A nyelv, amelyen gondolkodunk

Fel szokták tenni a kétnyelvűeknek a kérdést, hogy milyen nyelven gondolkodnak (álmodnak). Én erre a kérdésre nem igazán tudok válaszolni, azt hiszem, nem szavakkal gondolkodom, hanem érzésekkel, képekkel. A gondolataimnak nincs nyelve.

Ezt az elméletet jól megcáfoltam tegnap. Tök érdekes dolog történt: vasárnap meghallgattam egy francia nyelvű műsort egy írónővel. Az egész interjú tök érdekes volt, de különösen egy konkrét mondat ragadta meg a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy jól meg is jegyzem, mert frappáns összefoglalása az írónő mondanivalójának (amivel szinte teljesen egyet tudtam érteni). 

Másnap idézni akartam a konkrét mondatot Z-nek, és képzeljétek, magyarul jutott eszembe. Holott franciául hallottam. Másodpercekig gondolkodtam, amíg eszembe jutott az eredeti. Mikor fordította le az agyam a francia mondatot magyarra? Fogalmam sincs róla. De tény, hogy a magyar szó: megfosztani, jóval előbb jutott eszembe, mint a francia eredetije: priver. Sőt, amikor franciául akartam mondani, a déposséder igét akartam használni, az meg eleve benne sem volt a mondatban. Az valahogy megint az én agyam tekervényeiből jött elő.

Lehet, hogy így történt: meghallottam a francia mondatot (ige: priver) → megjegyeztem magyarul (ige: megfoszt) → azt visszafordítottam franciára (ige: déposséder).

Az eredeti mondat amúgy így hangzott: on ne peut pas priver les opprimés de l'histoire de leur oppression. Magyarul: nem szabad megfosztanunk az elnyomottakat az elnyomás történetétől. Arra a szintén elterjedt kérdésre válaszolva, hogy érdemes-e utólag kiszedni a klasszikus irodalmi műalkotásokból az antiszemita, rasszista, gyarmatosítóbarát stb. mondatokat. Van az a nézet, ami mögé én is szívesen felsorakozom, hogy ne másítsuk meg a múltat, inkább helyezzük kontextusba a szöveget. De érdekes, hogy pont emiatt tettem le arról, hogy felolvassam Boninak a Tíz kicsi négert esti mese gyanánt. Elkezdtem az elejét, mielőtt felolvastam volna neki, és annyira poros, régimódi volt a szöveg (legalábbis a magyar fordítás), tele antiszenimta és patriarchális utalásokkal, hogy teljesen elment tőle a kedvem. Nem akartam minden mondat után magyarázkodni. Majd elolvassa később, és kontextusba helyezi ő maga. Viszont ha lenne gyerekeknek szóló, megszelídített és kilúgozott változat (fordítás), talán azt elolvastam volna neki (ami ellentmond az előbbi elvnek)

Egyetértek az írónővel: ha egy klasszikus a mai szemmel rasszista, nőgyűlölő, homofób stb. – akkor még mindig megtehetjük, hogy nem olvassuk.