Az idei karácsony

Idén nagyon elrontottam a karácsonyi ajándékokat. A tavalyi ünnepen felbuzdulva (amikor Boni minden egyes ajándéknak őszintén nagyon örült) idén önbizalommal vágtam bele a vásárlásba. A főajándékról kiderült, hogy gagyi az egész, és hiányoztak is belőle részek, nem lehetett mindent összeépíteni. Boni nagyon csalódott volt. A másik ajándékkal pedig egy hatalmas öngólt lőttem, ez ugyanis egy kémiai kísérletezős készlet volt, és képzelhetitek, hogy a plafonról is takaríthattam a piros ételfestéket.

Boni egyébként annyira várta a karácsonyt, hogy borítékolható volt egy pici csalódás. Éjszaka, amikor elvileg a Télapó odateszi a fa alá az ajándékokat, Boni éjféltől háromig negyedóránként fölkelt, hogy meglesse (én meg végül csak háromkor tudtam odacsempészni a csomagokat). Semmi kétsége nincs afelől, hogy a Télapó létezik, szerintem Istennel keveri. Azt már valószínűleg sejti, hogy nem tud mindenkinek ajándékokat hozni, és hogy azokat a szülők veszik meg a boltokban: engem néha Télanyónak hív. Gyanakodik, tippelget, hipotéziseket állít fel. Bezárkózott a szobájába, és hallottam, amint a Télapónak telefonál (az interneten kinézett egy telefonszámot, üzenetrögzítőre lehet mondani, amit akar): „Bonhomme vagyok, Franciaországból, irányítószám 5700 stb. stb., légyszíves gyere mégiscsak korábban, és hozz nekem egy telefont meg egy varázspálcát.”. Kérdeztem, hogy ha szerinte a szülők hozzák az ajándékot, akkor miért hívta föl a Télapót? Azt válaszolta, hogy most leteszteli, mert ha tényleg megkapja a telefont és a varázspálcát, akkor biztos ő hozza! (természetesen nem kapott telefont)

Megnéztük a Harry Potter első részét (ezt Citrommagtáncnak írom, kérdezte), addigra már mindhárman elolvastuk az első kötetet. Mindenkinek nagyon tetszett, szerintem nagyon jól követi a könyvbéli eseményeket, jók voltak a szereplők, szép a dekor stb. Boni szájtátva nézte, és amikor kérdezgettük, hogy nem félelmetes-e (főleg a vége felé) a lehető leggyorsabban és leghatásosabban elejét akarta venni a mi aggodalmunknak, és többször is hangosan kijelentette: „Nem félelemetes. Inkább nagyon is... MEGNYUGTATÓ!”

Szentestére olyan kaját főztem, amit mindhárman szívesen eszünk, (=a lényeg) és egy icipicit több időbe telik elkészíteni, mint rendesen (=mert úgymond „van időm”) (nincs), tehát nem sütőben kell elkészíteni és előkészítést igényel. A mamámék szerintem azóta ezen röhögnek, mert ebből krumplifőzelék lett, tojáspörkölttel. Nekünk ez az ünnepi étel!

Még történt az is, hogy harmincöt nap kihagyás után elmentem futni, de öt kilométer után megint abba kellett hagynom: nem bírta a térdem. Ekkor én voltam nagyon csalódott. Ugyanez a térd teljesen normálisan viselkedik a hétköznapokban, semmi baja, de a futást ezek szerint nem bírja (az orvos íngyulladést állapított meg, ezek szerint még nem múlt el) (de mikor fog??). Úgyhogy továbbra is az usziba járok, 26-án reggel már ott kezdtem, de mint mindig: rémesen sokan voltak.

Hétfőn elindultunk a sógornőmékhez, ahonnan most írok. Boni annyira várta már a találkozást a nagybátyjával, hogy az idefelé vezető úton, amikor barkochbát játszottunk, háromszor is gondolt rá! (Élőlény? Ember? Férfi? Kanadai? Akkor Jack!)

Boldog napot! Jó ünnepet!

 És sok nevetést karácsonykor (is)!

Soha nem lehet elég korán kezdeni

 

– Mama, hány éves voltam, amikor kihánytam a céklát? – fordult hozzám a kanapén ülő Boni.

– Hát.. olyan három körül – számoltam ki.

– Oké, köszi – válaszolta, majd tovább írogatott.

***

Később megint fölnézett:

– Mama, hol is laknak a Mamilláék? Diófa utca huszonnégy? – emelte fel ismét a fejét

– Nem, huszonnyolc – javítottam.

– Ja, jó – felelte, és beletemetkezett a füzetébe.

***

– De mit csinálsz tulajdonképpen? – érdeklődtem, látván, hogy továbbra is fegyelmezetten körmöl valamit.

– Írom az önéletrajzomat!

A névnapokról és a hagyományokról

Gyerekkoromban nem ünnepeltük a névnapokat, sőt: egyáltalán nem is tartottuk számon őket. Tudtam persze, hogy a jelenség (névnap) létezik, és hogy más családokban meg is emlékeznek róluk, de mi nem ilyen család voltunk. A névnapi köszöntés számomra olyasmi volt, mint amikor az ember vendégségbe megy valakihez, és még le se veszi a kabátját, de már megüti az idegen lakás ismeretlen szaga: fura, nem kellemetlen, mindazonáltal hihetetlen, hogy más emberek ebben élik le az életüket. Ilyen furaság volt továbbá olyan mondatokat hallani osztálytársnőim szájából mint: Ezt a keresztanyámtól kaptam névnapomra. Úgy a funkció (keresztanya), mint az alkalom (névnap) ismeretlen volt a mi családunkban: mi nem kaptunk névnapra semmit és nem voltunk megkeresztelve sem – talán ez utóbbi lehetett az oka az előbbinek.

Gyerekként sajnáltam a dolgot, mert így meg voltam fosztva mindattól a figyelemtől, ajándékoktól és sütiktől, ami egy ilyen névnapi köszöntés jelenthetett volna. De idővel annyira mélyen belémívodott ez a szokás (vagyis a szokás hiánya), hogy magamévá tettem a mögötte húzódó magyarázatokat: míg egy születésnap egyéni (tehát jogos) addig a névnap kollektív (tehát felesleges) ünnep. A születésnapon történik valami (egy évvel idősebb lesz az ember), a névnap semmit nem kommemorál, maximum azt, hogy valaki, valamikor önkényesen azt a napot összetársította egy utó(kereszt?)névvel. Aztán nekem bőven elég születésnapi dátumokat megjegyezni (adott esetben ajándékot vadászni rájuk), nincs szükségem névnapokkal terhelni a memóriámat. Arról a teljesen elképesztő hóbortról nem is beszélve, hogy vannak olyan különcök (Annák, Ágnesek, Katalinok stb.), akik a konvencionálisat a forradalmival vegyítve nem azon a napon ünneplik a névnapjukat, amikor a többség, hanem egy másik időpontban!

Mióta elköltöztem otthonról (azaz jó régen) a szüleim viszont elkezdték – ha nem is ünnepeli, de – nyilvántartani a rokonságba tartozók névnapját. Odáig fajult a dolog, hogy egy-egy ilyen nap előtt ma már figyelmeztető üzenetet küldenek nekem, hogy el ne felejtsem felköszönteni ezt vagy azt – ugyanis nekem, a szüleimől nem teljesen függetlenül (lásd fent) fogalmam sincs hogy mikor milyen névnap van. Boni francia nevének a magyar megfelelőjéről is minden évben megemlékeznek, holott a két név hangalakja egymástól tök eltérő és a franciák sem igen tartják számon ezeket a dolgokat (meg vajon a kalendárium megegyezik-e a két országban?).

Iszonyúan zavar, hogy a szüleim úgymond átálltak a másik oldalra, méghozzá szó nélkül. Nem volt róla előzetes megegyezés, tárgyalás vagy utólagos magyarázat. Tudom, úgy viselkedem, mintha a szüleim nem változtathatnák meg a véleményüket valamiről, vagy mintha ehhez legalábbis a beleegyezésemre lenne szükségük. De azt nézem rossz szemmel, hogy ők egyenesen úgy tesznek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne névnapot köszönteni. Mintha mindig is ezt tették volna. A rendszerváltás is kihozott ezt-azt bizonyos emberekből: kiből a busójárást, kiből a hanukát. Mindkettőt akkor találtam idegesítőnek, amikor az érintettek úgy viselkedtek, mintha világ életükben mást sem csináltak volna.

Azt is felrovom a szüleimnek, hogy szerintem gyakorlati okokból sem ünnepelték a névnapot: eggyel kevesebb macerát, ajándékot, kutyafülét jelentett. Engem meg ezáltal megfosztottak valamitől, ami színesíthette volna azokat a szürke 80'-as éveket és amire ma gondolhatnék úgy, mint zseniális hungarikum vagy szimpatikus szokás. Belémneveltek valamit, most meg kritizálnak a nevelésük eredményessége miatt – mindig elfelejtem a mamámat köszönteni a névnapján, ami amúgy az én névnapom is, de azt is mindig elfelejtem. De hát most már késő!

Elhagytam a járt utat (bejgli 2.0)

A tavalyi bejglimen felbuzdulva, ami nem lett tökéletes (szép meg pláne nem), de nem is lett rossz, gőgösen és önbizalommal telve elhatároztam, hogy idén finomat ÉS esztétikusat sütök. Ugyanazt a receptet vettem elő mint tavaly, csak ezt-azt módosítgattam rajta: kihagytam a tojásfehérjét és a hiányzó mennyiséget (70 gr) tejföllel pótoltam, valamint a vaj mellé raktam zsírt is (ahogy az eredeti receptben állt, ezen viszont tavaly változtattam). Egy egész éjszakán keresztül pihentettem az erkélyen.

Érdekes, hogy ezektől a kis változtatásoktól mennyire más (=RONDÁBB) lett. Az íze is más, nem rossz, a textúrája is más: nagyon morzsálódik. Maradtam volna a tavalyi arányoknál és módszernél! Azt hiszem, benevezhetek a Legelcseszettebb Bejgli pályázatra. Már a kelesztésnél kirepedt a teteje, a sütőbe eleve kis edénykékkel megtámogatva raktam be, nehogy szétfolyjon. Még nem akartam megkezdeni, de az egyik egyszeűen széttört a kezemben, amikor be akartam csomagolni. Így azt fölvágtam.

Ez a bejgliműfaj számomra továbbra is rejtély. Karãcsonyi csoda, hogy ha ez valakinek sikerül.

A magyar irodalom (egyik) legszomorúbb bekezdése

Feladat: számoljon be a lehető legtömörebben lehető legnagyobb veszteségekről. Kerülje az indulatot és a pátoszt. A hiányt lehetőleg képi elemekkel jelenítse meg, a fájdalom nagyságára csak utalást tegyen.

Megoldás: Márai New York-i emigrációjában két mondattal megoldotta ezt a képzeletbeli feladatot:

„Nincs honvágyam. De a legjobb lenne mégis: hazamenni, néhány fröccsöt inni, magyar verseket olvasni, megfürödni a Lukács uszodában, aztán lefeküdni a Farkasréten, apán és fiam között, s egy nagyot aludni.”

Főleg annak tudatában rettenetes ezt olvasni, hogy ezek után még  37 évet élt anélkül, hogy valaha is visszament volna Magyarországra, ÉS a második fiát is túlélte.

Jobb ma egy Moderna mint holnap egy Pfizer

Háromszor voltam oltva, és a három alkalomból kétszer megakasztottam a rendszert az oltóközpontban: problémáztam, akadékoskodtam, különleges elbánást kértem – holott annyira, de annyira utálom az ilyen magatartást!

A probléma gyökere az volt, hogy a munkahelyem jóvoltából egy másik országban vagyok oltásra jogosult, mint ahol élek. És a két ország járványügyi protokollja eltér egymástól. Amikor márciusban az első oltásomra mentem Luxemburgba, itt, Fro-ban éppen betiltották a korosztályomnak az Astra Zenecát. Nem tudtam előre, hogy mit fogok kapni, de a biztonság kedvéért megkérdeztem a reumatológusomat: mit tegyek, ha a szomszédban AZ-val akarnak beoltani? Az orvos kerek perec megmondta, hogy szerinte tartsam magam a francia hatóságok ajánlásához, és utasítsam vissza. Tökre örültem ennek a határozott véleménynek: felmentett a további agyalás és a hezitálás alól. Így amikor az oltóközpontban kiderült, hogy tényleg Astrát akarnak adni, nem haboztam, és könyörgőre fogtam a dolgot.

Tök rendes nőhöz kerültem, aki tolmácsolta a kérésemet az oltóközpont vezetőjéhez. Ott gyorsan összeültek megvitatni a kérést, állítólag még a minisztériumot is felhívták, és végül engedélyezték, hogy kivételesen Pfizerrel oltsanak be. Iszonyúan megnyugodtam, mert Fro-ban márciusban még szó sem volt arról, hogy sorra kerülhetek (mint utólag kiderült, ott május végén-június elején kaptam volna meg). Amúgy ha nem adtak volna Pfizert, az orvosi iránymutatás alapján biztosan hazajövök oltás nélkül.

A hét elején mentem a harmadik oltásra ugyanoda. Két héttel előtte voltam a háziorvosomnál (más miatt) és csak úgy mellékesen, a védőoltások kapcsán megemlítette, hogy ő „nem hisz” a Modernában, mert micsoda hülyeség már, hogy féladagot adnak emlékeztetőként, hát homeopátia ez vagy komoly orvoslás? Ekkor neki is föltettem a tavaszi kérdésemet, hogy ha esetleg Modernával akarnak beoltani, utasítsam vissza? Igen! – válaszolta kategorikusan.

És hétfőn a helyszínen kiderült, hogy tényleg Modernával oltanak. Egy másodperc alatt leizzadtam, amikor meghallottam. Most már semmi kedvem sem volt oltás nélkül hazamenni: Franciaországban jelenleg nagyon nehéz időpontot foglalni, karácsony előtt nem is nagyon lehetne, és a hat hónap igencsak lejárt már a legutolsó vakcinám óta. Megint összehívták miattam az ügyeletes orvosokat, tanácskoztak a fejem felett, majd kijelentették: vagy Moderna, vagy semmi!

Tökre megértettem őket (a Pfizert a gyerekeknek tartogatják), ugyanakkor visszhangzott a fejemben a dokim mondata, hogy a Moderna szar, utasítsam vissza. Az ápolónő felajánlotta, hogy menjek vissza a várócsarnokba, gondoljam át a dolgot, hívjam fel esetleg az orvost. Ez egy nagy hodályban történt, ahol még százan várakoztak, és én ez elé a száz ember elé ültem le egy székre, idegesen, csomagostul, kabátban. Mindenki azt nézte, hogy mi a túrót csinálok én ott, miért jöttem vissza.

Talán azt hitték, azok közül a nőszemélyek közül való vagyok, aki kénye-kedvére válogat a vakcinák között. Most nem mondhattam, hogy a két ország protokollja eltérő: Franciaországban is adnak két Pfizerre fél Modernát (ez tényleg úgy hangzik így leírva, mint egy sütirecept!). A háziorvosomat nem tudtam elérni, a férjemet hívtam pánikolva, aki meg (szintén pánikolva, mert nem hallgat koronavírusos híreket) azt hitte, hogy valamiféle karácsonyi kiárusítás keretében szeretnének nekem csak féladagot beadni.

Szerencsére eszembe jutott a reumatológusom. Azonnal felvette a telefont, és fél perc alatt megnyugtatott. Két perc múlva már be voltam oltva, és boldogan ültem végig a kötelező 15 percet. Nem újdonság, hogy két orvos véleménye szögesen eltér egymástól; tudom, hogy vannak rossz orvosok, tudom, hogy vannak jó orvosok, akik időnként mondanak hülyeséget is, és tudom, hogy egy hivatalos közegészségügyi ajánlás legalább annyira egészségügyi, mint amennyire politikai vagy közgazdasági is (klasszikus példák: Down-szűrés, Bexsero-oltás). Azt is tudom, hogy még a legnagyobb jóakarattal és felkészültséggel sem lehet egy bizonyos pillanatban megmondani, hogy mi bizonyul később a legjobbnak (gondoljunk csak, mit lett március óta az Astra Zenecával), mert minden folyton változik: új tanulmányok születnek, mutánsok alakulnak ki stb. De megbíztam abban, amit egy (szimpi) orvos abban a pillanatban a legjobbnak vélt, összhangban a francia oltási rendszerrel.

Másnap írt a reumatológus, hogy megkérdezze: ki az a háziorvos, aki eltántorított a Modernától. Mit tehettem? Megmeveztem, remélve, hogy nem kerül bajba, sem ő, sem én.

Bosszúság

A múlt hónapban egy futárcég nem kézbesített ki nekem egy csomagot, amitől sokkal nagyobb méregbe gurultam, mint amennyit a dolog a saját nagyságrendjéhez mérten megérdemelt volna. Két futós aláöltözetről volt szó, és noha elég drágák voltak, nem ez magyarázta a napokig tartó felháborodásomat és csökönyös ragaszkodásomat az igazamhoz. Még csak nem is az, hogy az e-mail-üzenetben, amit utána kaptam a futárcégtől, az a botrányos hazugság állt, hogy a címzett nem tartózkodott otthon.

Határtalan felháborodásomat az okozta, hogy a céggel semmilyen módon nem tudtam normális kapcsolatba lépni: a honlapon egy telefonszám mellett csak egy postacímet adtak meg reklamálási célból. A telefont fölvette ugyan valaki, de a beszélgetés után a vérnyomásom az egekben volt: a megodástól hermetikusan elzárkózó, sablonszöveget szajkózó ügyinzéző feladata egyértelműen az volt, hogy mindenkit eltántorítson a panasztételtől, és hogy az emberek inkább elmenjenek a postára a csomagukért, mintsem hogy megpróbáljanak küzdeni az igazukért.

Az volt a legidegesítőbb, hogy a saját ellentmondásaikkal sem lehetett az ügyintézőket szembesíteni. Hiába voltak logikus érveink, a másik fél meg sem hallotta őket. Az egyik ilyen érv az volt, hogy ha tényleg megpróbálták volna kikézbesíteni a csomagot, akkor miért nem hagytak erről cédulát a postaládában, miért nem hívtak fel a két mobiltelefon valamelyikén? (megoldás: mert nem is jött ki senki) A másik bődületes ellentmondás pedig az volt, hogy míg szerdán azt állították, hogy képtelenség és lehetetlenség számukra, mégpedig kézenfekvő szervezési és logisztikai okokból, újból megpróbálni a kikézbesítést, ezt csütörtökön mégis megtették, mivel írtam a cégnek, akitől vettem a pólókat. Az ő utasításukra úgymond másodszor is megpróbálták kihozni az árut, de, sajnos, mint jelentették e-mailben, megint nem voltunk otthon.

Ekkor én már olyan ideges voltam, hogy minden reggel rosszkedvűen ébredtem, mert az első gondolatom az volt: basszus, van ez a hülye Ügy. Volt, hogy még enni sem tudtam rendesen. Az borított ki ennyire, hogy egyértelművé vált: ez a futárcég (álljon itt a neve: DPD-Chronospost) valószínűleg úgy működik, hogy a csomagok egy hányadát meg sem kísérlik meg kihozni. Gondolom nincs rá kapacitásuk, és egy belső rendszabály szerint a címzettek 40%-át (hasra ütök) csak értesítik arról, hogy a küldeményt átvehetik a postán. Minden bizonnyal rendszerszintű mulasztásról van szó, így van felépítve a cég, nincs elég autó, nincs elég személyzet, és büntetlenül megússzák, és az emberek megfutamodva és derekukat beadva, végül elmennek a postára.

Mert így működik a világ – folytattam a sötét gondolatmenetet. És ha egy cég meg tud maradni a piacon ezzel a munkamorállal, akkor hogyan várhatjuk el a politikusainktól, hogy tisztességesek legyenek? Már Putyinnal példálóztam. Állampolgári kötelességemnek éreztem, hogy ne menjek el a postára. Ha mindenki annyiban hagyja az ügyet, és behódol, akkor itt soha, semmi nem fog változni. Mindig is hülyének leszünk nézve! Mint ahogy, épp ebben az időben történt, a miniszterelnök (aki az egészségügyi óvintézkedéseket hozza) elkapta a Covidot egy országos politikai rendezvényen, ahová maszk nélkül ment, és ahol a résztvevők körbepuszilgatták egymást.

Másnap elkezdtem keresgélni a neten, hogy milyen fogyasztóvédelmi szervezethez lehetne fordulni (pont erre van időm, nyilván). Olyan sztorikat találtam, hogy az eszem megállt: valakinek egy egész láda értékes cucc veszett el örökre kézen-közön ezzel a futárszolgálattal (soha nem térítettek meg neki semmit), másvalakinek pedig egy kulcsot kellett volna megkapnia, iszonyú sürgősen és időre (csak napokkal később jutott el hozzá). Ekkor elszégyelltem magam. Azon szenvedek, hogy két futófölső az egy km-re lévő postán vár engem, míg másoknak személyes cuccok tűnnek el. Itt ülök a melegben, luxusproblémákon és jóléti gondokon rágódva, miközben nem is olyan messze tűlünk emberek fulladnak a tengerbe? Akkor napokig az volt a bajom, hogy bolhából csinálok elefántot.

A tanulság? Van. De nem az, mint ahogy egy barátnőm mondja, hogy mindannyian puszta pénztárcák vagyunk az üzletek szemében, és amint fizettünk, hülyének vagyunk nézve. Nem, mert akiktől vettem a futófölsőket (Icebreaker – itt a blogon javasoltátok kommentben!) rögtön és konstruktívan próbáltak segíteni. Megígérték, hogy visszatérítik az összeget.

Ennek ellenére nekem az a dolog tanulsága, hogy a munkavállalókat kizsákmányoló, adóparadicsomokban hatalmas jutalékot zsebre vágó Amazontól kell rendelni – ők mindig, minden körülmények között kihoztak eddig mindent, olyakor vasárnap is. Én őszintén nem csodálkozom azon, hogy Jeff Bezos a világ leggazdagabb embere: tudja, hogyan kell kereskedni.

A történtekkel párhuzamosan egyébként leadtam egy rendelést két könyvre a magyarországi Librinél is. Nem aggódtam, mert ők az UPS-szel szoktak dolgozni, és eddig mindent megkaptam, pedig volt olyan év, hogy karácsony előtt hatalmas dobozokban érkeztek a könyvek. Úgyhogy nyugodtam vártam a két megrendelt regényt a megadott napon, amikor egyszer csak kapok egy üzenetet a telómra, azzal, hogy sikertelen kézbesítés, a címzett nincs otthon. 

Képzelhetitek, hogy milyen idegállapotban voltam. Ráadásul minden ilyen üzenetüket azzal kezdik (mert később több is jött), hogy: „ANOMÁLIA”. Igen, a világ rendellenesen működik, fakadtam ki a férjemnek, aki már nyúlt is a telefonért, hogy panaszt tegyen. Nekem addigra ugyanis már az összes gyógyszerem elgurult (ahogy Bezzeg mondaná), képtelen voltam telefonálgatni. Z. elintézte, hogy másnap kihozzák a könyveket. Hittem is, meg nem is.

Másnap Z. otthon maradt könyvet várni, én orvoshoz mentem (a térdem miatt), tehát egy szokatlan időpontban érkeztem haza, késő délelőtt. Megpillantottam az utcánkban, épp a házunk előtt az UPS fekete autóját. Röpültem a kocsihoz, kopogtam az ablakán, egy fiatal srác ült benne. A csomagomat hozta, ugye?? – szegeztem neki a kérdést lelkesen, hitetlenkedve, örömmel. Mind kiderült, nem. Fogalma sem volt az egész hercehurcáról, ő nem tudott róla, hogy tegnap meg kellett volna kapnom valamit, de, tette hozzá, ha tegnap este elvitték a küldeményt az átvevőpontra, akkor ma – kézenfekvő logisztikai és szervezési okokból – ma biztosan senki sem tudta volna kihozni. Azaz a telefonban ezek is össze-vissza beszélnek!

Megígérte, hogy másnap kihozza. Felírta a nevemet és a címemet egy sajtpapírra, én meg megígértettem vele, hogy nem felejti el. A biztonság kedvéért a lelkére kötöttem, hogy iszonyú fontos és sürgős küldeményről van szó; nem árultam el, hogy két kötet Harry Potter van a csomagban, mert mióta Bonit beszippantotta a sorozat, én is el akarom olvasni (ami mondjuk tényleg fontos és sürgős dolog). 

Másnap a dolgozószobából a nappaliba költöztettem a munkaállamásomat (képernyő, klaviatúra, számítógép stb.), mert egy bizonyos stratégiai helyen ülve a nappalinkból belátni az egész utcát (van egy ablakos, kiszögellésszerű rész). Vártam a pasit. Minden lefordított mondat után kikémleltem az utcára, mikor jön a kocsi. Nem akartam lemaradni. Itt már nem arról a két könyvről volt szó, többről: arról, hogy hihetek-e még valaha futárcégek állításainak, vagy tényleg Jeff Bezos vagyonát fogom gyarapítani a továbbiakban. A férjem szerint túlreagálom a dolgokat, de én tudtam, hogy a 21. századi fogyasztói társadalmat tesztelem. És hogy a világon tapasztalható igazságtalanságok statisztikai eloszlását szeretném – a javamra – kiigazítani.

A futár azt ígérte, hogy tizenegy óra körül jön. 14 órakor feladtam a várakozást. Azon gondolkodtam, hogy az őszintének tűnő srác, aki megígérte, hogy elhozza a csomagot, vajon már akkor tudta, hogy hazudik, vagy csak utólag nem volt kedve kihozni? Vagy elfelejtette volna? Kisebb gond volt ez amúgy, mint az első, rendszerszinten mulasztó futárcég esete (nevezzük bátran csalóknak); épp azon a héten valaki több száz métert futott utánam, hogy visszaadja a boltban a zsebemből kiesett (???) bankkártyámat, és pár nappal előtte, amikor vacsora közben Boni szája hirtelen a háromszorosára dagadt (!!!), és 19 órakor pánikolva hívtuk a doktornőt, az 19:30-kor, a munkaideje után, rögtön fogadott is minket – egyszóval én tudtam, hogy az emberek jók, önzetlenek és professzionálisak. De hogy pont ez az UPS-s srác nem ilyen, ezt szomorúan konstatáltam.

Folytattam a munkámat, és 16 óra körül, két mellékmondat között véletlenül kipillantottam az ablakon: ott állt az UPS-autó. Mint egy őrült, fogtam gyorsan a kabátomat és tébolyodottan rohantam le az utcára! Na most elkapom ezt a pasit! – kiabáltam fennhangon. Attól tartottam, másvalakinek hoz ki csomagot, titokban. Lent szemtől szembe találtam magam az előző napi sráccal, nyújtotta felém – a Libri csomagját. Úgy örültem neki, mintha nem alapvető jogom lett volna a csomagot időben megkapnom, mintha nem fizettem volna azért, hogy problémamentesen kiszállítsák.

Duma

Egyik (nagy) szociális félelmem, hogy túl sokat beszélek. Vannak a térnek és az időnek, továbbá egyes beszélgetőpartnereknek olyan találkozási pontjai, ahol erre hajlamos vagyok. Mint sok más idősecske nőszemély, aki ráadásul anyuka is, engem is el tud kapni a gépszíj, és utólag döbbenek rá, hogy már megint túl sokat dumáltam. Az elmúlt hetekben két olyan eset is történt, amit később megbántam: egyszer hatan ültünk az asztalnál, mindenki kisgyerekes szülő, kivéve az egyik nőt. A sok iskolai, nevelési, kétnyelvűségi stb. témához nem tudott hozzászólni, nem is igen volt alkalma szegénynek, mert mi, többiek, folyamatosan beszéltünk. Végül is úgy álltunk fel az asztaltól, hogy az a nő egyáltalán nem jutott szóhoz az ebéd alatt. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban; be kellett volna vonni a társalgásba, legalább egy kérdés erejéig. Szoktam is ilyet csinálni, általában figyelek arra, hogy mindenki részt vegyen a beszélgetésben, de aznap én is belefeletkeztem az anekdeotázásba.

A másik eset során pedig azon kaptam magam, hogy hosszan mesélek egy történetet Boniról két kolléganőmnek, és az egyik egyszer csak elfojt egy ásítást. Rögtön észbe kaptam, hogy hülye voltam, mert eltértem attól az aranyszabálytól, hogy gyerekről a lehető legkevesebbet szabad mesélni, mert egy bizonyos ponton túl, ami nagyon is hamar eljön, senkit sem érdekel. Én magam is így vagyok egyébként ezzel: szívesen meghallgatok egy-két gyerekes sztorit (KIVÉVE, ha láz, takony, hányás, kiütés vagy hasmenés szerepel benne!) de nem többet.

A párbeszédeknek és a beszélgetéseknek van egy törékeny egyensúlyuk, amelynek egyik összetevője: az idő. Mindegyik félnek kb. ugyanannyit kell tudnia beszélni. Ezt egyrészt az udvariasság diktálja így, másrészt pedig a kíváncsiság: még egy sokat dumáló ember is szeretné tudni, hogy mi van a másikkal, mi a véleménye erről vagy arról. Számomra a társalgásnak nincs sok értelme, ha ez az időfaktor sérül. 

Persze én is ismerek szószátyár embereket, akik fo-lya-ma-to-san dumálnak, és rendre monopolizálják a beszélgetést. Konkrétan három ilyen ember is van a környezetemben, és ismertem egy negyediket is. Ezek olyan emberek, akik, akár egy gép, bármiről képesek bármennyit szórakoztatóan mesélni, szinte gombnyomásra. Mert van a szószátyár embertípusnak egy másik alfaja is, aki mindig panaszkodik, de most nem erről  beszélek, hanem konkrétan azokról, akik okosak, széleslátókörűek, viccesek, csak hát... állandóan dumálnak. Gyakran saját maguk terelik el a beszélgetés témáját egy másik témára, mert időközben eszükbe jut valami, arról egy másiuk történetet mesélnek el, újabb és újabb zárójelet nyitnak, elkalandoznak, az ember csak kíváncsian bámul, hogy mikor hagyja abba? honnan van ennyi energiája? motivációja? önbizalma? és tényleg nem hagy szóhoz jutni másokat? jé, és hogy bírja az élettársa?

Pedig szeretem hallgatni időnként ezeket az embereket, olyan, mintha egy stand-up-ra vettem volna jegyet: szórakoztató, vicces, jól elmegy vele az idő. De ezek nem azok a jóízű, mély baráti (vagy szimpatikus munkatársi) beszélgetések, amelyekből töltekezik az ember. Mert a párbeszédek kényes egyensúlyához nem csak ezek az időbeli tényezők járulnak hozzá; az is fontos (talán még fontosabb), hogy a résztvevők emlékezzenek arra, mit mondott a másik régebben, vagy akár a társalgás elején. Azaz hogy valamilyen szinten kapcsolódjanak egymáshoz a felek, ne pedig csak úgy elbeszéljenek egymás mellett. És ez a szószátyár népség nem csak, hogy a beszélgetés teljes idejét lefoglalja magának a saját önálló, humoros műsorának előadására, hanem, ráadásul, nem is igen érdekli, ki áll vele szemben (hiszen nincs is rá ideje, hogy megtudakolja).

Az idő mellett tehát az érdeklődés is fontos faktor: az, hogy számon tartsuk, a beszélgetőpartner mit mondott a legutóbb – sőt, akár azt is, hogy mi magunk mit meséltünk már el neki. Hányszor mesélték már el nekem ugyanazok az emberek ugyanazt, mert elfelejtették, hogy már mondták! További szempontok is járulnak természetesen hozzá ahhoz, hogy valaki jó beszélgetőpartner-e, hogy az illetővel szívesen beszélget-e az ember. De mennyire, mennyire fontos az, hogy kisajátítjuk-e magunknak a beszélgetés időtartamát vagy sem!

Rövid fejezetek, hosszú mondatok

Végeztem ezzel a régóta vágyott és nehezen megszerzett könyvvel. Ígértem, hogy írok róla. Elöljáróban annyit, hogy azért akartam olyan nagyon elolvasni, mert egy lapon említik Prousttal és Thomas Mannal (mindkettőt szeretem) és Esterházy is hivatkozik rá (őt is szeretem). Annyit tudtam a regényről, hogy hosszú és befejezetlen, ezért nem is számítottam se könnyed olvasmányra, se ütős csavarra a végén.

Igazából nem is annyira befejezetlen, mert az eredeti kiadáshoz hozzácsapták a hagyatékban talált jegyzeteket, vázlatokat és töredékeket, ezzel háromszorosan is megnehezítve az olvasó feladatát. (Ezt mindjárt részletezem). A történet az első világháború előtti években, az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, és szerintem korrajz (bár az író mintha nem annak szánta volna), színre hozván a háború kirobbanása előtti korszakra jellemző szereplőket, elveket, nézeteket és történelmi eseményeket. Hangneme irónikus, a leírások részletesek és érzékletesek, a cselekmény nem túl bonyolult. Érdekes, hogy a monarchiát a kiegyezés után mi, magyarok saját kereszünknek tekintettük, amivel úgy-ahogy együtt kell élnünk, de ezek szerint az osztrákok is nevetségesnek és túlhaladottnak tartották, és ha mi az osztrákok uralmától, ők viszont a németek felsőbbrendűségétől szenvedtek.

Azt nem tudom, miért tulajdonságok nélküli ember a főszereplő; kikövetkeztettem, hogy a korra jellemző elidegenedés miatt, de bővebbet nem tudok. Logikusabbnak (bár valótlanabbnak) tűnne az a magyarázat, hogy mert egy-egy tulajdonság soha nem abszolút értékben megjeleníthető, hanem csak kotextusba helyezve, ez volt az első tippem, de asszem ez mellékvágány.

Összességében eléggé szenvedtem, leginkább az író tudta nélkül közzétett nem végleges szöveg miatt, ami egyrészt teljesen eltolta a hangsúlyt az eredeti sztoriról, másrészt gyakran érthetetlen lila köd volt (hosszú fejezetben taglalta például azt a kérdést, hogy az érzés állapot-e vagy folyamat) harmadrészt pedig a befejezettség látszatát keltve mégiscsak lezáratlan maradt.

Érdekes volt mégiscsak, hogy miképpen látták a 20. század elejét a kortársak („a nagy egyéniségek kora véget ért” – ezt mondják a franciák is manapság). Voltak benne érdekes gondolatok, találó leírások. Nem tudom azonban, hogy vannak-e még olvasói egy ilyen – töredékes, hosszú, néhol nehezen érthető és nem igazán aktuális – könyvnek egy olyan világban, ahol közösségi oldalak és médiaszolgáltató cégek kelnek versenyre azért, hogy minél több szabadidejét szippantsák be a fogyasztóknak, és ennek érdekében könnyen emészthető, időszerű, interaktív, fordulatos és addiktív tartalmakat kínálnak. Olvas-e még valaki az univerzumban Musilt?!

A nyolcéves ovisomról

Vasárnap elmentem futni és lesérültem; az utolsó kilométert már nem tudtam végigfutni a bal térdem miatt. Sőt, egyszerűen továbbmenni sem voltam képes, annyira fájt. Pedig úgy indultam el otthonról, és úgy futottam le a táv felét, hogy semmi bajom nem volt, és most sem fáj már. Nyolc km után viszont menni nem bírtam: ott áltam a hidegben, ködben, egyszál futócuccban, a lakástól távol.

Felhívtam Z-t, de Boni vette fel a telefont, mert mint kiderült, az apja épp zuhanyozott. Kértem, hogy kopogjon be a fürdőszobába, és mondja meg neki, hogy lesérültem, nem tudok járni, fázom és jöjjenek értem. Boni ezt előzékenyen és udvariasan meg is tette (nem úgy, mint amikor csak passzióból dörömböl a fürdőszoba ajtaján...), Z. viszont bosszúsan elzavarta azzal, hogy ne találjon már megint ki ilyen hülyeségeket.

Teljesen megértem a reakcióját! Boni pontosan ugyanilyen sztorikat szokott kitalálni. Általában soha nem tudjuk, ha mesél valamit, hogy az most éppen igaz, félig igaz vagy teljes kitaláció. Akkor tud a legjobban átverni minket, amikor ok-okozati összefüggéssel érvel: ebből meg abból kifolyólag ez meg az történik. Bámulatos gyakorlati érzékkel tud hihető és nem túl gyanús összefüggéseket kitalálni, és azokat a felnőttek észjárásához igazítani: egyszer például azt mesélte, hogy a zongoratanárnő azt a házit adta fel neki, hogy komponáljon önállóan egy darabot, amelyben vannak kettős keresztek, mert, mint fűzte tovább a történetet, nem nagyon érti a félhangokat. És, tette hozzá Boni, a zongoratanárnő szerint a legjobban tevékenység közben, indirekt módon, aktívan értjük meg a tananyagot. Már nem emlékszem, hogyan fogalmazta ezt meg, de teljesen logikusnak tűnt, csak egy héttel később döbbentem rá, hogy egy szó sem volt igaz belőle, a zongoratanárnő jól meg is lepődött, állítólag még a kettős kereszt sem került szóba órán!

Szóval Z. kényelmesen lezuhanyozott, felöltözött, és csak hosszú percekkel később szálltak autóba, amikorra már én is el tudtam indulni. Elkerültük egymást, egyszer még láttam őket elsuhanni egy kereszteződésben, végül szinte egyszerre értünk a ház elé (csak én sokkal később tudtam megmászni a két emeletet). Otthon megint mindent elmeséltem, hogyan történt az egész lebénulásom (én magam sem értem) (de utána kell járnom majd az erősítő és bemelegítő gyakorlatoknak, köszi szépen a múltkori kommenteket!), majd Boni, a maga színtiszta logikájával és a lehetetlent nem ismerők önbizalmával kijelentette, hogy Mama, hát akkor fél lábon kellett volna hazaugrálnod!

Én azt hittem, hogy már lassan múlóban van az ovis korra jellemző csodavilág és mágikus gondolkodás, de úgy tűnik, nem. Még a Télapóban is hisz. Nemrég az apja magyarázta neki, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek alig van játékuk, még karácsonyra sem kapnak semmit, mert a szülőknek nincs pénzük, erre méltatlankodva kijelentette, hogy na de a Télapó biztos hoz nekik!

És amikor az aztalnál arról beszélgettünk, hogy lehet, hogy inkább egy darabig most úszni fogok járni, Boninak fölcsillant a szeme, hogy akkor majd néha menjünk együtt is (másfél éve nem volt az itteni usziban), mert „annyira szeretem az öltözőszekrényeket”! Ahová fent pénzt kell bedobni, majd lent kulcsra zárható...

 

Magántulajdon

Nemrég lementünk a pincébe, ahol többek között Boni régi játékait is tároljuk. Örömmel hozott föl pár régi kacatot (pl. egy műanyag pénztárgépet), én pedig felvittem az egyik régi kisautóját a százból, mert tudtam, hogy nemsokára találkozni fogok egy kolléganőmmel és annak hároméves kisfiával. Boni is szokott kapni innen-onnan régi gyerekjátékokat, főleg könyveket, társasjátékokat, és én mindig is nagyon szerettem, amikor valaki nem új cuccal, hanem a gyerekei régi játékaival ajándékozza meg Bonit. Tényleg felesleges újat venni, amikor otthon halomban áll a használatlan, jó állapotú játék, ráadásul én magát a tudatot is szeretem, hogy azzal az adott tárggyal régebben X. vagy Y. játszott.

Eljött az alkalom amikor egy játszótéren összetalálkoztam a kolléganőmékkel. Eleve úgy terveztem, hogy Boni nem jön (mert akkor lehetetlen lett volna dumálni), de mielőtt elindultam volna, mondtam Boninak, hogy elviszem a kisautót a gyereknek.

Na ekkor kezdődött a kb. egyórás konfliktusunk arról, hogy odaadhatom-e a levetett, elfelejtett, megunt/soha nem is használt játékát egy ismeretlen gyereknek. Szerinte ugyanis nem. A kisautót visszavette, helyette hozott egy beszélő-villogó tehenet, majd azt is visszavette, auztán mindenféle kéteurós műanyag hülyeségeket javasolt, illetve odatette táskámba az egyik ajtó és kerék nélküli autóját.

Nagyon meglepődtem, mert Boni az a gyerek, aki egyrészt mindent megkap, másrészt viszont semmivel nem játszik, mert már kisebb korában is inkább érdekelte a számológépek, telefonok, madzagok, tollak és papírok világa, mintsem a játékoké. Jól emlékszem, hogy miután megtanulta megfogni a ceruzát, nem nyúlt többé az autóihoz. Meg aztán elmagyaráztam azt is neki, hogy nem értékes és szeretett tárgyat kell odaajándékozni, hanem az olyat, amire már nem is emlékezett.

Nem akartam kényszeríteni, hanem inkább rábeszélni. Láttam rajta, hogy egyrészt szeretne megfelelni a hirtelen vele szemben támasztott elvárásnak, másrészt baromira sajnálta odaadni a régi kacatjait. Végül a tehénnel indultam el, utoljára a lépcsőházban még megkérdeztem tőle:

– De Boni, jó szívvel odod oda?

– Nem! Csak ha veszel nekem valamit helyette holnap. Jó szívvel!

– Szó sincs róla! – válaszoltam, erre mérgesen bement a szobájába.

Már az utcán jártam, amikor Z. felhívott, hogy Boni bömböl a tehenéért, ne adjam oda a kisfiúnak. Aki amúgy teljesen jól elvolt azzal a két lufival, amit vittem neki. Két órát töltöttünk a játszón, és nem egyszer megfordult a fejemben az indulás előtti jelenet, illetve az a gondolat, hogy te jó ég: irigy a gyerekem. Egyébként tök vicces volt, mert a barátnőm kisfia, amint észrevette, hogy idegen gyerekek játszanak az új lufijaival, odament hozzájuk, és visszavette őket, mire a barátnőm kissé zavartan odasúgta, hogy hát ezek olyan nehéz helyzetek, de az idő majd megoldja őket, ugye? Nem mondtam semmit, csak az otthon maradt kis nyolcévesemre, és a táskámban lapuló világító tehenére gondoltam. Meg bevillant az a főiskolai csoporttársnőm képe, aki egymagában kidolgozta a szigorlati tételeket, de nem dobta be őket a közösbe.

Viszont aludtam rá egyet, és megint csak azt kell mondanom, hogy a hiba bennem van. Ismét megugorhatatlan akadályokat támasztottam a gyerekemmel szemben, mint amikor azt vártam, hogy félénksége ellenére köszönjön az embereknek. Hát ha neki a barlangból hozott, ősi ösztöne az, hogy ragaszkodjon a mamutjához tulajdonához, milyen jogon akarom én ezt megbélyegezni, és kieszközölni, hogy egy ismeretlen gyereknek, akivel ráadásul nem is fog találkozni, odaadja egy régi játékát?! Persze sokkal könnyebb lenne az életem, ha Boni vagány, bátor kisfiú lenne, aki jóban van az osztálytársaival, elbűvöli a tanítónőket, keresztnevükön szólítja a szomszédokat, akiknek ráadásul hangosan előre is köszön – de hát el kell fogadnom, hogy Boni nem ilyen.

Ismerek egyébként olyan gyerekeket, akik nyolcévesen meg tudnának válni egy-egy játékuktól más gyerek javára, ismerek olyan felnőtteket is, akik szerintem gyerekkorukban ezt megtették volna, de tény, hogy ez a ritkább, ez a, hogy így fogalmazzak: természetellenesebb. Biztos ezért is olyan vonzó tulajdonság az önzetlenség! És biztos ezért gondolok egyrészt – nem is neheztelve, hanem inkább – szánakozva a fent említett főiskolai csoporttársamra, másrészt pedig csodálattal arra a barátnőmre (azóta is az) akihez egyszer előadás után odajött két idegen, folyton az épület előtt bagózó csaj, és elkérte a jegyzeteit, mondván, hogy nem szottyant kedvük bejönni órára.

Térdgyakorlatok

Leülök a számítógépem elé vagy az étkezőasztalhoz. A kezem ügyébe veszem a szükséges dolgokat (klaviatúra, kávé, mikor mi), hátradőlök és keresztbe teszem a lábamat → HIBA!

Visszateszem mindkét lábamat a földre, és lassan belemerülök az adott tevékenységbe: munka, evés stb. Megmozgatom a hátamat, rákönyöklök az asztalra, majd fölhúzom mindkét lábamat magam mellé → HIBA!

Bosszankodva visszaülök normálisan. Folytatom az evést vagy a fordítást. Kibámulok az ablakon. Nyakkörzés. Kiegyenesítem a derekam, majd fölhúzom a lábam és a széken törökülésbe ülök → HIBA!

***

Hetek óta tartó kísérletezgetés és önmegfigyelés alapján kijelenthetem, hogy akkor fáj a (bal) térdem futás közben, ha az előző napokban gyakran tettem keresztbe a lábam (méghozzá a balt a jobbra), illetve törökülésben vagy más kifacsart pozíciókban ültem. Előfordult már, hogy alig bírtam lefutni az egy órát, de az is megtörtént, hogy csak az utolsó percben jött elő a fájdalom, mivel előtte egy hétig fegyelmezetten felnőtt módjára ültem a széken.

Tanulság: ha továbbra is akarok futni (márpedi ez egy drog) SOHA többet nem ülhetek keresztbe tett lábbal. Ez azért durva, mert ez az ergonomikus pozíció azért baromira kényelmetlen (az élet tele van ilyen ellentmondásokkal). Tulajdonképpen a legideálisabb az lenne, ha a hátralévő ötven évben soha nem kellene lépcsőt másznom.

Maszk: második felvonás

Írtam, hogy három hete levetették az általános iskolásokról a maszkot a suliban. Utána elkezdődött, majd véget ért a kéthetes őszi szünet, ma újra van a suli. A számok időközben annyira megugrottak, hogy ismét kötelező lett a maszk az alsóban, ami azt jelenti, hogy a gyerekek a mi megyénkben pontosan egy hétig élvezhették a maszknélküliséget (kivéve Bonit).

Két hozzáfűznivalóm van a dologhoz: egyrészt hogy Z., aki nagyon nem értett egyet a három hete bevezetett intézkedéssel, most teljesen jogosan jár-kel úgy a világban, prófétaként, mint aki ezt előre megmondta (és tényleg).

A másik meg hogy: jól illusztálja a példa, hogy nem lehet olyan járványügyi intézkedést hozni, amivel mindenki egyetért. Mert ha nem vetetik le a gyerekekkel a maszkot október elején, holott jók voltak a számok = az lett volna a baj. Ha pedig (mint ahogy történt) levetetik a maszkot = akkor meg az a baj (mivel most vissza kell venni). Vagy: ha a hatékony intézkedésnek köszönhetően jók a számok, az emberek az intézkedés ellen hőbörögnek, mondván hogy jók a számok, minek intézkedni, ha meg nincsenek hatékony intézkedések, belobban a járvány, és azért hőbörög mindenki, hogy miért nem lép a kormány.

A lényeg, hogy mindig van olyan halmaza a populációnak, akik panaszkodnak!

De azért szomorú látvány ez a sok maszkos kisgyerek, nem lennék az egészségügyi miniszter helyében.

Technikai

Eddig a műszálas textilektől legalább annyira irtóztam, mint a műkörömtől, a harsány sminktől, a feldolgozott hústól (virsli, párizsi) vagy az edzőteremtől; mindez az én ízlésemhez képest túlságosan mesterséges, nem igazi, mű. Viszolygásom legfőbb oka azonban inkább az volt, hogy e képződmények a természetes helyébe kívánnak lépni, és úgy eladni magukat, mint valódiak. Holott az eredeti nyilvánvalóan mindig jobb, mint az utánzat. A műszálas anyagok tapintása és kinézete is sokkal rondább mint a pamuté vagy a gyapjúé.

Számomra viszont nemrég derült ki: ha az ember hidegben megy futni, akkor pont, hogy olyan cuccokat kell felvennie, amelyeket épp ésszel soha nem hordana, azaz 100%-ban poliészterből készült pólókat, nadrágokat. Nyáron még simán futottam egy pamut rövidgatyában és egy kiszuperált pólóban, de amikor lehűlt a levegő, én is bevásároltam ezekből a technikai cuccokból. Vakon hiszek a tömeg tapasztalatának, és ha így kell, hát így kell.

Megtapasztaltam milyen az, amikor egy lenézett ruhadarab sokkal jobban illik egy bizonyos tevékenységhez, mint értékesebb rokona. Próbálok analógiákat találni ehhez a jelenséghez az élet többi területéről: talán a foghúzás lehet ilyen. Kinek jutna eszébe kihúzatni egy egészséges fogat?! Fogszabályzáskor viszont gyakran ez a legjobb megoldás.

Múlt héten, amikor betegen feküdtünk a szállásunkon és csak orvoshoz (kétszer) és Covid-tesztre (kétszer) mentünk ki megizzadva, csatakosan, illetve amikor a hét vége felé bebugyolálva, jól felöltözve mégiscsak kimerészkedtünk a tengerpartra, felvettem az egyik technikai pólómat. És tényleg sokkal jobb volt, nem fáztam benne, hamar megszáradt, a nap végén kimostam, és reggelre már fel is lehetett venni, szóval tényleg baromi praktikus úgy a sporthoz, mint egy betegséghez. Boninak is fogok venni, ő is hajlamos megizzadni.

(Nem tartom be viszont azt az útmutatást, amely szerint harminc fokon kell mosni. Le is jött rögtön az egyik rózsaszín puma.)

Őszi vakáció az Atlanti-óceán partján

Vasárnap este megérkeztünk, hétfő délben elkezdett Boninak fájni a torka. Délután már PCR-tesztet csináltattunk. Nem covid. Hitetlenkedve regisztráltam, hogy noha másfél éve sikerül elkerülni az első számú közegészségügy ellenséget, erre dilettáns módon elkapunk egy mezei náthavírust.

Nem is részletezem: azóta Bonival mindketten tök betegek vagyunk, felváltva és/vagy párhuzamosan produkálunk olyan tüneteket, mint láz, orrfolyás és -dugulás, hasmenés, torok- és fejfájás, tüsszögés, köhögés (hurutos, hogy precíz legyek), étvágytalanság. Kint verőfényes napsütés van, napközben 19 fok. A bérelt házunkhoz tartozó (fedett, fűtött, nagy) medencét még csak kívülről láttuk, a tengerparton 2x voltunk, a második után (ma) Boni újra belázasodott (én el sem mentem).

Megüt a guta, hogy mindezért 800 km-t utaztunk! Tök hülye vagyok, tartanom kellett volna ahhoz a szilárd meggyőződésemhez, hogy egy hétre nem éri meg sehova sem elutazni. Drukkoljatok, hogy legalább a végére meggyógyuljunk! (És hogy Z. ne kapja el!)

Nyolcéves kisfiúk csoportdinamikája

Elnézően röhögök azon a Tamkón, aki múlt héten ilyenkor játéksort állított össze és kincskereső feladatokat dolgozott ki öt nyolcéves gyereknek. Legalább annyira nem álltam a realitások talaján mint az a nő, aki azt képzeli, hogy a férfiak az eszéért szeretnek belé. Nem is tudom, hogyan gondoltuk, amikor a férjemmel naívan még azon is eltanakodtunk, hogy milyen betűtípust használjunk a kincskereső játékhoz, és már csak mosolygok Z-n, amikor arra gondolok, hogy a kinyomtatott feladatokat egy ismerős apukának is megmutatta, és megkérdezte, hogy szerinte a fiaink el fogják-e tudni olvasni.

Miután az első kisfiú megérkezett, az első kitervelt játékot (Grabolo - vicces, gyorsasági kártyajáték) még tök jól végig tudtuk játszani. De miután bezártuk az ajtót az utolsó szülő mögött, és visszamentem a nappaliba, az öt ördögfiókát már elvesztettük úgymond - fülig érő szájjal, őrültek módjára dobálták egymást azzal a három labdával, amit a következő (nyugodt) játékhoz készítettem ki, és amit zenepedagógus barátnőm javaslatára (ő ezzel a játékkal tanítja meg a gyerekeknek a kánon fogalmát) az ajándékátadás után terveztem velük játszani.

Ők egyébként baromi jól érezték magukat végig. Nem zavartatták magukat, hogy két felnőtt kétségbeesetten kísérelt meg rendet teremteni köztük, hogy a lehetőségekhez mérten megpróbáltuk végigcsinálni a kincskeresést. Ami egyébkén a két higgadtabb kisfiú segítségével úgy-ahogy sikerült is, de a másik három (köztük az én intellektuellnek hitt fiam!) magasról tojt az okosan összeállított kérdéssorra, és csak azt figyelte, mikor lehet egy jót bunyózni. Csak egy példa: az egyik feladatnál egy számot kellett kitalálni, amihez meg kellett számolniuk a zongora összes billentyűjét (és kivonni belőle 12-t). Ez a három csibész szépen megvárta, hogy a billentyűket számoló kisfiú már majdnem a végére érjen, és akkor pufffff!!! megdobálták párnával, úgyhogy szegény kezdhette újra. A végén persze ő is inkább beállt párnacsatázni.

Amikor a tejszínt vertem fel a konyhában, a gyerekek elvették a telefont és felhívták a tűzoltókat. Ezt onnan tudtuk meg, hogy a tűzoltók visszahívtak, hogy erről a számról telefonbetyárok kuncognak a kagylóba! A tál tejszínhab pedig, az öt gyerekkel kiegészítve, nem arra szolgált, hogy a csokitortához elfogyasszák, nem. Bajuszt és szakállat csináltak belőle, egészen addig, amíg egymást nem kezdték el dobálni a tejszínhabbal, és inkább elvettem.

A főkolompos egyébként az a gyerek volt, akiről a zongoratanárnő épp nemrég mondta, hogy “nagyon jó, kötelességtudó fiú”. Ez a kisfiú egészen egyszerűen kezelhetetlen volt onnantól kezdve, hogy berobbant hozzánk egészen addig, hogy a szülei elvitték. Öt (!!!) bátyja van. Amikor a szülők megérkeztek (mindketten tanárok) elismerően néztek ránk, hogy mi ilyen szülinapot rendezünk a saját lakásunkban! Ők soha sem mernék. Hát, most már értem miért. Amikor a kincskeresés egyik részeként a szőnyeg alatt kellett megkeresni a következő jelet, az öt gyerek ötfelé szaladt, és két másodpercen belül a lakás összes szőnyegét felforgatták, Z. épp el tudta kapni a gitárt, mielőtt ripityára tört volna! Amúgy a videókat iszonyú vicces visszanézni, ahogy kipirult arccal, feltartott karral rohangálnak fel-alá, illetve van egy olyan is, amin az egyik gyerek szó szerint gurul a röhögéstől.

A hétvégén kérdezte valaki, hogy ez volt az első házibuli, amit Boninak szerveztünk? Z. bólintott, majd hozzátette: És az utolsó is!

Kilógni a sorból

 

Hétfőtől nem kell az alsósoknak maszkot viselniük; majdnem egy évig volt kötelező. Mondanom sem kell, az én szorongó gyerekem továbbra is hordja. Egyrészt szar érzés, mert egy gyerek dolga nem az, hogy féljen a vírustól, hanem hogy gontalanul szaladgáljon a többiekkel.

Másrészt viszont örülök, hogy ki mer állni a rögeszméje mellett.

Szülinap

 

– Nem akarsz meghívni pár kisfiút a szülinapodra? - kérdeztem egy hete, csak úgy a rend kedvéért, hiszen nemhogy nem akart soha senkit meghívni, de más szülinapokra sem szívesen megy, ezen kívül még nekünk is megtiltja, hogy elénekeljük neki a Boldog szülinapot c. opuszt.

– Jó! - válaszolta egyszerűen.

Huh. Nem így terveztem. A szülinapja pont az őszi szünet első szombatjára esik, nem túl praktikus, ráadásul én még ilyet soha nem szerveztem, sőt, az egésztől borsózik a hátam! De érthető módon már nem viszakozhattam.

Gyorsan utánanéztem a neten, van-e még lehetőség szervezett szülinapra benevezni. Ez az én gyerekkoromban még nem létező kezdeményezés ma már nagy megkönnyebbülést szerez sok szülőnek, akiknek csak be kell fizetniük a pénzt, és a szervező intézmény (játszóház, múzeum, farm stb.) mindenről gondoskodik: a gyerekek szórakoztatásáról, a dekorról, a meghívókról, gyakran még a tortáról is. A környékünkön az egyetlen szóba jöhető hely egy modern múzeum lett volna, jópofa programmal, de sajna csak novemberre volt már hely (pont az én szülinapomra :)).

Úgyhogy elkezdödött Boni apjának a meggyőzése, hogy márpedig gyerekeket fogunk meghívni hozzánk, és nem, nem veszünk föl maszkot! Elég könnyen ment, ahhoz képest, hogy mire számítottam. Ezzel párhuzamosan Boni, akinek azt mondtam, max. öt gyerek jöjjön, rögtön nekiállt meghívókat gyártani (a végeredményt lásd fönt). Nem volt egyértelmű, hogy kiket akar látni, de azt tutira mondta, hogy a Louis nevű osztálytársát biztos. 

Másnapra kiderült, hogy Louis már hivatalos egy másik osztálytársuk szülinapjára, aki épp aznap tartja. Ilyen pechet! Boni nem szomorkodott sokáig, és nem tudom, miért, de épp azt az öt kisfiút választotta ki, akiket mi is szívesen meghívtunk volna. Lehet, hogy meghallotta, amikor az apjával erről beszéltünk? Nem tudom. Mindenesetre amint megvolt az öt név, kitöltötte a saját kézzel legyártott meghívókat, berakta őket egy-egy borítékba, megcímezte őket és másnap átadta az érintetteknek.

 

Kitöröltem a telefonszámunkat és a címünket

Utólag rájöttem, hogy nem kellett volna mindent ráhagyni. Csak az időpontot (15h–17:30) egyeztettük, minden mást ő írt be, pl. azt hogy kincskeresés is lesz. Most szervezhetek kincskeresést a lakásunkban! (???) Tulajdonképpen az a fura, hogy ezt a sajtpapírt a szülők komolyan vették. Az egyik apuka egy órával az átadás után jelezte, hogy a fia tud jönni, és hogy milyen ajándékot vegyenek. Erre mondjuk volt pont válaszom, mert egy régi szülinapon, látván azt a sok műanyag hülyeségeket, amit az a gyerek akkor kapott, elhatároztam, hogy mi mindig könyvet fogunk vinni, és azt is fogunk kérni.

Az öt kisfiúból úgy tűnik, három biztosan jönni fog (már amennyire biztosat ezekben az időkben lehet tudni...), egy nem, egy pedig nem tudja. Le kellett beszélnünk Bonit arról, hogy utólag egy másik kisfiút hívjon meg ahelyett, aki nem tud jönni, ő ezt nem érzi gáznak. Már bevásároltam egy csomó csokit, bonbont, dekorációt, gyertyát, úgy tervezem, hogy még a tortát is megcsinálom jó előre (és lefagyasztom) hogy ne legyen kapkodás a végén. Totálisan kezdő vagyok a nyolc-kilencéves kisfiúk szülinapi buliztatásában – van valami ötletetek, hogy mit csináljak? Vagy hogy mit NE csináljak? Mindenképpen szeretnék valami tervezhető játékot, többet is akár, nehogy a végén tébolyult zombik kardozzanak a nappalinkban. Tudom, hogy illik adni a végén kis zacskócskákban valami ajándékot a résztvevőknek. Tudom, hogy a szülők nem maradnak, tehát velük nem kell számoli. De bevallom, eléggé kiver a víz, ha arra gondolok, hogy (minimum) négy gyereket (amelyikből az egyik Boni!) kell két és fél óráig szórakoztatnom franciául. Jajaj!

A mamám kérdezte Bonitól a múltkor telefonban, hogy és kislányok is lesznek? Nem értem, melyik bolygón él az én fiam (akinek gyakran fogalma sincs délután a suliban, hogy milyen színű kardigánban ment el reggel, így időtlen időkig keresi az övét), mert ezt válaszolta:

– Nem tudom!

 Franciások, mennyire könnyű/nehéz nyolcéves gyerekeknek kitalálni, hogy hová rejtettem a következő jelet?

Arról, hogy mennyire bölcs vagyok (és mennyire nem), illetve a futásról

Vasárnap futás közben szembejött velem egy ismerős apuka. Odaköszöntem, majd ugyanabban a pillanatban csodálkozva érzékeltem, hogy a pasi megfordul és szóba szeretne állni velem. Futás közben visszafordultam, gyorsan kivettem majd visszatettem a fülhallgatót a fülemből és a kettő között odakiáltottam: – Elnézést, de nem tudok megállni! Majd futottam tovább. Ezt tűnt a legjobb megoldásnak egy olyan helyzetben, amikor dőlt rólam a víz, amikor az időt és a kilométereket is kicsinyesen számolgattam, és amikor eszem ágában sem volt leállni dumálni.

A pasi azonban pár perc múlva megfordult és beért. Kénytelen voltam lihegve beszélgetni vele két kilométeren keresztül, noha mondtam neki kétszer is, hogy erre képtelen vagyok. Ez a pasi egy Bonival egyidős kislány apukája, és pont tavaly ilyentájt tett egy eléggé sértő megjegyzést Boni félénségére (ami abban a helyzetben tényleg mulyaságnak tűnhetett a szemében) (és gondolom nem sértésnek, hanem viccnek szánta), és amit akkor elengedtem a fülem mellett, egyrészt mert általában ez a módszerem, másrészt pedig mert úgysem tudtam volna kapásból valami frappánssal előállni.

De most! Nem tudom, a futás tette-e, mindenesetre amikor attól kérdezett, hogy milyen volt Boninak a tanévkezdés, és elmeséltem neki, hogy augusztus végén nagyon zaklatott volt és szorongott az új osztály és az új tanítónő miatt, és hogy szerencsére ez az első nap után elmúlt, és Boni megkönnyebbült (ez a jó szó az ő tanévkezdésére), szóval ezek után kerek perec hozzátettem, mindenfajta vitát és jótanácsok áradatát elkerülendő, mintegy ellentmondást nem tűrő hangon, hogy Nem minden gyereknek könnyűek ezek a szociális helyzetek. És akkor ott ez annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy nem is értettem hirtelen, miért problémáznak az emberek (néha én magam is!) Boni magatartása miatt. Vannak gyerekek, akik nem tudják megtanulni a szorzótáblát, és vannak gyerekek, akik nem mernek bemenni egy idegen osztály ajtaján, ennyire egyszerű a dolog!

Jóleső érzéssel mentem haza. Ki tudtam mondani egy nagyon fontos igazságot, ráadásul úgy, hogy abban semmi furát vagy cikit nem éreztettem, és ezzel elejét vettem mindenfajta elemzésnek vagy okok felkutatásának (miért ilyen a gyerek, biztos elrontottuk). Azt hiszem, válaszoltam neki a tavalyi sértésre. És bár az évek során sokkal toleránsabb és türelmesebb lettem Bonival ezen a téren, most mégis úgy éreztem, haladtam egy lépést. Bárcsak mindig ilyen laza tudnék lenni, bárcsak mindig ennyire könnyen tudnám venni a problémáját! Innen már csak egyetlen szintet kell megugranom: amikor majd elhiszem (de nem hiszem el) azt a gyanúsan egyszerűnek tűnő klisét, hogy Boninak a gyengesége lesz majd az erőssége.

Otthon elmeséltem Z-nek a találkozót, majd hozzátettem, hogy inkább mégsem vasárnap délelőttönként járok majd futni, mert Louise apukája is akkor megy, és nem akarok összetalálkozni vele. Teljesen felháborodott, hogy miért akaszkodott rám. És végül is, igaz: én ettől a pasitól kétszer is elköszöntem, mondván, hogy nem tudok futás közben beszélgetni, látta jól, hogy zenét hallgattam. És a fazon ennek ellenére maradt, és boldogított a kérdéseivel. Ráadásul kijelentette, hogy 10 km alatt tudni kell beszélgetni, különben nem jól csinálom. Amikor mondtam neki, hogy kilométerenként iszom egy korty vizet, és hogy ezt a háziorvosom (amúgy maratonfutó) tanácsolta, arra csak megvetően azt mondta, hogy 10 km alatt nem kell inni.

Hiába voltam laza Boni félénkségével kapcsolatban, magamról nem tudtam lerázni ezt az embert, aki már másodszorra bizonyította be, hogy tahó (amúgy nem rosszindulatú, hanem inkább az az okoskodó fajta, aki előbb beszél mintsem gondolkodik). Tök jellemző: inkább végighallgatok mindenféle futóbolondot (de illik ide ez a szó!), mintsem udvariatlannak tűnjek. Képes lettem volna máskor járni futni, nehogy még egyszer ilyen helyzetbe hozzam magam. Úgy látszik, ezt még nem tudom meglépni, és inkább illemtudóan csevegek. Na, itt még van hová fejlődnöm.

Mindenesetre tényleg minden rosszban van valami jó, és a pasinak köszönhetően rekordot döntöttem: meghaladtam a kilenc kilométert, pedig azt hittem, soha az életben nem fogom tudni lefutni egy órán belül. Megcsapott a szele a bűvös 10 km-nek. Most azt érzem, eljön még az idő, amikor sikerülni fog!