Nem volt titok

Befejeztem ezt a könyvet, amit azért vettem meg, mert előzőleg hallottam egy interjút a szerzővel. Az interjút pedig azért hallgattam meg, mert láttam, hogy a szerző a mi városunk egyetemén tanít filozófiát és teológiát, és mert a témája lenyűgöző és ellenállhatatlan: az örökbefogadás. Az íróról születésekor lemondott a szülőanyja, amit franciául szó szerint úgy mondanak, hogy X-szülésből született, tehát, hogy az anyja neve helyett egy X állt. Praktikus kifejezés, nem is tudom, hogyan lehetne egy esetleges fordításban visszaadni, az író ugyanis többször is hivatkozik erre a betűre, pl. a DNS-spirálhoz hasonlítja az X szárait, melynek a karjai összefonódnak (vagy sem), szóval fontos szerepet szán neki az elbeszélésben. Szerintem a könyv gondolatmenetét nem is lehetne végigvinni enélkül a betű nélkül. Hivatkozik Georges Perec könyvére is, amelyben egy másik betű szerepel: W vagy egy gyerekkor emlékezete.

Öt hónaposan fogadta örökbe egy akkor már hét éve gyerekre vágyó pár. Soha nem csináltak belőle titkot, sőt, a pasi úgy nőtt fel, hogy a történet mesébe illő és sorsszerű: egymásra talált egy gyerekre vágyó pár és egy szülők nélkül maradt csecsemő! A harmincas éveiben jött rá arra, hogy de basszus, az ő boldog gyerekkora egy lemondással és egy elhagyással kezdődött. Ekkor kezdte el felgöngyölíteni a szálakat, noha, mint írja, egyúttal tiszteletben akarta tartani a biológiai anyja azon harminc év előtti kérését is, hogy névtelen és felkutathatatlan maradjon. 

Végül sikerült neki megtalálnia a szülőanyját, de a könyv inkább arról szólt, hogy miért szerette volna kideríteni, honnan származik genetikailag, hogy milyen elvek vezérelték a keresésben, hogy milyen gondolatok és elméletek kavarogtak a fejében a folyamat közben (pl. Descartes, Freud), és hogy mit kapott a történettől. Nagyon érdekes volt pl. amikor azt írta, hogy a biológiai rokonság és a fizikai hasonlóság valahol mégiscsak fontos volt neki, bár megmagyarázni nem tudja, hogy miért (“megtudni, honnan jött az ember teste”).

Amikor az interjút hallgattam, még Franciaországban, épp futottam, mert ezek az egyórás interjúk tök jók az egyórás futásaimhoz. De amint lefutottam a távot és befejeztem a műsort, rögtön rákerestem a pasira, hogy ki lehet ez az ember, aki ilyen fantasztikusan összeszedetten és értelmesen mesél, és ilyen szép hangon, a könyvéről. És megmondom, hogy az egészben a mai napig, amikor is befejeztem a könyvet, ez a legdöbbenetes számomra, bár Z. szerint felületes vagyok és komolytalan: hogy milyen jóképű a pasi!

Megmagyarázom: az örökbefogadás hatalmas rizikónak tűnik innen kívülről, nekem, aki szembemenve a mai kor konyhapszichológiájával, nem a szülőknek tulajdonít sok mindent, hanem a genetikának. Az ember megkap egy csecsemőt, és ki tudja, milyen problémacsomagot és nehézségeket kap vele együtt. És basszus ennek a párnak milyen hatalmas szerencséje volt: a gyerekük nem csak okos, értelmes, szimpatikus, szép hangú, hanem, ráadásul, még jóképű is. Most komolyan, ezek kihúzták a főnyereményt! Egy használt árut kaptak, rejtett hibák nélkül, amely egy kinccsel is felért.

Persze ezt a gondolatot csak ide merem leírni, meg a férjemnek merem elmondani, mert értem én, hogy nagyon nem publikus és PC gondolat. Z. azt mondja, hogy a szülők a ronda és buta gyerekeiket is ugyanúgy szeretik (lehet, hogy nekünk is ronda gyerekünk van, csak nem látjuk, tettem hozzá félig viccesen, félig komolyan), és én ebben nem is kételkedem, ha saját, biológiai gyerekről van szó. De mégiscsak mennyivel könnyebb lehet egy olyan örökbefogadott fiúnak a szülője lenni, aki sikeres egyetemi tanár, és aki egy olyan vonzóerővel bír, ami szerintem felbecsülhetetlen: érdekesen és intelligensen beszél a saját könyvéről.

Ezt az utolsó mondatot Boni is hallotta, amikor mondtam egyszer Z-nek. Lehet, hogy nem volt okos dolog ezt ilyen sarkosan kijelenteni, mert Boni el is gondolkodott a dolgon. Lehet, hogy elültettem benne a komplexust, mely szerint csak az okos és szép hangú egyetemi tanárokat szeretik a szüleik?! A beszélgetés alatt épp a kocsiban ültünk, és az úton később majdnem elütöttünk egy macskát. Boni azzal szórakozott hazáig, hogy ecsetelte, mennyire szomorú lett volna az anyamacska, ha elütöttük volna a kicsinyét! Akinek pedig milyen szép selymes a szőre, és aki milyen kellemes hangon nyávog, meg különben is a macskaegyetemen tanít egérfogást!