Játék a fiamnak

(Karinthy Frigyes)

A kis fiam idestova másfél éves lesz, hallatlan, milyen aranyos kölyök, igazán nem azért mondom, mert az enyém, mások is azt mondják, például a feleségem.

Szóval elmentem játékokat venni a József körútra mint egy apa és megálltam a kirakat előtt szemlét tartani. Igen, igen, ezt a paprikajancsit mindenesetre, aminek meg kell nyomni a mellét, mire tapsol. Miért is akarom ezt mindenesetre megvenni? Igen, tudom már, mert már régen szeretném tudni, hogy csinálja azt a dolgot és hogy belül fából van-e, vagy vasból, - hm, különben a feleségem azt mondta, olyant vegyek, amit nem lehet könnyen összetörni. Tudom már, egy Richter-kőépítőt veszek, igenis, végre veszek már egy Richter-kőépítőt, az nagyszerű játék, a legszebb a világon, micsoda tornyokat lehet belőle építeni!... és a mintafüzet utolsó ábráját még úgyse csináltam meg, mivel az utolsó oldal leszakadt, aztán meg hiányzik a két kék háromszög, a sublód alá esett és nem lehet kivenni, akarom mondani, persze az régen volt, nem most. Hohó, veszek egy ilyen pörgőcsigát is, nagyszerű, hogy fog örülni a Fiú, olyat, amelyiket spárgával kell pörgetni és közbe zúg is. Hát még mit veszek, veszek egy ilyen trombitát, végre mégis hozzájutottam, akarom mondani, végre mégis hozzájut a kis fiam.

Na, itt vannak a játékok, a Marika mingyárt vigye ki a Fiúnak és a Fiú szép rendbe játsszon kint a szobájában és a papát hagyják dolgozni, mivel a papának írni kell és most nem ér rá.

A papa ír... igenis, a papa egy komoly, nagy férfi, aki cigarettázva ül az íróasztal előtt és súlyos gondjai vannak és ír. A Fiú pedig egy kis fiú. Na, mi az odakint, micsoda visítás? Hát nem hagytok dolgozni? Édesfiam, menjen ki és szóljon a Marikának, hogy ne visítson ez a gyerek.

Hallatlan, hogy nem hagyjátok dolgozni az embert, kénytelen az ember felkelni az íróasztal mellől és kijönni ide, hát mi van itt, miért nem hagytok dolgozni?

Dehogy vagytok csendben, olyan lármát csináltok, hogy a harmadik szobában is meghallom. Hát mi van itt? Persze a gyerek visít, mert nem adjátok neki a pörgőcsigát, amit vettem.

Na úgy-e, látod, mingyárt elhallgat, ha odaadom neki. Látod, Fiú, ez a pörgőcsiga, ezt vette neked a papa. Úgy-e gyönyörű?

Jaj, de ügyetlen a Fiú, azt nem kell szájba venni, Gabi, hallod? Hanem így ni... így meg kell fogni, látod, majd a papa megmutatja neked.

Látod, Fiú, így két ujjal meg kell fogni alul... így, ügyesen... aztán rá kell csavarni a spárgát, aztán hirtelen megrántom, hopp! és most gyorsan letesszük a földre, látod, milyen gyönyörűen pörög... na, vigyázz, ne nyúlj hozzá, te csacsi, hiszen akkor megáll... Mész el innen? Hozzá ne nyúlj! Hallatlan ez a gyerek... elrontja a dolgot, pedig mily szépen pörgött.

Na várj, édes kis fiam, így nem lehet, majd a papa megmutatja neked, hogy hogyan kell... na add ide szépen a papának, na ereszd el... hiszen te nem tudod pörgetni... na, nem ereszted el?... na, add ide... ejnye, te kis komisz... hát add ide a papának, hadd mutassa meg... ejnye, mingyárt dádát ütök a kezedre...

Ugyan ne mondjon ilyent, édes fiam, hogy én kitéptem a kezéből és azért visít... dehogy téptem ki, csak meg akarom mutatni neki, hogy hogyan kell pörgetni. Hiszen magától nem tudja, láthatja. Na, Fiú! Ne visíts! Nézz ide szépen, a papa milyen gyönyörűen tudja pörgetni... látod, így két ujj közé fogom, aztán rácsavarom a spárgát, aztán hirtelen megrántom, aztán leteszem a földre... nézd, de szép, hogy pörög... milyen hangtalanul és sebesen...

Nem mész innen, Fiú? Nézze ezt a komiszt, most meg rá akar lépni... ugyan vigye odébb innen...

Édes fiam, ne mondjon olyant, hogy ez nem neki való játék! Hát kinek való játék, ha nem neki? Hát ha játék, akkor már neki való, mivel a játékokat a kis fiúknak csinálják és nem öreg kancellároknak. Hát kinek való, ha nem neki? Talán magának? Vagy nekem? Na látja. Maguk asszonyok mind ilyen logikátlanok. Persze, hogy neki való. Sohse volt ilyen szép játéka. A legszebb pörgőcsiga, csak jól meg kell pörgetni. Így, két ujj közé kell fogni, így... aztán rácsavarni a spárgát... aztán hirtelen megrántani... aztán gyorsan letenni a földre... jaj, de szépen pörög... jaj, de szép... most nekimegy az asztallábnak... nem... visszafordult... most ingadozni kezd... most tántorog... puff! Megállt. Sebaj, még egyszer fel lehet húzni, biztosan kétszer annyit is tud pörögni, csak gyorsabban kell megrántani a spárgát és erőteljesebben... így... látja? Most sokkal tovább fog pörögni, mibe fogadjunk... látja?...

Hogy hova lett a Fiú? Mit tudom én... Biztosan kiment... átment a másik szobába... vagy a harmadikba... észre se vettem, igazán... talán elunta magát...

Várjon... még ne hozza be... most olyan szépen pörög... az az ügyetlen mingyárt nekimenne és feldöntené... várjon, kiváncsi vagyok, meddig pörög addig hagyja bent... majd el lesz ő bent is addig... legfeljebb leül és megírja a cikkemnek a végét.

Megvettük neki a távirányítós autót. Isteni! 

Nakapé

Az elmúlt pár hétben az egyik fő téma nálunk a kanapé volt. Hogy milyet vegyünk. Nem akartam elkövetni a múltkori hibát, ami után 6 évig egy zöld kanapét bámultunk a nappaliban, és amitől most végre megszabadultunk. Miután nagy nehezen döntöttünk (de nem volt egyszerű menet ez sem, ritka a szép ÉS kényelmes kanapé), nagy nehezen kiszállíttatuk (itt is volt csomó probléma, először a huzatot hozták, majd rá pár héttel (!!) a vázat), és nagy nehezen összeraktuk (csak esténként volt időnk, nappal Boni nem hagyott dolgozni) egy rémesen ronda, böhöm nagy, a nappaliba egyáltalán nem illő, ráadásul szörnyen kényelmetlen kanapénk lett.

Három napig ízlelgettük. Z. nem találta olyan rondának, viszont ő is egyetértett velem, hogy kényelmetlen. Ezen felül szerintem még elképesztően béna is volt, komolyan visszasírtam a régi ronda zöldet. Addig-addig nézegettük, próbálgattuk, fotóztuk, míg megegyeztünk: visszavitetjük. Nyilván ki kell majd fizetni a szállítás díját, de legyen inkább ez, mint megint egy ronda kanapé.

Tegnap elmentünk az Ikeába, rögtön a vevőszolgálathoz. Képzeljétek, már nem lehet összeszerelt bútort visszavinni, pedig emlékszem még, hogy 6 éve egy már összeszerelt asztalt szedtünk szét és vittünk vissza (színprobléma miatt). Meg voltunk zavarodva: elmondtuk a csajnak, hogy attól eltekintve, hogy ronda (itt Z. közbeszólt, hogy nem is annyira), még kényelmetlen is: baromi kemény a háttámlája, viszont az ülőrész pici és túl puha (mondtuk kánonban), nem lehet-e valamit mégis csinálni? Kivételesen? Esetleg többet ráfizetve? Egy másik típusra beváltani?

Na jó, mondta a csaj, meglátja, mit tehet. Addig menjünk föl, nézzük meg, hogy milyet szeretnénk helyette. Nekem volt is egy ötletem, egy barna bőrre gondoltam, de ahogy felmentünk a kiállító részre, még a bőr kanapék előtt épp a miénkbe botlottunk.

- Jé, ez nem is annyira ronda! - csodálkoztam
- És sokkal kényelmesebb is! - huppant le rá Z.
- Úristen, csak nem rossz kanapét vettünk??- suhant át rajtam egy kósza sejtés

Hát nem. Jót vettünk, csak éppen rosszul szereltük össze: a háttámláján ültünk, és az ülő résznek dőltünk neki! Hát nem csoda, hogy ilyen iszonyúan rosszul esett rajta az ülés!

Érthetetlen, de nagyon jellemző, hogy Z-nek fel sem tűnt, hogy esztétikailag sem stimmelt valami.

Egy másik internetező-típus

Míg a lenti voyeur- és exhibicionista-típusban simán magamra ismerek, ez a típus abszolút nem én vagyok. Arról van szó, aki interneten vitatkozik, vagy ne adj' isten, veszekszik. Több alfaja is van az ilyen embereknek, a nyíltan fröcsögő, személyeskedő, mindent-mindenkinél-jobban-tudóktól azon szimpi hozzászólókig, akiknek véleménye ugyan nem sarkos, de akik mégis csak belemennek egy online vitába. 

Egyszerűen nem értem: minek? Miért? Meggyőzni? Adrenalin? De főleg: hogy van ennyi idejük? Készültek esetleg erről tanulmányok?!

Mi, internetezők

Ismeretlenek életébe kukkolok bele. A sajátomat közszemlére teszem. Mi más vagyok, ha nem voyeur és exhibicionista? Néha így érzem magam:

Blogokat olvasok és sajátot írok

Betemetnek a tennivalók

Miután kiteregettem, leszedtem és összehajtogattam a szennyest, úgy-ahogy rendbe raktam a konyhát, összeszedtem és elpakoltam a játékokat - szóval miután elég sok házimukát MÁR elvégeztem (és akkor még szerencsém van, hogy a bevásárlást Z. intézi), na szóval ezek után, amikor  legszívesebben csak néznék ki a fejemből az iPadom mellett, szóval oda akarok kilyukadni, hogy EKKOR még mindig van ezermillió intézni- és megcsinálni- és szerveznivaló.

Ennek ellenére minden este itt ülök az iPadom mellett, nézek ki a fejemből, és nem csinálok semmit. Viszont nyomaszt ez a sokminden. A munka meg a gyerekezés leszívja az agyam, és nem is (annyira) az idő hiányzik, hanem az energia.

Viszont gyönyörű listákat tudok írni, a feladatokat csoportosítva tematika alapján, helyszín és napszak szerinti bontásban. Beírom őket a naptárba, értesítést is kérek róluk... de valahogy nem csinálódnak meg.

Vajon le tudja-e nullázni az ember a listáit?

Kis gyerek - kis gond, nagy gyerek - nagy gond (a tétel bizonyítása)

Így nézett ki az etetés az első hat hónapban:

És így néz ki most:

Na ugye?!

A Honvágy Világnapja

Mikor van? Ma? Tegnap volt? A múlt héten? A biztonság kedvéért minden nap megtartom.

Jaj, olyan messze van az a július!

Kipróbáltuk. Bevált!

Újabb piaci rést térképeztem föl

A plexiüveges kalitkával ellentétben azonban nincs rá megoldásom. Nem is értem, hogy az Ikea miért nem talált még föl valami praktikusan és dizájnosat. A probléma röviden:

A kézmosás. Vagyis: kézmosatás. Félmegoldásnak találtam ki a törlőkendő használatát, amivel viszont az a baj, hogy tele van vegyszerrel.

Boni első valódi telefonhívása és -beszélgetése

Tegnap vacsoránál:

- Kivel beszéltél az előbb?
- D-vel, miért?
- Te jó isten, beteg??
- Nem, csak vese UH-ra kell mennie. De miért?
- Úúúúúristen, remélem nincs nagy baj. Észrevetted, hogy milyen iszonyúan megváltozott a hangja?!
- Nem, honnan veszed ezt? Nem is voltál itt, de amúgy sem volt kihangosítva.
- Hát Boni véletlenül felvette a másik szobában a telefont, és belehallgattam. Rettenetes, rettenetes! Megöregedett!
- De Tamko!! Egyetlen vezetékes telefonunk van! Nem is emlékszel, hogy a többit már elvittük? A mobilomról beszéltem!

Gyorsan összeraktuk, hogy mi történt: Boni megkaparintotta a vezetékes telefont és felhívott egy ismeretlen számot. Babbba, ma, nyihao (kínaiul köszön), ludló mememe nyí! Az illető a vonal végén meg gondolom el akart volna vele beszélgetni, mert amikor belehallgattam, egy konkrét beszélgetést hallottam. Csak az a kár, hogy ilyen diszkrét és udvarias vagyok, mert nem figyeltem a mondatok értelmére, hanem azonnal leraktam.

Még vacsora közben kikerestük az utolsó hívott számot: egy 05-ös szám volt, azaz dél-franciaországi. Felhívtuk. Egy nagyon idős nő vette fel:

- Tudja, kedveském, én bármilyen hívásnak örülök. Úgy szeretek beszélgetni!

Játszótérbéli nehézségek

Én csak most váltam igazi játszóterező anyukává. Eddig igény sem volt nagyon rá, meg kertünk is volt. Úgyhogy csak most szembesülök a játszóterezés nyelvi nehézségeivel. Nem megoldhatatlan gondok ezek, idővel remélem kitapasztalom majd, hogy mi lesz a jó, de az biztos, hogy nem lesz könnyű vagy egyértelmű. Igazi diplomáciai érzéket, finom jelzések megértését, nyíltságot és következetességet fog igényelni.

Mert Bonival nagyon próbálok csak magyarul beszélni. Oké, de a játszótéren leginkább francia anyukák terelgetik gyerekeiket, szóval kapásból egy kicsit kívülállónak érzem magam. Hogyan elegyedjek szóba bárkivel is, ha nem értik, mit mondok a gyerekemnek? De ez még a kisebbik probléma. Mert van olyan is, hogy egy francia illető kíván Bonival franciául szóba állni. Ilyenkor, mivel Boni még egyáltalán nem beszél semmilyen nyelven*, gondolom a szülőnek is bele kell avatkozni a társalgásba. Pl. nemrég egy nő kedvesen megkérdezte Bonitól, hogy miért mászik négykézláb, úgy, mint a csecsemők, amikor pedig már komoly nagyfiú? Én is pont ezt akartam kérdezni a fiamtól, de most kezdjek el a nő orra előtt magyarul beszélni Bonival? Kizárt, szerintem ez tök udvariatlanság lenne.

Aztán van olyan is, hogy jó lenne, ha a többi gyerek értené, mit mondok Boninak (pl. „Édesem, sorba kell állnunk a csúszdánál, most nem te jössz!”** vagy „Nem a miénk ez a vödör, meg kell kérdezni, játszhatsz-e vele!”) Ilyenkor azt találtam ki, hogy elmondom Boninak magyarul, nagyon olyan hangsúllyal, hogy egyértelmű legyen a szitu. Vagy ha nem az, akkor megismétlem gyorsan franciául.

Előfordult már az is, hogy nekem kellett egy francia gyerekhez szólnom, babanyelven, cukin (pl. „Nna tessék, letörölte a mamád a hintát és erre nem ülsz bele?” vagy „Óóóó, a kisbaba!”*** Ilyenkor meg Boninak lehet majd fura, hogy miért kínzom a egy olyan nyelvvel, amit körülöttünk nem beszél senki, ha egyszer normálisan is tudok beszélni.

Egyébként végülis tök ugyanez a helyzet az orvosnál vagy a tágabb családban is. Én magyarul beszélek, tehát kívülállok. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, még Z-t is ki tudom rekeszteni így, hiszen ő is csak pár szót ért. De lehet, hogy csak én bonyolítom túl a dolgokat, mert hasonló helyzetben lévő barátnőim (érthetetlen, de) egyáltalán nem látnak ebben semmiféle problémát.


* Csak egyetlen szót mond kivehetően és érthetően: MAMA. Elolvadok!!
** Ja, amúgy meg nemrég született és már egyedül csúszdázik, megáll az ész.
*** Háromévesforma kislány, aki még mindig cumizott. Az anyja teljesen kétségbe volt esve, hogy elkérte a cumit, az meg boldogan rágta.

Sorozataim

Micsoda életek, micsoda sorsok vannak körülöttem! Két olyan történet jár az eszemben napok óta, amelyekhez képest a Mad Men legelrugaszkodottabb epizódja is az Élet csupán gyenge másolata. Mindkét történetben egy velem egy idős lány a főszereplő.

Egy távoli ismerős csaj bevállalt és megszült egy gyereket, apa nélkül, de úgy, hogy neki már a szülei sem élnek, és testvére sincs. Egyesek spermadonort emlegetnek, amit simán el tudok képzelni, mert ebben a korban, ha valaki nagyon szeretne kisbabát, már nem bízza a véletlenre - meg különben is, ki merne védekezés nélkül egy idegennel lefeküdni? Én nem. Mindenesetre egyszerre bámulom és sajnálom a lányt (akinek persze semmi szüksége sincs az én sajnálatomra). Bámulom, hogy meg merte lépni, tudván, hogy hány és hány burkolt vagy egyenes kérdésre kell majd válaszolnia, hiszen mindenki azt szeretné tudni: hol és ki az apa? De tudom, milyen az, amikor az ember kisbabára vágyik és örülök, hogy ilyen bátor volt, és hogy sikerült neki. Ugyanakkor meg ha az elmúlt másfél évemre gondolok, az jut eszembe, hogy mennyire nehéz lehet ezt megélni teljesen egyedül.

A másik lány közeli barátnőm, több mint 10 éve él a férjével jó színvonalon, érdekes munkával, gyönyörű gyerekekkel, a világot beutazva. A lány teljesen véletlenül és váratlanul őrülten beleszeretett egy elvált pasiba. Most szenvednek: egyikőjük sem szeretne szeretői viszonyt, a válás azonban teljesen elképzelhetetlen a lány számára, egyrészt a gyerekek miatt sem, másrészt pedig a férjét is szereti még (harmadrészt pedig nem merné felvállalni a világ előtt az elvált nő szerepét). Mondogatja nekem, hogy milyen hülyén van kitalálva az élet: miután az ember fiatalon megállapodott (házasság, gyerekek stb), többé már nem lehet szerelmes. Sajnos tökre egyet kell, hogy értsek. A férjével viszont olyan jó a kapcsolatuk, hogy néha arra gondol, meg kellene beszélnie vele ezt az egészet, olyan jó tanácsokat szokott neki adni.

Döbbenet, nem?

Megint egy ruharejtély

Egy gimi mellett lakunk. Reggelente (hajnalban...) akkor hagyom el a lakást, amikor a csivitelő madársereg megérkezik. Egy valamit már megint nem értek...

Hogy nem fagynak meg?!?!

(Kamaszkor. Csoportnyomás. Jaj.)

Módszer, amellyel Tisztán Tarthatjuk Konyhánkat és Öltözékünket egy 1,5 Éves Etetése Során

Nem tudok egyelőre jobb megoldást elképzelni: egy plexiüvegből készült kalitkába rakni a gyereket, és felülről belógatni a kaját. A gyereket ugyanúgy kell utána tetőtől-talpig lemosni, mint ha a hagyományos módszerrel etettük volna. A konyha és az ember haja, ruhája viszont sértetlen marad.

Gyereknevelés

Pedig én olyan profi vagyok vállrándításból, vélemények ignorálásából meg fül mellett elengedésből, mégis kezd idegesíteni a gyereknevelés legnehezebb aspektusa: az, hogy ezt tényleg mindenki sokkal jobban tudja. Ha valaki nálam előbb vagy többet szült, az gyakran feljogosítva érzi magát, hogy mindenkinél jobban ismerje az én gyerekemet, az én problémáimat (megoldást is javasol), sőt, azt is pontosan tudja, hogy ha ezt így folytatjuk, milyen rémesen félrenevelt gyerekem lesz (a legelképesztőbb diagnózis az volt, hogy homoszexuálist nevelünk, annyit puszilgatjuk "össze-vissza").

A terhességgel, sőt, a meddőséggel kezdődött. A szüléssel folytatódott, majd a szoptatásba is belebeszéltek a (z amúgy biztos jóindulatú) hozzáértők. De most, hogy már nemcsak gyerekgondozásról, hanem nevelésről van szó, a jelenség kezd elviselhetetlenné válni.

Megértem amúgy, hogy mindenkinek határozott véleménye van a gyereknevelésről; nekem is az van. Pedig sok mindenben pont, hogy hezitálok, bizonytalan és néha még tétova is vagyok, de a gyereknevelés az a terület, ahol nekem is kategorikus kijelentéseim vannak. Tudom, hogy mit és hogyan szeretnék csinálni. Vagy legalábbis még most, később nem tudom, mi lesz...  De egy másfél évessel olyan egyértelmű minden. Még soha nem éreztem indíttatást, hogy szakirodalmat olvassak, bármilyen gőgösnek hangozzék is. Igen, hallottam már Vekerdy-ről, meg Ranschburgról, de őszintén megmondva, tiszta időpocsékolásnak tűnik a gyereknevelést elméleti oldalról megközelíteni. Kicsit olyan lehet, mint a fordítást megtanulni; minden hiába, fordítani az tud, aki minél többet gyakorolta, nem pedig az, aki ismeri az elméleti hátteret.

Szóval a gyereknevelési gyakorlatomat úgy lehetne összefoglalni, hogy szeretet, türelem és példamutatás. Pillanatnyilag nem érzem szükségét másnak. Ha valami tényleg túl nehéz diónak tűnik (ilyen volt pl. amikor Boni nagyon harapott), megkérdezek pár barátnőt, akiknek a véleményében nagyon bízom (és akik már bizonyítottak gyereknevelés terén), majd szelektálok, hogy mi valósítható meg a mi vérmérsékletünkkel - mert az a másik, hogy hiába a sok nevelési tanácsadás ismerősöktől és ismeretlenektől, ha egyszer képtelenek lennénk bizonyos dolgokra.

Aztán ott van az is, hogy nem hiszek abban, hogy egyetlen tényező határozna meg bármit is a gyerekem jövőjével kapcsolatban. Nem gondolom, hogy mivel szoptattam, nyert ügyünk van a bacilusok ellen, nem hiszem, hogy ha nem kúszott-mászott volna, később diszlexiássá vált volna- Ugyaníg nem vagyok benne biztos, hogy ha nem adom be a Télapó-mesét, elcseszem a gyerekkorát, vagy hogy ha sírni hagynám esténként, pszichopata válna belőle. Oké, most sarkítok, de ezekből a beszólásokból mindig az jön le, hogy nagyon hamar el lehet rontani. Ha nem vigyázunk, egykettőre hisztis és akaratos felnőttet nevelünk. Valami azt súgja (persze semmi bizonyítékom nincs rá), hogy a gyerekek sokkal több mindent kibírnak, mint amit gondolunk rólunk, és hogy az öröklött tulajdonságok sokkal nagyobb arányban befolyásolják a későbbi személyiséget, mint ahogyan azt a gyermeknevelési tudorok ezt hangoztatják.

Hát röviden ennyit az én határozott és megkérdőjelezhetetlen véleményemről. Csak nehogy elkezdjek én is fűnek-fának tanácsokat osztogatni!

Mindenkinek megvan a maga véleménye

Anyu

(Örkény István) 

Az Üllői úton történt korán reggel, a villamos hátsó peronján, ott, ahol jól esik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma sincs utas fér el azon a peronon, már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni kövér lábakon, kövér cvekkerrel, s a rá következőn négy iskoláslány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon, túlcsordulva a két oldalán, mint egy szénásszekér, aztán kezdenek lefelé szállni az utasok.  

Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva, és az anya, kézen fogva a kisfiával. Magas termetű szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kis táskát lóbál a kezében, nyolcéves forma surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit, csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utol érni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felsőrésztől. Tűhegyes turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló nyári szeplő, amitől minden gyerek arca, nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén, valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. 

A most következő megállónál a kisfiú leszállt, ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját, a gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: Lacika, szervusz. Szerbusz anyu - mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta: most átmehetsz Lacika. A villamos csengetett, és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten, a megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.  

Anya csak nézett utána a villamos ablakából, épp átellenben feküdt az iskola, nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről, állt, és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének, miért nem megy át az a gyerek? - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából az iskola mellől, a motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen, ezért állt és várt. 

Egyre gyorsabban robogott a villamos, a motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától, de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura, most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautó mobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé, de hát miért nem indul az a gyerek, csak áll és áll, mintha megbabonázták volna. Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.  

Harmadszor is megállt a villamos, leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat, néztem én is erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta, anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan, nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést, nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával, és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket. 

Így csak ők tudnak nézni, az anyák, szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk. Már a negyedik megállóhoz közeledtünk, már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat, de ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye, Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon, ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközelben, tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam, mert írva állt anyu homlokán, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.