Elolvastam az „Életed története” c. novellát, amit javasoltatok. Először francia fordításban, miután kikölcsönöztem a könyvtárból a kötetet. Befejeztem, de nem igazán értettem meg a sztorit. Lehet amúgy, hogy túl gyorsan és eléggé felületesen olvasok, sajnos. Aztán Esthajnalka nevű kommentelő elküldte nekem az egész könyvet magyarul, aminek nagyon örültem, mert legszívesebben magyarul olvasok. Egyébként aznap, amikor ottfelejtettem a laptopomat :)) a mh-emen, pont ezt a könyvet akartam rátölteni a Kindle-emre, és valszeg azért felejtettem el a latopot, mert már annak is megörültem, hogy a Kindle-t betettem a táskámba. Aznap rengeteg hülyeséget csináltam; mivel a kábel valszeg nem volt jó, nem tudtam rátölteni a könyvet. Ezért elküldtem a mobi formátumú dokumentumot a Kindle-címemre, és sikerült az Esthajnalkának címzett köszönőemailt is a saját címemre elküldenem...
Kicsit jobban értettem magyarul a történetet, de még így sem minden világos. Az a baj ezekkel a sci-fikkel, hogy gyakran nem értem őket. Pedig az elv tetszik, hogy tudomány, meg fantasztikum, mindkettő jöhet – csak legyen világos! De én még a Csillagok háborúját sem tudom követni. Ebben a novellában ráadásul nyelvekről van szó, amit különösen szeretek, meg eleve elrendelésről és szabad akaratról – kedvenc témáim!
Leírom, hogy mit bogoztam ki a sztoriból. (Innentől spoiler) A főszereplő nő kapcsolatba lép a földönkívüliekkel, és lassan megtanulja az írott nyelvüket, ami egy különleges, nem lineáris technikán alapul és teljesen más szemléletmódot kíván meg a beszélőtől. Ami logikus is, miért lennének a mi fogalmaink értelmezhetők egy másik univerzumban? A folyamat során magáévá teszi a földönkívüliek tudását és gondolkodásmódját (vagy ajándékba adják neki, mielőtt elmennek?); ezek a lények nem ok-okozati kapcsolatot látnak a dolgok között, hanem tudják, hogy mindennek milyen konkrét végcélja van. Ehhez egy fizikai tételt (Fermat) hoz illusztálásul, kicsit homályos a gondolatmenet, de én már a tér-idő emléleteknél, a relativitásnál meg a nem euklidészi geometriánál is mindig elakadok. A novella végén megértjük, hogy a nő egyszerre látja az élete eseményeit (50 év cselekményeit), és mindig tudja, mi fog történni, de nem tud ellene semmit sem tenni (nem is akar? de miért nem?).
Jól értettem?
Néha én magam is belegondolok abba, hogy milyen szuper lett volna fiatalnak lenni egy ötvenéves nő tudásával és élményeivel. Egyszerre érezni a minden irányban végtelen, jövőbeli lehetőségeket ÉS tudni, hogy minden rendben lesz, és azt is tudni már akkor, hogy sok (a legtöbb) idegeskedés teljesen felesleges. Ugyanakkor ha genetikai vizsgálatból 100%-ban meg lehetne állapítani, hogy hetven évesen lesz-e Alzheimerem, akkor nem csináltatnám meg a vizsgálatot.
És eszembe jutott a kolláganőm is, akinek Duchenne-szindrómás a kisfia, hogy talán így tudja magát tartani a mindennapokban. Tisztában van vele, mi fog történni a közeli jövőben, és tudja, hogy végig kell mennie az úton, ami a kisfiú születése (fogantatása) pillanatában a sorsa lett.
Ugyanakkor nekem ez mégiscsak ok-okozati viszony, nem pedig eleve elrendeltetés. Vagy vehetjük úgy, hogy a genetika = eleve elrendeltetés. Hit kérdése, nem?
18:30-kor kikapcsoltam a számítógépet. Beraktam a táskámba a kulacsomat. Kikiészítettem a telómat és a fülhallgatót, hogy csak be kelljen rakni a kabátom zsebébe. Eltettem a töltőket. Kihúztam a hősugárzót. Kihúztam a számítógépből és beraktam a táskámba a Kindle-emet (még jó, hogy eszembe jutott, rémüldöztem, hogyan olvastam volna Boninak esti mesét különben?! Most a Hobbitot olvasom föl neki, ami csak ebben a formában van meg).
Felvettem a kabátomat. A hátamra a hátizsákot. A zsebembe tettem a telót és a fülhallgatót, ugyanazzal a mozdulattal lekapcsoltam a lámpát, és közben azon gondolkodtam, hogy a barátnőmet hívjam-e fel vagy a papámat, miközben átvágok a villamoshoz vezető parkon.
Végül Boni hívott, pont amikor kiléptem az épületből (Mama, végre megkomponáltam a nocturne-ömet, meghallgatod?), azután felhívtam a papámat, majd mielőtt elértem volna a villamost (30 perc menetidő) felhívott Boni osztálytársának anyukája, hogy elújságolja, mi volt az osztályértekezleten.
A pályaudvaron valahogy mindig úgy jön ki, hogy rohannom kell a vonathoz. Most is rohantam, lépcsőn le, lépcsőn föl, könnyedén repültem. A vonaton (50 perc menetidő) olvastam az aktuális vonatos könyvemet. A Kindle-t csak azért vittem be, mert le akartam tölteni rá valamit. Az állomáshoz közeledve becsuktam a könyvet, beraktam a táskámba, bezipzároztam a táskát,
és akkor vettem észre, hogy
...olyan
...furcsán
...könnyű
...a hátizsákom,
mintha hiányozna belőle valami!!!
Az érzés, ami átjárt, kimeríti a jeges rémület fogalmát.
A számítógépemet ottfelejtettem az irodában...!!
Boni rengeteget eszik, és elégggé válogatós. Zöldséggel nem lakik jól. Most már ott tartunk, hogy szinte naponta háromszor eszik húst. Próbálom változatosan adagolni, és ha van időm (nincs) igyekszem biohúsból normális kaját sütni, de mégis valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy a szeletelt sonkát vagy a májkrémet veszem elő. Szereti még a füstölt lazacot is, a lágytojást, megeszi az előre bepanírozott (és sütőben fölmelegített) rántott húst vagy húsgolyót, és mindenre tesz sajtot – ezek azok a kaják, amiket könnyű elkészíteni, megeszi és nem teszi fel utána a rettegett kérdést, hogy: ezután mit eszünk, mama?
A férjem viszon el tud bizonytalanítani, hogy jó-e ez így. A sonkában sok a nitrit, a füstölési technika rákkeltő, a túl sok tojás nem egészséges, a feldolgozott húsgolyókról mindenki tudja, hogy mit tartalmaznak stb. stb. Befolyásol minket (pedig nem kellene) a bizonyos ételek csomagolására nyomtatott, ötfokú skála is, ahol sarkítva az A = jó, az E = rossz (mert zsíros), és ahol pedig a földolgozottság mértéke még föl sincs tüntetve! (lásd fagyasztott rántotthús). Kolbászt és szalámit szinte egyáltalán nem is veszünk, pedig (mert!) azt imádja.
Nem zavarna az egész, ha Boni nem ipari mértékben pusztítaná a kaját. De így már én is elkezdtem aggódni. Nap mint nap azzal a kérdéssel szembesülök: mit adjak neki, amitől jóllakik, ami ízlik neki és ami nagy mennyiségben is egészséges?
Így jutottunk el a szardíniához, amely a fő feltételnek megfelel, mert „A” besorolású és egészséges: vitaminokban, proteinben és ásvány anyagokban gazdag, higanyban szegény. Tápláló, praktikus (második feltétel kipipálva), Boni szereti a halat (harmadik feltétel kipipálva). Belelkesedtünk. Lehet, hogy megvan a megoldás! A szardínia olyan Grál lenne Boninak, mint nekem a zabpehely. Hurrá!
Az elmúlt időben folyton szardíniakonzervek széles választékával jöttünk haza a boltból; Boni lelkesen nyittatta ki velem az újabb és újabb dobozokat (citromos, bazsalikomos, csípős, paradicsomos, olívás stb.) és nagy reményekkel kóstolta meg mindegyiket... hogy aztán elbizonytalanodjon. Lehet, hogy mégsem ízlik neki ez neki annyira, mondta lemondóan, és vette elő a hűtőből a májkrémet...
Olvasom, hogy Bassár El-Asszád végzettsége szerint orvos.
Mi állhat távolabb valakitől, aki fiatalon felesküdött az emberi életek védelmére – mint a gyilkolás, a kínzás, az ártatlanok bebörtönzése, a terror, a háború, a kegyetlenkedés, az elnyomás, a családok és a közösségek szétszakítása és menekülésre kényszerítése, és mindez több éven keresztül, nagyipari méretekben?!*
* Feltettem a kérdést, kiváncsiságból, a Chat GPT-nek. Közhelyek pegőtüzét kaptam. A mesterséges intelligencia olykor elképeszt az ügyességével, olykor megrémít a hülyeségeivel.
Olvastam Áginál, hogy megújítják az Ügyfélkaput, új rendszerrel kell ezek után majd bejelentkezni, és hogy mennyire nehéz áttérni az új felületre. Megijedtem, mert ilyennekben nagyon béna vagyok! Ezeket a feladatokat rendszerint az utolsó percig halogatom, közben persze nyomasztanak. Elhatároztam, hogy márpedig ez most nem így lesz, és hogy ezt a feladatot, akármilyen megugorhatatlannak tűnik is, most időre és hibátlanul teljesítem. Ha kell, minden nap foglalkozom vele egy kicsit, de beletanulok, átrágom magam rajta, legyen bármilyen nehéz is.
Először is felhívtam a papámat. Rémes dolgokat mesélt. Elmondta, hogy már ő is próbálkozott bejelentkezni, még egy oktatóvideót is megnézett a témában, és hogy neki sem sikerült, és hogy milyen aljas húzás ez a kormánytól, és hogy a mamám már nem is fogja ezt az új és bonyolult rendszert használni, mert ő aztán biztosan nem fogja tudni megtanulni stb., stb. Csüggedten raktam le a telefont.
Tegnap volt egy kis időm, hogy elmélyedjek a témában. Eredetileg pár percet akartam szánni rá, csak hogy felmérjem a feladatot, ami súlyosnak és embert próbálónak tűnt, lásd fent. Felszerelkeztem a régi jelszómmal, egy jegyzetfüzettel, telepítettem egy alkalmazást a telefonomra. Új jelszót kellett megadni, kétszer nem is fogadta el, na, gondoltam, kezdődnek a problémák. Aztán egy ponton nem tudtam továbblépni: be kellett olvasni egy QR-kódot a telefonomról, a telefonommal (??), a helyette megadott kód nem működött. Ekkor már harminc perce ezzel tököltem.
Oké, akkor megnézem majd egy másik nap azt az oktatóvideót. Nem idegesítettem fel magam, tudtam, hogy nehéz menet lesz, ezért is kezdtem hozzá időben. Addig is írtam egy kollégámnak, hátha ő érti (mert olyannak tűnik, aki érti).
Ma hihetetlen üzenetet kaptam tőle: ő már rég áttért az új Ügyfélkapura. Semmit sem írt a megelőző nehézségekről, az Orbán Viktorról, az Orván Viktor anyjáról, semmit! Hitetlenkedve néztem be az irodájába, és félve kérdeztem meg, esetleg lenne-e ideje segíteni. Na mármost innen számolva kb. öt percen belül be voltam jelentkezve az új rendszerbe. A kávéja még ki se hűlt, mialatt megmutatta. Gyerekjáték volt.
Utólag már tudom, hogy mit és hol rontottam el. Nem ez az érdekes. Az érdekes az, hogy miért nem tudtam egyedül megcsinálni, noha annyira igyekeztem. Egyértelműen azért nem, mert eleve arra kondicionáltam magam, hogy 1) ez az egész baromi nehéz és hosszú folyamat lesz, és hogy 2) én ebben amúgy is béna vagyok, végkövetkeztetés: nekem ez úgysem sikerülhet. Hihetetlen, hogy ennyire befolyásolnak a külső körülmények, a mások véleménye és a saját véleményem. Félelmetes belegondolni, hogy mi mindent tudna az ember véghezvinni az életben, ha nem kötnék gúzsba a saját félelmei és előítéletei, a rossz minták, a rossz beidegződések, a pesszimista gondolatok.
El kellene hitetnem a gyerekemmel, hogy szinte bármi sikerülthet neki, amit csak a fejébe vesz, és hogy az ember legnagyobb ellensége néha saját maga. Boni holnap kapja meg a (valószínűleg dicséretes) bizonyítványát, és holnapután prezentálja a zenesuliban a nehéz zongoradarabját. Pedig nem nagy kunszt egyik teljesítmény sem: a kisujjából kirázta.
Az elképesztő teljesítmény az a barátjáé (Gabriel), akivel négykezest fognak játszani. Boni pár nap alatt megtanulta lejátszani az ő részét, már azon röhögtünk, hogy a zongoratanárnő hónapok óta azzal a két mondattal búcsúzott tőle (borítékolható volt mindkettő egy-egy zongoraóra után), hogy úgy megy beléd a tananyag, mint kés a vajba és hogy Boni, te rendkívül gyorsan szolmizálsz.
Gabriel ellenben vért izzadt a saját részével. Hetekig gyakorolta, a zongoratanárnő elmondása szerint nincs benne meg a Bonira oly jellemző intuíció és zenei érzék. Van benne viszont valami más: a hit, hogy ennek ellenére meg fogja tudni csinálni. És meg is csinálta. Most mindkét gyerek ugyanolyan szinvonalon játszik, és meg nem mondaná az ember, hogy az egyiknek van érzéke hozzá, a másiknak viszont nincs – ellenben szívós és kitartó.
Fogszabályzáson (ahova ritkán járunk, és ahol soha nem csinálnak semmit, mert Boninak még van öt tejfoga) a mindig bizalmatlan és a fia egészségéért folyton aggódó Z. halálra idegesítette kérdezgette a fogorvost:
– Megnézné kérem a metszőfogait is? Két éve a fogászaton csináltak neki egy diasztémazárást, de még mindig megvan a rés a két fog között elöl. Aggódunk... és most a kis barátja is átesett egy ilyen beavatkozáson, de azt mesélte, teljesen másképp csinálták...
– Üljön csak be a székbe a gyerek, megnézzük!
– ... és attól félek, hogy a fiamnak nem azt csinálták.. már két éve...
– Miért, hát mit csináltak volna?! Haha, reméljük, nem körülmetélést!
„Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet – de áthallani a Dunán a váci haranszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, rőzsét gyűjtöttem.”
Befejeztem Márai 1943–44-es naplóját, ami a háború alatt írt. Hol a pesti lakásában élt (később lebombázták), hol Leányfalun, bérelt házban. A fenti sorokat Leányfalun írta '44 decemberében. Úgy olvasom, mint egy izgalmas regényt. Minden gondolata, cselekedete
érdekel. Hogyan lehetett túlélni egy (illetve kettő) világháborút, mi
történt pontosan, mit lehetett enni, mennyire volt veszélyes, hogy
nézett ki a város, mit lehetett tudni azokról az eseményekről, amelyeket később történelemkönyvekben tanítottak stb. Később:
„Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit körúton, a Citadellától délre, a Horthy Miklós úton; Budapesten nincs villany, sem gáz; enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt Budapesten, se ezek a nyilas hordákkal együtt házról házra harcolnak; s az összes Duna-hidakat felrobbantották.”
Belegondolok, hogy a nagymamám, 23 évesen, ott volt! Bent, ebben az ostromlott városban. Átélte, túlélte, látta... és én soha, semmit nem kérdeztem tőle! És már késő. Hogy lehetek ilyen hülye. Nem értem, hogyan nem voltam kíváncsi. Az egyetlen emlékem az, hogy amikor tinéddzser koromban állandóan fogyókúráztam, ő csak csóválta a fejét, és elmondta, hogy az ostom alatt egyszer megevett X deka cukrot (nem emlékszem a pontos számra) egy ültő helyében.
Eddig sem árultam zsákbamacskát, de most is elmondom: nem bírom ezt az adventi időszakot. A karácsonyt sem. Nekem ehhez nincs fantáziám, nincs kedvem, nincs ízlésem. Ma reggel az Amazon kihozott egy csomagot (porzsák volt benne) és láttam, hogy a dobozt olyan ragasztóval zárták le, amelyen karácsonyi díszítés van (körbe-körbe fák, csillagok stb.). Hirtelen tök rossz kedvem lett; engem ettől inkább a hideg kiráz, pedig eléggé esztétikus volt így a doboz. Érzem a társadalmi nyomást, hogy most varázsütésre úgymond befelé kell fordulni (jézusom), meg várakozni és hangolódni kell (jaj) a szeretet ünnepére (merkantilis agyrém), mindenkinek személyre szóló ajándékkal (persze..) készülni. Közben decemberben itt gyakran tavasziasan enyhe az idő, ennek ellenére a mesék és a reklámok hópelyhes tájképpel bombázzák az embert – már eleve ettől olyan bűntudatom van! Már ez megágyaz annak az érzésnek, hogy ez idén sem fog sikerülni.
Nem tudok elképzelni giccsesebb és szomorúbb eseményt, mint egy karácsonyi vásár. Állva enni, tömegben, miközben az agyonhallgatott Frank Sinatra szól (jobb esetben), döbbenet, hogy vannak, akik ezt önként vállalják, minden évben!
Pedig próbálkozom amúgy a szívemet ünneplőbe öltöztetni és mosolyt csalni gyermekem arcára (remélem, átjön az irónia, azért a biztonság kedvéért kurzívval szedem), vannak évek, amikor úgy-ahogy sikerül is. De ennek az ideinek nagyon nyomottan futok neki, hatalmas púp a hátamon. Ízléstelenséget és rohanást látok magam körül. Már a gondolat is elfáraszt, hogy ki kell választani és föl kell cipelni egy fenyőfát. Itt már sok ablakban látom, hogy felállították; amúgy is hetek (ha nem hónapok) óta kerülgetem az üzletekben a karácsonyi dekorációkat. Az Auchanban térdig gázolunk a kínai télapókban és a fényfüzérekben, a könyvtár, az uszoda, a zenesuli mind-mind fölállította a saját nyomi kis karácsonyfáját. Hogy lehet, hogy valaki (aki nem gyerek) minden évben örömmel abszolválja ezt az évvégi feladatot, ami lassan már november elején-közepén elkezdődik?
Pedig van ilyen. Az egyik barátnőm pl. olyan tehetséges, olyan őszinte adventező és karácsonyozó, hogy minden évben irigykedve gondolok rá ilyenkor. Árasztja magából az ún. autentikus karácsonyi hangulatot, hamis hang nélkül. Szívmelengető.
Azt sem tudom nagyon hová tenni, hogy a világ a feje tetejére áll és az emberek meghülyülnek mindössze két nap miatt. Ami nálunk kb. ugyanúgy zajlik mint a többi 363. Annyi különbséggel, hogy felteszem a karácsonyi abroszt...
A karácsonyi sütiket viszont tökre szeretem. Ez itt fent svájci leckerli, amit egész decemberben lehet kapni a helyi pékségben. A péknek van valami kapcsolata a germán konyhával és hagyományokkal; velem például állandóan németül akar beszélni (nem beszélek németül).
Ma sztrájkolnak a tanárok, mert a kormány be akarja vezetni azt a szabályt, hogy ha egy tanár betegség miatt hiányzik, akkor az első három napra nem fizetnének neki semmit. Eddig ez csak az első napra volt érvényes. Beszélgettünk erről egyszer Boni barátjának szüleivel, akik tanárok. Elmondtam nekik, hogy az én munkahelyemen ez abszolút nincs így, sőt, ennek szinte az ellenkezője igaz: évi 12 nap betegszabit igazolás nélkül is ki lehet venni (igaz, nem egyben), a fizut meg ugyanúgy megkapjuk.
Boni barátjának szülei tökre fel vannak háborodva a kormány eljárásán. Ha az ember beteg, akkor nem tehet mást, mint hogy elmegy betegszabira, nem igaz? Miért kapjon kevesebb fizetést azért, mert az önhibáján kívül beteg? Szerintem ők is sztrájkolni fognak ma.
Nekem is igazságtalanságnak tűnik a dolog. Ráadásul a három nap elteltével is csak a fizetésük 90%-át fogják kapni, amíg a betegségük tart. Ez az új szabály azokat a tanárokat fogja „büntetni” úgymond, akik nem tehetik majd meg, pénzügyi okokból, hogy megbetegedjenek. Betegen fognak tanítani? Felmerül a kérdés, hogy miért van szükség erre az újításra. Így akarnak pénzt bekasszírozni az állami költségvetésbe vagy esetleg túl sok a betegségnek álcázott, felesleges hiányzás a francia közoktatásban?! Így próbálnak meg gátat vetni a lógásnak?
Kedd este újra találkoztam ezzel az anyukával a zenesuliban, mert a fiaink négykezest fognak játszani, arra gyakoroltak. Mi a folyosón beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy van. Így válaszolt:
– Jaj, ne is kérdezd, nagyon fáradt vagyok – mesélte vidáman. – Durva ez az év vége... azt hiszem, holnap nem megyek be tanítani, beteget fogok jelenteni!
Amikor meséltem az egyik barátnőmnek, hogy a Fro-ban a középiskoláktól kezdve 0–20-ig vannak a jegyek, nagyon meglepődött, mert, mint mondta, szakmai körökben elfogadott tény, hogy az 1–6-os rendszer a legjobb, mert a legigazságosabb. Azt hiszem, azt mondta, hogy ez a skála teszi lehetővé a legjobban a minősítést úgy, hogy ne szankcionálja nagyon a rossz tanulókat.
A francia rendszer úgy néz ki, hogy ez a húsz pont azért fel van osztva különböző kategóriákra: elég jó (12 vagy 13), jó (14 vagy 15), nagyon jó (16-tól). A rendszer egyik furcsasága magyar szemmel az, hogy az elégtelen (0–9?) osztályzat is különböző minősítést kap, tehát létezik jobb meg rosszabb elégtelen is (magyarán nagyon szar meg kicsit szar dolgozat). Egy 0-ás meg egy 9-es feleletnek nem ugyanaz a súlya, ez első pillantásra látszik is, hát még amikor átlagot számolunk.
Boni sulijában például 2023-ban a vizsgaátlag 12,1 volt. Azaz elég jó, pedig ugye milyen kevésnek tűnik ez a húszhoz képest? És ez egy jó suli! Nekem az egyetemen nagyon nehéz volt megszoknom azt, hogy a 12-es jó jegynek számít (második furcsaság).
A rendszerből következő harmadik furcsaság az, hogy itt nincs kitűnő bizonyítvány. Sem a szó, sem a mögötte lévő fogalom (koncepció) nem létezik: egyrészt olyan itt nincs, hogy valaki tökéletes legyen, másrészt pedig olyan sincs, hogy két jó tanuló tudása, felkészültsége és teljesítménye egyforma legyen.
Tegnap Boni méltatlankodva jött haza, hogy C’est beaucoup trop meleg! azaz hogy túl meleg a kabát. Ennyi szó esett róla, az állítólagos rondaságát nem is említette. Tollkabát, tényleg meleg, de ez a lényege. Nagyon nehéz elképzelni, hogy valaki ne fázzon télen, se kint, se bent, de úgy látszik ez a helyzet. Én egész télen gyapjú síharisnyát hordok a farmerem alá, különben nem tudnék áttelelni.
Böjt: na, ezt meg sem éreztem. Annyit ettem uszi után, hogy egyáltalán nem kívántam este a kaját. Csak arra kellett figyelni, hogy a mandarinokból ne vegyek el automatikusan egyet-egyet, mikor elmentem a tál mellett. Viszont csalódtam ma reggel: szerdához képest egy grammot sem fogytam… még mindig nem sikerült visszanyernem a nyár eleji súlyomat.
Bejgli: hát sajna nem ez lett életem bejglije, pedig a tavalyi recept alapján csináltam, ami nagyon szép lett. Idén kis bénácskák. Reggel vágtam föl, az ízük oké.
Krimi: végül nem kezdtem el, öt könyv már így is sok. Majd ha befejezem a Roald Dahlt, talán megteszem vonatos könyvemnek (feltétel: vékony és könnyen olvasható legyen, se könyvtári, se kölcsön). Egyébként ez a Roald Dahl úgy került hozzám, hogy októberben, amikor Budapesten voltam, a papám korábban odavitte, két másik könyvvel együtt a lakásomba. Az alatt a pár nap alatt nem tudtunk találkozni, ezért így oldottuk meg, hogy odaadja ezeket a könyveket. Már egy ideje beszélt róluk nekem, két könyvet nekem szánt, egyet Boninak. Tök rendes volt, hogy ezért külön elment a nyolcadik kerületbe.
Csak hogy aztán minden héten megkérdezte, egyre türelmetlenebbül, hogy elkeztem-e már valamelyiket. A végén már teljesen hülyén éreztem magam, holott nem én kértem kölcsön a könyveket, a papám pedig személyes sértésnek kezdte érezni, hogy nem vetettem rájuk magamat. Szóval ezért kezdtem el (ismerem a sztorikat amúgy, kamaszkoromban olvastam).
Most a zenesuliban ülök, Bonit várom. Holnap jön az 1. turnus vendégsereg, montam is Boninak, hogy a délutáni programjába illessze be a rendrakást. Én szerintem elkészítem a holnapi kaját (parmentier de canard, kacsacomb és krumpli) és talán megnézünk este egy filmet hárman. Múlt héten szétröhögtük magunkat valamelyik Asterixen, annyira jó volt.
Tökre szeretem ezeket a tèli hétvégéket.
1. kiegészìtés: Hazafelé bementünk a könyvtárba, és előjegyeztettem a Ted Chiangot!
2. kiegészítés: Boni nekiállt pakolni, én addig elmentem a belvárosba. Izgatottan hívott, hogy csoda történt, meglett az a füzete, amit a múltkor annyit kerestünk! Nem mondod, hol volt? - kérdeztem csodálkozva, mert tényleg mindenhol megnéztük.
- A fiókomban LAPULT! - felelte disztingváltan.
Találkozunk decemberben!
Felmerült a kérdés, hogy meddig szólhat bele az ember a hamarosan kamaszodni kezdő (de még a plüssállatait távirányítós legóval a lakásban ide-oda szállító) gyereke életébe. Mint sokan mások én is azt az iskolát képviselem, hogy feleslegesen ne generáljunk hisztit. Ezzel, mint olyan sok általános nevelési elvvel, csak az a baj, hogy minden annak gyakorlati definiálásától függ, hogy hol a határ a „még felesleges” és a „már fontos” között.
A múltkor mindhárman elmentünk kabátot venni Boninak, rémes volt. Z. kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli, és Boni kibírhatatlan üzletekben, mert unja, nem érdekli. Pedig azért mentünk, mert Z. már napok óta aggódott, hogy Boni még mindig a sídzsekijében jár, ami nem elég meleg, kellene neki venni egy új kabátot. Végül a boltból kabát nélkül, de mindhárman jól felpaprikázódva léptünk ki. A kabát, ami Boninak tetszett (mert volt benne titkos zseb), az apja szerint nem elég meleg, és ami viszont szerinte elég meleg volt, az meg Boninak nem tetszett.
Aztán jött egy rövid meleghullám és tavaszfíling, és az ügy lekerült a napirendről. Viszont a héten Z. megnézte az időjárás-előrejelzést, és nagyon előrelátóan elrohant, hogy megvegye a Boninak nem tetsző, de szerinte jó meleg kabátot. Ma volt a napja, hogy ebbe belekényszerítettük a gyereket. Reggel nulla fok volt, még én is úgy ítéltem meg, hogy mi döntjük el: felelőtlenül megbetegíti-e magát, vagy pedig felöltözik normálisan. Aztán az utcán már mást gondoltam, ahogy puffogva jött mellettem, mert (szerinte) ronda a kabátja. Szegény, ez is milyen szar lehet. Abban reménykedem, hogy nem gondolja komolyan a rondát, és csak azért ellenkezik, mert egyrészt mindig ellenkezik, másrészt mert ő a másik kabátot akarta volna megvenni, harmadrészt pedig tökre szereti a sídzsekit, mert abban könnyebben mozog, ugrál, pingpongozik.
Meglátjuk, amikor délben hazajön, hogy megbarátkozott-e a kabáttal. Ahogy ismerem, még az is lehet, hogy imádni fogja. Annak kikényszerítése, hogy sapkát vegyen fel, sajnos meghaladja az erőnket; ekkora harcra még nem állunk készen. Majd talán ha lejjebb megy a hőmérséklet..
Viszont tökre örülök, mert minden munkámat befejeztem a hétre. Most elmegyek az usziba, aztán hazajövök és ebédelek olyan 15 óra körül, majd megpróbálok holnap reggelig böjtölni (16 órát). Múltkor hallottam erről egy műsort és kedvem támadt kipróbálni, bár lehet, hogy ezt nem nekem találták ki, mindegy, meglátjuk. Délután bejlgit fogok sütni, mert decemberben kétszer is jönnek vendégek, akik még soha nem ettek bejglit, és most van csak időm megcsinálni. A tölteléket már elkészítettem, érdekes módon a diósnak a volumene és a súlya (valójában a tömege) sokkal kisebb lett, mint a mákosé. Ez most valami fizikai jelenség, vagy rossz a mérleg? Aztán este Boni zenekari próbára megy, ez a heti énidőm. Lehet, hogy beülök a kádba egy jó könyvvel – most pont öt (!) könyvet olvasok egyszerre: egy a főkönyvem, egy a vonatra, egy, amit Boni szerint mindenképpen olvassak el, egy könyvtári, egyet pedig a kolléganőm adott kölcsön. Hatodiknak lehet, hogy elkezdem azt a krimit, amit Z. most fejezett be, és saját szememmel láttam, hogy annyira izgult, hogy előrelapozott, hogy megtudja a végét!
Tegnap kitettem Bonit a zenesuli előtt, mert nem találtunk rögtön parkolóhelyet. Bekapcsoltam a vészvillogót, mondtam neki, hogy szaladjon föl a lécsőn, de előtte vegye ki a csomagtartóból a kottáit és a kabátját. Miközben kicsatolta magát, még figyelmeztetett:
– De ne tolass hátra! Az alsó tagozatban így halt meg egy gyerek, emlékszel? – csicseregte.
Óó, hogyne emlékeznék. Rengeteget gondolok azóta is a történtekre. Nyáron láttam az utcán egy hasonló kislányt. Annyira hasonlított rá hátulról! Hiába reménykedtem, hátha ő az, tudtam, hogy ez lehetetlen. És mennyit gondolok az anyukára! A baleset körülményeiről nem tudtam meg többet, de az anyukáról igen. Egy egyedülálló nő volt az, aki már jóval 40 felett egyedül vágott bele a szülővé válásba, valahol külföldön. Vásárolt egy kupica spermát, ahogy Márai írta valahol nagyon cinikusan. El tudom képzelni, milyen nehéz menet lehetett ennyi idősen, egyedül és külföldön teherbe esni, és úgy, hogy esetleg ő is hallott maga körül ilyen cinikus és megvető hangokat. És hogy milyen hatalmas öröm lehetett, amikor kiderült, hogy csoda történt:, sikerült és terhes.
Ez a nő mindent elveszített.
Felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ezen túllépni. Én nem ezt a kérdést teszem fel. Én azon gondolkodom, miért lépjen túl ezen valaki. Kinek, minek, milyen motivációból?!
Ha nem sikerült volna neki az a külföldi mesterséges megtermékenyítés, az akkor és ott hatalmas arculcsapás és csalódás és szomorúság lett volna számára. De nyilván közel sem akkora, mint amikor elveszítette a nyolcéves lányát egy balesetben. Vajon így utólag mit választana: hogy inkább soha ne is sikerült volna szülővé válnia? Hiszen akkor megtakaríthatott volna egy feldolgozhatatlan hiányt. Vagy választaná azt, hogy inkább átéli azt a nyolc évet, amíg boldog anyukája volt egy kedves és cuki kislánynak?
Nem vagyok normális, hogy ilyeneken gondolkodom. Jól behúztam a kéziféket, és megvártam míg az okos, ügyes és szép nagyfiam odaszalad a kapuhoz. Csak úgy lebegtek a göndör fürtjei. Olyan nehéz ez, hogy ezért a hatalmas boldogságért egy életre szóló aggodalommal fizetünk.
A Le Monde-ban van egy összeállítás a Pélicot-ügyben bíróság elé állított 51 férfiról. Akik megerőszakolták (némelyikük többször is) azt a nőt, akit a férje e célból rendszeresen elkábított. Ehhez először regisztráltak egy honlapon, amelynek egyik rovatában (címe: A tudta nélkül) kapcsolatba léptek a férjjel, majd elmentek a házába.
Az újságírók szeretik azzal rémítgetni az embereket, hogy ezek a férfiak a társadalom különböző rétegeiből származnak, hogy heterogén a minta, sugallva ezzel azt, hogy kvázi bármelyik férfi, iskolázottságtól és társadalmi pozíciótól függetlenül erőszaktevővé válhat. Én nem ezt olvasom ki az 51 férfi rövid élettörténetéből. A legtöbbjük iskolázatlan, fizikai munkát végez és diszfunkcionális családból jött. Nagyon kevés az olyan, aki egyáltalán leérettségizett. Tanár, ügyvéd vagy orvos egyáltalán nincs közöttük. És borzasztó, borzasztó élettörténetek, sorsok. Végigolvasni is rossz volt. Kiragadott részletek az első tíz pasi életéből: alkoholista anya, lopásért elítélték, erőszakos apa, nevelőszülők, depresszió, súlyos motorbaleset, munkanélküliség, meghalt a felesége, pszichiátriai kezelés, nem láthatja a gyerekeit, halva született csecsemő. Milyen lehetett végignézni ezt az 51 emberi roncsot, ahogy védi magát!
Szinte a legtöbbjük tagadta, hogy erőszakról lenne szó. Szerintem sokan közülük ezt teljesen komolyan is gondolják, nyilván nincs bennük annyi intelligencia (vagy empátia) (vagy ítélőképesség), hogy megkérdőjelezzék a tettüket és más szempontból tekintsenek rá. Adódott egy ingyenes baszási lehetőség (már bocsánat), hát miért ne éltek volna vele? Sokan próbálják átháritani a bűnt a férjre, aki akár húsz évet is kaphat. Fel sem merül bennük, hogy bűncselekményt hajtottak volna végre. Az egyikük azzal védte magát, hogy ha megerőszakolta volna a nőt, nyilván nem hagyta volna, hogy a férje végig filmezzen! Az ő szempontjából teljesen logikus az érvelés, szerencsére a jog mást mond.
Egy semmi kis részleten is megakadt a szemem: volt több férfi is, aki 2020 júniusában ment el a Pélicot-ékhoz. Ha jól emlékszem vissza, akkor volt az, hogy többhetes karantént követően végre feloldották a korlátozásokat, pl. az egykilométeres távot, a maszkot kültéren. Mi még akkor javában fertőtlenítettük a lekvárokat, amiket vásárlás után napokig tároltunk az erkélyen. És ezek szerint volt férfi Franciaországban, aki a visszakapott szabadságot arra használta, hogy elmenjen egy ismeretlen pasihoz, és megerőszakolja annak mozdulatlanul fekvő feleségét.
...az Boni arra a kérdésemre (foghegyről) adott válasza, hogy átnézte-e/tudja-e/kikérdezzem-e ezt vagy azt a tananyagot:
„Jaj, mama, azt már nem kell tudni!” (külön felhívom a figyelmeteket a határozószóra!)
Egy másik variáns szerint:
„Jaj, mama, az apróbetűs részt nem kell tudni!”
***
Mielőtt még gőgös elbizakodottságomban azt gondolnám, hogy én szülőként bezzeg mennyire tökéletes emberpéldány vagyok, közzéteszem Voutch (francia humorista) egyik karikatúráját, épp ma jött velem szembe és pont ideillik:
Egy órán át kerestük a kupiban Boni egyik füzetét. Lehetetlen küldetés. Egy ponton eszembe jutott, hogy nézzük meg a kanapé támlája mögött. Ehhez le kellett venni a kanapé párnáit. Nem találtuk meg a füzetet (amúgy azóta sem lett meg), találtunk azonban valami mást: tizenöt, „E10” feliratú pici gyógyszert, elszórva végig a kanapé aljában. Felszedegettük egyenként, hogy bevizsgáljuk őket. Boni buzgón segédkezett, és hangot adott feltételezésének, hogy szétgurult egy adag gyógyszer a kanapén, és beestek a pirulák hátulra.
Boni június óta egészen október elejéig szedett egy allergia elleni gyógyszert. Reggelente kellett bevennie, és mindig óriási fesztivál előzte meg az ügyet; nem akarta bevenni, mert keserű volt. Na mármost én majdnem biztos voltam benne, hogy azokat a gyógyszereket Boni ejtette oda ahelyett, hogy a szájába tette volna, miután az apja odanyújtotta neki. Ő égre-földre esküdözött, hogy nem így van.
Z-vel előkotortunk egy tablettát, ami még megmaradt ezek közül a gyógyszerek közül. Kibontottunk egyet, hogy megnézzük, ugyanolyan-e: igen, arra is „E10” volt írva, teljesen megegyezett a tizenöt másikkal. Ráadásul ezek egyesével vannak becsomagolva, nem ömölhetett ki, mint ahogy Boni állította (aki akkor is, azóta, végig tagad).
Magyarán: Boni nem vette be a gyógyszereit, hanem bedobta a kanapé mögé (meg még ki tudja hová, nyáron nem voltunk itt) és ezt még le is tagadja.
Z-t teljesen fejbe kólintotta a tény, hogy Boni ennyire megbízhatatlan egészségügyi dolgokban, mert, mint mondja, mi van, ha életmentő gyógyszerekről lett volna szó. Én is értetlenül állok a dolog előtt, mert Bonira sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy a saját egészségével ne törődne. Azt hittem, ha másban nem is, de ebben talán lehet rá számítani. A múltkor például bekopogott hozzám a fürdőszobába, hogy szerintem ehet-e még egy szelet csokitortát, vagy az már túlzás, és mikor én erre azt mondtam, hogy az bizony már túlzás lenne, visszament a konyhába és evett egy almát. Szóval nem aggódtam ilyen dolgokban. A szemüvegét is rendszeresen hordja. Vagy lehet, hogy saját hatáskörben úgy döntött, hogy az allergia nem olyan nagy ügy, arra ő nem szed gyógyszert?!
Mindketten iszonyúan csalódtunk, bár egyikőnket sem lepte meg, hogy Boni megint hazudott. Próbálom mentegetni. Ezt a reflexszerű hazugságot hétmillió éve, generációkról generációkra átörökítjük utódainkra, végül is az ember elsősorban a túlélésre jászik, csak másodsorban veszi figyelembe az etikai szempontokat. Ha valaki Afrikában odanyújtott egy ősembernek egy keserű valamit, azt nem veszi be, hanem ösztönei mérlegére teszi, és bedobja a kanapé mögé. Aztán pedig, próbálom magam nyugtatgatni, ne csináljunk úgy, mintha a hazugság ne lenne az élet része; országaink vezetői hivatásból, napi szinte hazudnak. Ez a dolgunk, úgymond.
Boninak október óta öt éven keresztül egy másik gyógyszert kell szednie naponta egyszer. Eddig megint volt minden: tiltakozás, kiabálás, ajtócsapkodás, de most utólag szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ezeket sem vette be. Most ott tartunk, hogy vagy minden nap ellenőriznünk kell (azaz ott állni mellette, amíg a nyelve alatt el nem olvad) vagy az egész kezelés abba kell hagyni.
Kitaláljátok, mi történik az ablakunk alatt? Én nem jöttem rá, amikor Z. elküldte a képet.
– Fogadjunk, hogy átmegy-e a vonat a híd alatt, mire odaérünk! – javasolta Boni. – Én azt mondom, hogy igen! Te mit mondasz? Te azt mondod, hogy nem? Ugye?
Ez a beszélgetés gyakran elhangzik, mikor ezen a felüljárón megyünk át. Néha belemegyek a játékba, néha viszont nincs kedvem fogadni. Ma viszont eszembe jutott, hogy mit is gondolok valójában a kérdésről, és hogy miért nem tudok egyértelműen igennel vagy nemmel felelni:
– Én azt mondom, hogy 90%, hogy átmegy, és 10%, hogy nem megy át! – mondtam.
Mert ez kb. tényleg így van, tök forgalmas pálya fölött kell átmennünk. De ezzel mennyire nem segítettem Bonit hozzá a játékhoz, ugye? Pedig így van ezekkel a százalékokkal a valós életben is: megnyugtató, hogy nagy halmazon igaz az a tény (nemrég olvastam/hallottam), hogy heti 150 perc testmozgás:
És mégis, ezekből a szimpatikus adatokból soha nem lehet kiolvasni, hogy én (vagy bárki) lesz(ek)-e rákos vagy cukorbeteg. Ha mondjuk leszek, akkor süthetem a statisztikákat, meg a heti háromszori sportot. És mégis elhiszem és figyelembe veszem a százalékokat, pedig simán lehet, hogy én leszek rákos – a soha nem sportoló illető pedig nem. Azt írom: simán lehet, ugyanakkor ott a bizonyíték fejjebb, hogy ennek a forgatókönyvnek mégis kevesebb esélye van megvalósulni. De hogy ez az egyénre nézve mit jelent, azt nem jósolja meg semmilyen törvényszerűség.
Vegyük például a szomszéd nőt*. Kérdeztem tőle, hogy a piacról ne hozzak-e neki valamit, mert én pl. hátizsákkal szoktam menni, és tudom, hogy milyen macerás hazacipelni a sok finomságot (szeptemberben négy-öt kiló almákat hoztam haza a többi cucc mellett), főleg, ha most, mint mondja, nem tud gyalogolni sem. Erre lemondóan legyintett, hogy sajnos folyamatosan hányingere van, ezért nem ehet zöldségeket, pont ő, a nagy zöldségevő! Korábban azt is elárulta, hogy nagyon szeret kirándulni. A statisztikák szerint nem egy ilyen, sportos és egészséges étrenden élő nőnek kellene már a második rákbetegséggel küzdenie!
* Ma a postaládánkba bedobott egy borítékot, benne egy pár szavas üzenettel és öt euróval…!
Azért lehet valami abban, hogy a kisgyerekes évek nehezebbek. Mármint fizikailag, mert a problémák nálunk a gyerek növekedésével egyre csak fokozódnak. De tökre emlékszem, hogy pár éve mennyire vágytam arra, hogy elkapjak egy influenzát, mert úgy reméltem kipihenni magam: ágyban feküdni, napokig, addig és annyit aludni és olvasni, amíg csak tudok. Odáig nem mentem azért, hogy direkt megpróbáljak összeszedni valami betegséget, pl. minden évben beoltattam magam. De arra emlékszem, hogy más reményem nemigen lehetett arra, hogy jó lelkiismerettel napokig ne csináljak SEMMIT. És arra is emlékszem, hogy amikor először kaptam el a covidot, és akkor még volt karantén, mennyire jól éreztem magam lelkileg (eltekintve a torokfájástól meg ezektől).
Elolvastuk A vadrobot c. könyvet (szerintem egybe kell írni) Bonival. Először én, aztán rávettem, hogy olvassa el ő is. Ezt úgy tudtam elérni, hogy lelkendezve elmeséltem neki: valami nagyon fura dolog történik a szövegben, kíváncsi vagyok, észreveszi-e. Az eredeti könyv angolul van, mi a francia fordítást olvastuk, és az volt a fura, hogy a fordító a robotra hol a nőnemű névmással (elle), hol a hímnemű névmással (il) utal vissza attól függően, hogy előtte a robot szó (hímnem) vagy a Roz tulajdonnév (a robot neve, aki nőnemű) állt-e. Nekem a harmincadik oldalig tök nehéz volt ezt mindig beazonosítani. Nem tudom, az eredeti szöveg milyen. Boni is észrevette, de őt állítólag nem zavarta, lehet, hogy ez (is) a különbség abban, hogy anyanyelvű az olvasó vagy sem.
A könyv egy olyan robotról szól, aki önállósítja magát, érezni kezd, anyává válik és fellázad. Az emberiség rémálma, nem? Ennek ellenére tökre tetszett mindkettőnknek, szerintem a vége (SPOLER) tök szomorú, mert a robotnak el kell utaznia (viszont boldogan gondol vissza az emékeire – ez itt tanulság, mert Boni olyan gyakran bánatos egy-egy utazás után, hogy elmúlt, én mindig mondom, hogy gondoljon inkább arra, hogy egyáltalán megtörtént), Boni szerint viszont nem szomorú, mert majd visszatér. Van is folytatása a könyvnek, egyelőre franciául még nem láttam.
Tegnap megnéztük a filmet is. Nagyon érdekes volt a megfilmesítés, mert ugyanazokkal a szereplőkkel és történettel készítettek egy teljesen más filmet, mint amilyen a könyv volt. Ez is tetszett, de más volt. Sokkal több volt benne a humor, a feszültség, a dráma, ellenben a könyv inkább lassúbb, költőibb. Eléggé más volt az üzenet is. A vége pedig már-már félelmetes volt, szerintem a kisebb gyerekek (akiknek a könyv tök oké) féltek is.
Ami sokkal jobban tetszett a könyvben: az illusztrációk, amelyek sokkal letisztulabbak, esztétikusabbak, mint amit Hollywood tud nyújtani. De gondolom erre van kereslet, hiszen minden állatos animációs filmben ugyanolyanok az állatok, az ember már szinte unja őket. A robotnál ez nem zavart, de a lúd borzasztóan idétlen és ronda volt, szerintem.
A filmben volt egy olyan rész (a könyvben nem), amikor a robot repülni tanítja a fiát (azaz a ludat), holott ő maga nem tud repülni. Vasárnap néztük a filmet és érdekes módon visszaköszöntek bennem a szombati gondolataim, azaz hogy megéri vérrel, verejtékkel együtt tanulni a gyerekkel, még ha teljesen ismeretlen is a terep (soha nem jártam francia collège-be). Boni anyjaként szerintem pontosan ez a feladatom: a végletekig segíteni neki abban, hogy beilleszkedjen, hogy sikeresen helytálljon. És ehhez elsajátítsa azokat a készségeket és tulajdonságokat (önfegyelem, kitartás, felelősségvállalás) amelyek nincsenek meg benne, és amelyek a megszerzett tudással együtt önbizalmat és bátorságot adnak majd neki (amelyek végképp hiányoznak belőle). Még akkor is, ha ezt az alany (a gyerek) nem veszi jó néven.
Tegnap lejött a fölső szomszéd, hogy visszaadja a tányért. Az az idős nő, aki a múltkor szegény elmondta, hogy rákbeteg. Nem akart bejönni, megint csak a küszöbön beszéltünk. Mesélte, hogy nagyon szarul van a kezelésektől, hányingere van, fáradt, nem tud sokat gyalogolni, cipekedni, lépcsőzni. Az is kiderült, hogy húsz éve már volt rákos egyszer, akkor is kemót kapott, de akkor jobban viselte.
Most itt egy kitérőt teszek, mint a rossz regényekben, és elmondom, hogyan volt felöltözve ez az egyedül élő, idős nő. Nagyon finom gyapjúból készült vastas, garbós pulcsi volt rajta, a garbórész alá egy szürke-fekete-fehér sálat kötött, ami elöl egy picit kilógott, épp annyira, hogy feldobja az egyhangú feketét, és a garbót kicsit felemelje. Ami így jól kihangsúlyozta az arcát. Nem látszott fáradtnak, talán az enyhe rúzstól, aminek a színe passzolt a néha diszkéten kivillanó karkötőjéhez. Mindehez szürke szövetnadrágot viselt. Elképesztően elegáns volt, mint mindig.
Kérdeztem, tudunk-e segíteni bármiben, például a bevásárlásban. Nagy nehezen elárulta, hosszú körmondatok mögé bújtatva, kissé szégyenlősen, hogy jól jönne neki egy kis kóla, mert azt nagyon nehezen tudja csak hazacipelni, és a hányingerre ezt ajánlották (és be is vált). Elbúcsúztunk, és még este lementem venni neki kólát, amit odatettem a lábtörlőjére. Nem mertem becsöngetni, bár biztos még a pizsamája is elegáns.
Csak most nem tudom, hogyan lesz a pénzzel. Senkitől sem túl elegáns visszakérni 4,65 eurót, hát még egy szegény öreg nénitől (bár a néni szó annyira nem illik rá). Viszont ha nem intézzük el az anyagiakat normálisan, akkor soha többet nem fog merni minket megkérni arra, hogy vásároljunk be neki. Már most is olyan nehezen vallotta be, hogy jól jönne a segítség. Van a franciában erre egy tuti közmondás: les bons comptes font les bons amis. Valami olyasmit jelent, hogy a barátság ellenére is fontos, hogy két ember az egymás közötti pénzügyeit úriember módjára intézze (különben egy kis neheztelés maradhat egyik vagy másik félben).
Már az is kicsit béna volt, hogy csak úgy letettem a négy palack kólát az ajtó elé. Nem túl úrinőhöz való gesztus.
Én csak annyit mondok, hogy nekem baromira nehéz elfogadni Boni személyiségének bizonyos aspektusait. Olyan dolgok ezek, amelyek mindenkinél zavarnak, hát még a gyerekemnél! Hanyagság, lustaság, megúszásra játszás, felületesség, felelősség áthárítása, hazudozás és még sorolhatnám (sajnos). Talán azért nehéz mindezeket elfogadnom, mert úgy érzem: a mi feladatunk az, hogy ne törődjünk bele ezekbe a tulajdonságaiba, hogy átprogramozzuk, úgymond, a gyereket. Egyébként hiszek abban, hogy példamutatással és azzal, hogy később esetleg megjön majd az esze, megváltozik. De addig basszus...
Azért jut ez most eszembe, mert vért izzadunk továbbra is az iskolai teendőinek számonkérésével. Nagyon úgy tűnik, hogy ennek az iskolának a színvonala sem elég magas neki: csupán csak azzal, hogy részt vesz az órákon, lazán kirázza a kisujjából a tananyag 80–90%-át, és nem érti, hol itt a probléma. Mi meg csak fogjuk a fejünket, hogy basszus mi mindenre képes lenne, ha egy kicsit is jobban odatenné magát. Mondjuk önállóan leülne tanulni naponta 20 percet. Jelenleg a napi 20 perc úgy jön ki, hogy könyörgünk neki egy órán keresztül, aztán megfenyegetjük, aztán már mindenki tök ideges és így nagy nehezen, lefekvés előtt megcsinálja a megcsinálandót, duzzogva, méltatlankodva.
Minden, de minden (anyagi, időbeli és kognitív) képessége megvan rá, hogy tökéletesen teljesítsen, és a megszerzett alapokkal később azt a foglalkozást válassza, amit szeretne. Leginkább azt nem értem, hogy képességei birtokában (jó emlékezőtehetsége, elemzőkészsége van, átlátja az összefüggéseket, jó helyesíró stb.) miért ilyen látványosan undorodik mindattól, ami kötelező iskolai tanulás. Mert ha buta lenne, érteném, na de így? Amúgy pedig anyjaként úgy látom, hogy csakis az eszére fog tudni támaszkodni később, mert a szociális készségei nem jók, hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak.
Elmeséltem neki egy filmet, amit nagyon régen láttunk, és jól emlékszem egy ideváró részletére. A főszereplő (asszem Leonardo Di Caprio ) pénzhamisító és csaló volt. Azzal boldogult az életben, hogy ahol tudott átvágott mindenkit, talán még különböző foglalkozásokat is hazudott magának (pilóta rémlik). Jól csinálta, mert profi volt átverésből, hazudozásból és csalásból. Egyszer azonban valójában le kellett tennie egy ügyvédvizsgát, és csalásra, puskázásra semmi lehetősége nem volt: bezárták a vizsgaterembe egyetlen tollal és papírral.
A vizsgán 100%-ban teljesített. Később, a bíróságon, ahol felgöngyölítették a dolgait, az ügyész (?) annyit mondott neki, hogy csak egyetlen egy valamit nem ért: hogyan tudott azon a vizsgán csalni?? Leonardo Di Caprio azt válaszolta: „Nem csaltam. Az előtte lévő hétvégén leültem és bevágtam a tananyagot.”
Boni is ilyesmi típus. Hamar és könnyen megtanul bármit, de tízszeres energiával és erőbedobással próbálja meg elérni, hogy ne kelljen azt a valamit megtanulnia. Egy piramist fel lehetne építeni azzal az energiával, amit ő a megúszásra fordít.
Svájci barátnőmmel meg szoktuk beszélni cseten, ki mit fog csinálni (csinált) a hétvégén. Basszus, mennyire mások az ő hétvégéi, mint a mieink! Mesébe- vagy inkább sorozatbaillő, jobbnál jobb programjaik vannak. Ilyeneket írt legutóbb, hogy a férje az egyik fiukkal és barátokkal elment a hegyekbe, ő addig a kislányával az örökbefogadott (!) pónilovukat látogatták meg, majd sétált egy olasz barátnőjével (addig a lányát egy másik barátnője hazavitte a pónilovaktól), utána átjöttek a szülei kávézni. Másnap megsétáltatták a kölcsönkutyát (!!), utána karácsonyi sütit sütött az egyik fiával (+gyönyörű képeket küldött). Szokatlan programjaik is vannak, amelyekről én még nem is hallottam, pl. egyszer mindhárom gyerek elment egy egésznapos legóváros-építésre. És akkor a különböző zenei fesztiválokat meg felolvasóesteket nem is említem.
De ő az, aki a távmunkás napjain elmegy a közeli könyvtárba dolgozni (én inkább otthon maradok és beindítok pár mosást), bejárós napjain (kb. ugyanannyit vonatozik, mint én) pedig este még elmegy jógázni (számomra elképzelhetetlen).
A mi hétköznapjaink, főleg télen! a túlélésről, a hétvégék pedig a pihenésről, és különböző technikai feladatok kipipálásáról szólnak, úgy mint főzés, sport, lecke, szortírozás. És akkor szerencsére a bevásárlást nem kell hétvégén intézni, mert azt vagy kihozza a futár, vagy apránként elintézzük a hét többi napján. Minden szombaton vagy vasárnap elmegyünk a botanikus kertbe, de tíz éve ugyanoda járunk, szóval ebben sincs semmi izgi vagy különleges. Néha egy-egy mozi vagy uszoda, minden évszakban egyszer találkozom a barátnőimmel (de eszembe sem jutna elvinni Bonit!) és évente egyszer-kétszer bemegyünk a városba, ahol dolgozom. De ez már tényleg szervezést és előregondolkodást igényel, és ilyenkor mindig meg is érzem, hogy kiesett egy nap a hétvégéből, ergo a másik napon kell bepótolni mindazt a pihenést és feladatmegoldást, amit nem csináltunk meg.
De nem panaszkodásképpen mondom, mert szeretem a lassú és rutinszerű hétvégéinket, sokat társasjátékozunk például, egyszerűen csak nem tudom elképzelni, hogyan lehet három (Bonikorú) gyerekkel, nagyvárosban, autó nélkül ilyen fantasztikus és fárasztó dolgokat véghezvinni. Úgy ráadásul, hogy hétközben mindketten dolgoznak.
Mondam is nemrég Kathrinnak, hogy én nem vagyok ennyire szupernő, erre azt válaszolta, hogy ő sem az, múlt vasárnap például egész délelőtt főzött. És csatolta a gusztábbnál gusztább vegetáriánus és bio kajarecepteket, köfte, bulgur és volt még valami spenótos ismeretlen egzotikus cucc is (börek?), az én gyerekem meg sem enné.
Futóutam
Hallottam ma reggel a rádióban, hogy a Francia Akadémia huszonöt év munkája után ma lezárta a nagyszótár legújabb (kilencedik) kiadásának kéziratát. Az új verzióban 53 ezer szó szerepel. Erről eszembe jutott, hogy a suli kezdetekor megkérdeztem Bonit, hogy szerinte én ismerek több francia szót, vagy ő.
Most tekintsünk el a szó definiciójától. A Francia Akadémia valószínűleg külön szónak ismeri el a köszön és a köszönés, sőt a köszöntő és a köszönet szavakat, de vegyük úgy, hogy ez mind egyetlen szó. Azt mondtam Boninak, hogy majdnem biztos vagyok benne, hogy nekem nagyobb a(z aktív és passzív) francia szókincsem, mint neki. Ő persze azt állította, hogy több szót tud nálam. Szerintem abból indult ki, hogy nekem akcentusom van és követek el nyelvtani hibákat, ő viszont elvileg hibátlanul beszél.
Javasoltam neki, hogy keressünk három-három szót, és teszteljük le egymást. Én neki az exegéta (exégėte) és a magasztaló (dithirambique) szavakat mondtam, a harmadikra már nem emlékszem, de egyiket sem ismerte. A kis cukikám nekem a kördiagramot (diagramme circulaire) adta fel, pont akkor tanulták matekból*. Amúgy tegnap, amikor kikérdeztem a törit, kiderült, hogy nem ismeri a fertile (termékeny) és az apiculture (méhészet) szavakat sem.
Viszont biztos vagyok benne, hogy a következő négy évben túl fog szárnyalni engem. Most jön el az idő, amikor értelmes dolgokat fog tanulni a suliban és érdekes fogalmakat fog megismerni, legalábbis nagyon remélem. Nemrég le kellett adnia egy olvasónaplót, amihez egy baromi részletes leírást kaptak: mit és hogyan kell ismertetni, elemezni, idézni, sőt, a tanárnő azt is utasításba adta, milyen legyen a külalak: a fejezetcímeket új oldalra kell írni, az alcímek között ki kell hagyni egy sort stb. Amúgy érdekes, hogy ez mennyire nem volt egyértelmű és magától értetődő Boninak. A könyv a görög mitológia egyik fejezetét mesélte el (Perszeusz és Medúza történetét), nem volt könnyű, és voltak benne ismeretlen szavak: szitok (imprécation), szíj (courroie) és gondoskodás (sollicitude).
Javasoltam neki, hogy az olvasónaplóban, külön pontként, tüntesse fel az ismeretlen szavakat és definíciójukat. Hú, de nem akarta. Nem mert eltérni a kapott utasításoktól, ahol nem szerepelt az, hogy holmi ismeretlen szavakat meg definíciókat is fel lehet tüntetni. Végül abban maradtunk, hogy fogadóórán megkérdezem a tanárnőtől. Persze az első pár hét alapján borítékoltam, hogy a nő meg fogja engedni, sőt, még azt a kijelentést is megengedtem magamnak Boni előtt, hogy ha nem hagyja beírni a szavakat, akkor nem jó tanár.
Persze egyetértett velem, tök szimpi volt. Nagyon fura ugyanakkor, hogy egyik nyelvtanár, sem az angol, sem a német sem kért szótárfüzetet, noha még azt is megszabták, hogy milyen színű és hány oldalas füzetbe írjanak a gyerekek. Érdekes nyelvet szótárfüzet nélkül tanulni, teljesen meg vagyok zavarodva, hogy ez most mi. Pedig lehet kapni. Nem értem, hogy ez valami modern dolog (olyan mint a lexikális tudás, ami már avítt és lenézett) vagy francia dolog (a franciák legendásan rosszul beszélnek idegen nyelveket) vagy csak véletlen?
* Az akkor nem jutott eszembe, de képzeljétek, hogy teljesem meglepődtem, hogyan mondják franciául azt a prózai és félreérthetetlen szót, hogy átfogó (a derékszöggel szemközti oldal a háromszögben): hypoténuse. Mennyire sokkal tudományosabban hangzik franciául!
Hú, tegnap megakadt a szemem olvasás közben ezen a mondaton:
Az ember olyan ritkán hall már politikailag inkorrekt kijelentéseket ebben a kilúgozott és az érzékeny témáktól megszabadított közéletben, hogy már szinte jól esett ezt olvasni. Ilyet ma már nem hallani és nem olvasni sehol máshol, ezt ma már semmilyen művelt, mások érzékenységére (életkorára, fizikumára, bőrszínére, nemi beállítódására, sőt a nemek egyensúlyára stb.) odafigyelő, humanista szellemiségű ember nem engedheti meg magának, szinte már gondolatban sem. A mai ember már cenzúráz, önszabályoz. Nagyon helyesen amúgy. De a szépirodalomnak még sok mindent szabad.
Azt írom: szinte jól esett, de azért mégiscsak felszaladt a szemöldököm ám! Hát ki ez a narrátor (író?) aki veszi magának a bátorságot? Ítélkezik, igen? És ő vajon olyan gyönyörű??
Aztán rájöttem: belesétáltam a csapdájába. Hiszen erre való az irodalom: hogy felháborodjunk és felrázódjunk! Elgondolkodjunk, és esetleg ne értsünk egyet. És kedvünk legyen behúzni egyet az írónak!
(Tudja valaki véletlenül, hogy honnan idéztem?)
Van a férjemnek egy idegesítő szokása, ami leginkább azért zavar, mert szerintem logikátlan, ő pedig azt állítja, hogy logikus magyarázatot tud adni rá, lásd alább. Amikor egy folyékony kézmosó szappan (de tusfürdővel is működik a dolog) flakonjában már csak nagyon kevés folyadék van, elővesz egy új flakont, és azt kezdi el használni. A régit (a szinte üreset) meg otthagyja dísznek. Ezért a fürdőszobákban és a konyhában gyakran fogad ez a látvány:
Ha kérdezem tőle, hogy miért vett elő új flakont, azt mondja, hogy mert a régiben már csak kevés volt.
Ha azt kérdezem, hogy akkor miért nem dobta ki a régit, azt válaszolja felháborodottan, hogy hát még van benne!
Mesélte a barátnőm, hogy valószínűleg végigsértette a húgát, mert beszélgetés közben a szülői szeretettel kapcsolatban kiszaladt a száján az, hogy „te ezt nem értheted”, mivel a húgának nem született gyereke. Magyarán azt állította, hogy a húga nem értheti meg az anyai szeretetet (nagyságát, jellegét) mivel ő maga nem anyuka. A húg erre tiltakozott, hogy dehogynem, simán el tudja képzelni az anyai szeretetet, de a barátnőm utólag nekem elmondta, hogy szerinte ez: lehetetlen.
Szerintem meg nem az. Én el tudom képzelni, hogy egy gyerektelen illető, például ez a lány is, vagy Szabó Magda stb. fel tudja mérni, át tudja érezni azt a feltétel nélküli, végeérhetetlen szeretetet, amit egy szülő érez a gyereke iránt. Lemérheti ezt például azon, ahogy ő maga volt szeretve gyerekként. Engem például nem ért meglepetés, amikor anyává váltam; pont olyannak képzeltem a szeretetet, mint amilyen „lett” végül.
Viszont szerintem azt nagyon nehéz elképzelni, hogy milyen is a gyereknevelés a mindennapokban, évek óta. És még ez is annyira, de annyira különböző tapasztalat lehet – gyerektől és körülményektől függően! Múltkor futáshoz meg akartam hallgatni egy beszélgetést egy francia feministával, és a műsor elején kiderült, hogy a nő az új könyvében állást foglal a jelenkori francia gyereknevelési vitában – holott nincs gyereke. Hirtelen annyira elvesztette a hitelét előttem (és annyira nekem nem tetsző dolgokat mondott), hogy fél kézzel kihalásztam az övtáskámból a telefont (miért nem csinálnak elég nagy zsebeket a futónacikra??) és beraktam egy másik műsort, pedig ilyen manővert soha nem szoktam csinálni futás közben. Szerintem ebbe a vitába egyszerűen nincs hatásköre belefolyni (amúgy sztem senkinek sincs hatásköre belefolyni a sajátján kívüli gyerek nevelésébe, de ezzel a véleményemmel talán egyedül állok a világegyetemben).
Lassan kirajzolódik, milyen is ez a vicceske angoltanár, aki halloweenes sztorikkal boldogítja az osztályt, ahelyett, hogy az ábécét meg a számokat tanítaná meg, szép sorban (panaszolják az osztálytársak anyukái). Elmondta Boniéknak, hogy mi várható a dolgozatban, milyen kérdésekre kell majd válaszolniuk, majd egy okostojás gyerek feltette a következő idióta kérdést (ilyet is csak egy francia kérdezhet!):
– Milyen nyelven kell majd válaszolnunk a kérdésekre? Angolul?
Az angoltanár forgatta a szemeit, majd röhögve így szólt:
– Nem... magyarul!
Erre többen is Boni felé néztek, pár gyerek bekiabálta, hogy Boni tud magyarul! A tanár odament Bonihoz, és a gyerek elmondása szerint valószínűleg az alábbi kérdést tette fel neki bődületes akcentussal és hatalmas szarvashibákkal:
– Té bészeeeelmádhhjárhhh?
Vagy valami hasonlót, Boni már nem emlékezett jól, mert mindt mondta, egy kukkot sem értett a tanárból. Itthon sztenderd magyar kiejtéshez és veretes nyelvhasználathoz van szokva. Csak meresztgette szegénykém a szemeit, hogy mit akarnak tőle. Az angoltanár (amúgy: francia tanár) meg szerintem elkönyvelte, hogy hülyéskednek itt vele, ez a gyerek nem is tud magyarul!
Bezzeg ő!
Óraátállítás ide, óraátállítás oda, végül mégsem sikerült Bonit visszaterelni a normális alvás medrébe. Az eltolódás vasárnap érte el a csúcspontját, amikor is 8:30-kor ébredt (ez neki extrém késő), és noha délután futkározott két órát a friss levegőn, mégis majdnem éjfélkor aludt el. Nem is a hétfő reggel volt a szar (de az is szar volt), hanem ahogy forgolódott és próbált elaludni szegénykém, sikertelenül, órákon keresztül.
Hétfő este, ahelyett, hogy beájult volna az ágyba, ahogy én azt elképzeltem, megint sokáig volt ébren, de 22 óra után kicsivel azért mégis sikerült elaludnia. Pedig most egy iskolai nap volt a háta mögött (azt mondta, alig bírt koncentrálni matekórán), ráadásul valami tenniszmérkőzést is elmentek megnézni az osztállyal, gyalog.
Mindkét reggel 8-ra kellett mennie a suliba, ami azt jelenti, hogy legkésőbb 7-kor fel kellett ébreszteni. Azt hittem, hogy a suliváltás egyik előnye a mostani iskola közelsége lesz: ajtótól ajtóig öt perc az út. Nem számoltam azonban a tömeggel; mivel nagy suli és sokan mennek nyolcra, a járdák viszont keskenyek, néha olyan sokan jönnek velünk szembe, és annyian tömörülnek a bejárat előtt, hogy alig lehet haladni (ezért általában tíz percet számolunk az útra).
Legközelebb amúgy három dolgot fogok tenni ilyen esetekben, amikor szünet alatt megváltozik a bioritmusa: (1) vasárnap reggel jó korán, már hétkor felkeltem, (2) gondoskodom róla, hogy többet legyen levegőn (bár vasárnap délután győzködtem, hogy jöjjön velem futni!), és (3) forgolódás helyett hagyom, hogy olvasson, ameddig akar, bár ezzel kapcsolatban biztosan lesz egy vitánk Z-vel, mert szerinte pedig pont, hogy korábban kellett volna lefeküdnie.
Tök béna, hogy a szünet utáni napok visszájára fordítják a szünetből kinyert eredményt, azaz hogy a gyerek ki van pihenve. Hát nincs, szinte rosszabb utána!
(Más: vajon meglesz-e az amerikai elnökválasztás eredménye holnap reggelre? Vagy napokat kell még várni? Élénken él bennem a kép, amikor 2016-ban Z. bejött a szobába kora reggel, még sötét volt, és síri hangon, döbbenten közölte: Trump).
Még a szünet előtt történt, hogy Boni egyszer délben tök rosszkedvűen jött haza a suliból: undok volt és agresszív, ami biztos jele annak, hogy valami történt a suliban. Mint kiderült, elhagyta az üzenő füzetét. Faggattuk, hogy mégis hol, hogyan, ekkor azt mondta: valahova letette, és ottmaradt. Nem tudja, hogy hol. Ez az üzenő füzet kb. útlevélként szolgál az iskolába be- és kimenet, rajta van a fényképe, az órarendje és csak akkor engedik ki (vagy be), ha fel tudja mutatni. Pont így derült egyébként ki, hogy elhagyta, különben talán el sem mondta volna.
Ebéd alatt látszott rajta, hogy valami nem stimmel. Addig-addig nyaggattuk, amíg be nem vallotta: elvették az üzenő füzetét. Mint az év eleji értekezleneken kiderült, üzenő füzetet csak akkor vesznek el a tanárok, ha bele akarnak írni valamit, általában a gyerek magatartása miatt. Világos: Boni csinált valami hülyeséget, elvették a füzetét („intőt” kapott) és ezt nem meri elmondani nekünk.
Felgöngyölítettük az „ügyet”, és kiderült, hogy Boni a sorakozó után még egy utolsót ütött a pingpongütővel a pingponglabdába, és az ott jelen lévő túlbuzgó tanár elvette a mondott füzetet, ami átkerült az illetékes osztályra, ahol ezt az egész sztorit beleírták, levonva a szigorú konklúziót: sorakozó után tilos játszani!
Boni szemszögéből az történt, hogy az új iskolában, az első hetekben nem fogadott szót egy atyaúristennek, aminek súlyos következményei lettek, nyoma maradt, és a legjobb, ha az egészet elfelejti, a szőnyeg alá söpri, és lehazudja a csillagokat is az égről, csak ne derüljön ki.
(Az én szemszögömből persze az történt, hogy Boni véletlenül megszegett egy szabályt, ami nem baj, mert mindenkivel előfordul, továbbá szabály és szabály között óriási különbségek, mondhatni szakadékok vannak.)
De a történetet most azért mesélem el, mert egy barátnőmmel a minap arról beszélgettünk, hogyan lehetséges, hogy az olyan gyerekeken, akiket szexuálisan zaklatnak (esetleg éveken keresztül) a környezete mégsem vesz észre semmit? A szülei, a tanárai, a gyerekorvos? Én a fenti példával próbáltam illusztrálni, hogy sajnos egy ártatlan gyerek is érezheti magát bűnösnek, és próbál meg mindent megtenni azért, hogy ne derüljön ki az ún. bűnössége. És érdekes, hogy még egy ilyen szeretetben nevelt, okos és tájékozott gyerek, mint Boni is inkább hazudik, mint hogy elmondja a (számára kínos) információt. Nincs még annyi esze, hogy felismerje a mechanizmusokat (itt: túlbuzgó tanár), nincs rálátása a dolgok lényegére (hogy senkinek sem ártott azzal a pinpongütővel), továbbá saját magát is szigorúan ítéli meg (holott nem előre megfontol szándékkal szabálytalankodott).
Amúgy én nem vagyok nagy rajongója az ilyen-olyan (könyves, futós, fogyókúrázós stb.) kihívásoknak, mert azt gondolom, hogy képes vagyok magamat önállóan is motiválni, és ha olvasni, futni vagy fogyókúrázni akarok, akkor azt saját akaraterőmből és motivációból teszem, nem külső hatásra.
Érthetetlen, hogy akkor miért vagyok itt, blog(v)emberben, ugye?!
Az ember ne jelentsen ki semmit sarkosan! Ezt jól illusztrálja az alábbi történet: a mh-emen is gyakran vannak ilyan össznépi kihívások, főleg walking challenge. Egyszer a belső honlapon olvastam egy interjút egy kollégával (nem ismerem), aki elmesélte, hogy annyira tetszett neki a kihívás, annyira szeretett volna jól teljesíteni, hogy amikor nem volt meg az aznapi penzum, otthon, a konyhaszigetet körüljárkálva kerekítette fel az aznapi lépésszámát.
Na, gondoltam, pont ilyen szélsőséges nem szeretnék lenni, el is kerültem jó messziről ezeket a challenge-eket, egészen most októberig, amikor újból kihirdettek egy ilyet. Érthetetlen, de most belelkesültem, és elhatároztam, hogy csinálni fogom. Még az uszodás napokon is elmentem gyalogolni, hogy meglegyenek a lépések!
Október 29-én, amikor már csak két nap volt hátra, láttam, hogy ha mindkét fennmaradó napon megteszek húszezer lépést, akkor kijön a hónapra egy szép kerek szám: 500 ezer lépés. Szerdán könnyű volt teljesíteni a célkitűzést, délután vásároltam, Bonival is voltunk a játszón stb. Az utolsó napra, azaz tegnapra 21 ezer lépés maradt. Kiszámoltam, hogy ha reggel én megyek le kenyérért, és ha délután elmegyek futni (9 km), akkor esetleg kijön.
Jó messzire elfutottam, gyalog jöttem haza. Útközben néztem a lépéseket: 18 ezer, 19 ezer... Sötét volt, fáztam, késő volt, Boniék moziban. Basszus, gondoltam, ha nem lesz meg a huszonegyezer mire hazaérek, akkor majd... otthon befejezem!!
Epilógus: végül erre nem került sor, mert mire hazaértem, meglett az aznapi huszonegyezer, és így a havi 500 ezer lépés. De csak hajszálnyira voltam attól, hogy én is a konyhaszigetet járkáljam körül, mint ahogy az a kollga tette, akit olyan furcsállva, sőt: kicsit lesajnálva olvastam az intraneten!
Itt is, ott is olvastam az idei novemberi blogolós kihívásról, és belelkesültem. Jó élmény volt a tavalyi, megpróbálom idén is rögzíteni a mindennapokat (illetve: idén megpróbálom rögzíteni a mindennapokat), amelyek nem ígérkeznek túl izgalmasnak – szerencsére tudom értékelni a nyugis pillanatokat is. Nem volt ez mindig így!
Legelőször is a pár nap múlva végződő szünetről: az első hét szuper volt, mert csak félmunkaidőben dolgoztam, és a sógornőméknél voltunk. Kajáról, Boni szórakoztatásáról és háztartásról nem kellett gondoskodnom. Nem is csináltunk sok mindent, pl. az utolsó nap be akartunk menni Genfbe, de mivel a múzeum, amit kinéztünk, zárva volt, végül nem mentünk sehova. Otthon maradtunk játszani, és este megnéztünk egy filmet, a héten az ötödiket.
Ez a hét már keményebb volt, én teljes munkaidőben dolgozom, és szokás szerint folyamatosan, stopperrel a kezemben (és a konyhában kifüggesztett táblázat segítségével) sakkozok a főzésre, a munkára, a Bonira és a sportra szánt idővel. Nagy segítség ilyenkor mindig az óraátállítás, mert napokig érzem a jótékony hatását: korábban ébredek, és Boni könnyebben elalszik. Hazafelé az autóban egyébként hallgattam egy műsort a témában. Azt mondták, hogy 2019-ben a megkérdezett személyek több mint 85%-a példás egyetértésben el szerette volna töröltetni az óraátállítást. A probléma akor kezdődött, amikor kiderült: van, aki a nyári, van, aki pedig a téli időszámítást szeretné megtartani, de nem csak az egyes emberek, hanem a különböző régiók és országok is. Ezért az egész témát úgy, ahogy van, szőnyeg alá söpörte az EU, mert érthető módon kisebb gondja is nagyobb ennél.
Akkor „találkozunk” holnap!
A szünetben tudunk egy kicsit többet foglalkozni a magyarral (Bonit magyar helyesírásra tanítom). Az egyik könyvben egy olyan feladot találtam, hogy egy-egy megadott szóval kell írni egy minél hosszabb mondatot. A harmadik szó után minden helyesen leírt szóért pont jár, Bonit ezzel jól lehet motiválni. A megírt mondatot most itt közzéteszem, hogy ti is értesüljetek családunk szomorú októberi epizódjáról:
Kitaláltátok, melyik volt a megadott szó?
Írnom kellett a munkahelyemen egy rövid szöveget egy előre megadott témában (legyen mondjuk a példa kedvéért a „kultúrák közötti párbeszéd”), egy konkrét célcsoportnak. Az volt a megkötés, hogy legyen a szöveg érdekes, fordulatos, viszonylag könnyen érthető, legyen benne egy-két állandósult szókapcsolat és néhány változatos stilisztikai értékű kifejezés. A formára azt mondták, hogy lehet újságcikk, párbeszédkivonat, üzenet, podcast-átirat, hirdetés, azaz bármi olyan, amit általában fiatalok olvasni szoktak.
Nagy nehezen kitaláltam a tartalmat, majd arra gondoltam, hogy a szöveg egy tankönyvrészlet formáját fogja ölteni. Megírtam (hetekig tartott), adtam neki egy frappáns címet (kolléganőm javasolta), kitaláltam egy jó hangzó tankönyvcímet (amit évszámmal együtt a szöveg alá biggyesztettem), és elküdtem az illetékes csajnak a fájlt, aki továbbküldte a lektoroknak.
Általában módosításokat szoktak javasolni (itt-ott könnyíteni, amott meg nehezíteni kell a szöveget), de idén még azt is hozzátették, rosszallóan és megrovóan, hogy a szabályzat értelmében eredeti szöveget kellett írnom, nem pedig egy gimnáziumi tankönyvből kimásolnom csak úgy egy részletet!
