A nyolcéves ovisomról

Vasárnap elmentem futni és lesérültem; az utolsó kilométert már nem tudtam végigfutni a bal térdem miatt. Sőt, egyszerűen továbbmenni sem voltam képes, annyira fájt. Pedig úgy indultam el otthonról, és úgy futottam le a táv felét, hogy semmi bajom nem volt, és most sem fáj már. Nyolc km után viszont menni nem bírtam: ott áltam a hidegben, ködben, egyszál futócuccban, a lakástól távol.

Felhívtam Z-t, de Boni vette fel a telefont, mert mint kiderült, az apja épp zuhanyozott. Kértem, hogy kopogjon be a fürdőszobába, és mondja meg neki, hogy lesérültem, nem tudok járni, fázom és jöjjenek értem. Boni ezt előzékenyen és udvariasan meg is tette (nem úgy, mint amikor csak passzióból dörömböl a fürdőszoba ajtaján...), Z. viszont bosszúsan elzavarta azzal, hogy ne találjon már megint ki ilyen hülyeségeket.

Teljesen megértem a reakcióját! Boni pontosan ugyanilyen sztorikat szokott kitalálni. Általában soha nem tudjuk, ha mesél valamit, hogy az most éppen igaz, félig igaz vagy teljes kitaláció. Akkor tud a legjobban átverni minket, amikor ok-okozati összefüggéssel érvel: ebből meg abból kifolyólag ez meg az történik. Bámulatos gyakorlati érzékkel tud hihető és nem túl gyanús összefüggéseket kitalálni, és azokat a felnőttek észjárásához igazítani: egyszer például azt mesélte, hogy a zongoratanárnő azt a házit adta fel neki, hogy komponáljon önállóan egy darabot, amelyben vannak kettős keresztek, mert, mint fűzte tovább a történetet, nem nagyon érti a félhangokat. És, tette hozzá Boni, a zongoratanárnő szerint a legjobban tevékenység közben, indirekt módon, aktívan értjük meg a tananyagot. Már nem emlékszem, hogyan fogalmazta ezt meg, de teljesen logikusnak tűnt, csak egy héttel később döbbentem rá, hogy egy szó sem volt igaz belőle, a zongoratanárnő jól meg is lepődött, állítólag még a kettős kereszt sem került szóba órán!

Szóval Z. kényelmesen lezuhanyozott, felöltözött, és csak hosszú percekkel később szálltak autóba, amikorra már én is el tudtam indulni. Elkerültük egymást, egyszer még láttam őket elsuhanni egy kereszteződésben, végül szinte egyszerre értünk a ház elé (csak én sokkal később tudtam megmászni a két emeletet). Otthon megint mindent elmeséltem, hogyan történt az egész lebénulásom (én magam sem értem) (de utána kell járnom majd az erősítő és bemelegítő gyakorlatoknak, köszi szépen a múltkori kommenteket!), majd Boni, a maga színtiszta logikájával és a lehetetlent nem ismerők önbizalmával kijelentette, hogy Mama, hát akkor fél lábon kellett volna hazaugrálnod!

Én azt hittem, hogy már lassan múlóban van az ovis korra jellemző csodavilág és mágikus gondolkodás, de úgy tűnik, nem. Még a Télapóban is hisz. Nemrég az apja magyarázta neki, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek alig van játékuk, még karácsonyra sem kapnak semmit, mert a szülőknek nincs pénzük, erre méltatlankodva kijelentette, hogy na de a Télapó biztos hoz nekik!

És amikor az aztalnál arról beszélgettünk, hogy lehet, hogy inkább egy darabig most úszni fogok járni, Boninak fölcsillant a szeme, hogy akkor majd néha menjünk együtt is (másfél éve nem volt az itteni usziban), mert „annyira szeretem az öltözőszekrényeket”! Ahová fent pénzt kell bedobni, majd lent kulcsra zárható...