Pingpongasztal, bejgli és orvosság: karácsonyi bosszúságaim

Miért olyan igazságtalanul kritikus az ember a saját szüleivel szemben, mint senki mással ezen a földkerekségen?! Ezen gondolkodtam mostanában, és fel is tettem a kérdést pár napja az egyik barátnőmnek, aki szintén rengeteget panaszkodik a szüleiről. Majd mindjárt elmondom, mire jutottam, csak időközben Petra apukája agyvérzést kapott, és most épp úton vannak Magyarország felé. Erre én, ahelyett, hogy örülnék, hogy az én szüleim jól vannak, ma megint felpaprikázódtam egy-egy megjegyzésükön. Petrának természetesen nem tudom magam kipanaszkodni, ezért ide írom le, hogy min húztak föl annyira.

A papámnak meséltem, hogy Boni kapott tőlünk egy pinpongütőt karácsonyra, és egyúttal megkérdeztem tőle (mert Bonival gondolkodtunk ezen), hogy a falujukban van-e pinpongasztal. Emlékeztünk, hogy a játszótéren vannak sporteszközök, de vajon asztal van-e? Mert itt nálunk több helyen is van a városban, és szoktunk is rajta játszani.

A papám erre belekezdett egy hosszú magyarázatba, hogy nincs, de amúgy a szabadtéri pingpongozás nem is olyan jó dolog, mert mindig van egy kis szél, úgyhogy ha lenne is asztal, azzal sem mennénk semmire. A szabadbani pingpongozás, magyarázta, csak leírva jó buli, a valóságban nem az.

Ettől a pesszimizmustól a falnak megyek. Elviselhetetlen hallgatni, hogy ennyire negatív, hogy mindenben rögtön megtalálja a rosszat, és azt hosszasan kivesézni. Persze, ha ugyanezt a szomszéd bácsi csinálná, nem érdekelne, még talán nevetnék is rajta. Na de engem ebben a nyomasztó, lehúzó légkörben neveltek. Soha semmi jónak nem tudtunk örülni, mert mindennek folyton a rossz oldalát láttuk (néztük), óvatoskodva, lemondóan, mindent és mindenkit kritizálva. Mindnehez úgy állva hozzá, hogy „ez úgysem fog sikerülni” és/vagy „ez hülyeség”.

A mamám pedig azt mesélte, hogy idén nem sütött bejglit, mert nem tudják ketten megenni az egészet. Elcsodálkoztam, mert nálunk mind a négy rudat általában én szoktam megenni, oké, nem egyszerre, de simán elfogy. Egy picit esznek a vendégek, viszek egy kis kóstolót a kollégáknak, de Boni rá sem néz, Z. pedig akkor fanyalodik a diós bejglire (a kábítószeresből nem is eszik), ha épp semmi más édesség nincs itthon. Ami ritka, mert rengeteg bolti sütit, cukros joghurtot meg péksüteményt vesz mindig, a bejglit nem is annyira szereti. Csak azért eszi, mert édes. Még a Korpovitot is elnassolgatja, pedig azt utálja. Ezért inkább azt szoktam neki mondani, ne egye a bejglit, ha nem szereti, maradjon több nekem (én imádom, és mennyire macerás már elkészíteni!). Mamám reakciója:

– Irigy kutya vagy!

Oké, ezt is lehet többféle hangnemben mondani. Ezt ún. viccből, nevetve mondta, hát én baromira nem nevettem. Lehet, hogy ha ezt is a szomszéd néni mondaná, rá se rántanék. De a mamámtól több okból sem bírom hallani. Egyrészt, pont azért, mert viccnek szánta, és sajnos tényleg ez a maximális humor, ami tőle kitelik. Másrészt meg valószínűleg nem értette azt a nüansznyi különbséget, hogy nem egy olyan embertől sajnálom a bejglit, aki szereti a bejglit, hanem egy olyantól, aki egyszerűen valami cukrosra vágyik, és ugyanolyan szívesen (sőt, szívesebben) enne valami mást helyette. Harmadrészt pedig a mamám csak velem szemben enged meg magának ilyen szavakat, idegenekkel szemben nem. Negyedrészt: ha tegyük fel tényleg irigy kutya lennék (amúgy nem hiszem), miért kellene ezt a minősítést a fejemhez vágnia?

Az első kérdésre adott válaszom tehát az, hogy az ember a saját elcseszett gyerekkora és szar emlékei miatt viszonyul annyira kritikusan a szüleihez. 

(És tök csalódott is vagyok, mert tegnap megint rajtakaptuk Bonit, hogy rejtegeti az allegriagyógyszerét, megint nem vette be. Érthetetlen, hogy egy olyan gyerek, aki szardíniát kóstolgat az egészséges életmód jegyében, miért nem tudja lenyelni az orvosságot. Barátnőm gyerekei minden nap injekciózzák magukat egy veleszületett betegség miatt, és mindezt a 18. éves korukig. Ehhez képest mi egy orvosság bevétele? Én már amondó vagyok, hogy hagyjuk abba az egészet, és majd felnőtt korában, ha megjön az esze, esetleg újrakezdi. Nincsenek idegeim a mindennapos veszekedéshez és ellenőrizgetéshez!)