Van egy lány. Az alattunk lakó család kb. 14–15 éves kislánya. Évekig egy iskolába járt Bonival, gyakran találkoztunk vele és az anyukájával a suliba menet vagy jövet. Szép kislány volt, magas, sok hajú, értelmes tekintetű, vidám, rengeteg barátnővel körülvéve.
Ez a kislány az elmúlt években úgy megváltozott, hogy alig ismerünk rá. Hirtelen még jobban megnőtt: most már magasabb az anyukájánál. Még mindig szép haja van, de az arcát a felismerhetetlenségig sminkeli (nevethetnékem van, ha látom). Nulla fokban is kint van a dereka és folyton a telefonján lóg. Ezt látjuk.
Hallani viszont sok minden mást is hallunk: iszonyú, borzalmas, elképesztő hisztirohamokat esténként. Olyan ajtócsapkodás, állati üvöltés, tébolyodott sírás és lábdobogás hallatszik fel hozzánk időnként (mondjuk hetente kétszer), hogy beleremeg a ház. Néha, ha nem ismerném őket (tök szimpi család!) azt hinném, hogy ölik egymást alattunk. Így, hogy a szemünk előtt változott át a kislány (gyerekből – kamasszá), olyan érzésem van, hogy amikor rájönnek ezek a hisztirohamok, épp most bolondul meg.
Ilyenkor felkapjuk a fejünket, hegyezzük a fülünket, és megjegyezzük Bonival, hogy a Julie megint hisztizik, hallod?
Annyira sajnálom a szülőket!! Először is azért, mert egy ilyen sárkánnyal kell együtt élniük. Régebben a pasit azért sajnáltam, mert még a Covid alatt is be kellett járnia a munkahelyére – most már szerintem szívesen tölti bent az idejét a nyugiban. Szerintem minden reggel megkönnyebbülten lép ki az ajtón, és minden este félve megy haza. Az anyuka viszont főállásban van otthon, és ezzel kell megküzdenie nap mint nap, szegény, borzasztó lehet.
Ráadásul jól tudom – saját tapasztalat –, hogy mindenki a szülőket hibáztatja. Szerintem az egész ház azt gondolja (rajtam kívül), hogy a szülők nem tudják megneveli ezt az akaratos, elkényeztetett hisztérikát. Pedig van egy nagyobb fiuk is, annak a hangját sem halljuk. Néha szokta mondani a nő amúgy, hogy a Julie jár pszichológushoz, de semmi konkrétabbat nem mondott még ezekkel a rohamokkal kapcsolatban. Szívesen megkérdezném tőle, hogy amikor elmúlnak a rohamok, vajon amúgy Julie normális és kedves, vagy folyamatosan ilyen hisztipók?
Mert Bonira is rá szokott jönni ilyen kiabálós-ajtócsapkodós ötperc, de ezek rövid ideg tartanak szerencsére, és előtte és utána is kedves, együttműködö. Csak azt a pár percet kell kibírnunk, amíg nekünkront és megharap és lekiabálja a fejünket (Mama, nagyon rossz anyuka vagy! Nem szeretlek!), de amint kiadja magából a mérgét visszaváltozik cuki kisfiúvá (Mama, imádlak! Te vagy a legjobb anyuka a világon!). Vajon Julie is ilyen? Vagy, ami rémes lehet, folyton morog és kritizál, és időnként üvölt?
(Erről eszembe jutott, hogy írnom kell egy posztot „Van egy fiú” címmel is, mert már olyan régen el akarom mesélni Boni egyik kis osztálytársát!)
akar az is lehet, hogy neurodiverz, pl
VálaszTörléspda-s, ok nagyon jol maszkolnak, foleg a lanyok, aztan kb pont kamaszkorra mar total elfaradnak idegrendszerileg, es oriasi meltdownjaik vannak, ha biztonsagban erzik magukat (vagyis a szuleikkel). a gyerekeknel (vagyis a prefrontalis kereg kifejlodeseig) mindig erdemes a viselkedes moge nezni, az egy tunet, ami mogott egy melyebb ok huzodik meg. bagy barmi lehet, adhd, valami trauma, ami igy fejezodik ki. az biztos, hogy szulokent se lehet konnyu, remelem, ok is kapnak valami erzelmi-mentalis tamogatast valahonnan. librarycat
pont ezt akartam írni, köszönöm.
TörlésAz utcánkban lakik egy tök normális fiatal család. Két gyerek, lányok. Néha ilyeneket hallunk tőlük a saját házunkból: utállak, te f@sz! (kislány az apjának). te hülye qva! (nagylány az anyjának). A lányok kisiskolások, még kiskamasznak se mondanám őket, és nem a szülők beszélnek, viselkednek így. Szóval igen, nem tudom, min múlik ez, de korántsem mindig a szülőn, mint azt mindenki hiszi, akit ez nem érint. Én is nagyon sajnálom őket, és összeteszem a két kezem, hogy a mi két lányunk nem ilyen (kopp-kopp ezerrel). Ez onnan jutott eszembe, hogy a "Mama, nagyon rossz anyuka vagy! Nem szeretlek!" ehhez képest szinte cuki. (Alice)
VálaszTörlésde hát ez betegség, nem kamaszkor, nem hiszti! ahogy librarycat írja, az egész rémes, de valójában nem másmilyen, mintha a kislánynak epilepsziája vagy akármilyen más fizikai, súlyos betegsége lenne. illetve hát de, annyiban más, hgoy amiatt mindenki sajnálná őket, míg emiatt csak lesajnálják. :(
VálaszTörlésÁh pont ilyen családban élek, sőt egy ilyen gyerek mellett nőttem fel pedig akkor még nem is volt internet meg okostelefon, ez persze sokat ront a helyzeten. Azt gondolom (kívül, de hasonló szituációban állva), hogy a szülők még próbálnak dolgokat kérni, elvárni, és abból törnek ki ezek a hisztik. Én a kisgyerekkori hisztik esetén sem éreztem semmiféle együttérzést a szemlélők részéről, nagyobb korban meg valóban a szomszédok hajlamosak rendőrt hívni. És hát nem tudom, hogy a rendőrök mit gondolnak/cselekszenek (lehet attól függ, hogy nekik vannak-e gyerekeik és milyenek). Mert ugye a gyerekjogok. Talán még megérem hogy egyszer a szülő (nagyszülő) jogairól is hallok... (FElla).
VálaszTörlés