Szülés (1. rész)

NAGYON köszönöm a gratulációkat minden ismerős és ismeretlen olvasótól, szuperul estek!

A szülés annyira jó élmény volt, hogy a fotókat visszanézve már most nosztalgiázom. Megpróbálom gyorsan leírni, de érzem, hogy az eszközeim szegényesek. Hogyan is lehetne visszaadni írásban mindezt?

Szóval hétfőn még azzal váltunk el a nőgyógyásztól, hogy ha nincs semmi, legkésőbb november 17-én jelentkezem az ügyeleten. Hétfő este sokat bújtam a netet, hogy rájöjjek, miért van egy hét eltérés a belga és a francia számolás között és persze aggodalmaskodtam, hogy egy hónapig nem lesz se kontroll, se szívhangvizsgálat, se semmi. Teljesen feleslegesen emésztettem magam, mert kedd reggel 6:20-kor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Egy rövid másodpercig még reménykedtem, hogy a szokásos drámai mértékű hüvelyfolyásról van szó, de nem. A következő pillanatokban egyszerre kellett hozzászoknom ahhoz a gondolathoz, hogy 1) nemsokára szülni fogok 2) oda a három hetünknek, ami napra pontosan be volt osztva teendőkkel (olyan dolgokat nem tudtunk pl. elintézni, mint a francia mobiltelefonom, ami most itt a kórházban tök sok gondot okoz). Fura módon nem pánikoltam, Z. viszont igen, ő rögtön indulni akart volna, én azért komótosan lezuhanyoztam, összeszedtem a cuccaimat stb., stb,. és mindeközben, sőt, a következő 12 órában, végig folyott a víz, mintha egy csapot nyitottak volna ki. 

A kórházban azzal fogadtak, hogy egyrészt innen már baba nélkül nem megyek haza, másrészt pedig hogy feleslegesen rohantunk, mert a kórház protokollja szerint először is 24 órát várnak, hátha maguktól megindulnak a fájások, majd ha nem, egy tamponszerű valamivel indítják be őket, amivel szintén 24 órát kell várni. Ha még mindig nem oké a méhszáj, akkor a 2. nap után jön az oxitocin. Úgyhogy 12 olyan óra következett, amelyben majdnem végigolvastam a könyvemet, Z. háromszor fordult a kórház és a lakás, meg különböző babakellék- és radiátorboltok között, elfogyasztottam három szobatársat (közülük az egyik sírt és hányt a fájdalomtól), felmentem a kórház összes lépcsőjén, értesítettük a családot - de összehúzódásaim nem voltak. 

Éjszaka kezdődtek a fájások...óránként egyszer, és teljesen elviselhető mértékben. Reggelre csak 2 centis volt a méhszáj, ilyen ütemben viszont decemberig kellett volna várnom a babára, szóval 10 körül megkaptam azt a híres tampont. Már elfelejtettem, mi volt a hatóanyaga, de déltől kettőig szenvedtem, mint a kutya. Úgy éreztem, folyamatosan vannak fájásaim, hárompercenként egy percen keresztül meg egyszerűen elviselhetetlenek. De nem is tudtam igazán jól mérni, soha nem tudtam, hogy hol kezdődnek, de főleg: hol érnek véget (véget érnek-e?). Nem volt pozíció vagy légzés, ami javított volna a helyzeten, zavart, hogy a másik ágyon is vajúdott egy nő, hogy ki-be járkáltak a szobába, és hogy egy wc volt kettőnknek, így nem tudtam használni (pedig nagyon kellett volna). Ráadásul délben utolsó erőmmel még megebédeltem, aminek meg már a gondolatára is undorodtam.

Kettőkor még csak 3 centis volt a méhszáj, pedig a fájdalom mértékéből ítélve azt hittük, hogy lehet, hogy már teljesen ki is nyílt. A szülésznő még rám akarta tenni fél órára a magzatiszívhang-vizsgálót, de én addigra már nem bírtam tovább és szinte könyörögtem az epidurális érzéstelenítésért, sőt, egy császármetszésbe is simán belementem volna, csak enyhüljenek a fájdalmak.

(Most nem tudok többet ülni, később folytatom)