A pokolban is úrinő

Régi olvasóim talán még emlékeznek arra a barátnőmre, aki az élet viharos körülményeire fittyet hányva mindig és mindenhol talpig elegánsan jelenik meg (itt írtam róla). A múltkor összefutottam vele a belvárosban. Tudjátok, milyen neház télikabátban, maszkban felismerni valakit, ugye? Na, ő magassarkú bőrcsizmában, nylonharisnyában, prémgalléros, rövid szövetkabátban, sapka nélkül, szuper frizurában, kasmírsálban – éppen kutyát sétáltatott. Lehetetlen volt nem észrevenni.

Nagyon megörültünk egymásnak, mert március óta csak pár üzenetet váltottunk, előtte hetente-kéthetente találkoztunk. Hogy vagy? – kérdeztem, majd rögtön meg is bántam a kérdésemet, hiszen mit lehet erre mondani? Mindenki várja a végét, minta valami kórházban lennénk. Azt is el akartam kerülni, amit a múltkor a férjem csinált, aki szintén összefutott egy ismerőssel, és amikor megkérdeztem tőle, mit mesélt, mint kiderült olyan közhelyeket pattogtattak egymásnak, hogy elegem van, meg hogy ez már egy kicsit kezd hosszúra nyúlni meg hogy a kormány már megint mit bénázik.

De Grófnő barátnőm nem az a közhelyes típus. Most is meg tudott lepni:

– Szuperul! Holnap veszek egy lakást!

– ??

– Kiadom Airbnb-n!

Teljesen elképedtem az optimizmusától és energiájától. Nekem mostanában egy pulcsit sincs kedvem venni, nemhogy lakásvásárlásra, -felújításra és -bérbeadásra gondolni. Minden nap várjuk a híreket a harmadik karanénról, amelyről már csak azt nem lehet tudni, hogy pontosan mikor fog kezdődni. Épp most nevezte egy szakértő az angolmutáns-járványt máosdik pandémiának (nem hullámnak!). Az IKEA be fog zárni, a turizmus meg ki tudja, mikor indul újra. Ilyen körülmények között nekem meg sem fordulna a fejemben, hogy lakást vegyek (hitelre!) és ilyen rizikós tevékenységbe vágjam a fejszém. Én egy munka-gyerek koordinátarendszerben tengetem a napjaimat, legtávolibb perspektívám a nyár, de még az is elképzelhető, hogy addig minden egyes hetem tökéletesen egyforma lesz (és bizonyos forgatókönyv szerint még ez lenne a legjobb, tekintve, hogy ez azt jelentené, hogy senki sem beteg).

Ezen a ponton ér véget számomra a szabad akarat. Mert hiába tehetném meg, hogy száz meg száz lehetőség közt szabadon válaszhassak, karakterem és önbizalmam (hiánya) arra predesztinál, hogy a százból bizonyosakat megtegyek, másokat meg nem. Például szabadidőmben sokkal szívesebben járom a várost podcastokat hallgatva, mint lakás után nézelődve vagy banki hitel után koslatva. Vagy: sokkal többet kesergek a fiatalság múlásán, mint hogy örülnék a még előttem álló időnek. Szabad vagyok vidámnak és lazának lenni, törekszem is rá (hiszen szeretnék), gyakran mégsem tudok. És Bonin is ezt látom; a nevelésnek és a környezetnek van valamicske személyiségformáló hatása, de nagy mozgástere mégnincs az embernek. Persze valójában ennek a mozgástérnek a pontos mértéke a kérdés.

Legfontosabb egészségügyi tennivalóink

Nekem semmi bajom a háborús metaforával. Lehet, hogy azért, mert a munkám során is gyakran találkozom vele (szegénység elleni küzdelem, a válság leküzdése, a környezetvédelem élharcosa, felvenni a harcot a terrorizmussal, védeni a biológiai sokféleséget stb.), de azért is, mert a márciusi történések engem tényleg emlékeztettek arra, ahogyan én a háborút elképzelem; megállt az élet, igazolással mehettünk csak ki, amit rádaásul veszélyesnek is gondoltunk. A járvány nem egyenlő a háborúval, tudom én azt, nem vagyok persze hülye, mindent a maga nagyságrendjében kell vizsgálni. De a metafora nem is törekszik tökéletes hasonlóságot visszaadni. Úgyhogy nem ítélek el egyetlen kormányfőt sem, aki háborús metaforával operált, mert úgy érzem, ha valamihez kellene hasonlítani a helyzetet, akkor az a háborús készültség lenne.

Hetvenhat éve ilyentájt ért véget Budapest ostroma. Nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem jobban a nagymamárma, amikor mesélt erről az időszakról; huszonnégy éves fiatal lány volt. Akiket nem vittek el a németek vagy a nyilasok, azokat később lebombázták vagy megerőszakolták az oroszok. Ma megnéztem, jelentek-e meg egyáltan újságok abban az időben? Találtan is egy cikket a Szabadság című, magát demokratikus napilapnak nevezű újságban, éppen ezen a napon jelent meg, 1945. január 24-én. A szovjet előrenyomulásról, az ideiglenes fegyverszüneti megállapodásról, földkérdésről volt szó benne, de találtam benne egy cikket „Legfontosabb egészségügyi tennivalóink – Mit mond az orvos az ostrom utáni élet veszedelmeiről” címmel is.

A cikkíró először áttekinti a helyzetet: „Budapest népe lassan-lassan kezd magához térni az ostrom borzalmai után”. Utána felhívja a figyelmet arra, hogy mindenkinek elő kell jönni a pincékből, mert az egészségtelen levegő, a fertőzésveszély és a sok ülés elgyengíti az embert. A cikket olvasva elképzeli az ember, ahogy a budapestiek egy része élelmiszerért rohangál egy szétbombázott városban, míg a másik része nem mer előjönni a házak alól. Mosakodni nincs hol, a tisztavíz-hálózat szennyezett, a fiatalok a fronton. És amint az a csatolt cikkrészletből is kiderül, tetemek mindenhol; emberek, lovak (ezekből nagy részt kivájva az ehető rész).

Amikor kezd kilátástalannak tűnni a helyzet, amikor kiderülni látszik, hogy az angol variáns nem csak ragályosabb, de veszélyesebb is, hogy talán a gyerekek sem ússzák meg, hogy a vakcinagyártók nem bírják az iramot, ami amúgy a dél-afrikai mutánsra esetleg nem is hatásos... na akkor nekem beválik, hogy háború alatt írott könyveket és cikkeket olvasok... és relativizálok. Mostanában ez segít.

Emberi

Nyolc munkanapon (és a közbe ékelődő szabadnapokon) nyomasztott az a tudat, hogy meg kell írnom az éves munkahelyi önértékelésemet.

A nyolcadik napon aztán nekiültem, és max. háromnegyed óra alatt kész lettem vele. Írtam valami vállalhatót.

Aztán azon gondolkodtam, megérte-e nekem ez a háromnegyed óra, hogy nyolc napig (plusz hétvége) nyomasszon a feladat súlya? Hát hülye vagyok én, hogy háromnegyed óra miatt rinyálok nyolc (plusz..) napig?! Logikus, hogy az első napon kellett volna azt a háromnegyed órát lenyomnom, mihamarabb végezni a dologgal, szabadulni tőle, nem pedig az utolsó napra hagyni, rossz lelkiismerettel napokig inkább nem is gondolni arra, ami a teendőlistámon a legmumusabb tétel volt.

De vajon az első napon meg tudtam volna-e írni ugyanilyen gyorsan, ugyanilyen vállalható minőségben, mint ahogy ezt az utolsó napon, a kényszer és a határidő damokleszi kardja alatt tettem...?

 

 

(Nem így kellett volna csinálnom, és nem is így szoktam. Van egy évek óta bevált módszerem a Régóta Halogatott Borzasztó Feladatok elvégzésére: minden nap foglalkozok vele 25 percet. Nem a munka kimenetele számít, hanem hogy pont ennyi időn keresztül koncentráljak csak erre az egyetlen feladatra, mindenféle minőségi követelmények nélkül. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a feladat mintegy megadja magát, hozzászelidül az emberhez, és jobban is sikerül, mint sietve összecsapni a végén.)

Szavak, kromoszómák

Ha az ember francia újságot olvas vagy francia rádióműsort hallgat, hamar szembesül az écrivaine vagy autrice szavakkal amelyek, ha jól emlékszem, még nem léteztek a kilencvenes években, amikor én tanultam franciául. Ez a két szó az író (écrivain, auteur) nőnemű változata, és minden magára valamit is adó, modern, feminista női író így hivatkozik magára. A női egyenjogúságot és a nemek közötti esélyegyenlőséget a zászlajára tűző küzdelem diadalmas eredménye ez; a nők nem elégednek meg holmi hímnemű szócskával hivatásuk megnevezésére, és a directrice, traductrice stb. mintájára létrehozták saját szavukat.

Magyarként pont fordítva gondolkodom, talán mert a magyar nyelv gondosan ügyel arra, hogy ahol csak lehet, titokban tartsa a nemeket. Én nem érzem fontosank, hogy elvitassam egy hivatás általános és semleges megnevezését a férfiaktól, és amikor megkérdezik a foglalkozásomat, inkább azt érezném sikernek, ha traducteurt mondhatnék, nem pedig traductrice-t (azaz a fordító hímnemű és nem nőnemű változatát). Egyáltalán nem gondolom, hogy szakmai kérdésekben fontos lenne tudni: nő vagyok-e vagy férfi, és furcsállom, hogy a francia írónőknek ez ennyire számít.

A másik, nem is igazán nyelvi, hanem sokkal messzebbre vezető furcsaság a vérfertőzés szó (inceste). Ezt is talán a magyar nyelv miatt érzem oda nem illőnek (hiszen a magyarban benne van a vér), amikor olyan bűncselekményről van szó – mint a francia közéletben jelenleg nagy vihart kavaró ügyben – amikor a két ember rokon ugyan, de nem vérrokon. Mint a görög mitológiában vagy Racine drámájában: a nevelőszülő biológiailag nem rokona a gyereknek, akivel nemi kapcsolatot létesített. Szögezzük le: mivel gyerekről van szó (ebben a francia példában) a dolog így is, úgy is ocsmány, kimeríti a pedofília meg a nemi erőszak fogalmát, és tönkretette a szegény gyerek életét. De a vérfertőzéshez szükséges beteges hajlamot nem látom (érzem) az ügyben, csak egy despotikus, érinthetetlen közszereplő rettenetes egoizmusát, aki még azt is elhitte, hogy ezt megússza.

(ugyanitt: az unokatestvérek közötti házasságot, ami viszont nem tilos, baromi furának tartom)

Egy kis terminológiai félreértés

Újrakezdődött a szolfézs. Boni rinyált, hogy nem akar menni; a szünet vagy más kihagyások utáni első napoktól mindig fél (hogy aztán tök lelkesen jöjjön haza).

– Nem akarok menni, nem, nem! Nem megyek!

– De Boni, emlékezz vissza, hogy milyen szuper a szolfézs. Tapsoltok, énekeltek... Tökre szeretted!

– Dehogy mama... soha sem BOLDOGULTAM.

– ??? Pedig mindent értesz... a tanár is azt mondta a múltkor, hogy minden rendben...

– Nem úgy, mama... ott soha nem voltam BOLDOG!

 

(mondanom sem kell, minden percét élvezte)

Mit üzen a gyerek?

Boni össze-vissza hazudik; liberálisabb értelmezésben: nagyon élénk a fantáziája. A hallgatóságtól függően kanyarintja, bonyolítja és csiszolja a sztorijait, amelyek egyre színesednek és amelyeknek egyre több leágazása és folyománya van. A közönség két oszlopos tagja én és a mamám vagyunk, hogy Boni az iskolában mit mesél, azt nem tudom. Én átlátok a szitán (hiszen van már gyakorlatom), de a mamám, basszus, mindent bevesz!

Egyszer Boni felhívta, és elmesélte neki, hogy egy nagy butaságot csinált, ami miatt négy nap szobafogságot kapott, ami éppen azon a délelőttön járt le. És mivel este vacsorát sem adtunk neki, reggelire megevett három lekváros kenyeret, egy joghurtot, egy banánt stb.! A mamám mindent elhitt neki! Máskor meg azt mesélte, hogy kapott egy távirányító autót, amit az ablakból lehet leereszteni az utcára (itt direkt zajongott, mintha tényleg leeresztette volna), és utána el lehet irányítani egészen a játszótérig (itt már gyanút fogott a mamám). De még a papámnak is beadta egyszer, hogy ő már négyéves kora óta hegedülni tanul!

Velem olyanokat próbált elhitetni, hogy tesiórán versenyt futottak, és természetesen ő nyert, miután kupát és díjat is kapott, de azt saját megának kellett megrajzolnia, ezért az benmaradt a suliban. De olyan lényegtelen és másodlagos dolgokat is lódít, hogy az Antonin nevű osztálytársa másodszor is eltörte a kezét. Vagy hogy a verre szó igazából nőnemű, és hogy létezik egy olyan, hogy chocolade.

Meglep a kitalációk sokfélesége és az a módszer, ahogy a hallgatóság hiszékenységéhez passzintva, mintegy személyre szabva úgy alakítja-szövi a történetet, hogy az csak épp annyira legyen fura, hogy még beleférjen a hiteles dolgok birodalmába. A célja szerintem egyrészt az, hogy meghökkentsen; szeretni nézni a megdöbbent reakcióinkat, fürdik a figyelemben és az elismerésben, imádja, ha visszakérdezünk, ha részleteket szeretnénk tudni a sztoriról. Szereti alakítani a valóságot, mintha a kimondott történetek félig-meddig igazzá válnának csupán attól, hogy ő kimondta őket. Az is bejön neki, ha palira vesz minket, és titkon röhöghet a balekségünkön, és csak órákkal később szól, hogy az, amit mondott az önműködő LEGO-robotról, amit ő éjszaka felépített egyedül, és amihez a nagyapja adta a tervrajzot és a tanácsokat, mindaz nem is volt igaz: Mama, csak vicc volt!

Értelemszerűen már egy szavát sem hisszük el, mert ki tudja kiismerni magát e történetekben? Mi igaz, mi félig igaz, mi háromnegyedig az, és mi teljesen valótlan? Sőt, már azt is kerek perec megmondtam neki, hogy Bonikám, ami nem igaz, hiába jó tréfa, az mégiscsak hazugság!

(és ilyenkor próbálok mélyen elfeledkezni a Télapóról)