Samatha Fox jelenti

Nem hiszek az olyan véleményeknek, amelyek szerint nem a szoptatás, hanem a terhesség teszi tönkre a nők mellét. Szerintem ezt csak a nők megnyugtatása és a szoptatás térhódítása érdekében hangoztatja mindenki. Nekem még életemben nem voltak ekkora melleim, pedig nem voltam soha lapos. A terhesség alatt még nőttem is egy kosarat, na de ami most történt velem, az elképesztő: olyanok a melleim mint két sárgadinnye, hatalmasak, nehezek, feszesek, tömörek. Nem tetszik a látvány, de persze kit érdekel: mindenáron szerettem volna szoptatni, és úgy tűnik, sínen vagyunk. A kórházban még adtam Bonhomme-nak tápszert (nagyon fájdalmasan indult a szoptatás), de mióta itthon vagyunk, nem kapott (noha még mindig eléggé fáj, remélem, ez átmenet). Azt hiszem, kezdem érezni a dolog pozitív oldalát is, hiszen annyira, de annyira cuki szoptatás közben! (meg alvás közben, meg amikor nézelődik, meg amikor ráncolja a homlokát... még sírás közben is, legörbülő szájjal...)

Ha valamire, hát akkor a szoptatásra fel lehet készülni a terhesség alatt és szerintem érdemes is. Nagy segítség volt, hogy olvastam róla, mert most már nem lenne időm rá, viszont valamennyire felkészültnek éreztem magam az elejétől kezdve. Tudtam, hogy gyakran nem könnyű menet, hogy nem kell kétségbe esni az elején, ha nem megy (a szülőasztalon pl. egyáltalán nem akart szopni), hogy párnákkal kell manővereznem és hogy egymásnak ellentétes tanácsokat kapok majd stb. Még elektromos fejőgépet is béreltünk, a biztonság kedvéért, bár még nem nyitottam ki... Bárcsak ne is kellene...

Amit viszont egyáltalán nem kalkuláltam bele a szülés utáni időszakba, az a gátseb. Baromira fáj, húzódik, vérzik, dagad, hm, nem is részletezem. A másik, amire nem lehet szerintem eléggé felkészülni, az ez a hatalmas szerelem, amitől mindig nem térek magamhoz. Pedig várva várt babáról van szó! De akkor is: egy hete még nem (igazán) volt kisfiam, most viszont nincs nála fontosabb lény a világon. A kórházban sárgaság miatt 2x4 órás fényterápiát kapott, és nekem a 3. óra vége felé már annyira hiányzott, hogy türelmetlenül vártam, mikor kerül már ki abból a dobozból, hogy karomba vehessem és megpuszilhassam. Túl vagyunk sok aggódáson és félelmeken, de mi jön most? Belegondolni is rossz, hogy egyszer ez a gyerek pl. úgy fog átmenni az úttesten, hogy én nem fogom a kezét!

Szülés (2. rész)

A kórház egyébként fantasztikus választás volt. Amikor reggel beértünk, még az éjszakás csapattal találkoztunk, majd 8-kor megjött egy tündéri szülésznő, és rögtön úgy gondoltam, hogy ma és nála kellene szülnöm, annyira szimpi volt. Végülis egy harmadik lánynál szültem, aki szintén tök jó fej volt, iszonyú jó dumával, még a két nehéz óra alatt is meg tudott nevettetni (pl. javasolta, hogy kereszteljük a kacsát Raoulnak, hamár).

Ő volt ott, amikor megkaptam az altatóorvostól az érzéstelenítést, tartotta bennem a lelket (Z-nek ki kellett mennie), mert egyszerre jöttek a fájások és kellett mozdulatlanul maradnom. Azon a napon, abban a helyzetben és az én (mi) lelki alkatunkkal (kánonban aggódtunk), nem lehettem (lehettünk) volna jobb kezekben.

Miután elkezdett hatni az érzéstelenítés, minden megváltozott. A kérdés, hogy miért szülnek egyes nők epidurális nélkül, számomra örökre megválaszolatlan marad. Mi a következő két órát szenvedés helyett végigbeszélgettük. Éreztem ugyan az összehúzódásokat, de nem fájtak. A szülésznő időnként bejött megvizsgálni, ami szintén teljesen fájdalommentes volt. Az utolsó órában azért elkezdtem aggódni, mert éreztem, hogy a baba már lent van és nyomnom kellene és nagyon szerettem volna fél 9 előtt szülni (ekkor járt le a szülésznő munkaideje, és ő is benne volt, hogy levezeti a szülést).

Úgyhogy amikor a lány bejelentette, hogy kezdődik az utolsó szakasz és átváltoztatta az ágyat szülőággyá, akkor azért nagyon megijedtem, és percekig egész testemben remegtem. Mindenféle oxigénhiányos rémtörténetek jártak a fejemben miközben kipakolta az eszközöket és bemosakodott... majd nyomtam, amikor jöttek a fájások, minden nyomás után rengeteg dicséretet zsebeltem be (volt bent még egy ápolónő is), vöröslött a fejem, egy pillanatra franciául is elfelejtettem*, és kb. 15 perc alatt, rendes magyar lányként október 23-án, megszültem Bonhomme-ot!

Már írtam, hogy mekkora hitetlenkedéssel fogadtuk, hogy abból a viszonylag kicsi hasból (főleg, miután elment a magzatvíz, teljesen kezelhető méretűre csökkent) egy ilyen nagy és kész baba jött elő. (Azóta is alig hiszem el, hogy még odabent kellene lennie.) Felsírt, majd rámrakták, és rögtön nagyon éberen elkezdett minket nézegetni és végre mi is megláttuk, kit féltettünk ennyire 37 héten és 3 napon keresztül: egy gyönyörű, fekete pihehajú, szőke szemöldökű és szempillájú kisfiút, akinek a szája teljesen olyan, mint az enyém, és a füle pedig Z-é. Van kis dundi pofazacskója, cuki lábacskái.. kis karjai, amivel már számos képzeletbeli hangversenyt levezényelt álmában. A hangja néha olyan mint egy madárkáé, máskor csengettyűre hasonlít (néha csengőhangra is!), gyakran egyszerűen nyikorog, és tegnap óta már keservesen sírni is tud (ettől én persze mindig kétségbe esem). Órákig** tudom nézni, ahogy álmában grimaszol: felhúzza a szemöldökét, csücsöríti a száját, majd hirtelen mozdulatlanná merevedik, utána a fél arcocskájával elmosolyodik, cuppog, nyöszörög, sóhajt, ráncolja a homlokát - hogy lehet szeretni ennyire valakit, aki még csak épp három napos?

* Ennek köszönhetően lett is gátmetszésem (mondta ugyan, hogy ne nyomjak, de eleresztettem a fülem mellett.. utólag rémlett valami)
** Ez nem túlzás: az első éjjel, amíg nem hoztuk be a légzésfigyelőt, szinte semmit sem aludtam.

Szülés (1. rész)

NAGYON köszönöm a gratulációkat minden ismerős és ismeretlen olvasótól, szuperul estek!

A szülés annyira jó élmény volt, hogy a fotókat visszanézve már most nosztalgiázom. Megpróbálom gyorsan leírni, de érzem, hogy az eszközeim szegényesek. Hogyan is lehetne visszaadni írásban mindezt?

Szóval hétfőn még azzal váltunk el a nőgyógyásztól, hogy ha nincs semmi, legkésőbb november 17-én jelentkezem az ügyeleten. Hétfő este sokat bújtam a netet, hogy rájöjjek, miért van egy hét eltérés a belga és a francia számolás között és persze aggodalmaskodtam, hogy egy hónapig nem lesz se kontroll, se szívhangvizsgálat, se semmi. Teljesen feleslegesen emésztettem magam, mert kedd reggel 6:20-kor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Egy rövid másodpercig még reménykedtem, hogy a szokásos drámai mértékű hüvelyfolyásról van szó, de nem. A következő pillanatokban egyszerre kellett hozzászoknom ahhoz a gondolathoz, hogy 1) nemsokára szülni fogok 2) oda a három hetünknek, ami napra pontosan be volt osztva teendőkkel (olyan dolgokat nem tudtunk pl. elintézni, mint a francia mobiltelefonom, ami most itt a kórházban tök sok gondot okoz). Fura módon nem pánikoltam, Z. viszont igen, ő rögtön indulni akart volna, én azért komótosan lezuhanyoztam, összeszedtem a cuccaimat stb., stb,. és mindeközben, sőt, a következő 12 órában, végig folyott a víz, mintha egy csapot nyitottak volna ki. 

A kórházban azzal fogadtak, hogy egyrészt innen már baba nélkül nem megyek haza, másrészt pedig hogy feleslegesen rohantunk, mert a kórház protokollja szerint először is 24 órát várnak, hátha maguktól megindulnak a fájások, majd ha nem, egy tamponszerű valamivel indítják be őket, amivel szintén 24 órát kell várni. Ha még mindig nem oké a méhszáj, akkor a 2. nap után jön az oxitocin. Úgyhogy 12 olyan óra következett, amelyben majdnem végigolvastam a könyvemet, Z. háromszor fordult a kórház és a lakás, meg különböző babakellék- és radiátorboltok között, elfogyasztottam három szobatársat (közülük az egyik sírt és hányt a fájdalomtól), felmentem a kórház összes lépcsőjén, értesítettük a családot - de összehúzódásaim nem voltak. 

Éjszaka kezdődtek a fájások...óránként egyszer, és teljesen elviselhető mértékben. Reggelre csak 2 centis volt a méhszáj, ilyen ütemben viszont decemberig kellett volna várnom a babára, szóval 10 körül megkaptam azt a híres tampont. Már elfelejtettem, mi volt a hatóanyaga, de déltől kettőig szenvedtem, mint a kutya. Úgy éreztem, folyamatosan vannak fájásaim, hárompercenként egy percen keresztül meg egyszerűen elviselhetetlenek. De nem is tudtam igazán jól mérni, soha nem tudtam, hogy hol kezdődnek, de főleg: hol érnek véget (véget érnek-e?). Nem volt pozíció vagy légzés, ami javított volna a helyzeten, zavart, hogy a másik ágyon is vajúdott egy nő, hogy ki-be járkáltak a szobába, és hogy egy wc volt kettőnknek, így nem tudtam használni (pedig nagyon kellett volna). Ráadásul délben utolsó erőmmel még megebédeltem, aminek meg már a gondolatára is undorodtam.

Kettőkor még csak 3 centis volt a méhszáj, pedig a fájdalom mértékéből ítélve azt hittük, hogy lehet, hogy már teljesen ki is nyílt. A szülésznő még rám akarta tenni fél órára a magzatiszívhang-vizsgálót, de én addigra már nem bírtam tovább és szinte könyörögtem az epidurális érzéstelenítésért, sőt, egy császármetszésbe is simán belementem volna, csak enyhüljenek a fájdalmak.

(Most nem tudok többet ülni, később folytatom)

Petit bonhomme

Kedves Olvasók!

Végül nem akarta kivárni a novembert, így tegnap este megszületett a kisfiunk (blognevén Bonhomme). Most itt szuszog mellettem a kórházban, gyönyörű és szöszi, egész éjjel nem bírtam levenni a szemem róla. A szülésről majd külön írok, elöljáróban csak annyit, hogy kedd reggel elment a magzatvíz, majd 36 óra múlva megszületett, és minden rendben ment. De a születés pillanata...na az valami hihetetlen volt, láttuk, hogy én szültem meg és mégsem hittünk a szemünknek! (nem is sírtam, a hitetlenkedés volt az erősebb érzés)

Folyt köv!

Koraszülött szerencsére már nem lesz

Ma betöltöttem a 37. hetet.Innentől számítva 4 héten keresztül bármikor megszülethet, és ennek már a kiságy sem lehet akadálya, mert megvettük! Azért jó lenne, ha kivárná a novembert, hiányoznak még dolgok, plusz még a konyhát sem tudjuk teljesen használni. (Azért péntek óta úgy fekszem le esténként, hogy mi van, ha éjjel be kell mennünk?)

Ami a hasamat illeti, kezd egyre nehezebb lenni, és akadályozni a mozgásban (főleg a lehajlásban, ami eléggé frusztráló: kétszer is meggondolom, hogy felvegyek-e a földről egy leejtett tollat). A nadrágom meg folyamatosan csúszik lefelé, napjában ezerszer húzom föl. Evés után pedig az egész has feszít, nem is értem, hogyan fért belém az imént még a vacsora is.

Vajon meddig nő(het) még?

Kompakt tőtöttgalamb lettem

Orvoslátogatások

A héten asszem rekordot döntöttem: összesen négy dokinál és két vérvételen voltam. Bevallom, ez kicsit már az én ingerküszöbömet is meghaladja! Hétfőn az altatóorvossal találkoztam (fiatal, román), aki elmondta, hogyan fog zajlani az epidurális érzéstelenítés. Semmi igazán újat nem tudtunk meg, de a konzultáció kötelező volt. Kedden a háziorvosomnál voltunk (hatvanas pasi, már 10 éve hozzá járok itt, szimpi, a babát is hozzá fogjuk vinni). Sajna nem adta be az influenzaoltást, a húzódozó nátha miatt, pedig most még pont időben lettünk volna ahhoz, hogy a gyerek is védve legyen. Szerdán ismét a kórházban voltunk, a reumatológián, de teljesen feleslegesen, mert a doki (ötvenes-hatvanas fura pasi, most láttam először) nem mondott semmit a szüléssel kapcsolatban - ami azért kicsit meg is nyugtatott.

A nőgyógyászhoz ma mentem (nagyon fiatal szimpi csaj), és végre úgy éreztem, valaki foglalkozik is a terhességemmel. Egyébként ez a kórház egy babagyár. Mindig rengetegen vannak, két ellenőrzésen is keresztül kell menni (betegfelvétel, titkárság), míg bejut az ember a váróterembe, szóval teljesen más, mint Brüsszelben. Egy halom papírt kellett kitöltenem, kezdve a saját betegségeimtől a baba utónevén keresztül (ide még nem írtunk semmit) Z. testmagasságáig. Kaptam egy rakás szórólapot, mintát, kiskönyvet, dossziét, a karom leszakadt, mire átmentem a vérvételre! (rendes esetben ennyi cuccal Z. nem hagy cipekedni, de nem tudott ott lenni: itthon várta az ikeát).

Két, kicsit aggasztó dolgot is mondott a nődoki: először is a méhszáj megrövidült, ami szerinte teljesen normális, én viszont nem szeretnék előbb szülni, még meg sem vettük a kiságyat! Amúgy is novemberi kisbabára kalibráltam magam. A másik pedig, hogy a reuma miatt esetleg meg kell röntgenezni a csípőmet, azaz ezzel együtt a babát is - Z. teljesen ki van akadva és fel van háborodva, de annyira, hogy ha hétfőn felírják a vizsgálatot, sztem el sem fogunk menni rá...

Nemcsak medikális ügyekben haladunk ennyit, a héten ikeáztunk is (te jó ég, mennyire elegem van már ebből), megvettük a babakocsit (végre!), nyitottunk egy közös bankszámlát és persze rengeteget pakoltunk, ami nem látszik ugyan a lakáson, de lassan azért helyére kerülnek a dolgok.

Én pedig... hát, eléggé fáradt szoktam lenni a nap végére. Nem vagyok hozzászokva, hogy gazdálkodnom kelljen az energiával, most pedig ha beleadok apait-anyait, egyszerűen nem győzöm szuflával. Kárpótol viszont a látvány, ha belenézek a tükörbe profilból: nagyon tetszik ez a nagy terheshas, még az sem zavar, hogy a mai mérés szerint már 61 kiló vagyok.

(36+5)

Sztereotípiák, külsőségek: a franciák

Végre elolvastam a Nem harap a spenót! című könyvet (Pamela Druckerman), amit már annyian ajánlottak és amelyről Isolde is írt. Sokáig nem vitt rá a lélek, elsősorban a címe miatt (ezt lejjebb mindjárt részletezem), másrészt pedig azért, mert általában hadilábon állok a mások által a franciákról megfogalmazott sztereotípiákkal. Ugyanis gyakran nem értek velük együtt. (Az egyetlen könyv, aminek a lényegével idáig azonosulni tudtam ebben a témában, az Lángh Júlia Párizs fű alatt című könyve volt.) Szóval attól tartottam, megint az „agresszív franciához” hasonló klisékbe fogok botlani, amiről annyit hall az ember, általában főleg olyanoktól, akik mondjuk egyszer jártak Franciaországban. (Nagyon szélsőséges példa: az unokatesómat egyszer egy reptéren majdnem fellökte egy francia (vagy belga) (vagy svájci) (vagy kanadai). Azóta széltében-hosszában hangoztatja, hogy milyen jó, hogy Z. nem olyan bunkó, mint a franciák általában!)

Érzem én is, hogy vannak különbségek a franciák és a magyarok között, de minél többet éltem Franciaországban, annál kevésbé tudtam ezeket konkrétan megfogalmazni. Na, erre volt jó ez a könyv! A legjobban az tetszett benne, hogy érezhetően intelligens nő írta, aki mindennek utánajárt, nem hamarkodta el a megfigyeléseit, és nemcsak hogy tök jó példákat sorolt fel arra, hogy milyenek is a francia nők/gyerekek, összességében nézve: a társadalom, hanem utánajárt a miérteknek is.

(Most gyorsan leírom, hogy mivel nem értek egyet: ellentétben vele, szerintem a francia gyerekek nagyon válogatósak és finnyásak, és nem ülnek jól nevelten az étteremben amíg a felnőttek beszélgetnek. Amikor erről ír, olyan érzésem van, hogy más országban szereztük a tapasztalatainkat. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy az amerikai gyerekekhez viszonyít – akkor viszont bele sem merek gondolni, mit ehetnek az amerikai babák!)

Viszont minden mást készségesen aláírok*. Tök sok aha-élményem volt olvasás közben. Amikor 21 évesen eljöttem Franciaországba, és mondjuk meg kellett volna neveznem a legszembeötlőbb francia jelenséget, valószínűleg ezt mondtam volna, hogy leginkább a franciák időbeosztása az, ami szokatlan. Míg pl. mi otthon teljesen változó időpontban ebédeltünk-vacsoráztunk, a franciáknál ezek az események tényleg kb. minden családban ugyanakkor zajlanak. Egyébként én azóta nem is tudnék visszaszokni a kötetlen idejű étkezésekre, és szinte zavar, hogy amikor Magyarországon vagyunk és megérkezünk a szüleimhez, akárhány óra legyen is, mindig készen áll az ebéd! 

A másik ilyen, időhöz köthető szokás a szabadságokat (vakációkat) érinti. A franciák szabadságtól-szabadságig terveznek. Amikor év elején a tanszéken kifüggesztették az órarendet, én mindig a tantárgyakat másoltam le először, míg a franciák a szüneteket jelölték be. (Meg is jegyezte egyszer egy csoporttársam, hogy látszik, hogy nem vagyok született francia!)  A franciáknál mindennek megvan a maga ideje, a munkának is, és a pihenésnek is. Szerintem ez nagyon egészséges hozzáállás egyébként. Amikor gyerekként unatkoztam, a mamám mindig azt mondta, hogy akkor „tegyél rendet az alsó fiókban” (azaz a kupis fiókban). Nálunk nem lehetett holt idő, valamit mindig produkálni kellett. Egy francia nő talán azt mondaná a kislányának, hogy olvass, menj játszani stb. most ennek van itt az ideje. Egyébként szeptember elején érkeztem meg Párizsba, és ami az első napokban feltűnt, az a la rentrée kifejezés volt, amit akkor gyakran hallottam. Nem csak tanévkezdést jelent, annál többet: az is jelöli, hogy vége a nyaralásnak, a párizsiak visszajöttek vidékről, újra dugók alakulnak ki az utakon, de azt is, hogy új filmek, könyvek jelennek meg, mert nyáron a fű sem nőtt sehol.

És még egy: ha engem valami titokzatos erő letenne egy magyar vagy francia játszótéren, fél perc alatt be tudnám azonosítani, hol vagyok, Franciaországban vagy otthon. A francia gyerekek (vagy legalábbis a párizsiak) egyrészt általában kivételesen jól vannak öltöztetve, de ha biztosra akarunk menni, a két végükről lehet őket felismerni: a cipőről és a hajukról. Míg otthon bokáig érő, vastag talpú, vastag pántú szandálok a divatosak, a francia gyerekek cipellői finomak, lábra simulósak. De ha a cipőteszt nem működik, csak meg kell nézni a kisfiúk haját: a magyar gyerekekét általában tüsire vágják, a franciáké loboncosak.

(Jaj, és nagyon tetszett még a könyvben az is – ezt fel is olvastam Z-nek -, hogy amikor megszülettek az ikrei, a nő mindkettőt Raoul-nak akarta elnevezni, annyira tetszett neki ez a név. Nekem volt pár halvány kísérletem arra, hogy a babát majd Raoul-nak kereszteljük, szerintem szép és ritka név. Sajna ezen általában minden francia csak mosolyog, vagy egyenesen röhög, valaki még azt is megkockáztatta, hogy majd 18 évesen biztos pert akaszt a nyakamba a gyerek, amiért ilyen idétlen és régimódi nevet választottam. A szülésznőnek a Raoul névről egy bűnöző ugrik be. És amikor azt kérdezem, hogy akkor hogy lehet, hogy a Házibuliban az egyik főszereplő neve Raoul, arra csak azt válaszolják, hogy biztos hiba csúszott a forgatókönyvbe!)

­*Sőt, teszteltem is egy francia barátnőmön. Amikor azt kérdeztem, mit csinál, ha a majdnem egy éves kislánya felsír éjszaka, azt felelte: nem kelek fel hozzá rögtön. Pont, mint ahogy a könyvben írtja a nő!

Az a jó a költözésben,

hogy elveszettnek hitt dolgok kerülnek elő mindenféle fiókokból. Most pl. az a kábel, amivel a telefont össze tudom kötni a számítógéppel. Így le tudom tölteni a felmosórongyról készült fotót, amit már napokkal ezelőtt körbehorgoltam és felpomponoztam - így már sokkal babatakarósabb, ugye?

A végeredményhez Eszter és Sz. ötleteit használtam fel

Holnaptól életemben először fogok a) nem fővárosban b) kertes házban, és c) Z-vel lakni. Olyan izgi!

A finisben. Már!

A torokfájás orrfújássá, majd köhögőrohammá fajult, nem is részletezem. Még jó, hogy a doki azt mondta, csak köhögni ne köhögjek... péntek óta itthon vagyok, ma pedig a reggeli terhesgondozáson János kiírt a szülésig. Így végül is egy héttel előbb kezdem a szülési szabit, mint terveztem. Nem így akartam, de most mit lehet tenni. Be szerettem volna még fejezni a munkáimat, összepakolni az irodát, elköszönni stb. de főleg begyakorolni az új IT-programokat, mert az évtized nagy váltása történik épp bent: fokozatosan újakra cserélik a régi programokat, amelyekkel dolgozunk, és kellett volna még egy kis idő, amíg megszokom őket. Na mindegy!

A babával szerencsére minden oké, és a köhögés ellenére a méhszáj még szinte teljesen zárt (így mondta). Bár iszonyú lelkiismeretfurdalásom van, hogy állandóan fel kell ébrednie a gyereknek, mert az anyja nem képes abbahagyni a köhögést. Már majdnem 3 kiló - csak tudnám, hogyan fér el odabent, mert kívülről még mindig nem óriási a hasam. A feje továbbra is lent van, de portrét most nem kaptam, mert a keze eltakarta a kis arcát. A doki úgy tippelte, 3,5 kilósan születik majd meg. És olyan fura, tegnap jöttem rá, hogy hetek óta elszámolom magam, és egy héttel kevesebbnek hiszem a terhesség korát. Ki gondolta volna az elején (amikor még napokban is számoltuk), hogy ilyen könnyedén fogom venni a végére! Az orvos kinyomtatta a dossziémat, majd sok sikert (+kellemes szülést?) kívánt és szélnek eresztett: ez volt az utolsó konzultációm vele (kár, mert nagyon bírtam).

Pénteken költözöm, ez pedig egy másik történet. Annyi a tennivaló hetek óta, hogy minden reggel készítek egy listát az elintézendő dolgokról, majd este felülvizsgálom és újat írok. Van, hogy napközben részlistákat gyártok, csak kerüljön elém egy post-it meg egy toll. De valahogy minden kihúzott tétel után keletkezik két másik új feladat, nem is értem.

(35+3)

Egy torokgyulladásról...

... mit lehet írni? Mindent leírtak már a szerencsétlen előttem járók. Csak azt remélem, a baba nem érez az egészből semmit! (doki szerint a köhögés az, ami nem tesz jót neki) Szóval inkább álljon itt egy rajz arról, hogy kb. hogy érzem magam.

(34+5)

Egy pszichoterápia vége

Nem tudom, a nő hibája-e vagy a módszeré, de úgy összességében nem gondolom, hogy sokat használt volna ez a 3 és fél éves pszichoterápia, aminek ma lett vége*. A nő szimpi - nem is tudtam volna olyanhoz járni, aki nem az, noha párszor úgy éreztem, hogy a problémáimat túlságosan leredukálja, leegyszerűsíti, coelho-i mederbe tereli („Soha nem késő…”). Szerepe szerint (asszem) nem szabadott volna tanácsokat adnia, a valóságban viszont majdnem mindig tudtam, hogy mit gondol bizonyos dolgokról. Sőt, azt is éreztem néha, hogy emiatt be akarok nála vágódni, a vége felé már (ez az én hibám) szerintem kevésbé voltam őszinte. Voltak témák, amiket, úgy éreztem, kifejezetten kedvel, más témákhoz viszont szinte alig szólt hozzá. Az elején bőszen jegyzetelt (de vajon mit? egyszer azt álmodtam, hogy körbe-körbe virágokat rajzol a füzetébe), az utolsó egy-másfél évben viszont már nem.

A módszer pedig… úgy tűnik nekem, nem is igazán volt módszer. Leginkább egy hosszú, egyoldalú beszélgetésre hasonlított az egész, amit minden kedden ott folytattuk, ahol előző kedden abbahagytuk, vég és cél nélkül. Ez hogyan lehet hatásos amúgy? Nem láttam igazán, merre haladunk, az utolsó évben (de főleg mióta terhes vagyok) már néha kellemetlenül is éreztem magam, amiért tulajdonképpen egy tökéletes idegennek kiteregetem az életemet. Ebben a három és fél évben persze én is, és a körülményeim sokat változtam (változtak). Voltak dolgok, amiket magamtól megoldottam, és azt hiszem, csak közvetetten köszönhetem a pozitív változásokat a pszichoterápiának.

Jó kérdés, hogy akkor miért is jártam ennyi ideig. Hát mindezek ellenére szerettem ezeket az alkalmakat, beilleszkedtek a hetembe. Miért hagynék ki az életemből heti 45 perces beszélgetést egy intelligens és szimpi nővel, amikor időm és pénzem is van rá? (a biztosító térít) Volt a dolognak valamiféle addiktív jellege is, aztán persze érdekes volt látni, hogy egy teljesen külső szemlélő hogyan reagál azokra a dolgokra, amelyek foglalkoztatnak. Jó volt magamnak is megfogalmazni az érzéseimet, rájöttem összefüggésekre is (de megoldásokra már kevésbé). Nem utolsó sorban pedig egyszerűen nem tudtam, milyen apropóból hagyjam abba, és persze mindig is reméltem, hogy egy terhesség pont jó lesz arra, hogy lezárjam ezt a fejezetet.

Ha valaha újra szükségét érezném, hogy pszichoterápiára járjak, akkor konkrét elvárásokkal mennék oda: legyen az egésznek egy idő- és tartalombeli kerete. Előre meghatározott számú beszélgetésből álljon, és kézzelfogható dolgokra keresünk megoldást.

* Aztán az is lehet, hogy igazságtalan vagyok és most annyira oké minden, hogy csak így utólag látom feleslegesnek a három és fél évet.