Anyu

(Örkény István) 

Az Üllői úton történt korán reggel, a villamos hátsó peronján, ott, ahol jól esik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma sincs utas fér el azon a peronon, már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni kövér lábakon, kövér cvekkerrel, s a rá következőn négy iskoláslány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon, túlcsordulva a két oldalán, mint egy szénásszekér, aztán kezdenek lefelé szállni az utasok.  

Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva, és az anya, kézen fogva a kisfiával. Magas termetű szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kis táskát lóbál a kezében, nyolcéves forma surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit, csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utol érni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felsőrésztől. Tűhegyes turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló nyári szeplő, amitől minden gyerek arca, nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén, valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé. 

A most következő megállónál a kisfiú leszállt, ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját, a gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: Lacika, szervusz. Szerbusz anyu - mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta: most átmehetsz Lacika. A villamos csengetett, és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten, a megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.  

Anya csak nézett utána a villamos ablakából, épp átellenben feküdt az iskola, nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről, állt, és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének, miért nem megy át az a gyerek? - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából az iskola mellől, a motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen, ezért állt és várt. 

Egyre gyorsabban robogott a villamos, a motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától, de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura, most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautó mobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé, de hát miért nem indul az a gyerek, csak áll és áll, mintha megbabonázták volna. Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.  

Harmadszor is megállt a villamos, leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat, néztem én is erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta, anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan, nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést, nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával, és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket. 

Így csak ők tudnak nézni, az anyák, szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk. Már a negyedik megállóhoz közeledtünk, már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat, de ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye, Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon, ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközelben, tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam, mert írva állt anyu homlokán, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.