Szülés (2. rész)

A kórház egyébként fantasztikus választás volt. Amikor reggel beértünk, még az éjszakás csapattal találkoztunk, majd 8-kor megjött egy tündéri szülésznő, és rögtön úgy gondoltam, hogy ma és nála kellene szülnöm, annyira szimpi volt. Végülis egy harmadik lánynál szültem, aki szintén tök jó fej volt, iszonyú jó dumával, még a két nehéz óra alatt is meg tudott nevettetni (pl. javasolta, hogy kereszteljük a kacsát Raoulnak, hamár).

Ő volt ott, amikor megkaptam az altatóorvostól az érzéstelenítést, tartotta bennem a lelket (Z-nek ki kellett mennie), mert egyszerre jöttek a fájások és kellett mozdulatlanul maradnom. Azon a napon, abban a helyzetben és az én (mi) lelki alkatunkkal (kánonban aggódtunk), nem lehettem (lehettünk) volna jobb kezekben.

Miután elkezdett hatni az érzéstelenítés, minden megváltozott. A kérdés, hogy miért szülnek egyes nők epidurális nélkül, számomra örökre megválaszolatlan marad. Mi a következő két órát szenvedés helyett végigbeszélgettük. Éreztem ugyan az összehúzódásokat, de nem fájtak. A szülésznő időnként bejött megvizsgálni, ami szintén teljesen fájdalommentes volt. Az utolsó órában azért elkezdtem aggódni, mert éreztem, hogy a baba már lent van és nyomnom kellene és nagyon szerettem volna fél 9 előtt szülni (ekkor járt le a szülésznő munkaideje, és ő is benne volt, hogy levezeti a szülést).

Úgyhogy amikor a lány bejelentette, hogy kezdődik az utolsó szakasz és átváltoztatta az ágyat szülőággyá, akkor azért nagyon megijedtem, és percekig egész testemben remegtem. Mindenféle oxigénhiányos rémtörténetek jártak a fejemben miközben kipakolta az eszközöket és bemosakodott... majd nyomtam, amikor jöttek a fájások, minden nyomás után rengeteg dicséretet zsebeltem be (volt bent még egy ápolónő is), vöröslött a fejem, egy pillanatra franciául is elfelejtettem*, és kb. 15 perc alatt, rendes magyar lányként október 23-án, megszültem Bonhomme-ot!

Már írtam, hogy mekkora hitetlenkedéssel fogadtuk, hogy abból a viszonylag kicsi hasból (főleg, miután elment a magzatvíz, teljesen kezelhető méretűre csökkent) egy ilyen nagy és kész baba jött elő. (Azóta is alig hiszem el, hogy még odabent kellene lennie.) Felsírt, majd rámrakták, és rögtön nagyon éberen elkezdett minket nézegetni és végre mi is megláttuk, kit féltettünk ennyire 37 héten és 3 napon keresztül: egy gyönyörű, fekete pihehajú, szőke szemöldökű és szempillájú kisfiút, akinek a szája teljesen olyan, mint az enyém, és a füle pedig Z-é. Van kis dundi pofazacskója, cuki lábacskái.. kis karjai, amivel már számos képzeletbeli hangversenyt levezényelt álmában. A hangja néha olyan mint egy madárkáé, máskor csengettyűre hasonlít (néha csengőhangra is!), gyakran egyszerűen nyikorog, és tegnap óta már keservesen sírni is tud (ettől én persze mindig kétségbe esem). Órákig** tudom nézni, ahogy álmában grimaszol: felhúzza a szemöldökét, csücsöríti a száját, majd hirtelen mozdulatlanná merevedik, utána a fél arcocskájával elmosolyodik, cuppog, nyöszörög, sóhajt, ráncolja a homlokát - hogy lehet szeretni ennyire valakit, aki még csak épp három napos?

* Ennek köszönhetően lett is gátmetszésem (mondta ugyan, hogy ne nyomjak, de eleresztettem a fülem mellett.. utólag rémlett valami)
** Ez nem túlzás: az első éjjel, amíg nem hoztuk be a légzésfigyelőt, szinte semmit sem aludtam.