2024. december 27., péntek

Pingpongasztal, bejgli és orvosság: karácsonyi bosszúságaim

Miért olyan igazságtalanul kritikus az ember a saját szüleivel szemben, mint senki mással ezen a földkerekségen?! Ezen gondolkodtam mostanában, és fel is tettem a kérdést pár napja az egyik barátnőmnek, aki szintén rengeteget panaszkodik a szüleiről. Majd mindjárt elmondom, mire jutottam, csak időközben Petra apukája agyvérzést kapott, és most épp úton vannak Magyarország felé. Erre én, ahelyett, hogy örülnék, hogy az én szüleim jól vannak, ma megint felpaprikázódtam egy-egy megjegyzésükön. Petrának természetesen nem tudom magam kipanaszkodni, ezért ide írom le, hogy min húztak föl annyira.

A papámnak meséltem, hogy Boni kapott tőlünk egy pinpongütőt karácsonyra, és egyúttal megkérdeztem tőle (mert Bonival gondolkodtunk ezen), hogy a falujukban van-e pinpongasztal. Emlékeztünk, hogy a játszótéren vannak sporteszközök, de vajon asztal van-e? Mert itt nálunk több helyen is van a városban, és szoktunk is rajta játszani.

A papám erre belekezdett egy hosszú magyarázatba, hogy nincs, de amúgy a szabadtéri pingpongozás nem is olyan jó dolog, mert mindig van egy kis szél, úgyhogy ha lenne is asztal, azzal sem mennénk semmire. A szabadbani pingpongozás, magyarázta, csak leírva jó buli, a valóságban nem az.

Ettől a pesszimizmustól a falnak megyek. Elviselhetetlen hallgatni, hogy ennyire negatív, hogy mindenben rögtön megtalálja a rosszat, és azt hosszasan kivesézni. Persze, ha ugyanezt a szomszéd bácsi csinálná, nem érdekelne, még talán nevetnék is rajta. Na de engem ebben a nyomasztó, lehúzó légkörben neveltek. Soha semmi jónak nem tudtunk örülni, mert mindennek folyton a rossz oldalát láttuk (néztük), óvatoskodva, lemondóan, mindent és mindenkit kritizálva. Mindnehez úgy állva hozzá, hogy „ez úgysem fog sikerülni” és/vagy „ez hülyeség”.

A mamám pedig azt mesélte, hogy idén nem sütött bejglit, mert nem tudják ketten megenni az egészet. Elcsodálkoztam, mert nálunk mind a négy rudat általában én szoktam megenni, oké, nem egyszerre, de simán elfogy. Egy picit esznek a vendégek, viszek egy kis kóstolót a kollégáknak, de Boni rá sem néz, Z. pedig akkor fanyalodik a diós bejglire (a kábítószeresből nem is eszik), ha épp semmi más édesség nincs itthon. Ami ritka, mert rengeteg bolti sütit, cukros joghurtot meg péksüteményt vesz mindig, a bejglit nem is annyira szereti. Csak azért eszi, mert édes. Még a Korpovitot is elnassolgatja, pedig azt utálja. Ezért inkább azt szoktam neki mondani, ne egye a bejglit, ha nem szereti, maradjon több nekem (én imádom, és mennyire macerás már elkészíteni!). Mamám reakciója:

– Irigy kutya vagy!

Oké, ezt is lehet többféle hangnemben mondani. Ezt ún. viccből, nevetve mondta, hát én baromira nem nevettem. Lehet, hogy ha ezt is a szomszéd néni mondaná, rá se rántanék. De a mamámtól több okból sem bírom hallani. Egyrészt, pont azért, mert viccnek szánta, és sajnos tényleg ez a maximális humor, ami tőle kitelik. Másrészt meg valószínűleg nem értette azt a nüansznyi különbséget, hogy nem egy olyan embertől sajnálom a bejglit, aki szereti a bejglit, hanem egy olyantól, aki egyszerűen valami cukrosra vágyik, és ugyanolyan szívesen (sőt, szívesebben) enne valami mást helyette. Harmadrészt pedig a mamám csak velem szemben enged meg magának ilyen szavakat, idegenekkel szemben nem. Negyedrészt: ha tegyük fel tényleg irigy kutya lennék (amúgy nem hiszem), miért kellene ezt a minősítést a fejemhez vágnia?

Az első kérdésre adott válaszom tehát az, hogy az ember a saját elcseszett gyerekkora és szar emlékei miatt viszonyul annyira kritikusan a szüleihez. 

(És tök csalódott is vagyok, mert tegnap megint rajtakaptuk Bonit, hogy rejtegeti az allegriagyógyszerét, megint nem vette be. Érthetetlen, hogy egy olyan gyerek, aki szardíniát kóstolgat az egészséges életmód jegyében, miért nem tudja lenyelni az orvosságot. Barátnőm gyerekei minden nap injekciózzák magukat egy veleszületett betegség miatt, és mindezt a 18. éves korukig. Ehhez képest mi egy orvosság bevétele? Én már amondó vagyok, hogy hagyjuk abba az egészet, és majd felnőtt korában, ha megjön az esze, esetleg újrakezdi. Nincsenek idegeim a mindennapos veszekedéshez és ellenőrizgetéshez!)

16 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. A szüleid hozzáállása a pingpongozással kapcsolatban annyira, de annyira ismerős, hogy az már fáj. Az én szüleim nem annyira ilyenek (apukám pont ellenkezőleg), de mindenhol körülvett ez a szemlélet (Magyarországon szerintem ez NAGYON jellemző), és egy közeli rokon család a művészetig tökélesítette, ezért nem is csinálnak semmit, ami az ő esetükben még érthető (70-80 évesek), de az elmúlt 30-40 évben minden körülöttük lévő fiatal felnőttet, gyereket és tinit is meg próbálnak lebeszélni kvázi mindenről. A legérdekesebb, hogy ők maguk fiatalon aktív, belevaló, vagány, értelmiségi felnőttek voltak.

    VálaszTörlés
  3. nagyon kevés olyan felnőtt emberrel találkoztam életemben, akit nem idegesítenek a saját szülei valami miatt.
    a saját gyerekeim is felnőttnek számítanak már. és nem tartoznak a nagyon kevesek közé. :)

    VálaszTörlés
  4. Húha, nagyon nagyon remélem, mi nem vagyunk idegesítő szülők. 🤞🤞🤞Kedves gyerekeinken nem láttam még ezt, de ki tudja. 🤔Nem szólunk bele az életükbe, ahogy a mieink se tették. Az én szüleim engem sosem idegesítettek. De hát sajnos nem is öregedtek meg, 57 és 60 voltak, mikor elmentek ...Bárcsak itt lennének, most már apukám jóval 90 fölött, és anyukám is közel lenne a 90-hez. Azt se bànnám, ha az agyamra mennének.

    VálaszTörlés
  5. Tamko, mondta Boni, miert nem akarja/tudja bevenni? nekem 10 eves koromra lett gyogyszerlenyelesi fobiam, en is rejtegettem (a szuleim nem hittek el, h nem megy, nem tudom lenyelni, es nagy balhe volt belole, amikor felfedeztek a kosarkat, amibe elrejtettem a tablettakat…egyszeruen osszeszukult a torkom es feltem😔). azt hiszem, van valami zsele, amibe bele lehet tenni, hogy konnyu legyen lenyelni, esetleg nezzetek utana.

    VálaszTörlés
  6. Valóban nagyon idegesítő mindkét példa. Nekem nincsenek igazán gondjaim a szüleimmel, igaz Apukám már több mint tíz éve meghalt, pedig a negatív kritika és az eredmények nem megdícsérése, szemben a kisebb hibák felemlegetésével nekik is szokásuk volt. Engem ez nem zavar, vagyis nagyon ritkán. Ám amióta amerikai cégnél dolgozom, rájöttem, hogy nem az az igazi lekicsínylés amit mi kelet-európai negativitásnak gondolunk, hanem az amerikai. Ha beledöglesz se kapsz egy csöppnyi megbecsülést sem. De egyébként én próbálok tudatosan figyelni arra (gondolom te is), hogy dicsérjem a gyerekemet (pl de szép vagy - nekem ilyet sosem mondtak, OK nem voltam sosem igazán szép de ronda sem), viszont sokszor nehéz, mert annyira a nyelvemen vannak bizonyos mondatok. Továbbra sem tudom, hogy az az ember tudja magából a jobbat kihozni akit folyton dícsérnek, vagy az aki úgy érzi semmi sem elég. Életem során mindig változott a véleményem, megint kezdem úgy érezni, hogy a nagy dícsérés sem vezet sehova, mert a végén az ember azt vágja a szülei fejéhez, hogy miért nem erőltettétek jobban az - akármit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fella, én azt hallottam, hogy nem az adottságokat jó dicsérni (pl veleszületett tehetség és szépség), hanem az erőfeszítést..legalábbis itt ezt mondják. Mondom ezt úgy, hogy semmi tapasztalatom nincsen a gyereknevelésben. Nekem sokáig nagyon meghatározó volt, hogy amikor fiatal tiniként megkérdeztem anyukámat, hogy szép vagyok-e, mindig azt mondta (pár másodperc drámai hallgatás után), hogy 'hát...átlagos!'. Most már csak nevetek az ilyeneken. Neki is nehéz volt az a korszak (sőt!).

      Törlés
    2. Ez tök érdekes. Valszeg Boni is „átlagos” szépségű, ugyanakkor nem tudnám neki ezt mondani, mert én gyönyörűnek látom.

      Törlés
    3. @ Zenjebil: Igen tudom, a szépséget inkább csak példaként írtam, mert szerintem ez fontos, nagyon máshová helyezi magát az az ember (nő - de lehet férfiak is) aki nem hiszi magát szépnek. Én erre már nagyon későn jöttem rá. Nem biztos hogy ez elég ahhoz hogy az ember ne menjen bele nem megfelelő kapcsolatokba, de akkor legalább ezen ne múljon. Szerintem kifejezett hiba volt, hogy bennem a szüleim erősítették a "csúnya de legalább okos, szófógadó, alkalmazkodó" szerepkört, jaj de máshogy alakult volna az életem.
      Ugyanakkor a felvetésed annyiban nagyon érdekes, hogy az én értékrendem szerint (lásd 70-es évekbeli szocialista nevelés) azért nem jár külön dícséret, hogy ha valaki a minimumot hozza, azt is nagy könyörgések árán. Pl 6-ik felszólításra kezet mos (miközben a bajsza alatt káromkodik), vagy 2 órás könyörgés után leteszi a telefont, stb. Amivel kb ki is mondtam, hogy amit úgy igazán elvárnék egy tökéletes gyerektől (azaz kezet mosok, átöltözöm, ha hazajöttem, este fogat mosok, első felszólításra aludni megyek, megcsinálom a házifeladatot, a tányéromat elviszem a konyháig, a szennyes ruhámat legalább a szennyestartó közelében helyezem el) azokat az én gyerekem magától nem hozza - de én azt hiszem manapság a többi gyerek sem. Azért nem fogom megdícsérni (9 évesen) hogy "de jó hogy nem dohányzol" (mert van olyan osztálytársa aki igen). Csak olyan dolgokért tudom megdícsérni ami adottsága vagy amit szívesen csinál (és nem a YouTube nézegetése hanem BÁRMI más). Hogy mennyire tudom ezt jól csinálni gőzöm sincs, hiszen a nap 90%-a pont hogy a nemszeretem dolgokkal (lásd zárójeles felsorolás) telik. Sajnos...

      Törlés
    4. Nekem nagymamámnak volt egy nagyon cuki modnása egyszer, kb így hangzott. "Láttam a Marika lányát délelőtt a piacon. Na, az se szebb mint ti." Én ezt sosem felejtem el, mivel ezzel a húgomat is lehúzta a rondák közé, (sőt a Marika néni lányát is), nekem ez szinte dícséret volt. :-))

      Törlés
    5. Én akkor szoktam (sztem jogosan) megdicsérni (rövid az i :))))) Bonit, amikor jó kérdèst tesz fel a barkochbàban, megtalálja a lakásban elhagyott fülhallgatómat, emlékszik egy olyan részre a meséből, amit èn már rég elfelejtettem stb.

      Ella, képzeld, tovább olvastam a Ted Chiang-novellákat, amit a múltkor átküldőtt valaki. Van benne egy îrás (“Szépségvakság”) az pont erről szól. Sztem téged érdekelbe, átüldjem? Van Kindl-ed? Érvek és ellenérvek arra, hogy tegyük-e mesterségesen vakká az embereket a szépség iránt. Sci-fi, nekem nagyon tetszett!

      Törlés
  7. Librarycat, nem is jól mondtam. Nem lenyelni kell az orvosságot, hanem a nyelv alá tenni, ott elolvad (kicsit csíp).

    Ella, én arra jutottam, hogy nem mindegy, ki dicsér kit. Úgyhogy én akkor és annyit dicsérem Bonit, ahogy épp az adott pillanatban jónak gondolom – mert abban hiszek, hogy végeredményben tökmindegy (alapvetően semmi önbizalma, ezen az ÉN dicséretem nem fog változtatni).

    Jó neked, hogy nem voltak gondjaid a szüleiddel. Gyakran hallgatok podcastokat ún. híres emberekkel, és meg vagyok lepődve, hogy mennyiel néznek fel a szüleikre. Olyan szuper érzés lehet. Legutóbb Daniel Pennac, Raphael Pinchon, vagy Eva Joly azoknak akik ismerik. De pl. nemrég meghallgattam egy műsort egy nővel (Anne Cheng), na, annak a gyerekkora valami borzalom lehetett. Ott nem csak a dicséret hiányzott :(((

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehát te is felnézel a szüleid pár jellemvonására, nem? Pl emlékszem, hogy írtad, milyen jó humora van a papádnak és mennyire jól és kreatívan főz a mamád. Szerintem sokan, ilyen podcastokban direkt a pozitív dolgokat domborítják fel.

      Törlés
    2. Hú, de jól emlékszel :)))

      Nem, sajna semmilyen szempontból nem nézek föl rájuk, azt hiszem :(

      Törlés
  8. Lehet, hogy az van mögöte (mindenféle pszichológiai megalapozottság nélkül), hogy ki hasonlít a szüleire jobben és ki kevésbé? Mert pl a húgom ugyanezekkel a szülőkkel nem volt megelégedve. Én viszont szerintem sok gyengeségüket örököltem. És sok erősségüket nem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Asszem nagyon nehéz ilyen esetekből általánosítani. De majd még gondolkodom :)

      Törlés