.) Szóval elképzelhető, hogy mivel a tananyag része, ezért maradt fönt évtizedek (évszázadok) óta? Ugyanúgy, ahogy mondjuk a francia (bonyolult) helyesírást is a közoktatás tartja úgy-ahogy életben?

Szoktam hallani olyan kritikákat, hogy a gyerekeknek szóló ifjúsági regények fordítói gyakran nem a francia irodalmi múltat használják, hanem a neki megfelelő élőszóbeli múltat (passé composé), és hogy ez sajnálatos módon hozzájárul a nyelv sorvadásához. Most direkt megnéztem, a Harry Potterben pl. van irodalmi múlt, de a Percy Jacksonban nincs. Nem jellemző amúgy a kortárs írókra és az újságírókra sem, hogy egy szöveget végig irodalmi múltba tegyenek, gyakran vegyítik a kettőt vagy pedig egyáltalán nem használják. Épp ezért bizonyos igéknek (van, mond, tesz, él, ért stb.) bizonyos alakjait (jellemzően az egyes szám harmadik személyt) még úgy-ahogy ismeri az ember, na de rengeteg igét és alakot nem (ils accrurent!).

Végeztem egy kétszemélyes kis vizsgálatot azzal a két anyanyelvi franciával, akivel egy háztartásban élek. Megmutattam nekik a két lenti mondatot, magyarul mindkettő kb: Fáradtan leültem egy padra, és egy boldogan ugrándozó kutyát követtem a tekintetemmel. A különbség a kettő között az, hogy az első mondat két állítmánya (ld. kiemelést) irodalmi múltban van, a másodiké nem. Hipotézisem: a francia beszélők különbséget tudnak tenni a két mondat nyelvi regisztere, stílusa, műfaja stb. között, és az első verziót „irodalmibbnak”, „választékosabbnak”, „régiebbinek” érzik majd, míg a másodikat „modernebbnek”, „közbeszédszerűbbnek”.

1) Accablé de fatigue, je m’assis sur un banc et je suivis du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

2) Accablé de fatigue, je me suis assis sur un banc et j’ai suivi du regard un jeune chien fort occupé à être heureux, galopant de ça et de là [...]

Az első kísérleti személy (a férjem) először nem is vette észre a két mondat közti különbséget (nekik nem húztam alá az igéket). A második alany (Boni) észrevette. Elmondtam nekik, hogy az egyik mondatot egy könyvből másoltam ki, a másikat én írtam. Ami értelemszerűen csak annyiból állt, hogy módosítottam az igeidőket.

Nem várt reakciók (mindkettőjük részérről, holott nem egyszerre látták a mondatokat): melyik mondat a jó? Csodálkoztam, mert én úgy gondoltam, mindkettő mondat jó, csak más. Hiszen miért létezne akkor két különböző ragozási paradigma a két igére? (lásd a poszt első bekezdését: miért nem tűnt el az egyik?) Ráadásul: hát nem pont ők vannak olyan pozícióban, hogy el tudják dönteni, melyik mondat a „jó”?

Visszakérdeztem, ahogy egy rendes nyelvészhez illik: szerintük melyik a jó? Melyik állt a könyvben? A férjem szerint a második, Boni szerint az első. 

Következő kérdésem: miért? Miért nem a másik? Erre egyikük sem tudott válaszolni, csak a vállukat vonogatták. Tovább nyaggattam őket: mi a különbség a két mondat között? Egybehangzóan állították, hogy hát semmi, csak az egyik irodalmi múltban van. 

Na, erre varrjak gombot! Minikísérletem azzal a konklúzióval zárult, hogy az adatközlők 100%-a nem tud érdemi különbséget tenni az irodalmi múlt és a szóbeli múlt között. Érdekes, hogy akkor hogyan és mi alapján dönti el valaki (az író), hogy az elsőt vagy a másodikat írja?

(A példa egy, a könyvespolcról véletlenszerűen levett és középen felcsapott könyvből van: Albert Cohen: Ô, vous, frères humains, 1972, és a szövegben az első verzió áll.)

Mobiltelefon

– Szia! Mit csináltál, amíg nem voltam itt? – kérdeztem Bonitól, miután hazajöttem futásból.

– Hát semmit...

– Megcsináltad a francia házit?

– Mit? Ja, azt nem. Olvastam egy kicsit a Gyűrűk urát... meg a Donald kacsát... meg rajzoltam neked egy posztert! És komponáltam egy szonátát B-dúrban, meghallgatod?

Ezért nincs még ennek a szegény gyereknek mobilja. Mert mobiltelefon nélkül a szabad másfél órájában, igaz, nem csinálta meg a házit, de koncentrált, alkotott és gondolkodott. Ha lenne telefonja, borítékolom, hogy másfél órát töltött volna valami játék nyomkodásával vagy hírfolyam görgetésével vagy az apja nyaggatásával, hogy engedélyezzen neki még több képernyőidőt. És amikor ezt így átgondolom, mindig arra lyukadok ki, hogy belátható időn belül nem fog tőlünk telefont kapni.

Majd veszel magadnak az első fizetésedből! – szoktuk ugratni.

(Erre ő mostanában: Vigyázz mama, ha így folytatod, hentes leszek!)