Meseország

Mielőtt teljesen elfelejtem (és hogy Martine-nak legyen hová kattintania), elmesélem, hogy hol voltam a hétvégén. Teljesen egyedül, férj és gyerek nélkül elutaztam Petra barátnőmékhez, ahová megérkezett Budapestről egy harmadik közös barátnőnk is, hogy együtt eltöltsünk egy szuper, feltöltődős, végigdumálós hétvégét. Minden perce isteni volt! És ez nem csak a jó társaságnak, hanem az elképesztő, mesébe illő környezetnek is köszönhető volt, ahol Petráék élnek: egy hegyi kis faluban Zürich-től nem messze, az osztrák határnál. Itt a kamaszodó lányok nem mobiltelefonoznak és nem plázáznak, hanem kötnek, horgolnak, télen síelnek, korcsolyáznak, nyáron mezítláb járnak, szomszéd bácsinak segítenek, regényeket olvasnak, hangszeren játszanak, az öccsükkel foglalkoznak és képzeljétek, míg délelőtt elmentünk kirándulni, az egyik kislány megfőzte nekünk az ebédet! Mellesleg három nyelven beszélnek, udvariasak és jó a humoruk. Ezért mondom azt, hogy nekem Vekerdy csak akkor lenne hiteles, ha látnám az eredményt – ami persze még mindig lehetne szerencsés véletlenek összjátéka vagy genetika, ki tudja.

Hazafelé beugrottam K. barátnőmhöz Zürich-be. Még mindig megdöbbenek azon, hogy háromgyerekes anyuka lett belőle és a 3 éves gyerekek mellé bevállaltak egy újabb babát (aki a 6 kilójával pillekönnyűnek tűnt, pedig emlékszem, amikor Boni ekkora volt, már leszakadt a karom). Érdekes volt látni, hogy az ikrek között milyen óriási a különbség: a lány egy fejjel nagyobb, két számmal nagyobb cipőt hord és biciklizni tanul, míg a kisfiú 3,5 éves kora ellenére még mindig pelust hord. Ezt el sem mondtam Z-nek, aki már enélkül is pánikol, hogy miképpen lesz Boni szeptemberre szobatiszta...