Szociális fejlődés

Boni tavaly januárban nem játszott a zeneiskola koncertjén; elmentünk ugyan, de amikor rákerült a sor, nem lépett fel. Megadtuk neki a lehetőséget, hogy ne szerepeljen, és tulajdonképpen nem is csodálkoztam, hogy így történt: túl félénk ahhoz, hogy elsőre belevágjon merész dolgokba.

Az idei tanév koncertje december elején volt, és érdekes megfigyelni, hogy az én különc gyerekem (aki valójában csak bátortalam és nincs önbizalma) mégis csak folyamatosan fejlődik és változik. Soha nincs a saját szintjén, ezt gyakran tapasztalom – még mindig nem köszön, nem tart kiselőadást az osztályban stb. – ugyanakkor a helyzet mégis csak egyre jobb: idén ugyanis fellépett a koncerten.

Úgy történt, hogy el sem mondtam neki, hogy lesz koncert, mert előtte meg akartam beszélni egy barátnőmmel és Z-vel, hogy mit tegyünk: kötelezzük-e Bonit vagy sem. Én arra hajlottam, hogy igen, hiszen annyira jól zongorázik. A barátnőm szerint nem kell nyomatni semmit, Z. pedig erre is, arra is hajlott. Az egyik zongoraórán kértem a tanárnőt, hogy ne mondja még el a koncertet Boninak, mert még nem választottunk stratégiát. Ekkor kiderült, hogy Boni már rég tudja: az egyik osztálytársa, Gabriel mondta el neki, aki ugyanahhoz a tanárnőhöz jár zongorára.

Én nem is tudtam, hogy ezek a gyerekek zongoráról beszélnek egymás között az iskolában. Amúgy ez a kisfiú nagyon érdekes eset; a szülei szereztek valami diagnózist arról, hogy zseni (franciául: HPI). Fel nem foghatom, mire jó egy ilyen diagnózis (a szülők eléggé furák), ugyanakkor a kisfiú tényleg nagyon okosnak tűnik. Ráadásul szociálisan is teljesen oké, minden játékban benne van, kezdeményez, udvarias, magabiztos, szóval mindaz, ami Boni nem. Tavaly a koncerten iszonyú jól szerepelt, nyáron a zongoravizsgán meg is állapítottuk, hogy valószínűleg ő is olyan típus, akit motivál a stressz (épp akkor történt, hogy Nadal az ausztráliai versenyen vesztes pozícióból hihetetlen akarattal első helyre tornázta fel magát – hozzá hasonlítgattuk).

Szóval Boni teljes természetességgel közölte, hogy fog játszani. Nem volt szükség se rábeszélésre, se gondolkodási időre, semmire. Valószínűleg valamilyen szinten őt is doppingolja az, hogy Gabriellel versenyezhet, a terepet pedig már jól ismerte. A koncert napján Boni nem volt hajlandó elárulni, hogy izgul-e: ez a hiúság is olyan jellemző rá! ÉN baromira izgultam amúgy, és ÉN képtelen lettem volna bármit is lejátszani.

Boni – hiába félénk és nincs önbizalma – mégiscsak szeret kitűnni. Úgy ismerem már, mint a tenyeremet. Egy egyperces, vidám, tetszetős darabot választott. Azzal szórakozott napokig, hogy betanulta maximális sebességgel lejátszani, és ott a helyszínen az egyperces darabot negyvenegy másodperc alatt játszotta le.

Benne volt az is, hogy szerintem mihamarabb túl akart lenni rajta. De azért beugrott a legelső dobórája, amikor a dobtanár óra közepén kijött a folyosóra, hogy beszéljen velem. Azon nyomban eszembe jutott, hogy hát te jó ég, nem figyelmeztettem a tanárt, hogy Boni nem fog megszólalni! De hülye vagyok, most jön számonkérni, hogy milyen gyereket hoztam neki, nem beszél. Ehelyett azonban azt a kérdést tette fel megdöbbenten, hogy:

– Madame... mondja csak... ez a gyerek mindent ilyen gyorsan csinál?!