Az internet térnyerésével egyre szenvedélyesebben olvasok könyveket (bármilyen formátumban). Ennek oka, hogy jobban szeretem az állandó és visszakereshető szövegeket, ellentétben a módosítható, vagy törölhető netes szövegekkel, amelyeket ki tudja, ki írt és én hol olvastam. Ugyanebből az okból (és még másból is – minden fordító hibázik) jobban szeretem az eredeti szöveget a fordításnál.
***
Simán megválok azoktól a könyveimtől, amelyekről tudom, hogy soha többet nem fogok beléjük nézni. Évente egyszer, mint a ruhatáromban, szelektálok közöttük.
***
Nemrég, amikor a zenesuliban Bonira várakozva egy könyvet olvastam, meglátott egy két-hároméves kisfiú. Odafordult az anyjához és rám mutatva megkérdezte: Az a néni mesét olvas? És, hát, végülis, tényleg.
***
Egyre inkább úgy gondolom, nem az a fontos: olvas-e valaki*. Az a lényeg, hogy mit olvas és hogy mit kezd vele.
***
Ennek ellenére meglepődtem, amikor a múltkor a főnököm egy háromórás vonatútra nem hozott magával könyvet.
* Az egyik legjobb barátnőm például az én ízlésemhez képest borzalmasan színvonaltalan könyveket olvas. Mégis ő az, akivel a legjobban tudok beszélgetni; választékosan fejezi ki magát, kérdésfelvetései érdekesek, álláspontjai ideológiáktól mentesek, véleményére adok. Ezt a jelenséget szuperul megfogalmazta Proust az Albertine nincs többé c. könyvben: „Egy bizonyos életkortól emlékeink olyannyira összefonódnak, hogy a dolgoknak, amire gondolunk, a könyveknek, amit olvasunk már-már nincs jelentőssége. Mindenbe beledtunk valamennyit magunkból, minden termékeny, minden veszedelmes, s egy szappanreklámban épp oly becses dolgokra bukkanhatunk, mint Pascal Gondolataiban.” (Jancsó Júlia fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése