Vaklárma

Pár éve történt, de pont ugyanígy az őszi szünet környékén, hogy azt hittük: Z-nek agyadaganata van. Valójában, és mint utána vizsgálatok sora bebizonyította, egy brutális migrén okozta az összes tünetet, amelyek között olyan durva is szerepelt, hogy nem tudta kimondani azokat a szavakat, amelyeket akart. És miután ezt megtapasztalta (borzalmas lehetett, el sem tudom képzelni), azután természetszerűleg egyéb pszichés tüneteket is produkált, pl. teljesen elment a hangja is.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan követték egymást az események; ez a beszédprobléma többször is előjött, egyszer bement az ügyeletre, az első MR nem is volt túl jó. Az rémlik, hogy pár olyan nap volt (maximim egy-másfél) amíg azt hittük: itt a vég, meg fog halni. Emlékszem egy jelenetre, amikor a nappaliban azt mondta: „Tamkó, nincs többé férjed”.

Arra viszont világosan emlékszem, hogy két dolog aggasztott nagyon, mindkettő teljesen jelentéktelen a tragédia súlyosságához képest. Az egyik az, hogy most mindehol el fogom-e sírni magam. Egy egyszerű „Hogy van a férjed?” kérdésre, Boni előtt, munkahelyen, telefonon, bármikor. Hogy milyen lesz ismeretlenek és ismerősök előtt folyton sírni.

A másik pedig az volt, hogy miképpen fogom megszervezni a mindennapokat, azon belül is elsősorban az, hogy el kell-e majd költöznünk. Rémképként jelent meg előttem egy esetleges költözés lehetősége, amit nekem kell majd levezényelnem, lakáskereséstől kezdve, szerződéskötésen és adminisztráción keresztül egészen a cuccok becsomagolásáig egy olyan élethelyzetben, amikor valószínűleg leginkább nyugalomra és állandóságra lenne szükségünk.

Tanulság nincs, mert miután kiderült, hogy ártatlan fejfájásról van szó, az élet ment tovább, és már csak néha jut eszembe, hogy bárki bármikor meghalhat (holott bárki bármikor meghalhat).