Egy emelt szintű változata ennek a félelemnek az, amikor még beszélek is az illetővel. Egy teljesen ismeretlen valakivel, gondolom abban a percben, majd ahogy befejeztük a beszélgetést, megrohan a kétely: te jó ég, ez nem egy régi osztálytársam volt? Vagy Boni egyik tanára? Vagy a zenesuliból valaki? Rémes, ilyenkor van, hogy még este is azon gondolkodom: nem nézett-e hülyének valaki, mert ismerősök vagyunk ugyan, de ismeretlenként beszélgettünk?
Leírva tök bénán hangzik, és én is érzem: semmi alapja a dolognak. Igaz, nem különösen jó az arcmemóriám, de azért valahogy elboldogulok. Filmnézés közben rosszabb a helyzet, a pasikat a régi, fekete-fehér filmeken, főleg, ha mind zakót (szmokingot! Casablanca!) viselnek, gyakran nem tudom megkülönböztetni. És az is igaz, hogy a Covid után egy-két kollégámat nehezen ismertem fel - de szerencsére a fent bemutatott helyzetek egyike sem valósult meg.
Csodálkozom viszont, hogy ennek a fóbiának (rögeszmének? félelemnek? érzésnek? manírnak?) nincs külön neve.
Egyfajta szorongás?
VálaszTörlésÉs olyan változata nincs nálad, hogy valakit, akit nem is ismersz, ismerősnek nézel? És ráköszönsz mosolyogva, aztán rájössz, hogy az nem is ő? Egyik szitu rosszabb, mint a másik.
VálaszTörlésJa, de, igen, ilyen is van! Csak az engem nem zavar :)))
TörlésMég van az a verzió is amikor ráköszönsz az előző munkahelyed HR igazgatójára az utcán, majd 7 lépéssel később rájössz, hogy ja nem ez egy tévés volt. Ő meg nyilván azt gondolja, hogy "na már megint felismert valaki és bizalmaskodóan köszönt".
VálaszTörlés(FElla).
Nem tudom, én mindig örülök, ha ismeretlenek rámköszönnek :))) van, hogy rendszeresen! Valszeg ismerem őket valahonnan :)))
TörlésEs olyan is van, h az utcánkban lakó kutyás néni (a kutyáiról simán felismerhető) szólt, hogy ne haragudjak, ha esetleg Boni nélkül néha nem ismer föl! :)))
Oh, én egyszer talán a kora harmincas éveimben összefutottam a férjem régen látott nagybátyjával. Örömmel köszöntöttem, h:
VálaszTörlésSzia! De régen találkoztunk, hogy vagy?
Ő erre elmesélte, h sajna nem igazán jól, rákot diagnosztizáltak nála, küzd, de szerencsére egyre jobban van, valóban hatnak a kezelések.
Együttérzőn jól meg is ölelgettem, megbeszéltük, h azért jó lenne sűrűbben összefutni. :)
Elbúcsúztunk, mentünk tovább a dolgunkra.
Otthon meséltem a férjemnek, h találkoztam a nagybátyjával, képzelje el, rákos. Ő sem tudott róla. Kiderült, h a nagybáty nem rákos, szerencsére soha nem is volt az.
Nekem pedig összeállt, h akit együttérzőn hallgattam, majd meg is ölelgettem - az egyik régi, szintén régen látott főiskolai tanárom volt, akivel soha nem is tegeződtünk.....
Boci
Te jó ég :))))) zseniális ez a sztori!
Törlés