Tárgyak titokzatos eltűnése és hűlt helye

Van, amit megtaláltunk, és van, amiről még mindig nem tudjuk, hogy hova a fenébe tette. Hogy mire nem lesz jó egy költözés! Remélem, nem lesznek örök rejtélyek a családi legendáriumban, mert hamar meg fogok öregedni a kiváncsiságtól.

Van egy szabad órám...

(Rövid részlet egy időmilliomos naplójából)

Van egy szabad órám, Bonit elvitte az apja sétálni. Mit csináljak? A sor hosszú, és nekem csak egy órám van. Gyorsan, gyorsan, sietni, kihasználni ezt a vissza nem térő alkalmat! De... mivel kezdjem?

Csinálhatnék valami teljesen feleslegeset, mondjuk aludhatnék. Bepótolhatnám az óraátállításkor elvésző egy órát. Amúgy is több mint egy hete hatkor kelek (Boni nyolckor), szoktatom magam és a bioritmusomat korán keléshez: 10 nap múlva újra dolgozom. Állítólag ha mindig ugyanakkor fekszik és kel az ember, úgy könnyebb. Hát nem tudom. A kelést még csak-csak, de az ebéd utáni álmosságot nem tudom megszokni.

Vagy legyen inkább valami hasznos. Kipakolhatnám a mosogató-, szárító- vagy mosógépet, mindegyik épp tele van. Fujj, na ne, ehhez semmi kedvem, ezt a luxusórát nem fogom erre pazarolni. Ráadásul egy hét múlva költözünk, most komolyan, minek strapáljam magam?! Akkor nézzük csak, mi van még a listámon: bölcsit, bankot nem tudom felhívni, szombat van. Vagy a bank nyitva van ilyenkor? Ehhez sincs semmi kedvem, bocsánat, ezt az órát inkább magamra szánom.

Rajzolni fogok. Az utolsó másfél hónapot arra használtam, hogy beiratkoztam egy online rajztanfolyamra (Storytelling). Péntekenként szuper, inspiráló videókat néztem arról, hogy hogyan dolgozik 6 különböző illusztrátor - a hét többi napján pedig az időt lestem, hogy mikor rajzolhatom meg a házi feladatot. Amúgy meg nagyon nyomaszt, hogy a Magvető meseillusztrátori pályázatára semmi ötletem nincs, mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég kreatív (de köszönöm mindenkinek, aki FB-on és kommentben felhívta rá a figyelmem). Sajnos nem tudok rajzolni beszélő pudingot, baklavát, barátfülét és egyéb kutyafülét és elképzelésem nincs, mikor lenne időm gondolkodni a dolgon. Most? Hát izé... egy óra nem elég...

Inkább befejezem a könyvem, úgyis olyan vastag, nem jó vonatozáshoz. Vagy inkább azt a zseniális blogot olvasom tovább, amit Molly ugyan már jó rég ajánlott, de akkor abbahagytam, mondván, hogy túl szomorú, ezt nem bírja az én cizellált lelkem. Most viszont újra belenéztem, és nem bírom abbahagyni: micsoda történetek! Micsoda stílus! Micsoda humor!

Nem, hülye vagyok: gitároznom kell. Nincs mese, mindennap kell gyakorolni, napi 10 perc többet számít, mint heti heti egyszeri hetven perc. Na, megyek is. Maradt még 25 percem az egy órából. Csak előtte még megiszom egy kávét a kertben, jövő héttől nem lesz kertünk sem, igazán ki kellene használni, virágzik valami rózsaszín, meg fehér... Ha elkezdek megint dolgozni, mikor lesz időm arra, hogy semmittegyek?!

Mondtam, hogy majdnem két év kihagyás után újra viszonyom van a kávéfőzővel? 

Mostan színekről vitatkozunk

 (De.)

(Felesleges) gondolatok a meghalásról

Mivel Franciaországban történt, mivel Z. pilóta és mivel van egy másfél éves gyerekünk, tegnap óta csak erre a repülőgép-balesetre gondolok. Sajnos nincsenek szavaim arra, amit úgysem lehetne megfogalmazni. Az biztos, hogy az elképzelhető összes test kínzás, amit Auschwitz-ban, Recsken, az ősi Kínában vagy bárhol máshol gyakoroltak szerencsétlen embereken, az mind légycsípés ahhoz a fájdalomhoz képest, amit azok szülők éreznek most, akik tegnapra várták haza gyerekeiket, és akik még eltemetni sem fogják tudni őket rendesen, mert hogyan lehetne a szétszóródott emberi testrészeket... jaj, istenem.

Az ember persze nem választhatja meg saját vagy hozzátartozói halálnemét, szóval hülyeség ezen gondolkodni, mégis ezen jár az eszem tegnap óta. Azt remélem, hogy betegségben fogok meghalni. Járjon akár fájdalmakkal. De el szeretnék búcsúzni, el szeretném varrni a szálakat, élvezni, a maradék ösztönös élnivágyással, az utolsó hónapokat, és főleg: reménykedni szeretnék, az utolsó percig.

Ha valamelyik családtagomnak meg kellene hallnia... és most főleg arra az egyre gondolok, akit a világon a legjobban féltek és aki előtt még ott áll az egész veszélyes kamaszkor (belegondolni is szörnyű), szóval az ő esetében nem tudok dönteni, mert mi a rosszabb, végignézni a szenvedését egy esetleges hosszú betegség során vagy este kapni a bénító telefont, hogy mindennek vége? De a betegségből adódó fájdalmakat azt hiszem, lehet csökkenteni, plusz az ember lassan szokik hozzá a gondolathoz (hozzászokni? miker írok itt??), míg ha baleset történik, egy másodperc alatt omlik össze a világ. És van még más is: a betegség szinte megkerülhetetlen csapás, a génekben hordozza az ember születése óta. A baleset viszont hülye körülmények hülye együttállása, amely után örökösen és belebolondulósan arra gondolnék, hogy miért nem indultunk el később, vagy miért arra a vonatra szálltunk fel, vagy miért engedtem el a gyereket csereprogramra?

Tegnap óta komolyan rosszul vagyok, és állandóan erre gondolok. És arra, hogy valóban úgy kellene élnünk, az idióta problémáinkon és a semmi kis nehézségeinken felülemelkedve, hogy minden nap ajándék.

Néha eszembe jut

És akkor nem is értem, hogyan juthattam el idáig. Az egyetlen vigaszom, hogy mindenki hasonló cipőben jár (vagy fog járni) (vagy járt, szegény...). 

(ugyanitt: imádom ezt a számot)

Optimista verzió (akar lenni)

Nem sokára lesz hetente hatszor 50 percem saját magamra. Hurrá! Naponta több mint másfél óra, amit majdnem arra haszálhatok fel, amire csak akarok és amivel senkinek nem kell elszámolnom. Például:

- aludhatok
- olvashatok (apropó: tudja valaki hogyan lehet a mek-ről vagy a dibook-ról letöltött könyveket áttenni kindle-re?)
- német szavakat magolhatok (van még 400 a nyolcszázból...)
- zenét hallgathatok
- vagy rádióműsorokat hallgathatok
- szolmizálhatok
- telefonálhatok
- rajzolhatok
- blogot írhatok
- (akár) köthetek is

Kár, hogy ezt az időt a vonaton kell majd eltöltenem, útban a munkahelyem felé.

Amit a férjem soha nem fog megérteni

Szomszédok

Legutoljára egy háromlakásos házban laktam, a középső emeleten. Alul a főbérlőm lánya és pasija, fölöttem szintén egy fiatal pár lakott, a lányok mindketten ápolónők voltak. A lenti lánnyal rögtön az elején konfliktusba kerültünk, rémesen unszimpi csaj volt, az a típus egyébkét, akivel soha semmilyen körülmények között nem tudnék összebarátkozni. És mivel a pár összejárt (mindenhol született két baba, pár hónap eltéréssel, képzelhetitek azt a hangzavart), így a fönti (amúgy nagyon rokonszenves) párral sem tudtunk igazán megismerkedni: furán jött volna ki, hogy mondjuk őket meghívtuk volna, de a lentieket nem. Így a fölső szomszédékkal csak itt-ott váltottunk pár szót, metróhoz menet, boltból hazajövet, lépcsőházban stb.

Előtte egy másik városban laktam, egy 8 lakásos házban. Elég nagy volt a fluktuácó, emberek költöztek ki-be, nem is ismertem meg sok szomszédot. A szembelévő sráccal egyszer egy társaságban futottam össze, valami orosz csajokkal szórakozott részegen, a fölső szomszédommal egy helyen dolgoztunk és egyszer este lejött, hogy elhívjon egy pohárra valahová. De a legfölső nőt, aki a kis kertet gondozta gyönyörűen pl. nagyon szívesen megismertem volna.

Aztán ott van a pesti lakásom: 15 család/személy lakja az épületet, leginkább szimpi és érdekes emberek. Véletlenül ismertem meg Pétert, aki ezermester, és nálunk is szerelt már ezt-azt, Juditot, aki ügyvéd, és ő intézi a ház vitás ügyeit (és mellesleg tök jófej). Meg itt vannak a fiatalok, akikkel most márciusban végre bemutatkoztunk egymásnak, eddig ugyanis vagy csak hallottuk őket, vagy pedig épp hogy csak összefutottunk velük.

A lényeg: eddig soha nem tettem semmiféle erőfeszítést, hogy megismerjem a szomszédaimat, pedig mindig annyira szerettem volna egy ilyen kávézni-átmenős típusú szomszédsági viszonyt. De tudom, hogy hol rontottam el. Az elején a költözködés, berendezkedés mindig sok időt és energiát elvett, utána pedig már túl későnek éreztem, hogy egy üveg borral bekopogjak hozzájuk.

Úgyhogy most résen leszek! Ebben a házban összesen három lakás van, így még az udvariassági szabályok is megkövetelik, hogy beregisztráljunk a kis közösségbe. A terv: a beköltözés utáni hétvégén bekopogunk hozzájuk, föl, meg le, röviden bemutatkozunk, aztán ha szimpiknek tűnnek, pár hét múlva meghívjuk őket (egyszerre vagy külön-külön? még nem tudom) sütikézni. Illetve lesz még májusban a szomszédok ünnepe, ami szerintem egy szuperjó kezdeményezés - mondom úgy, hogy még soha nem voltam egyen sem - amit jól előre beírok a naptárba, hogy mindenképpen ráérjünk.

Nem tudunk nélküle élni

Bevetésen

Aláírtuk a szerződést, van lakásunk, kezdődhet a buli...

Egyedül

A fontos, egzisztenciális kérdésekben, úgymint munka, költözés, lakás, kapcsolatok stb. nem igazán tudok dűlőre jutni egyedül. Ezért ki szoktam kérni barátnők, férj, pszichológus véleményét. Valahogy így:

- Szerinted (ön szerint) mit csináljak? A vagy B? Esetleg C?

Azt szeretném, ha segítenének. Sőt, messzebb megyek: azt akarom, hogy valaki megmondja a tutit. Lássa át a helyzetet, mérje föl a képességeimet, kérdezzen rá minden járulékos problémára, elemezze azokat - majd döntsön helyettem! Úgy, hogy utána ne bánjam meg. Tudja előre, hogy nem fogom megbánni. Garantálja! A válasz azonban kb. mindig ugyanaz:

- Ezt neked (önnek) kell tudni.

TUDOM, hogy ez az egyetlen helyes és elfogadható mondat a fenti kérdésemre. TUDOM, hogy fontos dolgokban senki nem fog helyettem dönteni és vállalni a felelősséget. TUDOM, hogy.... ööö. mit is...? Hogy felnőtt vagyok?

Nem tudok lépést tartani a korral

Az ember olyan hamar érzi magát a múlt századból ittragadt, ősöreg anyókának. Miért nem hallottam eddig a Viber-ről...?!

A mindent megváltoztató három nap

Ezt Z-nek küldtem annak illusztrálásaképp, hogy milyen jól vagyok 

A három nap szuper volt. Mindenki jól bírta: nekem hiányzott ugyan Boni, de egyáltalán nem elviselhetetlenül, inkább csak olyan jólesően gondoltam rá, tudván, hogy vasárnap este már látom is. Annál jobban esett viszont a három nap nyugalom! Majdnem minden hivatalos ügyet el tudtam intézni, az idő gyönyörű volt, sokat rajzoltam és hallgattam zenét. A délig alvás viszont nem sikerült... fél tízig bírtam. És mivel minden nap éjjel 2-kor feküdtem le (hát igen, a klasszikus kérdés: pihenjen az ember a szabadsága alatt, vagy pont ellenkezőleg, használja jól ki az idejét és csináljon meg mindent, amire a napi mókuskerekezés alatt nincs ideje?), szóval mivel éjjeli bagoly voltam, tök fáradtan jöttem haza.

Sokat rajzoltam máshol is - a reptéren, a repülőn, a McDonalds-ban, étteremben - és szinte mindenhol megbámultak, meg is szólítottak, volt aki le is szerette volna rajzoltatni magát - biztos ilyen lehet celebnek lenni

Boninak szerintem nem hiányoztam - és talán ennek köszönhetően sikerült az én hétvégém is olyan jól. Tudtam, hogy nem sír utánam és nagyon jól elvan az apjával, aki három gyereknapot rendezett neki. Egyszer skypeoltunk, akkor szerintem megismert, nevetgélt, de ennyi. Amikor megjöttem, szintén nagyot nevetett, majd fél órát bohóckodott nekem, irtó cuki volt.

Na de jöjjön a lényeg... amikor elmentem, semmi kétségem nem volt afelől, hogy Z. jól vigyáz majd a gyerekre, kicsit tartottam viszont attól, hogyan fogja megoldani a házi munkákat. Mert mióta Boni helyet változtat, tehát úgy nyár óta, én nem bírok lépést tartani a kupival, ami folyamatosan elhatalmasodik. Kb. olyan érzésem van, hogy minden nap meg kell küzdenem egy olyan állattal, amely, ha nem tartjuk kordában, átveszi az irányítást a lakás felett. Rend és tisztaság soha nincs, és csak tüzet oltok nagy rohanva. Ha valamit elpakolok, Boni már nyitja is az újabb fiókokat. A mosogatógépet képtelenség kipakolni, mert beleül. Nem tudom letörölni az asztalt, mert arra kell vigyáznom folyamatosan, hogy ne másszon fel a kanapéra. WC-re sem tudok egyedül járni, mert az ajtó előtt hisztizik. De a legnehezebb a szennyesruha kérdése: a mosó- és a szárítógép a garázsban van, így komoly szervezést igényel, hogy be tudjak tenni egy mosást (felöltözni, Bonit biztonságos helyre tenni - mostanában a járókába teszem az én kézi táskámmal, így van kb. 5 perc nyugalmam). A lelkére kötöttem Z-nek, hogy minden nap mosson, különben összegyűlik a szennyes és napokig nem tudjuk ledolgozni a lemaradást.

Ehhez képest vasárnap csillogó lakás várt. Sehol egy eltévedt maci vagy gazdátlan franciakulcs. Az edények elpakolva, az etetőszék lemosva, és a leghihetetlenebb: a szennyesruha-tartó teljesen üres volt! (én még ilyet nem is láttam egész életemben) És mit mondott a férjem? Hogy ő ezt nem érti, látta ugyan rajtam, hogy nem bírok rendet tartani, de hogy szerinte ez tök egyszerű. Azóta nem térek ám magamhoz, mert ez azt jelenti (és én is kezdem belátni), hogy neki volt igaza. Hogy én itt egy kis diktátort neveltem, akinek minden óhajára igent mondok, akinek 100 játék van kipakolva egyszerre, és a százegyedikkel sem akart játszani. Z. ellenben mindig csak egy vagy két játékot hagyott neki elő, a fiókokra és szekrényekre az abszolút tilalom volt érvényben, és miközben ő takarított, a gyerek a járókában szépen eljátszott magában (ezt még le is filmezte nekem - nem mintha kételkednék a szavaiban, na de egyszerűen nem tudtam elképzelni). Ja, és naponta 2-3 órát vitte levegőzni.

Többféle tanulságot vontam le a történtekből (miután jól magamba szálltam). Először is, hogy a gyerek teljesen máshogy viselkedik az apjával, mint velem. Neki nem hisztizik, hogy nem akarja felvenni a cipőjét, őt nem harapja meg, ha ellenkezni próbál vele. Olyasmi lehet ez, mint a tanároknál: egy egyik tanár óráján a padokon ugráltunk és visszafeleseltünk, míg a másiknál egy pisszenés sem hallatszott - noha mindkét tanár ugyanazokkal az eszközökkel (egyes, intő stb.) rendelkezett. Aztán a kupi: Z. módszere az, hogy mindent azonnal elpakol - talán ki kellene próbálnom. Harmadszor pedig lehet, hogy tényleg nem kellene annyi mindent engednem a gyereknek (már simán odaadtam a kulcsomat, a mobilomat - úgy kellett megkeresnem őket a játékai között ha indultam valahová; olyan is történt, hogy le kellett tennem a telefont amikor valakivel beszéltem, mert épp azzal a telefonnal szeretett volna játszani), mert egyre csak többet akar. A WC pl. legyen tényleg magánügy, és ne a gyerek előtt. Ha pakolnom kell  és nem akar egyedül játszani, akkor be vele a járókába.

És az a legfurább, hogy Z. egyáltalán nem rideg vagy autoriter apuka. Miatta altatjuk még mindig a 16 hónapos gyereket - egyszerűen nincs szíve sírni hagyni. És ő pl. el sem ment volta három napra Boni nélkül.

Nemi szereposztás

Z. megelégelte, hogy Boni etetőszéke alatt állandóan áll a morzsa (erről majd még remélem írok), és elment kéziporszívót venni. A boltban:

- Jó napot, tudna segíteni? Kézi porszívóra lenne szülségem.
- Persze, milyenre gondolt?
- A kisfiam etetőszékén és alatta mindig rengeteg a morzsa... valami hatékony kellene...
- Nézzük csak. Gondolom naponta többször is szeretné használni a felesége, ugye?

Persze nehéz ezt átadni magyarul, mert az eladó egyszerűen csak a nőnemű személyes névmást (elle) használta. Franciául így kicsit lágyabban hangzik, talán kevésbé egyértelműen szexista, na de a lényeg ugyanaz!

Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne

Bezzeg gyűjteményéhez.

Szívesen bedobnám (napközben) az elromlott kapucsengőt, a folyamatosan lefagyó mobilomat, az elcseszett fogyókúrámat, a rossz belpolitikát...

A Nagy Téli Zoknirejtély (vagy Nagy Télizokni-rejtély)

Amikor télen repülök, mindig nagyon meglepődöm a biztonsági ellenőrzéskor.

Csak én vagyok ilyen lábfázós?!

Mindezt egyszerre

Örülök: mert úgy néz ki, megkapjuk a lakást.
Aggódom: is egy picit, mert a másikat már ugyan lemondtuk, de ezzel még nem kötöttük meg a szerződést, máshogy nem lehetett megszervezni a távolság miatt. Ez a helyzet viszont baromira nem kellemes.
Izgulok: mert hétvégére hazamegyek, Boni nélkül három teljes napra.
Lelkiismeret-furdalásom van: mert Z. három napig egyes-egyedül lesz a gyerekkel.
Rádöbbentem: hogy ennyi ideig még én sem voltam teljesen egyedül Bonival!
Csodálkozom: hogy milyen flottul meg tudtam szervezni az otthon töltendő rövid időt, és bele tudtam passzírozni egy gázóra-leolvasást, egy kaputelefon-szerelést, megbeszélést két bútorossal, egy ügyvédi konzultációt, és talán még egy Rókatündér és egy Zeller is belefér.
Alig hiszem: hogy az egyik asztalos előleg nélkül elvállalná a könyvszekrény elkészítését! Most már összesen hat bútorossal beszéltem, általában mindegyik hülyének néz, ha elmondom nekik, hogy előleget nem szeretnék fizetni, a rossz tapasztalataim miatt. Még az ügyvédi letétbehelyezés gondolatára is kiröhögnek. Erre most itt van ez az illető, aki azt állítja, megcsinálja nekem és fizessek a végén!
Alig várom: a vasárnapi programomat. Hiába a sok kimenő és a számos shoppingolási, mozibajárási és egyéb lehetőség, amit Z. biztosít nekem, ilyen még nem történt, mióta Boni megszületett: délig fogok aludni!
Köszönöm: Ilonkának, hogy lekoppinthattam az ötletét!