Sorozataim

Micsoda életek, micsoda sorsok vannak körülöttem! Két olyan történet jár az eszemben napok óta, amelyekhez képest a Mad Men legelrugaszkodottabb epizódja is az Élet csupán gyenge másolata. Mindkét történetben egy velem egy idős lány a főszereplő.

Egy távoli ismerős csaj bevállalt és megszült egy gyereket, apa nélkül, de úgy, hogy neki már a szülei sem élnek, és testvére sincs. Egyesek spermadonort emlegetnek, amit simán el tudok képzelni, mert ebben a korban, ha valaki nagyon szeretne kisbabát, már nem bízza a véletlenre - meg különben is, ki merne védekezés nélkül egy idegennel lefeküdni? Én nem. Mindenesetre egyszerre bámulom és sajnálom a lányt (akinek persze semmi szüksége sincs az én sajnálatomra). Bámulom, hogy meg merte lépni, tudván, hogy hány és hány burkolt vagy egyenes kérdésre kell majd válaszolnia, hiszen mindenki azt szeretné tudni: hol és ki az apa? De tudom, milyen az, amikor az ember kisbabára vágyik és örülök, hogy ilyen bátor volt, és hogy sikerült neki. Ugyanakkor meg ha az elmúlt másfél évemre gondolok, az jut eszembe, hogy mennyire nehéz lehet ezt megélni teljesen egyedül.

A másik lány közeli barátnőm, több mint 10 éve él a férjével jó színvonalon, érdekes munkával, gyönyörű gyerekekkel, a világot beutazva. A lány teljesen véletlenül és váratlanul őrülten beleszeretett egy elvált pasiba. Most szenvednek: egyikőjük sem szeretne szeretői viszonyt, a válás azonban teljesen elképzelhetetlen a lány számára, egyrészt a gyerekek miatt sem, másrészt pedig a férjét is szereti még (harmadrészt pedig nem merné felvállalni a világ előtt az elvált nő szerepét). Mondogatja nekem, hogy milyen hülyén van kitalálva az élet: miután az ember fiatalon megállapodott (házasság, gyerekek stb), többé már nem lehet szerelmes. Sajnos tökre egyet kell, hogy értsek. A férjével viszont olyan jó a kapcsolatuk, hogy néha arra gondol, meg kellene beszélnie vele ezt az egészet, olyan jó tanácsokat szokott neki adni.

Döbbenet, nem?