Süketek párbeszéde (+ kiegészítés)

- Na, és finom az a cookie, amit hoztam? - kérdeztem a mamámat, utalva azokra a sütikre, amiket pár órával azelőtt adtam a kezébe egy fagyisdobozban, alufóliával letakarva. 

- Igen, de ki csinálta őket - értetlenkedett - a Kuki vagy te?

Ebben a percen világossá vált, hogy a mamám nem ismeri a cookie (ejtsd: kuki) elnevezésű kekszet. Néha adottnak veszek olyan dolgokat, amelyek Fro-ban ismertek, itt viszont kevésbé (?). Mondjuk a szó magyar jelentését elnézve, nem is csoda, bár nem tudom, hogy akkor milyen név alatt könyvelte el a sütit, amit adtam neki, és főleg: ki más készítette volna őket? Ráadásul mondtam, hogy újrahasznosítom a csokimikulásokat (csokimikiket!). Döbbenten, szájtátva és hitetlenkedve kérdeztem tehát, talán egy csipetnyi gúnnyal a hangomban, mindenesetre tényleg érdeklődve, hogy de hát:

- Ki az a Kuki??

A mamám válszát azóta sem tudom nevetés nélkül elismételni. Z-nek például úgy kellett elmesélnem, hogy leírtam egy darab paapírra a választ, mert a röhögéstől nem tudtam beszélni sem. A mamám ugyanis azt felelte:

- Hát a híres francia séf, nem?

Pedig a cookie-val kapcsolatban nem is ez a legviccesebb sztori. A baráti körünkben kering egy történet, amely szerint egy itt dolgozó amerikai lánytól megkérdezte valaki, hogy átveszi-e a telefont, de a lány, aki elég jól tudott már magyarul (de ezek szerint mégsem eléggé), ezzel hárította el a beszélgetést:

- Most ne’ tudo’ beszélni, kuki va’ a számba’!

Kiegèszítés: nekem a mamám utolsó mondatában a szürrealitás döbbentett meg leginkább, úgy éreztem, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, oda nem illő dolgot mondott, szinte mintha nem is ezen a világon élne. Erre ma felvilágosított egy barátnőm, hogy tényleg van egy Kuki (Cookey?) nevű francia műsorvezető. 

Most úgy érzem, egyre nagyobb a kulturális szakadék kőztem és a családtagjaim között!!

A kellemes ünnepünk

Ősszel kipattant a fejemből az az ötlet, hogy töltsük a karácsonyt Magyarországon. Mióta Boni megszületett, erre még soha nem került sor. Tudom, hogy gyerekkorban nem (csak) bizonyos konkrét események fontosak, hanem: szagok, ízek, illatok, érzések és más megfoghatatlan ingerek, amelyekre emlékezni és amelyekből töltekezni fogunk felnőttként. Arra gondoltam, fel kell vérteznem Bonikámat magyar karácsonyiemlék-anyaggal. 

Ez az ötlet a legnagyobb értetlenkedést váltotta ki először is Z-ből, másodszor pedig a szüleimből. Z. már nyáron is Ukrajna közelségétől félt (mi van, ha felrobban az atomerőmű?), a szüleim meg egyáltalán nem értették, hogy miért hagynánk el a jól működő országban található kényelmes, meleg lakásunkat télen. Akárhányszor telefonáltam velük, mindig le akartak beszélni. Mire ők és Z. is elfogadták, hogy megyünk, addigra én is beláttam, hogy hülyeség az egész: vinni kellene az ajándékokat, és mint kiderült, Boni nem szeretne olyan lakásban karácsonyozni, ahol nincs karácsonyfa (erről teljesen elfeledkeztem: hogy mennyire megdöbbentem gyerekként, amikor rájöttem, hogy a nagymamámnak nincs karifája!).

Ráadásul Z. az indulás előtt megbetegedett; nem annyira, hogy szó sem lehetett utazásról, mert akkor egyértelmű lett volna a helyzet. Hanem épp csak annyira, hogy pont nem tudtuk eldönteni: menjünk-e vagy sem. Előrelátóan visszaváltható repülőjegyeket vettem, így lehetőségünk lett volna menni, maradni vagy két nappal később indulni. 

Napokig nem tudtuk eldönteni, mi legyen! Időközben a papám bekapcsolta nálam a fűtést, vett pár dolgot, amire megkértem (többek között karácsonyfadíszeket), és a mamám meglepetésből elment hozzám, hogy főzzön nekünk ebédet. Ekkor épp úgy volt, hogy mégsem megyünk, még pont sikerült időben felhívnom, hogy ne kezdjen el főzni. Berakott mindent a mélyhűtőbe és eljött. Z. náthája azután orrvérzéssé fajult: bármelyik pillanatban eleredt az orra vére. Például az Argentina-Franciaország büntetőrúgásainál (így azon kevesek közé tartozott az országban, akik nem nézték a meccset, úgy, ahogy az az ügyeletes orvos sem, akit ekkor felhívott telefonon).

Nem kapott időpontot fülorrgégészhez (egyre rosszabb az orvosi ellátás a mi megyénkben), ekkor elkeztük hívogatni a budapesti magánorvosi rendelőket. Közben a bőröndjeink már napok óta be voltak csomagolva; úgy gondoltuk, mégis megyünk, és majd Mo-on megy orvoshoz. Végül az utolsó pillanatban elvállalta egy doki, megcsinálta az orrát (ami nem jelentette azt, hogy két nap múlva Budapesten ne kellett volna mégiscsak elmennie orvoshoz, amilyen hipochonder..). 

Mivel kora reggel ment a gépünk, úgy terveztem, hogy a reptéren alszunk egy szállodában, mert azt az aggodalmat, hogy a reggeli dugók miatt lekéssük a gépet, nem akartam bevállalni. Oda is értünk rendben, és ott helyben döbbentünk rá, hogy a reptéri parkolókban már egyetlen szabad hely sincs kilenc napra…tébolyultan írogattam a kollégáimnak, hogy hagyhatom-e vajon a mh-i parkolóban a kocsit ennyi időre. A másik lehetőség sajnos az lett volna, hogy még aznap este hazamegyünk, és másnap hajnalban vonattal újra megtesszük az utat, miközben a vasutasok sztrájkolnak, és rengeteg cuccunk volt… 

Szerencsére a szállodában kivételesen megengedték, hogy otthagyjuk az autót. Huh, de megkönnyebbültünk.. lementünk az étterembe, és ott vettem észre, hogy basszus, már nekem is fáj a torkom. Azóta én is kifejlesztettem egy jó kis náthát, szenvedtünk egy csomót a bérelt autónk parkolásával (kiderült, hogy az utcánkban 22 óráig kell fizetni!), az első este nem volt semmi kajánk (elrohantam a McDonalds-ba, pedig ilyet nem szoktam csinálni), hazacipeltük és feldíszítettük a fenyőfát…szóval eddig rohanás ês idegeskedés volt a program. Kárpótol mindenért az, hogy Boni attól a perctől kezdve, hogy a szállodában megnyomhatta a lifthívó gombot és kártyával kinyithatta a szoba ajtaját, MINDENT élvez. Tisztára olyan a karácsony, mint az Élet szép c. filmben: az ember minden bosszúságból, problémából, giccsből, kötelezettségből stb. megpróbál valami felejthetetlenül csodálatosat varázsolni a gyereke számára.

Újabb köznevesített pasinév

Ez tegnap jött velem szemben Thomas Mann Doktor Faustus c. regényében (Szőllőssy Klára fordítása). Jelentése: áldomás.

Adrenalin

Lappa írt egy tök jó bejegyzést arról, példával is illusztrálva, hogy mindenkinek máshol van az a szint, ahol a stressz még tolerálható, illetve már túlmegy az elviselhetőség határán.

Erről eszembe jutott a saját példám, ami ebben a témában mindig beugrik, főleg, ha álláshirdetésekben olyanokat olvasok, hogy „stressztűrő” munkatársat keresnek multikhoz. Gimis koromban egyszer késve indultam el otthonról, és a villamoson összetalálkoztam az egyik osztálytársammal. Aggódva mondtam neki, hogy basszus, lehet, hogy el fogunk késni!

Erre ő elmesélte, hogy minden nap direkt úgy indul el otthonról, hogy legyen a villamoson egy olyan időintervallum, amikor nem tudja: el fog-e késni vagy sem. Mert hogy ő ezt az érzést imádja!

Az élet két partjáról nézegettük egymást, mint két különböző faj képviselője: én, a megbízhatóság, a pontosság és az aggodalom nagymestere, és ő, lázadásra és féktelen kalandokra hivatott, öntörvényű fiatal, aki olyam ínyenc módjára örült annak, amitől én féltem! 

Azóta is bámulattal veszem tudomásul, hogy milyen gyökeresen eltérő módon, hányféle változatban, mennyi fajta hangnembe transzponálva lehet leélni azt a pár évtizedet, ami itt a Földön adatik!

Szociális fejlődés

Boni tavaly januárban nem játszott a zeneiskola koncertjén; elmentünk ugyan, de amikor rákerült a sor, nem lépett fel. Megadtuk neki a lehetőséget, hogy ne szerepeljen, és tulajdonképpen nem is csodálkoztam, hogy így történt: túl félénk ahhoz, hogy elsőre belevágjon merész dolgokba.

Az idei tanév koncertje december elején volt, és érdekes megfigyelni, hogy az én különc gyerekem (aki valójában csak bátortalam és nincs önbizalma) mégis csak folyamatosan fejlődik és változik. Soha nincs a saját szintjén, ezt gyakran tapasztalom – még mindig nem köszön, nem tart kiselőadást az osztályban stb. – ugyanakkor a helyzet mégis csak egyre jobb: idén ugyanis fellépett a koncerten.

Úgy történt, hogy el sem mondtam neki, hogy lesz koncert, mert előtte meg akartam beszélni egy barátnőmmel és Z-vel, hogy mit tegyünk: kötelezzük-e Bonit vagy sem. Én arra hajlottam, hogy igen, hiszen annyira jól zongorázik. A barátnőm szerint nem kell nyomatni semmit, Z. pedig erre is, arra is hajlott. Az egyik zongoraórán kértem a tanárnőt, hogy ne mondja még el a koncertet Boninak, mert még nem választottunk stratégiát. Ekkor kiderült, hogy Boni már rég tudja: az egyik osztálytársa, Gabriel mondta el neki, aki ugyanahhoz a tanárnőhöz jár zongorára.

Én nem is tudtam, hogy ezek a gyerekek zongoráról beszélnek egymás között az iskolában. Amúgy ez a kisfiú nagyon érdekes eset; a szülei szereztek valami diagnózist arról, hogy zseni (franciául: HPI). Fel nem foghatom, mire jó egy ilyen diagnózis (a szülők eléggé furák), ugyanakkor a kisfiú tényleg nagyon okosnak tűnik. Ráadásul szociálisan is teljesen oké, minden játékban benne van, kezdeményez, udvarias, magabiztos, szóval mindaz, ami Boni nem. Tavaly a koncerten iszonyú jól szerepelt, nyáron a zongoravizsgán meg is állapítottuk, hogy valószínűleg ő is olyan típus, akit motivál a stressz (épp akkor történt, hogy Nadal az ausztráliai versenyen vesztes pozícióból hihetetlen akarattal első helyre tornázta fel magát – hozzá hasonlítgattuk).

Szóval Boni teljes természetességgel közölte, hogy fog játszani. Nem volt szükség se rábeszélésre, se gondolkodási időre, semmire. Valószínűleg valamilyen szinten őt is doppingolja az, hogy Gabriellel versenyezhet, a terepet pedig már jól ismerte. A koncert napján Boni nem volt hajlandó elárulni, hogy izgul-e: ez a hiúság is olyan jellemző rá! ÉN baromira izgultam amúgy, és ÉN képtelen lettem volna bármit is lejátszani.

Boni – hiába félénk és nincs önbizalma – mégiscsak szeret kitűnni. Úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Egy egyperces, vidám, tetszetős darabot választott. Azzal szórakozott napokig, hogy betanulta maximális sebességgel lejátszani, és ott a helyszínen az egyperces darabot negyvenegy másodperc alatt játszotta le.

Benne volt az is, hogy szerintem mihamarabb túl akart lenni rajta. De azért beugrott a legelső dobórája, amikor a dobtanár óra közepén kijött a folyosóra, hogy beszéljen velem. Azon nyomban eszembe jutott, hogy hát te jó ég, nem figyelmeztettem a tanárt, hogy Boni nem fog megszólalni! De hülye vagyok, most jön számonkérni, hogy milyen gyereket hoztam neki, nem beszél. Ehelyett azonban azt a kérdést tette fel megdöbbenten, hogy:

– Madame... mondja csak... ez a gyerek mindent ilyen gyorsan csinál?!

 

 

A népmesei eszes leány

Barkochbáztunk Bonival, ő gondolt. Már kitaláltam, hogy egy felnőtt nőről van szó, akit személyesen is ismerünk, de amikor azt kérdeztem, hogy az illető orvos-e, elbizonytalanodott. Igen is, meg nem is! – válaszolta.

Azt mondtam neki, hogy ilyen nincs, gondolkodjon. Nem lehet valaki egyszerre orvos is meg annak az ellentéte (nemorvos) is. Vagy-vagy.

Gondolkodott egy picit, majd kijelentette, hogy erre a kérdésre nem tud válaszolni, mert nem tudja eldönteni, hogy az illető valójában orvos-e. Úgyhogy végül elárulta, hogy kire gondolt.

Ekkor beláttam, hogy teljesen igaza van. Teljesen jogos a felvetés: a nő, akire gondolt, szerintem is egyszerre lehet orvos is, meg nem is.

Kitaláljátok, hogyan fordulhat ez elő?

Nemi sztereotípiák

 – Oááá, oááá, oááááá!! – halljuk a gyerekorvos várótermében. Egy kisbaba sír az ajtó mögött, éppen vizsgálják.

– Ez egy kislány – jelenti ki Boni – kislányhangon sír.

– Hát.. szerintem ezt nem lehet sírás alapján eldönteni. A kisbabák mind egyformán sírnak – válaszolom minden meggyőződés nélkül, mert a gyerek szerintem is kislányhangon sír.

– Fogadjunk! Én azt mondom, kislány. Te mit mondasz?

– Én? Nem is tudom... de honnan fogjuk tudni, hogy kinek van igaza? Nem fogjuk rajta látni, hogy kislány vagy kisfiú, ha kijönnek.

– De, azt meg lehet állapítani. Más a hajuk, más a pólójuk... – sorolja szakértelemmel Boni.

– Oááá, oááááá, oáááá! – hallatszik tovább.

– Várj, megnézem a babakocsiját! Innen eléggé szürkének tűnik – odamegyek, megvizsgálom, majd jelentem Boninak – csupa kék meg szürke dolgok vannak benne.

– Akkor mégis fiú – vonja le a következtetést Boni.

– Várj, hallgatózzunk, háta kihalljuk a nevét vagy elcsípünk egy személyes névmást! – javaslom.

–  Hlucbhalinde dscluiaux, de hdséiuhion, le sdzuguzcgez! Je vais mesurer... attendez.. 45,6! – hallatszik a doktornő hangja, amiből csak annyit értünk, hogy a mérés eredménye = 45,6.

– 45,6 centi! – jelenti Sherlock Holmes.

– Az nem lehet, az túl pici...

– Akkor 45,6 fokos a láza? – tippelget tovább Boni.

– Jézusom, dehogy, az sem lehet! – riadozom.

– Dsgal de jfbhvu qui d'lknvoz de la clwkjzug... le petit...

– Azt mondja, le petit! – jelenti Boni – kisfiú...

– Koukacuzbge, jdg la, de malfglifine.. la petite...

– Most meg azt hallom: la petite. Akkor kislány! – nézzünk össze teljesen értetlenül.

 

Ekkor bemegy a titkárnő az ajtón, beszél az orvossal pár percet (nem halljuk), majd kijön.

 

– Na, mondtam, hogy kislány! – viccelődik Boni a fiatal nőre mutatva. Bírom, hogy még betegen is van humora. –  Azért kicsit idős ahhoz, hogy így sírjon, nem?

Pár perc múlva tárul az ajtó: egy apuka lép ki rajta, karján egy kisírt szemű, 6–9 hónap körüli, rózsaszín harisnyába, rózsaszín kis szoknyába, csillogós felsőbe öltöztetett... kislány! 

 

(gondolom)

Nehezen fordítható, iskolával kapcsolatos francia szavak

Regroupement, szó szerint kb. csoportosulás. Ezt még oviban használta, ott volt szokás az, hogy miután minden gyerek megjött, a délelőtti tevékenységek előtt összegyűltek a gyerekek az óvónő körül, és megbeszélték a tennivalókat, megtervezték a napjukat. Amikor próbáltam hivatkozni ezekre az eseményekre magyarul, soha nem tudtam, hogyan fejezzem ki magam. Boni nem zavartatta magát, beleszőtte a francia szót a magyar mondanivalójába, de én akkor még konzekvensen próbáltam ragaszkodni a két nyelv különválasztásához, a frappáns fordításokhoz és a következetességhez.

Rituel (rituálé), nem is tudom hirtelenjében, hogy nő- vagy hímnemű-e. Ez a fenti dolog iskolai változata, de nem ülnek körben az osztályteremben, hanem, ha jól értem, tornáznak, valamiféle szempontrendszer alapján (nem világos). A múltkor Boni orvosi vizsgálat miatt késve ment iskolába, teljesen el volt keseredve, hogy kihagyja a rituálét!

Probleme, ez ebben a kontextusban nem probléma, hanem: szöveges feladat. De olyan viccesen hangzik, amikor Boni sorolja, hogy mi minden volt a suliban: fejszámolás, tollbamondás, probleme... Amúgy negyedik osztályban (kilencévesekkel) ezek általában összeadással-kivonással megoldható, egyszerű kis gyakorlatok. Önállóan oldják meg, és az eredményt táblára (ardoise - a francia szótár szerint: palatábla) írva felmutatják a tanárnak.

Cahier de réussite (eredményfüzet?): ez az egyik, mindennapi használatra szánt iskolai füzet neve, amelyben órán dolgoznak. Főleg matek és francia alatt használják. Tavaly cahier de journak, azaz napos füzetnek (??) hívták, gondolom tanárfüggő, ki hogyan nevezi, amúgy ugyanolyan vonalas füzet, mint a többi. Annyira jellemző, hogy benne van a füzet elnevezésében az eredmény (siker, győzelem) szó, mert egyrészt illeszkedik ahhoz a manapság elterjedt idealista elképzeléshez, hogy minden gyerek lehet egyformán sikeres, másrészt pedig azt a meggyőződést látom mögötte, hogy ha sikernek nevezünk valamit, akkor az az is lesz. További füzet a cahier de textes (kb. szöveges füzet) amibe felírják minden naphoz, hogy mi a házi feladat. Én már föladtam az első bekezdésben említett következetességet (illetve eredetileg sem terveztem hosszú távra, csak az első évekre) és magyar mondatban is simán használom a francia szavakat.

Cycle (ciklus): a tornaórákat úgy oldják meg a tanítók, hogy hathetente más és más mozgásformát ismertetnek meg a gyerekekkel. Ezek az ún. ciklusok. Ilyen ciklusokra be lehet nevezni a közeli koripályára, sportcsarnokra, golfpályára, uszodába. Az év elején még soha nem tudják a tanárok, hogy melyik kérelmüket fogadták el, így azt idő közben szoktuk megtudni, hogy pontosan mit is fognak csinálni a gyerekek (jelenleg Boniék koriznak). Ilyenkor nem is az osztályfőnök tart órát nekik, hanem egy ottani edző.

Sortie: ez lehet kirándulás, múzeumlátogatás, koncert, mozi, futóverseny, bármi, amikor az iskolát elhagyva, más helyszínen (de iskolaidőben) folyik a tanítás/sport/szórakozás. Ez amúgy a franciák egyik fontos alapszava (jelent kijáratot is). Emlékszem, 2020 őszén, amikor még oltatlanul, maszkban ültünk a szülőin, az egyik anyuka megkérdezte, hogy lesznek-e idén sorties culturelles, azaz kulturális jellegű látogatások. Nekem ez akkor nagyon irrelevánsnak tűnt; én magam azon gondolkodtam, lesz-e egyáltalán tanítás, vagy megint otthon kell-e majd csücsülnünk hetekig.

Centres (központok): ez volt a legnehezebb dió fordításilag. Az elsős tanítónő úgy rendezte be az osztálytermét, hogy amíg elöl az osztály fele tanult („U” alakban rendezett padokban), a többiek hátul egy-egy asztalnál vagy padnál mást csináltak. Ezek voltak az ún. központok: centre de réflexion (feladatmegoldás céljából), centre d'écoute (hallgatás céljából) stb. Emlékszem egyszer azt mondta nekem Boni: aujourd'hui j'ai travaillé au centre d'autonomie! Ez a fellengzősen hangzó mondat valami olyasmit jelent tükörfordításban, hogy ma az autonómiaközpontban dolgoztam.  Valójában egyszerű feladatokat oldott meg, papíron (az autnómia szót is imádják a franciák).

Ehhez kapcsolódik a travailler – étudier – réviser igék, amelyek mindegyikét iskolai kontextusban egyszerűen tanulninak a legjobb fordítani. Az első kettőt általában akkor használják, ha új tananyagot tanulnak az iskolában (az egyik gyakran tárgyatlan, a másik tárgyas ige) , a harmadikat pedig akkor, ha ismételnek, és ezt használják az otthoni tanulásra is.

Formation musicale (FM), szó szerint: zenei oktatás. Valójában: szolfézs (solfege). Elvi okokból már nem használják a szolfézs szót. Kutatók, pedagógusok és didaktikatanárok definíciós vitáját gyanítom a háttérben, én mindenesetre szolfézst mondok.

APC: ezt egyszerűen színjátszókörnek fordítom ebben a kontextusban, Boni többször is visszakérdezett, hogy miről beszélek.  Valójában az activité pédagigique complémentaire rövidítése, ami annyit jelent, hogy kiegészítő pedagógiai tevékenység. Olyan óráról van szó, amelyet a tanító – a tanítási órákon kívül, tehát a munkaidején túl – tart a gyerekeknek. Boninak most először van ilyen: az idei lelkes osztályfőnök színjátszókört szervez nekik.

Pasinevek

tamáskodik

hűbelebalázs

rontópál 

hüvelykmatyi

babszemkanjó

pálfordulás

lacikonyha

ádámcsutka

Agymosás

Kapott Boni szülinapjára egy könyvet, egy jónevű, rangos díjakkal elismert gyerekkönyvíró egyik alapregényét. Nagyon kíváncsi voltam, úgyhogy még Boni előtt lecsaptam rá, és elkezdtem olvasni. Rögtön beszippantott! A könyvben állatok és emberek élnek egymás mellett, úgy értem, hogy ténylegesen két különböző helyszínen: az erdőben és a városban. A főszereplő egy sündisznó, aki mindjárt az elején gyilkosságba keveredik, és ezért a történet tulajdonképpen maga a nyomozás, amelynek során az állatok egy csoportja elutazik a városba. 

Már az elején megfogott a könyv hangulata, a humora, a szemérmes szerelmi szál. Megörültem, hogy rábukkantam egy színvonalas gyerekkönyvszerzőre, amikor hirtelen iszonyú béna fordulatot vett a történet.

A meggyilkolt borz egy titkos szervezet tagja volt, amely az állatok jogaiért küzd, és emiatt két gonosz ember megölte. A szimpatikus, jól induló sztori, ami talán alkalom lehetett volna arra, hogy elgondolkodtassa a gyerekeket az állatkínzáról és (talán) a ketreces állattartásról, nem elégedett meg ezzel, és egyenesen a húsfogyasztás elleni himnusszá akart válni.

Volt benne egy olyan mondat, amelyen teljesen kiakadtam, kiemelés tőlem: (az emberek) „bármit ehetnének, amit csak szeretnének: bazsalikomos spagettit, krumplipürét, négysajtos pizzát, málnatortát, omlettet, diós sütit, kókusztejes lencselevest, lekváros palacsintát, almát, körtét, barackot, gombát, paradicsomsalátát, croissant-t, pestós tésztát, vanílipudingot, epret, dinnyét, rizst, borsót, sütőtökkrémlevest, mogyorós csokit...és mindez nem elég nekik! Nem érik be ezekkel, ezért állatokat ölnek, hogy megegyék őket!”

Nagyon kíváncsi vagyok, mit fog ehhez a vádló diskurzushoz szólni a húsimádó Bonim. Szerintem az író ezzel a sarkos kijelentésével elveszítette a jó ügy érdekében a témán esetleg elgondolkodni hajlandó olvasók egy részét. Ilyen jó ügy például a bikaviadalok vagy a libatömés betiltása. Ehelyett a könyv veszélyesen összemossa az állatkínzást és a húsevést, és két-három dologról mélyen hallgat, melyek:

1) Az ember mindenevő.

2) Bizonyos állatok szintén mindenevők, azaz nem az ember gyilkol egyedül a természetben (noha ebben a cuki kis könyvben minden állatka nyilvánvalóan növényevő).

3) Nem tartozik szorosan a témához, de logikailag idekívánkozik: nem láttam még olyan elvetemült állatvédőt, aki ugyanúgy kiállna a szúnyog (kullancs, légy, tetű, csótány, patkány stb.) mellett mint a malacok mellett. Diszkrimináció!

A könyvet egyébként sok nyelven kiadták, még magyarul is. És nemrég jelent meg a második része, ami állítólag egy másik fontos társadalmi kérdést érint, a szektákat és befolyásukat.

Fordítva

Nemrég olvastam azt a hírt, hogy a fenti műalkotás hetvenöt éven át fejjel lefelé – azaz rossz irányban – lógott egy múzuemban. Valójában a sűrű vonalaknak kell fent lenniük, de erre csak most jöttek rá (régi fénykép és más, hasonló festmény alapján).

Rögtön átküldtem a cikket a művtöri végzettségű barátnőmnek. Egyrészt mert vicces, hogy évekig tátotta a száját az embereiség egy fordított műtárgy elött, anélkül, hogy észrevette volna bárki is a hibát. Másrészt viszont hibáról talán szó sincs, hiszen akárhogy forgatjuk is a képet, kábé mindig ugyanazt kapjuk, tehát... tehát megint eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi tesz műalkotássá valamit.

Ugyanakkor mégiscsak egy pici kritikával akartam illeti a kortárs képzőművészetet, valamint utalni is szerettem volna a barátnőm hétvégi barokk tárlatvezetésére (épp előző nap írt róla), ezért ironikusan föltettem neki ezt a költőinek szánt kérdést, hogy:

– Mázli, hogy egy barokk festménnyel nem lehet ugyanezt megcsinálni, ugye?!

A viccesnek szánt kérdéssel némi nevetős szmájlikat és egy kis egyetértést szerettem volna inkasszálni, egy cinkos összekapcsintást, hogy ugye „ezek a régiek még tudtak fösteni”. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a barátnőm szinte azonnal válaszolt; nevetős szmájlik helyett elküldte ezt a barokk képet (talán az egyetlent?), amit valójában lehet két irányból szemlélni.

Elképeszt, hogy milyen művelt és frappáns humorú barátnőim vannak! Hülyét akartam csinálni a nonfiguratítv művészetből – és magamból csináltam hülyét.

Egy új ötlet

 

Egy forradalmian új tevékenységet fedeztem fel magamnak, a futva városnézést. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hétvégén nem voltam itthon, a zürichi barátnőmmel találkoztunk félúton, egy elzászi kisvárosban, amely vonattal mindkettőnknek kb. másfél óra. A covid óta nem találkoztunk, sőt, a barátnőm 2020. márciusa óta nem is volt külföldön! Beszélgetést, városnézést, vásárlást és éttermeket terveztünk be a másfél napunkba, és mivel tudtam, hogy K. szeret soprtolni, felvetettem, hogy esetleg futhatnánk együtt.

Nem nagyon szoktam másokkal futni amúgy, főleg nem városban, autók, emberek és piros lámpák között, de basszus, ez annyira, de annyira jól esett! Korán (és keveset) ebédeltünk, megvártuk, hogy elálljon az eső, majd a télikabátunkat rövid pólóra cseréltük, és körbefutottuk a belvárost egy óra alatt. Sokkal több mindent lát így az ember: olyan helyekre is elfutottunk, ahová épeszű turista nem merészkedik, viszont így annál érdekesebb volt. Tök jól kettévágta a napot; utána ki-ki lezuhanyozott, hajat mosott (sajnos csak akkor jöttem rá, hogy nem vittem fésűt...), majd este felvettük a beszélgetés fonalát ott, ahol délután abbahagytuk.

Másnap reggel lelkiismeretfurdalás nélkül ettük magunkat degeszre az elképesztően dús reggeliválasztékból – kb. másfél órán keresztül reggeliztünk, igaz rengeteg megbeszélnivalónk is maradt még.

Ok, nem ideális szmogban futni, embereket és kutyákat kerülgetni, átkelőhelyeken várakozni, de mégis úgy gondolom, hogy nem ez az utolsó, hogy a városnézést és a sportot összekötöm. Nem is kellett sok mindent cipelnem: eleve a futócipőmbe mentem, így csak a pólót, nadrágot és a sportmelltartót raktam be pluszban. Praktikus!

(Mindt kiderült, a barátnőmék rendszeresen így utaztak, mielőtt gyerekeik lettek volna.)

Figyelmetlenség

Ma reggel egy A4-es papírra kiírt üzenet fogadott minket a suli előtt, amin az állt, hogy Boni tanítója ma nem dolgozik, és hogy nincs helyettes tanár sem. Közben az osztálytársai már kiabáltak felénk, hogy Boni! Boni! El leszünk osztva! – ami azt jelenti, hogy a 24 gyereket arányosan beosztják a környező osztályokba, és egész nap feladatlapokon dolgoznak, önállóan. Ilyenkor a jelenlét nem kötelező, a tanároknak is jobb, ha kevesebb gyereket kell elosztaniuk, szóval rövid tanácstalanságot követően végül is hazajöttünk Bonival.

Útközben elbizonytalanodtam: mi is volt pontosan kiírva a papírra? Nem lesz helyettes tanár vagy pont, hogy lesz?! Boni sem volt benne biztos. Az tuti, hogy a gyerekek azt kiabálták, el lesznek osztva, na de mi volt kiírva? Belémnyilalt: lehet, hogy van helyettesítés, én meg vidáman elhozom a gyereket haza?

Amikor megérkeztünk, megkértem a férjement, hogy menjen vissza a sulihoz és nézze meg a papirost. Lefotózta és elküldte: jól olvastam elsőre, nem lesz helyettesítés, na de ami fura: a fejemet tettem volna rá, hogy narancssárgával volt kiírva az üzenet, holott valójában – zölddel írták.

Annyira utálom, amikor ilyen figyelmetlen vagyok. Emlékszem, amikor elkezdtem dolgozni (egy kiadónál voltam gyakornok) rendszeresen küldtem el e-maileket úgy, hogy utólag vettem észre bennük hibákat. A mentorom akkor azt mondta, hogy ennek nem szabadna előfordulnia – és igaza is volt! Sajnos hajlamos vagyok a kapkodásra, a sietésre, a figyelmetlenségre.

Múltkor arról beszélgettünk egy kolléganőmmel, hogy milyen készségeket kellene elsajátítaniuk a gyerekeknek az iskolában – hát például ezt, szerintem. Azt persze nem tudom, hogyan. Talán a helyesírással, mert gyakran egy második (harmadik) újraolvasáskor ki lehetne javítani azokat a hibákat (egyeztetés, többes szám), amelyeknek nem kellene ott lenniük, mert elvileg a gyerek tudja a szabályt, a gyakorlatban viszont máshol jár az esze.

Digitális nemzedék (terminológiai kitekintés)

 

– Mama, mmmmm.. ez a husi nagyon finom. Azt hiszem, ezt be fogom rakni a kedvenceim közé!

***

– Na most mindjárt nyerni fogok... UNO! Vigyázz! Feltöltöttem magam!

*** 

– Ezt a dalt el tudom énekelni! Mutassam? Figyelj, csinálok neked egy demót!

*** 

– Mama, feliratkozol a puszijaimra? Lehet két- öt- vagy tízpercenként kérni!

*** 

– Pakoljam össze a szobámat? Jó! Máris! Auto vagy manuális takarítást kérsz?

*** 

– Azt hiszem, most mama-üzemmódban vagyok!

*** 

– Ezt elfelejtettem... Lehet, hogy probléma van az alaplapommal!

Egy másik újsághír

A másik borzalom, amiről mostanában hallani, az annak a depressziós anyukának az esete, aki pár éve végezni akart saját magával és a két kislányával. Hét- és kilencévesek voltak a lányok. A nő ápolónőként dolgozott, és lefekvés előtt beadott a kislányainak és saját magának egy-egy inzulininjekciót. Az egyik cikkben, amit olvastam az esetről, állt az a mondat, amit nem tudok kiverni a fejemből: a nagyobbik gyerek éjszaka felkelt, mert rosszul érezte magát, és odafordult a (haldokló) anyához: Jaj, mama, olyan furán érzem magam, nem tudok lábra állni.

Szegény, szegény, szegény kislány, aki segítséget kért az anyukájától, hiszen kihez is fordulna segítségért egy gyerek. Csak éppen pont az anya okozta a szenvedését.

Végül az anya és a nagyobbik kislány túlélte, a kisebbik gyerek belehalt. Ez három éve történt, most folyik az anya pere. Az ilyen bűntények azok, amelyek annyira szembe mennek a józan ésszel és a legelemibb ösztönökkel, hogy az ember nem tér magához és mindenáron magyarázatot keres. Latolgatjuk, hogy a depresszió elégséges ok-e, hogy valaki ennyire önző legyen. Egyáltalán: önzőség ez vagy elkederedettség? Pillanatnyi elmezavar? De hát napokig készült rá. Azon töprengünk, hogy milyen mértékűnek kell lennie a betegségnek ahhoz, hogy az ember a saját gyerekeit meg akarja ölni. Vajon látszott-e valami kívülről, előtte, meg lehetett volna előzni? Állítólag teljesen normális elvált anyuka volt, túlhajszolt, igaz, de figyelmes, még az iskolába is betelefonált aznap, hogy a lányok másnap nem fognak suliba menni, sőt, fodrászhoz is elvitte őket, sütit vett nekik!.

A bíróságon meghallgatták a családot is. Nekem nem szimpatikus, ahogy megint és mindig a szülőket veszik elő, ha bármi van – mintha egy felnőtt negyvenéves nő nem lehetne saját önszántából romlott, vagy szörnyeteg, vagy elesett, vagy szerencsétlen! Vagy mindez együtt!

Kosztolányi konklúziója jut eszembe az Édes Annából, aki a bírósági elnök gondolatait idézi a tárgyaláson: „egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl”.

Két bulvárhír

Várom, hogy Boni felébredjen és elmenjünk a piacra, addig elmesélem, hogy melyik két aktuális híren gondolkodtam tegnap. Az első: szombat reggel összedőlt két emeletes ház egy franciaországi nagyvárosban. Sajnos (de szerencsére csak) egyetlen halálos áldozata volt az eseménynek. Lehetett volna tízszer, talán százszor is ennyi, ha két csodaszerű esemény, és egy meglepően gyors hatósági intézkedés nem akadályozta volna meg a még nagyobb tragédiát.

Az első hihetetlen véletlen az volt, hogy péntek este éjjel háromkor ment haza az egyik lakó. Ehhez mindjárt az kellett, hogy péntek itt nemzeti ünnep és munkaszüneti nap legyen. Amikor az illető megérkezett a házba, a lépcsőházban észrevette, hogy a fal el van deformálódva. És ahelyett, hogy szépen elment volna lefeküdni, hogy majd másnap jobban megnézi, azonnal felhívta a rendőrséget – micsoda fegyelmezettség és kötelességtudat!

A rendőrség, szerintem elég meglepő módon, komolyan vette a bejelentést. Itt, amikor mindenféle közbelépésre napokat, heteket kell várni! Még aznap éjjel kiürítették a két házat (ha jól értettem az infókat). Ez is olyan hihetetlen és filmbeillő: hajnali négykor csöngettek a rendőrök a lakásokban, hogy nyomás, indulni kell?! Állítólag semmi sem utalt arra, hogy a házak össze fognak dőlni. És az emberek szót fogadtak, és mentek. Gondolom vitték a kis motyóikat, kaptak talán pár percet, hogy összeszedjék a cuccaikat, felébresszék a gyerekeket, majd alighogy kitették a lábulat az otthonukból, már dőlt is össze a ház, mint a kártyavár.

Ez már másnap reggel, még a boltok nyitása előtt történt. Iszonyú szerencse: az az utca szombat délutánonként feketéllik a vásárló-promenádozó tömegtől, lehetett volna sokkal, de sokkal nagyobb a baj.

Egy orvost kerestek sokáig, akiről azt gondolták, hogy a törmelékek alatt ragadt. Tegnap délután még remélték, hogy él; erről az orvosról, aki talán egész életében életeket mentett, azt nyilatkoztaák, hogy minden erőkkel próbálják felkutatni és megmenteni – érdekes fordulata az életnek, az életmentőből mentett lett. Sajnos ma reggel úgy tűnik, hogy őt találták meg: már halott volt.

Közben hallom, hogy Boni felébredt, a másik hírt majd később mesélem el!

Relativitáselmélet

Vannak olyan reggelek, amikor Boni is és én is bal lábbal kelünk. Ilyenkor az általában cuki és együttműködő gyerekem undokká és konokká válik: olyan reggelit kér, amit nem tudok adni, nem megy el pisilni (ezzel az őrületbe kerget), a kinőtt és lyukas kék fölsőjét szeretné felvenni, fogmosás közben olvas, és végig szemtelen. Az sem segít, hogy Z. már tök korán elkezd sürgeti minket, hogy el fogunk késni, ezzel halálra sztesszeli a gyereket, engem pedig jól felidegesít: még SOHA nem késtünk el.

De olyan is van, hogy egyszerűen csak rosszkedvűek vagyunk. Boni az iskola miatt aggódik, én már a munkára gondolok meg az életre, amelyből már egyre kevesebb van hátra, és az is már csak a maradék.

Előfordul, hogy az odefelé vezető tízperces úton kijön belőlem a teljesítményorientált és kompetitív anyuka, és ki akarom kérdezni Bonit az aznapi tananyagból. Neki pedig megköt a fejében a gipsz, és nem válaszol. Ma például a völgy fogalommeghatározásán vesztünk össze, azaz hogy egyetlen heggyel lehet-e definiálni a völgyet, vagy pedig minimum kettő kell hozzá (ld. mélyedés). Szerintem érdekes felvetés, Boni szerint viszont hagyjam már békén. Holott pont hogy ő szokott (még mindig!) az őrületbe kergetni a kérdéseivel, legutóbb például azzal, hogy miért Gellért-hegy a Gellért-hegy neve, amikor a Szabadság-szobor sokkal jobban látszik.

És amikor némán és duzzogva befordulunk az ovi és az iskola közötti utcára, olyankor mindig meglátjuk azt az apukát, aki óvatosan és vigyázva éppen kiemeli a fogyatékos kisfiát az autóból és berakja egy kerekesszékbe.

És olyankor mindig eszembe jut az az útszéli de örök igazság, hogy valójában egy percre sem szabadna rosszkedvűnek, kötekedőnek vagy kedvetlennek lennem.

Különbségek

Néha annyira elcsodálkozom, mások hogyan nevelik a gyerekeiket: azaz hogy mennyire eltérő szokások és megoldások léteznek hasonló élethelyzetekben. Nemrég például megkérdeztem a kolléganőmet, hogy mit vettek a (Bonival egyidős) fiuk szülinapjára, és teljesen megdöbbentem a válaszon. Olyasmi tárgyakat sorolt föl, amelyeket Boni szinte hetente, mindenféle ünnep és megemlékezés nélkül kap tőlünk (könyvek, plüss, sporteszköz stb.). Boni tuti csalódott lett volna. Ő szülinapjára például nem kevesebbet, mint telefont kért (nem kapott). Sajnos a kilenc év alatt szokásunkká vált, hogy szinte bármit megveszünk neki, amit csak szeretne (tárgyak, programok, belépők, kaja stb., az ésszerűség határain belül), és így ünnepnapokon még nagyobbat mer kérni, és gondolom nem is örülne kevesebbnek. Nem is tudom, hasonló fizuval és életszínvonallal a kolléganőméknek hogyan sikerült ilyen normális mederben tartaniuk az ajándékozást. És amikor ezt a történetet elmeséltem a svájci barátnőmnek, ő egy hasonló sztorival válaszolt: ismer egy háromgyerekes svájci családot, ahol a három kislány karácsonyra... egyetlen társasjátékot kapott! (És örültek!)

A másik eset, ami nemrég történt: mostanában keddenként gyakran sztrájkolnak az iskolában és az oviban a menzai dolgozók. Ilyenkor nincs ebéd, a gyerekeket haza kell vinni, ki-ki oldja meg, ahogy tudja, hogy 11:45-re a suli elé menjen a gyerekéért, majd 13:30-ra vigye vissza. Boni egyik osztálytársának szülei ezt úgy oldják meg, hogy az ilyen délelőttökön a kisfiú nem megy suliba, hanem otthon marad és vigyáz az öccsére.

Itt többrendbeli megdöbbenésnek kell, hogy hangot adjak. Legelőször is azon csodálkozom, hogy egy kilencéves kisfiút egyedül mer hagyni valaki egy egész délelőtt a lakásban. Ok, az a gyerek sokkal megfontoltabb és komolyabb Boninál – na de közben az ötéves öccsére is vigyáznia kell, aki viszont egy ördögfióka, távolról sem olyan megfontolt és komoly mint a bátyja. Harmadik meglepetés, hogy ez úgy tűnik rendszerszintű, nem pedig ad hoc megoldás ennél a családnál, mert már többször is eljátszották. Valószínűleg azért hagyják őket otthon együtt, mert a kisfiút nem adnák ki az oviból a nagytesónak, hogy ebédre hazavigye (meg az út is baromi forgalmas arrafelé). Így közösen megoldják az étkezést otthon, majd az apjuk (aki tanár) délután hazaugrik és elviszi őket suliba-oviba. Ez a lazaság és a szerencsébe (és a gyerekbe) vetett hit is teljesen elképeszt.

Egy empatikus, pozitív, gyermekközpontú hozzáállás

Én: Nem is az orrturkálás ténye a leggusztustalanabb, hanem ami.. brrr.. utána következik... brrrr!!!

Sógornőm: Ja, hát igen. Az összes gyerek, akit csak ismerek, kezdve rögtön a sajátaimmal, mindegyik megette. Azt kell, hogy gondoljam, hogy – finom lehet!

A házastársak között való sok konfliktusoknak okairúl

Az őszi szünetet Z. családjánál töltjük, egy olyan régióban, ahol sok családnak száz-kétszáz éves házak szolgálnak lakhatásul. Ebben a faluban régebben állt egy vár (kastély), ami ma már nem létezik. Megmaradtak viszont az uradalmi melléképületek és mezőgazdasági építmények: ezekben a világos kőből épült, vastag falú házakban, amelyek régebben istállók, présházak, magtárak stb. voltak, ma már jómódú francia értelmiségiek laknak. Ahová a teheneket hajtották be régen, ott most szellős konyhasziget áll, amely mellett épp home-office-ozik valaki.

Egy ilyen majorból próbáltam az egyik reggel kiállni a kocsival, hogy elmenjek vásárolni. Baromi nehéz ügy, mert ezeket a házakat lovakhoz, nem pedig autókhoz tervezték. De egy kis odafigyeléssel és számos manőverrel megoldható volt, hogy probléma nélkül kiálljak, gondoltam, még úgy is, hogy az ablakok egy pillanat alatt bepárásodtak.

Azonnal megjelent a férjem, papucsban; a reggelije mellől rohant ki, hogy segítsen nekem, úgymond, kiállni. És hogy ezzel tökéletesen illusztrálja a kettőnk közötti különbséget. Én ugyanis utálom, ha valaki segíteni akar nekem olyankor, amikor magam is jól tudom, hogy mi kell tennem - ő pedig imád segíteni, a rutinját és a hozzáértését mások szolgálatába állítani, önzetlenül, ingyen, jó szándékból.

Ennek mégiscsak az lett az eredménye, hogy azon a reggelen egy idősebb pasi dirigált és mutogatott egy ingerült nőnek, aki láthatólag képtelen lett volna önállóan kiállni az útra. Minél jobban mutogatott, fontoskodott, annál inkább idegesebb és bénább lettem. Már az is megfordult a fejemben, hogy inkább meghúzom a kocsit (enyém), de ezt a basáskodást nem tűröm el!

Aztán végre ráfordultam az útra, épp kelt fel a nap, gyönyörűek voltak az őszi falevelek, és a visszapillantóban még láttam a megkönnyebbült férjemet, amint integet - és akkor röhögve visszaintegettem, köszönet- és búcsúzásképp. Azért nevettem, mert basszus, több mint húsz éve játszuk el, egyre szenvedélyesebben, ugyanezeket a szerepeket. (Mondjuk húsz éve talán még elhittem, hogy nélküle nem tudok kiállni.) (Vagy talán tényleg nem is tudtam?!)

Nézőpontok

– Mama, mit jelent az, hogy assiduité?

– Amikor valaki nagyon kitartó. Például ha valaki addig-addig gyakorol egy nehéz bűvészmutatványt, amíg nem sikerül neki!

– És a végén sikerül neki?

– Igen, persze, addig csinálja, amíg nem sikerül neki.

– Szóval nem sikerül?! 

– De, sikerül...

– Magyarul a sikerül-t úgy mondjuk: nem sikerül?

– ...

Az igazmondás luxusáról és Boni tanítójáról

Ma azon volt lehetőségem elgondolkodni, hogy az igazmondás valójában kiváltság egy olyan ideális világban, ahol az ember szabadon ki mer állni a véleménye és az elvei mellett, és nem kényszerül alantas játszmákra, kegyes hazugságokra, méltatlan elhallgatásokra. Az igazmondás bátorság, és emiatt nem minden esetben nézem le a hazugságot vagy a hazug embert sem: hogyan lehetne elvárni valakitől a kurázsit? A hazugság néha a könnyebb út, és ki nem választja néha a könnyebbik utat?

Ma én például a nehezebbik utat választottam, direkt és önszántamból, mert abban reménykedtem, hogy a tanító lesz olyan intelligens, hogy megértse az álláspontomat (ami nem feltétlenül egyezik meg az övével – de hát végül is, ez a demokrácia, nem?).

Boniék osztálya egész délelőtt a szabadban sportolt: 45 percet gyalogolnak a sportpályáig, ott 25 percig futottak, majd 45 perc vissza. Ez volt a terv. Erre ma reggel szakadó esőre ébredtünk, és az előrejelzés is 100%-os valószínűséggel jósolt esőt. Szerintem egy szülőnek joga van eldönteni, hogy elküldi-e a gyerekét esőben funi-e vagy sem. Én például nem szoktam esőben futni, mert szar. Jövő héten kezdődik a kéthetes szünet, semmi kedvem, hogy Boni elkapjon valamit előtte, mint tavaly. Oké, hogy az iskola kötelező, de esőben futni szerintem nem az. Egyébként milyen érdekes, hogy a házi feladat bezzeg nem kötelező – én pont fordítva csinálnám, és a házit tenném keményen kötelezővé és a futást nem.

Írhattam volna, hogy fáj a gyerek lába. Írhattam volna, hogy megy a hasa. Írhattam volna, hogy nem érzi jól magát.

Tudom, hogy ezekben az esetben nem kellett volna magyarázkodnom. De engem már gimiben is annyira meglepett, és elképesztően forradalminak tartottam, amikor egy anyuka azt írta be a lánya ellenőrzőjébe, hogy „Fruzsina ma nem ment iskolába, mert egész nap karácsonyi ajándékokat csomagolt”. Nekem tetszik ez a bátorság! Én nem szeretném, hogy Boninak miattam kelljen hazudnia, nem szeretném, hogy azt lássa: hazudok. Nem magam miatt, hanem a világ miatt: mert milyen hely az, ahol nem lehet kimondani az igazságot?

Mivel nem ez volt az ilyen esetünk az iskolával, megfogadtam, hogy a tanító reakciójától teszem függővé a további attitűdömet, és ha problémázik, akkor a továbbiakban gátlástalanul hazudok. Ismétlen, ebben nem annyira a saját gyávaságomat látnám manifesztálódni, mint inkább a helyzet szánalmas voltát, azaz hogy ugyanaz a tett (nem küldöm a gyereket suliba) hazugsággal könnyebben kivitelezhető mint igazmondással. Miután emígyen jól felhergeltem magam, délután visszakísértem Bonit a suliba, ahol a tanár tök szimpatikusan annyit mondott csak, hogy megkapta reggel az üzenetemet („Tisztelt Uram! Boni ma délelőtt nem megy suliba, mert nem akarom, hogy megázzon! Megértését előre is köszönöm, tisztelettel stb. stb.”) de nem volt ideje válaszolni. 

Szóval nem volt semmi akadékoskodás vagy számonkérés, mint ahogy ezt Z-vel vészjóslóan előrevetítettük. Egyébként minél többet érintkezünk ezzel a tanárral és minél többet mesél róla Boni, annál rokonszenvesebb. Egy ideális világban ilyen egy tanár – hogy visszakanyarodjak a poszt elejéhez.

Vaklárma

Pár éve történt, de pont ugyanígy az őszi szünet környékén, hogy azt hittük: Z-nek agyadaganata van. Valójában, és mint utána vizsgálatok sora bebizonyította, egy brutális migrén okozta az összes tünetet, amelyek között olyan durva is szerepelt, hogy nem tudta kimondani azokat a szavakat, amelyeket akart. És miután ezt megtapasztalta (borzalmas lehetett, el sem tudom képzelni), azután természetszerűleg egyéb pszichés tüneteket is produkált, pl. teljesen elment a hangja is.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan követték egymást az események; ez a beszédprobléma többször is előjött, egyszer bement az ügyeletre, az első MR nem is volt túl jó. Az rémlik, hogy pár olyan nap volt (maximim egy-másfél) amíg azt hittük: itt a vég, meg fog halni. Emlékszem egy jelenetre, amikor a nappaliban azt mondta: „Tamkó, nincs többé férjed”.

Arra viszont világosan emlékszem, hogy két dolog aggasztott nagyon, mindkettő teljesen jelentéktelen a tragédia súlyosságához képest. Az egyik az, hogy most mindehol el fogom-e sírni magam. Egy egyszerű „Hogy van a férjed?” kérdésre, Boni előtt, munkahelyen, telefonon, bármikor. Hogy milyen lesz ismeretlenek és ismerősök előtt folyton sírni.

A másik pedig az volt, hogy miképpen fogom megszervezni a mindennapokat, azon belül is elsősorban az, hogy el kell-e majd költöznünk. Rémképként jelent meg előttem egy esetleges költözés lehetősége, amit nekem kell majd levezényelnem, lakáskereséstől kezdve, szerződéskötésen és adminisztráción keresztül egészen a cuccok becsomagolásáig egy olyan élethelyzetben, amikor valószínűleg leginkább nyugalomra és állandóságra lenne szükségünk.

Tanulság nincs, mert miután kiderült, hogy ártatlan fejfájásról van szó, az élet ment tovább, és már csak néha jut eszembe, hogy bárki bármikor meghalhat (holott bárki bármikor meghalhat).

Én és a könyvek

 

Az internet térnyerésével egyre szenvedélyesebben olvasok könyveket (bármilyen formátumban). Ennek oka, hogy jobban szeretem az állandó és visszakereshető szövegeket, ellentétben a módosítható, vagy törölhető netes szövegekkel, amelyeket ki tudja, ki írt és én hol olvastam. Ugyanebből az okból (és még másból is – minden fordító hibázik) jobban szeretem az eredeti szöveget a fordításnál.

***

Simán megválok azoktól a könyveimtől, amelyekről tudom, hogy soha többet nem fogok beléjük nézni. Évente egyszer, mint a ruhatáromban, szelektálok közöttük.

*** 

Nemrég, amikor a zenesuliban Bonira várakozva egy könyvet olvastam, meglátott egy két-hároméves kisfiú. Odafordult az anyjához és rám mutatva megkérdezte: Az a néni mesét olvas? És, hát, végülis, tényleg.

***

Egyre inkább úgy gondolom, nem az a fontos: olvas-e valaki*. Az a lényeg, hogy mit olvas és hogy mit kezd vele.

*** 

Ennek ellenére meglepődtem, amikor a múltkor a főnököm egy háromórás vonatútra nem hozott magával könyvet.

 

* Az egyik legjobb barátnőm például az én ízlésemhez képest borzalmasan színvonaltalan könyveket olvas. Mégis ő az, akivel a legjobban tudok beszélgetni; választékosan fejezi ki magát, kérdésfelvetései érdekesek, álláspontjai ideológiáktól mentesek, véleményére adok. Ezt a jelenséget szuperul megfogalmazta Proust az Albertine nincs többé c. könyvben: „Egy bizonyos életkortól emlékeink olyannyira összefonódnak, hogy a dolgoknak, amire gondolunk, a könyveknek, amit olvasunk már-már nincs jelentőssége. Mindenbe beledtunk valamennyit magunkból, minden termékeny, minden veszedelmes, s egy szappanreklámban épp oly becses dolgokra bukkanhatunk, mint Pascal Gondolataiban.” (Jancsó Júlia fordítása)

Kultúrsokk

Én nagy barátja vagyok, na nem az alázatoskodó, hanem az ún. civilizált udvariasságnak (nem kommentelünk sehol névtelenül – például), és egyetértek azzal, hogy mindenki megérdemli az egyenlő és méltányos bánásmódot, a tisztességes hangnemet és az ártatlanság vélelmét. Ennek ellenérede teljesen értetlenül állok a francia rádió beszélgetős és egyéb hírműsoraiban naponta többször elhangzó szókapcsolattal szemben, amely így hangzik:

Monsieur Poutine.

Boni és a könyvek

 

A könyvtár gyerekrészlegén max. 18 könyvet lehet kivenni egyszerre, és a nő felajánlotta, hogy az én kártyámra is ráterhelhetek gyerekkönyveket, max hatot. Először nem értettem, miért kellene ennyi könyvet hazacipelnünk. Már értem!

*** 

Megtörtént már, hogy olyan hatást tett Bonira egy szomorú olvasmány (kutyának meghalt az anyja), hogy teljes letargiába esett. Mérgesen leszögezte, hogy ilyen borzalmakat nem olvas tovább (aztán mégis befejezte).

***

Rendszeresen újraolvas bizonyos könyveket, ezt magyarul úgy mondja: visszaolvasom. Nincs szívem kijavítani!

***

Előfordult, hogy elkoboztam tőle könyvet, mert a füle botját sem mozdítva olvasott a kupi közepén, és meg sem hallotta, amit mondtam neki.

*** 

Bizonyos könyveket, valamiféle negatív előítélettől hajtva (borító? cím? illusztráció?), még csak elkezdeni sem hajlandó.

***

Vannak olyan könyvek (sorozat), amelyeket sajnos megvettünk neki anélkül, hogy előzetesen áttanulmányoztuk volna. Jóval később, amikor elolvastam az első részt, jöttem rá, hogy – és ide most tényleg ez a patetikus kifejezés illik – nem azt az értékrendet közvetíti, amelyet mi fontosnak és követendőnek tartunk. Úgy hat rá ez a sorozat, mintha rossz társaságba keveredett volna!

*** 

Be lehet vinni könyvet a suliba, és lehet órán olvasni (ha a gyerek befejezte az órai feladatot).

*** 

Könyvek hevernek mindenfelé: konyhaasztalon, WC-ben, ablakpárkányokon, éjjeliszekrényen, ágyban stb. Ezeket jól viselem. Egyetlen, de sajnos nagyon elterjedt esetet nem viselek jól, ez pedig: könyvek a földön.

*** 

Esténként ő olvas föl nekem.

Elköszönés

Figyelem a szülőket reggel, hogyan köszönnek el a gyerekeiktől. Általában így: Érezd jól magad!, ami jól is illik az alsó tagozat játékos és gyerekbarát szellemiségéhez. 

Én hű vagyok saját magamhoz (és szerintem logikusabb is, hiszen ezeknek az elszórakoztatásra vágyó gyerekeknek a figyelmét nem kell külön felhívni arra, hogy élvezzék az iskolát), így minden reggel ösztönösen ez jön ki a számon:

VIGYÁZZ MAGADRA!!

A mesevilág és a valóság találkozása

– Mama, mondd meg őszintén, de ne hazudj!! – kérte lámpaoltás után Boni, abban a fél órában, amikor rátörnek a szomorú és megnevezhetetlen gondolatok, úgymint: meddig tart az örökkévalóság, és mit jelent a soha – A Télapó létezik?!?

A kérdés nem először merült fel, de egyrészt eddig valahogy mindig ki tudtam bújni alóla, vagy ő maga válaszolt rá, másrészt pedig csak most éreztem először, hogy komolyan kérdezi. Vártam is rá, hiszen már évek óta saját magának választja ki az olvasmányait, ráadásul nemrég egy osztálytársa is az orrunk előtt mesélte (amikor nálunk ebédelt), hogy ő tudja, hogy a szülők hozzák az ajándékot (ami persze formálisan nem zárja ki a Télapó létét).

Szóval azt gondoltam, itt az idő. Ebben a hónapban kilenc éves lesz. Ki tudja, mit mesélnek egymás között ezek a nagymenők az iskolában, akik közül sok már egyedül is hozzáférhet az internethez. Attól szerettem volna megkímélni, hogy mástól tudja meg, vagy hogy esetleg hülyének nézzék az osztálytársai (mert ebben a kérdésben roppant hiú, és nem szeretne kisbabának látszani). Valójában nem is tudtam elképzelni, hogy ebben az egészben még hisz. Úgyhogy megmondtam neki.

 

ISZONYÚ

 

CSALÓDOTT

 

VOLT.

 

Sírt, nem akarta elhinni, majd elhitte és megint sírt. Kérdezgette, hogy de akkor honnan tudtam, hogy tavaly kémiai készletet kért telefonon a Télapótól. Nekem ki adta a nagy csomag könyvet. Honnan van a karácsonyfa, és hogy termett a nappaliban, amikor mindhárman sétáltunk. Ki veszi a Szuszinak (kutya) az ajándékot. Azt mondta, hogy ha nem létezik Télapó, akkor ő már mindig egyedül fogja érezni magát a világon. Alig bírt elaludni, folyton odahívott magához, siránkozott, láttam rajta, hogy szomorú. Kérdeztem tőle, hogy gyanította-e, azt állította, hogy nem. Nos, nem tudom, mennyire őszinte ilyenkor; az érzelmeivel kapcsolatban hajlamos ködösíteni. Kérdeztem, hogy hazudnom kellett-e volna, azt válaszolta, igen.

Reggelre már továbbgondolta a kis fejében a dolgokat, és frissen, információkra éhezve elém állt:

– Mama, és a Mikulás... az létezik??

Na már most én addigra már átláttam, hogy két parancsnak kell itt engedelmeskednem. Boni egyszerre szetetett volna tájékozott is lenni és továbbra is hinni a Télapóban. Úgy gondoltam, hogy az első parancsot előző este teljesítettem, és a kétely magját elültettem. Úgyhogy ami a Mikulást illeti, azzal pedig a hitet és a varázslatot akartam erősíteni.

– Igen, a Mikulás, az létezik! – feleltem

– Biztos? Nem hazudsz? – nézett keményen a szemembe

– Nem – válaszoltam szemrebbenés nélkül, és hogy most elkárhozok-e ezért vagy sem, az majd később fog kiderülni.

– És a Nyuszi? – folytatta

– A Nyuszi is létezik, persze – hazudtam rendületlenül.

Ennyiben maradtunk. Boldogan számolgatta magában, hogy a karácsonyi ajándékok és a fa, azok mi vagyunk, oké, de a mikuláscsokik és a tojások, azok nem. Mire indulni kellett a suliba, egészen megvigasztalódott. Elképedve és izgatottan regisztrálta, hogy a lakás bizonyos pontjain karácsonyfadíszek vannak eldugva, és lelkesen jelezte, hogy akkor ezek után a dekorációról ő szeretne majd gondoskodni, meg hogy majd a fát is szívesen kiválasztja... Azért valami tényleg véget ért; évek óta titokban vesszük meg a fát és cipeljük fel, majd díszítjük lóhalálában éjszaka, majd januárban ugyanezt visszafelé.

Gyerekkel múzeumban

Szombaton lehetőségünk volt tanulmányozni a 21. századi gyerekek természetrajzának két alapvető vonását, úgy mint a képernyőfüggőséget és a fogyasztásmániát: múzeumban voltunk.

A múltkori olvasmányom adta az ötletet, hogy menjünk el a párizsi Evolúciós Múzeumba. Témába vágott, Boniék úgyis hétfőn írtak felmérőt az elő- és ősemberekből, bennem meg még élénken élt a könyv emléke. Jól sikerült a nap, bár a múzeum kicsit csalódás volt: Z. is és én is jobbra emlékeztünk. Évekkel ezelőtt ott láttam először indiánok által készített zsugorított fejet, soha nem felejtem el, most pedig nem volt sehol! Lehet, hogy jobban tetszett volna a múzeum, ha el tudtuk volna olvasni rendesen a magyarázatokat, de hát Bonikám fel-alá szaladgált, egyik csontváztól a másikig, esélyünk sem volt elmélyedni a látni- és olvasnivalókban. Rácuppant viszont az interaktív képernyőkre, sajna ha nem szólunk rá, fel sem emeli a fejét belőlük, rémes. Ezek után úgy hajtott minket végig a kiállításon, mit valami hajcsár; egyetlen vágya az volt, hogy menjünk már le a shop-ba (ahogy ő nevezi ezeket a múzeumi boltokat) és... vásároljunk!

Nem is értem, mikor vette át a hatalmat a romlott kapitalista rendszer Bonikám fölött! Mikor ilyen szép csontvázakat is megcsodálhatott volna!

Mikor este kérdeztem, hogy mi fog neki megmaradni a múzeumi látogatásunkból, azt válaszolta nagy dülyfösen, hogy az, hogy nem vettem meg neki meg a nemtudommit a shopban. Kikönyörgött amúgy drága pénzért valami játékot, amivel, mint azt előre tudtam, tíz percig játszott összesen. Én viszont vettem magamnak egy szuper könyvet, ami jó kiegészítésnek tűnik a múltkor elolvasotthoz.

A kiállítás után meguzsonnáztunk a múzeum kávézójában (ott fotóztam az Eiffel-tornyot az ablakból) és a szomszéd asztalnál figyelmes lettem egy családra: papa, mama és három kislány, Boninál kicsit fiatalabbak. Az öltözetük és a lányok keresztnevei alapján beraktam őket abba a skatulyába, ami úgy van fölcímkézve, hogy „jómódú, katolikus párizsiak”. Vicces volt hallgatni az apukát, amint kérdezte a kislányokat, hogy mit gondolnak a tartósított elefántagyról, mire a lányok, mintha meg sem hallották volna a kérdést, csak tömték a sütit a szájukba és látszott rajtuk, hogy legalább annyira érdekelte őket a kiállítás, mint Bonit.

Amúgy nekem az a cím maradt meg leginkább a látogatásból, hogy: „művészet az őskorban”, ebből is ez a szó: művészet. Az jutott róla eszembe, hogy az ember ha nem is félve, de mindenképpen óvatosan bánik ezzel a szóval, akár a főnévi, akár a melléknévi alakjával, és azokra az alkotásokra tartogatja, amelyek elismertek, és amelyekért valakik valahol sok pénzt is hajlandóak kiadni. Nem mondanám például, hogy Boni művészi rajzokat hoz létre, azt meg végképp nem sütném rá, hogy Boni művész. Pedig lehet, hogy jobban tenném, ha lazábban állnék hozzá a szóhoz, mert ha az ősember barlangi firkálmányait művészetnek aposztrofáljuk, akkor miért ne tennénk ugyanezt a gyerekek rajzaival?

Sokat, majdnem 19 km-t gyalogoltunk, Boni hősiesen bírta. Utólag úgy látom, leginkább a gyorsvonatot élvezte, azon belül is az étkezőkocsit, ahol hazafelé komótosan megvacsorázott. Otthon vettük észre, hogy az egész napot (7-kor keltünk) pisilés nélkül csinálta végig...!

Ősember

 

Boni